Kalauz a köbön

Jegyzetek a Zeppelin argonautáiról
Karinthy Frigyes
technika, repülés, léghajó, Zeppelin
szóelválasztás
A Graf Zeppelin léghajó a csepeli Weiss Manfréd gyár repülőterén
1931 · Fortepan

Lehmann kapitányt,a aki hajónkat Friedrichshafenből Budapestre hozta, éjben és hóviharban, vaksötétben és ködfelhőkön át – ezt a törékeny, halk szavú, csendes kis embert Eckenernek,b a Zeppelin Jászonjánakc első tisztjét, szombaton délben volt szerencsém megismerni. Flemming kapitánnyald és a jókedvű Schönherrel, a „magassági kormány felügyelőjé”-vel beszélgettünk a nagy hangár tövében, amikor megérkezett. Saját járművén, természetesen, de hiába is próbálja előkelő olvasóm eltalálni, hogy ez a saját jármű vajon Rolls Royce, avagy egyszerű kis kétfedelű. Nem. Ez a saját jármű egy ötvenmárkás bicikli – lábbal hajtott bicikli, még csak nem is motorkerékpár, ezen érkezett Lehmann, vidáman és szerényen, vadbiciklin, szőrin megülve, mint valami postás.

Vagy inkább falusi turista.

Lehmann kapitány itt lakik Friedrichshafenben, kertes kis háza van, egyetlen szórakozása a kuglizás, este, bajor söröcske mellett, egy csendes kocsmában, ahol tegnap este vacsoráztam.

Szívből, büszkén nevetni ennek a kocsmának kocsmárosa látta csak Lehmann kapitányt olyankor, ha a furfangos teke kupán találja a bábkirálynőt, s kidönti testőrsége közül.

Egy léghajós barátom, aki személyesen ismerte, beszéli róla, hogy bajtársi körben is igen szerény és csendes embernek ismerik: még a jogos „léghajósönérzet” is hiányzik belőle. Tudni kell ugyanis, hogy a léghajós, a légtenger tengerésze, olyanféle kiváltságos helyzetet foglal el az elemekkel harcoló frontok hadseregében, mint az emberekkel harcoló katonák közt a huszár vagy a tüzér. A közönséges tengerésznél mindenesetre különb, hiszen azon kívül, amit a matróz tud, még sok mindenben jeleskednie kell annak, aki a megnyergelt szelek paripájáról száll szembe felhőkkel és viharokkal – de azt, a repülőgép hőskorában, kevesebben fogják megérteni, hogy a léghajós a pilótát is alsóbbrendű lénynek tekinti magánál, afféle légi sofőrnek legfeljebb. Pedig érthető ez az arisztokratikus fölény, ha meggondoljuk, hogy a léghajózás sokkal régibb, s így előkelőbb, fejlettebb és kifinomultabb hagyományokon és tapasztalatokon épült művészet, mint a repülés – a viszony valóban olyan közöttük, mint sofőr és úrlovas között.

Annyi bizonyos, hogy rengeteget kell tudnia.

Egy nagyon egyszerű megfontolást vegyen tekintetbe a laikus.

Már a közönséges tengerész is – kapitány és tisztek – egyetemi kiképzésnek megfelelő, évtizedes elméleti és gyakorlati tanulás révén idegzi be a végtelen víztükörrel való bánásmód sok ezer csalafintaságát.

A víztükör azonban, bármilyen bonyolult erők játéka teszi sikamlóssá, mégiscsak két kiterjedés: hosszúság és szélesség. A tengerész két kiterjedés húrjain játssza a maga nótáját, pedálra nincs szüksége, csak kormányra és evezőre. Eleme és mértékegysége a négyzet, két vonal szorzata.

A léghajónak egy harmadikkal is számolnia kell, a kettőn kívül: a magassággal.

S mivel e harmadik vonal a méretek világában nem háromszorosa, hanem harmadik hatványa az egynek: a léghajós tudása és képessége szükségképpen úgy aránylik a tengerészéhez, mint ahogy tengerész aránylik, mondjuk, egy vonatvezetőhöz vagy kocsishoz.

A tengerész: kocsis a négyzeten.

A léghajós: tengerész négyzete, kalauz a köbön.

Hajnali fél négykor, miközben útitársaim aludtak a hálófülkében, nyugtalanítva vaksötéttől, a vaksötétben hóvihar fölött táncoló jármű ideges remegésétől: óvatosan kinyitottam a kormányosfülke ajtaját.

Üvegszoba a hajó orra alatt – előtte, alatta, fölötte sötétség, szélvész.

Oldalt, az ablakpárkányon, térképek, műszerek, fogantyúk.

Elöl két ember. Lehmann, a hajó parancsnoka és Beuerle mérnök, a „statikus erők felügyelője”. Csendesen állnak, figyelnek kifelé, apró mozdulatokkal babrálnak, néha egy halk szó a különféle telefonokba.

Odasomfordálok a kapitány mellé. Az arcáról próbálom leolvasni, mi történik. Semmit nem olvasok le: idegmunka, indulatok kifejezésére nincs berendezés ezen az arcon. Meglát, barátságosan bólint.

– Mi újság? – kérdem halkan.

– Semmi különös.

– Vihar?…

– No. Meglehetős.

A következő kérdést alig merem megkockáztatni. Képzeletemben havas szirtek merednek alattunk, valahol, kietlen mélységben, amikhez percek múlva hozzávág a szél. Mégis…

– Hol lehetünk… körülbelül?

Csodálkozik.

– Miért körülbelül? Egész pontosan Sankt-Pölten fölött vagyunk, száznegyvenkét kilométernyire Wientől, északnyugatra, ezerkétszáz méter abszolút és hatszáznegyven méter relatív magasságban, négyes ellenszélben, amit délkelet felé fogunk kikerülni, három motorral, ha megkapom a jelentést a wieni Funkturme laboratóriumából.

Most én kezdek szédülni.

– Izé… ezt mind innen… ezekből?

Mosolyog. Aztán ugyanazon a csendes hangon magyarázni kezd anélkül, hogy munkáját félbeszakítaná.

– Ez a „bussole” háromtengelyes iránytű. Ez itt a magassági kormány, ezek az oldaluszonyok, a hajó farán: fél kézzel kezelhető. Ezen a táblázaton, tessék nézni, öt különböző színű dugó. Az öt motorban ülő gépészekkel köt össze – tetszett látni azt az öt gondolát, ami oldalt lóg. Így érintkezünk, kétóránként leváltjuk őket. Ez a rádiós tiszt telefonja, félóránként, ha kell, sűrűbben kapjuk tőle a jelentést az általa felvett légviszonyokról. Ez az abszolút magasságmérő műszere: ez az „écholote” relatív magasságmérő, pisztolyt süt el, a visszhangból okul. Ez a kormánykerék. Ezek a ballonokhoz vezető huzalok – kinyitni, becsukni a gázt. Ezek a fogantyúk a víztartályokat zárják – látja, ha ezt a kis fadarabot lebillentem, ezer kiló víz zuhan le egyszerre. No aztán itt a térképek, földtérkép, légtérkép, ami éppen kell – ezek a kis mutatók éppen úgy járkálnak rajta, mint ahogy mi járkálunk a valóságos térkép fölött. Hát ezek volnának a főbb műszerek.

Ezek volnának, valóban. De egy műszert nem említett Lehmann kapitány. És nem beszélt arról se, hogy ez egy nélkül huzalok és kerekek értelmetlen, hajítófát nem érő zűrzavara volna a többi.

Azt a műszert, ami ott dolgozik koponyája csontedényében. Ott dolgozik, hihetetlen sebesen – összeadja, kivonja, értelmezi, vonatkozásba hozza a többi műszer adatait: s miután pillanat alatt elvégezte e bonyolult munkát, pillanat alatt csinál valamit, amire egyik se volna képes, se milliótonnás hajó, se ezer lóerős motor: határoz, hogy mi a teendő.

S hogy az egészben mégiscsak ez a legfontosabb, az egyetlen fontos, amihez képest a többi…

Erre vonatkozóan két szerény adat, kommentár nélkül, amire mindannyian emlékezünk.

A német Zeppelin eddig kétszer járta meg Amerikát, egyszer megkerülte a Földet, számtalan más utat tett, soha komolyabb sérülés nem érte.

Az angol R 101 nagyobb, tökéletesebben felszerelt léghajó volt: egyébként ugyanez a rendszer. De még szabatosabban, körültekintőbben berendezve. Volt rajta minden: talán még uszoda és színház is. Csak hát éppen…

Csak hát éppen legelső útjának harmadik órájában nekiment egy ártatlan, mit sem sejtő, apró kis halomnak a sík földön: felrobbant, egy perc alatt, ötven utassal, porrá égett, és híre-hamva se maradt.

Ebből semmiféle tanulságot nem akarok levonni – sose voltam barátja faji elméleteknek: szerény nézetem szerint két ember közt nagyobb a különbség, mint két fajta között.

Nem is németekről és angolokról van szó: én léghajósokról beszélek, a század hőskorának argonautáiról. És mikor leszálltam a Zeppelinről, fáradtan kissé a tízórás feszült figyelemtől, azt mondtam egy érdeklődőnek – „nem tudom, ez a Zeppelin vízszintesen fogja-e befejezni földi pályafutását, de hogy addig, míg ezek az urak vezetik, akiket volt szerencsém személyesen megismerni, rájuk bíznám a kisfiamat akkor is, ha a Holdba indulnának el – ezt ezennel ünnepélyesen kijelentem és állom”.

Nem a Zeppelinre – egy Zeppelin-nagyságú, ezer méter magasan lebegő uborkára rá merném ültetni, ha Lehmann kapitány vezetné az uborka orrán ülve.

Hogy mi a gyakorlati jelentősége?

Nem tudom.

Az ember játékos állat.

Ennél különb játékszere kevés volt eddig a világnak. Van, aki többre becsüli a játékot, mint az ételt – többre becsüli a művészetet, mint az életet. Ezekhez tartozom.

Ars longa, vita brevis.1 Tetszik nekem, hogy a Föld vén bolygóját, a Holdat, új bolygótestvérrel ajándékozta meg a játékos képzelet.

S büszke vagyok rá, hogy jártam ebben a Holdban.

Pesti Napló, 1931. március 21.

A Graf Zeppelin léghajó Pest felett
1931 · Szabadság (Ferenc József) híd · Fortepan
  • a Ernst August Lehmann (1886–1937) – német léghajókapitány, a Zeppelin-flotta üzemeltetését végző Deutsche Zeppelin-Reederei cég vezetője volt. A Hindenburg egyesült államokbeli katasztrófájában vesztette életét.
  • b Hugo Eckener (1868–1954) – német léghajóparancsnok, a Zeppelin-gyár vezetője volt.
  • c Iaszón, Jászon – a görög mítológiában az argonauták vezetője.
  • d Hans Curt Flemming (1886–1935) – német léghajókapitány.
  • e Funkturm – 1924 és 1926 között épített, ma műemlék műsorszóró torony Berlinben.
  • 1 Ars longa, vita brevis – A művészet örök, az élet rövid.
Forrás

Karinthy Frigyes: Idomított világ. Cikkek, esszék, humoreszkek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. (Karinthy Frigyes összegyűjtött művei)