Röntgenország

Karinthy Frigyes

Költőietlen, száraz, tudákos szó – mégsem tudok hirtelenében más jelzőt találni annak a csodálatos meseországnak a meghatározására, ahol álmomban jártam a minap.

Úgy volt az álom, mint egy rendes utazás – vasúton érkeztem meg, útlevéllel, vízummal, ahogy illik. Az első furcsaság a vámvizsgálatnál lepett meg – bejött egy anyaszült meztelen ember a szakaszba, fején szolgálati sapkával. Meghökkenve néztem körül, de útitársaim nem csodálkoztak. A vámtiszt udvariasan meghajolt, gyors pillantással végigfuttatta tekintetét a padsorokon. Aztán egyenesen hozzám lépett.

– Az a cigarettatárca vám alá esik – mondta udvariasan.

– Melyik cigarettatárca? – csodálkoztam.

– A mellényének a belső zsebében, jobbról.

Ijedten kaptam oda, aztán gyanakodva megint körülnéztem: ugyan ki árulhatott el?

– Tessék a revolvert is kivenni a hátsó nadrágzsebéből – folytatta a vámtiszt –, az itt marad, fegyvert nem lehet bevinni az országba.

Engedelmeskedtem, elhűlve, megszégyenülve. Egyik útitársam, látva zavaromat, megsajnált és ajánlkozott, hogy bekalauzol a városba, látja, mennyire újonc vagyok itt. Ő már többször járt Röntgenországban, kiismeri magát.

Jó is volt, hogy volt valaki, akibe belekapaszkodhattam – az első pillanatokban okvetlenül orra buktam volna ámulatomban. Az utcákon, tekintettel a nyári hőségre, meztelen férfiak és nők siettek – csak néhány fázósabb öreg burkolódzott könnyű burnuszba.

Eleinte szemérmesen kapkodtam a fejem, de látván, hogy senki nem szégyelli magát miattam, megnyugtattam magam, hogy afféle vademberek közé kerültem, mint a busmanok vagy új-zélandiak: fölösleges minden illedelmes pirulás, a meztelenség ez alacsony fokon álló civilizáció vidékén éppoly természetes dolog, mint nálunk a szmoking vagy báli belépő.

Biztonságom azonban nem sokáig tartott. Vezetőm, úgy látszik, ismerősével találkozott – szakállas, szelíd tekintetű úrral, aki barátságosan szorongatta vezetőm kezét, aztán hirtelen felém fordult.

– Bradula, egyetemi orvostanár vagyok – mutatkozott be. – Nagyon örülök, hogy megismer­hettem.

– Van szerencsém – dadogtam.

– Régen ismerik egymást? – tette hozzá a tanár úr elfogulatlanul. Aztán barátom néhány elsuttogott felvilágosító szava után nyájasan folytatta, csevegő hangon:

– Ah, úgy, idegen? Remélem, jól fogja magát érezni nálunk. Éghajlatunk remek, s tekintettel uraságodnak balról kissé belapult jobb tüdőszárnyára, még gyógyhelynek is tekinthető. Egyébként igazán nem szorult ránk, mint örömmel látom – ha valakinek ilyen pompás színben van a veséje, Grönlandban is kibírja. Csak vizet ne igyék sokat – erősen rádiumos a vizünk: kár volna ezért a szép nagy májért, ha meglobosodna. A vakbelét ki vette ki? Pompás munka!

A világ forgott velem.

– Hültl Hümér… – dadogtam.

– Csókolom az agytáját, nagyságos asszonyom – csapott el mellettem egy magas, szőke, cvikkeres úr, az utca túlsó oldala felé integetve.

– Jó napot, Feri! – mosolygott vissza napernyője alól egy kedves, gödrös arcú asszonyka. – Merre jár? Miért nem volt ott tegnap a bridge-partinál? Mi az, mi van a bárzsinggyűrűjével, miért olyan piros? Már megint ittak?

– Ó, dehogy, nagyságos asszonyom! szolidan lefeküdtünk!

– A szemembe füllent?… Hiszen a reggeli kiflijét már majdnem megemésztette, és még mindig látni rajta a pezsgőfoltokat…

Ez az utolsó mondat volt az, amitől most végre világosság gyúlt bennem – mintegy villám­csapásra, egyszerre megértettem, hogy micsoda különös és csodálatos országba kerültem. Most már nyilvánvaló volt, hogy az emberek meztelensége itt korántsem alacsony kultúra, még kevésbé szemérmetlenség jele – egyszerűen fölösleges a ruha ebben az országban, mert az emberek itt teljesen keresztüllátnak egymáson úgyis, mint az üvegen, vagy még inkább valami finom, vörös folyadékkal telt palackon, amiben mint különböző színű, átlátszó tárgyak lebegnek legbelsőbb szerveink, csontvázunk, vesénk, beleink, szívünk.

Csaknem ugyanakkor, hogy erre ráeszméltem, határtalan lelkesedés és öröm töltött el. Mit, Röntgenország – gondoltam magamban –, ez az Igazság országa, a Valóság Megismerésének országa, ahol a tisztán látó bölcsesség lakik! ahol leomlottak a hazug külszín festett kulisszái, s valódi mivoltában áll embertársa előtt az Ember – a Tiszta Ész, a kanti Kategorikus Imperati­vus világa ez, mely lerázta magáról a hitvány mázat, amit ostoba illúziók kancsal tekintete hazudott rá a mi nyomorult életünkre. Itt nem csaphatja be csinált mosollyal, piszkos festék­kel, megtévesztő látszattal egyik ember a másikat – itt nincs szükség szépítő hazugságra –, mert minden szépség szürkévé és jelentéktelenné válik minden szépségek kútforrása és célja: az Igazság vakító napfénye mellett!

Itt ismerik az Igazságot, itt megtudhatom végre magam is, amire tudatra ébredésem óta gyötrődve törekszem – kihez forduljak, hová menjek? mert rögtön, azonnal meg kell tudnom, elég soká vártam rá!

„A könyvtár! – villant eszembe. – Röntgenország könyvtára, minden Bölcsesség kútforrása – azonnal odamegyek.”

Vezetőm kalauzolása mellett néhány perc múlva bent ültem a hatalmas épület olvasótermé­ben. Türelmetlenül csaptam fel a katalógust – mindegy, akárki könyve, akármiről, csak tanul­hatok belőle.

Találomra egy Abradabra nevű költő leghatalmasabb művét kértem ki – a katalógus szerint Röntgenország legnagyobb büszkeségének könyvét, akit kortársai és az utókor Goethe és Dante fölé helyeztek.

A gyönyörűen kiállított kötet versekkel volt tele. Annál jobb – gondoltam –, itt végre meg­kapom azt a prófétai kinyilatkoztatást, amit a költőtől vár szomjasan szívünk és értelmünk – a költőtől, akinek nem kell Arany János tanácsa, hogy „költő, hazudj”, mert nem a látszatot, hanem a lényeget látja.

A kinyitott könyv jobb oldalán formás kis vers kötötte le figyelmemet. Egy Lália nevű hölgyről szólt a vers, akihez a költő, mint a végén kiderül, csókért rimánkodik – s hogy kérését támogassa, leírja a nőt és azokat a testi bájakat, amik a költő szívét, mint ahogy írja, „meg­zavarták és elbűvölték”.

Mert szebb a te májad a feslő rózsabimbónál – írja a költő –, és vastagbeled halványsárga kanyarulatáért odaadnám az egész világot… Ó, ha én rózsaszínű mandulád érinthetném – ó, ha rekeszizmodra hajthatnám fejem – mert minden asszonyok között a hasnyálmirigyed nedves csillogása csillog az én vágyam éjszakájában, mint odafönt az Alcione, ha felkel a Hold.

Földhöz csaptam a könyvet, és undorral felébredtem.

Forrás

Karinthy Frigyes: Jelbeszéd II. Novellák. Szerkesztette és a szöveget gondozta Ungvári Tamás. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978. (Karinthy Frigyes összegyűjtött művei.) 137–142. p.