Fordított világ

Karinthy Frigyes
matematika, fizika, csillagászat
szóelválasztás

Ezúttal nem is vicc.

Egy német csillagász könyvet bocsát közre, amelyben igen kedvesen és egyszerűen közli, hogy számításokat, megfigyeléseket és megfontolásokat végzett, melyeknek alapján van szerencséje bejelenteni, hogy ami a kozmoszt, a világegyetemet, napokat és holdakat, valamint kedvenc földünknek mindeme dolgok között való helyzetét illeti, egy kis tévedésben voltunk eddig, Arisztotelésztől, Ptolemaioszon át, Laplace-ig, akinek felfogása ma is uralkodik: a dolog nem egészen úgy áll, ahogy azt az iskolában tanuljuk manapság.

A könyvet magát nem olvastam, csak a róla szóló ismertetést. Azért írok róla, sietve – tartok tőle, hogy semmi mondanivalóm nem volna többé, ha elolvasnám, egy bosszankodó kézlegyintésen kívül, amivel dadaista műveket szoktunk félretenni. Így, maga az elmélet ötlete, hallatlanul felizgatott – nem azért, mert valószínű. Az igazság, annak számára, aki szereti, mindenben megnyilvánul, ami létezik és létrejön: csak nem mindig ott, ahol keresni szokták. Aki hazudik vagy téved, annak persze nem a szavában, gondolatában – de azért ne szaladj el mindjárt, ha rajtakapod.

Egy nagy tévedés, más irányban, néha tanulságosabb, mint sok kis igazság – ismeretlen forrásokhoz vezet, a lélek forrásaihoz, ahonnan – és ez a fontos – nem véletlenül bugyogott elő.

Ha valaki azt mondja, hogy kétszer kettő négy, az nem sokkal járult hozzá a matematika fejlődéséhez. De aki azt mondja, hogy kétszer kettő öt, az esetleg új megismerés világát tárja fel a lélektanban.

Most pedig fogózzanak meg, mert elmondom, mit állít a német csillagász.

Azt mondja, hogy ami a földgolyót illeti, az csakugyan egy gömb, hiszen számtalanszor körüljártuk, minden irányban. Jól ismerjük nagyságát, felületét, elosztását, pontos térképeink vannak róla.

Ez mind helyes is.

A tévedés abban rejlik, mintha világunk ennek a gömbnek a külső felületén volna.

Amit mi földnek nevezünk, az egy belül üres golyó, olyan, mint egy nagy buborék. A mi világunk pedig. Európa és Amerika és Afrika és a tengerek, és mi magunk ennek az üres buboréknak a belső gömbfelületén vagyunk. Hogy kívül mi van, arról sejtelmünk sincs, valami nagy tűzréteg lehet nyilván, mert ha a földkéregben kifelé ásunk (eddig azt hittük, befelé), rendesen lávához és tűzhöz közeledünk.

No és, kapsz a fejedhez, akkor mi van a kék éggel a fejünk fölött és a csillagokkal és nappal és a tejúttal és az egész végtelenséggel – ez mind káprázat volt?

Dehogyis.

Mindezek a dolgok valóságok. Csak nem kívül vannak, hanem belül, és nem iszonytatóan nagyok, hanem aránylag elég kicsikék.

Az üres földbuborék közepe táján, a központ körül, forog egy kék színű, a földgolyóhoz képest eléggé apró gázgömböcske – akkora lehet az egész, mint, mondjuk, az egyik földrész. Erre a gömböcskére, amit mi mennyboltnak hiszünk, vannak kirakva a csillagok – apró tűzpontok s villódzó szikrák – ó, nem „végtelen”, „a miénknél százmilliószor nagyobb” világok – gyertyácskák csak, mint ahogy gyerekkorunkban tudtuk és hittük, csak lebeszéltek róla bennünket. Bolygótestvéreink, Mars, Neptun, Venus és a többi, a központi földmag és a burok közt keringenek. A nap pedig, nagyfeszültségű villamos kályha, ott ragad valahol a kék földmag egyik oldalán, hol egyik felére, hol a másikra kerül, aszerint, hogy éccaka van vagy nappal.

Egyszóval, mi akik fejjel befelé lógunk ebben a világban, magunk alatt látjuk azt a valamit, amit eddig végtelenségnek hittünk, s ami valóságban, mindenestől együtt, sokkal kisebb dolog, mint a föld, ez a sokat emlegetett „porszem” a világmindenség csillagos egén. A fény természetének rosszul fogalmazott, rosszul értett magyarázata volt az oka eddigi tévedéseinknek.

Ezek szerint a „végtelen csillagos ég”, Isten birodalma, nem is más, mint egy kis panoptikum, planetárium, amit szórakozásul mutogatnak nekünk, a mindenségtől elzárt barlanglakóknak, amik vagyunk.

Amerika tehát nem alattunk, hanem fölöttünk van, túl a csillagos égen, túl a napon és bolygókon, túl a kék földmagon. Eddig, a homorú és nem domború gömbfelületen, kerülő úton értünk el oda – de ha például megoldják a rakétahajó problémáját, semmi sem lesz egyszerűbb, minthogy az egyenes utat válasszuk, az átmérő irányában. Egy Amerikai utazás akkor úgy fog történni, hogy egyenesen megindulunk az ég felé, érintjük a holdat és bolygókat, elmegyünk a nap mellett, és néhány perc múlva kikötünk a túlsó oldalon New Yorkban, ami így sokkal közelebb fekszik, mintha az Atlanti-óceánt szeljük keresztül.

Így állunk tehát ezzel a kérdéssel.

Mondanom sem kell, hogy az új Laplace rendszerében – amint az természetes is – minden csillagászati meteorológiai számítást, bolygók útját, hold- és napfogyatkozást, éppen úgy, sőt, egyszerűbben ki lehet számítani előre, igazolni utólag, mint ahogy az eddigi, tévesnek és nem tévesnek tartott rendszerekben kiszámították, mint ahogy kiszámították, pontosan Egyiptom csillagászai, akiknek rendszerében a föld egy nagy tányér volt a világelefánt fülcimpáján vagy isten kalapja, vagy amit akartok.

Hiszen éppen ez a bökkenő.


Illetve nem is ez.

A bökkenő, sőt megdöbbentő nem ez a csacsiság, amin el lehet mulatni egy fél óráig, ha kedvünk van hozzá, vagy elintézni egy mosollyal – a megdöbbentő az, hogy ez a hóbortos elmélet mennyire elárulja forrását – korunk világának és emberének hánykolódó, vajúdó lelkét, lelkének mélyét, a nyugtalanságokat és szenvedéseket, amik ott puffadoznak valahol az öntudatlanban.

A világmindenségnek, a rajtunk kívül eső valóságnak, bizonyára hamis, a mostanában ismertnél megbízhatatlanabb és haszontalanabb képét adta ez a német csillagász, ezzel a tükörvilágképpel, ezzel a megfordított-gukker-világképpel, amiben egyszerre minden kicsi lesz, ami eddig nagy volt.

De milyen hű képét adta, önkéntelenül, belső világunk, lelki világunk, az emberi lélek mai állapotának – ennek a magára hagyott léleknek, mely mindenáron meg akarja fordítani a gukkert, mert elvesztette hitét abban az óriási és nagyszerű és felemelő és magasztos dologban, amit a nagyító gukker mutatott – elvesztette hitét, mert ez a sok nagyszerű és magasztos dolog csak nem akart segíteni rajta!

Fordítsuk csak le a lélek nyelvére ezt a furcsa, új mértant – vegyük jelképnek, vegyük allegorikusnak tételeit –, egyszeribe értelmet kap, ami értelmetlen eredetieskedésnek hatott.

Ó, igen, halálosan unni kezdi már a szenvedések, értelmetlenségek, igazságtalanságok ellen lázadó emberi lélek, emberi vágy a reménytelen ellentmondást, ami reményei, vágyai s ama rettenetes méretek közt tátong, amivel a folytonos „végtelenség”-et és „határtalanság”-ot papoló pietizmus akarja leszerelni ezeket a vágyakat.

Ó, igen, unjuk már az egyhangú, reménytelen tanítást, hogy kukacok vagyunk és porszemek vagyunk valami végtelen bölcsesség árnyékában. Ez a „végtelen” bölcsesség olyan végtelenül homályos és szétfolyó, hogy életünkre való hatásában a semmivel lett egyenlő, érzésünkben – elvesztettük a reményt, hogy valaha hasonlóvá lehessünk hozzá.

A félig értett, félig felfogott, hitünk számára használhatatlan óriási világ helyett adjatok nekünk inkább egy egészen kicsike világot, amiben otthon vagyunk, ahol urak vagyunk, ahol kiismerjük magunkat. Legyen ez a világ akkora csak, hogy éppen elférünk benne – legyen akkora, mint egy barlang, egy lyuk, mi nem akarjuk tudni többé, odakint mi van – mi megvárjuk, míg Isten rendbe jön önmagával, aztán szólítson minket megint, ha célja van velünk: „Ádám, hol vagy?”

Nem akarjuk többet hallani a triviális viccet: „uram, mi ez a tenger végtelen tükréhez képest?”

Nem is végtelen.

Azon a helyen, ahol Dante a poklot sejtette, a föld legmélyebb belsejében, ott legyen ezentúl a mi mennyországunk.

Mi pedig eldugjuk fejünket, mint a strucc, a föld alá, Isten elől, akivel haragban vagyunk.

Nem kell az ő „végtelensége”, amiben nekünk a kukac szerepét szánta. Majd keresünk magunknak olyan istent, aki felismeri bennünk az önmagához hasonlót.

1928

Az üreges föld modellje
WILLIS GEORGE EMERSON: THE SMOKY GOD OR A Voyage to the Inner World. With Illustrations by JOHN A. WILLIAMS, 1908
Forrás

Karinthy Frigyes: Hátrálva a világ körül. Válogatott cikkek. Összegyűjtötte Szalay Károly. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964. 169–174. p.