Kérődző világ

Karinthy Frigyes
filozófia, fizika, tér, idő
szóelválasztás

Eljön-e végre a tudós vagy akár metafizikus, aki komolyan veszi a hasonlatot, hogy minden megújul, újrakezdődik, elér valahová, megint visszafordul – komolyan veszi, s elkezd valóságosan gondolkozni az Időről, hogy mi az, mit jelent – olyan valóságosan s eredményesen, amilyen valóságosan s eredményesen a Tér törvényét keresték Püthagórasztól Newtonig, Newtontól Rutherfordig?


Mert amit Bergson és Einstein beszél az Idő fogalmáról – az mind nagyon szép és zseniális – mégis, puszta költészet marad addig, míg olyan világos és megvilágító tételek nem származnak belőle, mint azok, melyeknek alapján új kísérletek és új felfedezések és találmányok váltak lehetségessé.

Két test egyidőben nem lehet egy helyen. Ez tétel volt, erre lehetett építeni. De csak a térre vonatkozott. Az Időről még annyit se mertek kimondani eddig, hogy például ugyanazon a helyen, egyszerre csak egy esemény lehetséges.

Az ismerettan tudósa makacsul ezt hangoztatja: az Időt nem lehet közvetlenül tapasztalni, mint ahogy teret és anyagot tapasztalunk közvetlenül érzékeinkkel. Ezért nem lehet róla valóságos fogalmunk.

Puszta kifogás. Teret és anyagot se tapasztalunk közvetlenül. Vagy csak nagyon kevéssé. Érzékeink nagyon gyenge műszerek. A mikroszkóp egy világát a valóságnak tárta fel, amit nélküle soha nem vettek volna tudomásul érzékeink. Csakhogy a mikroszkóp azzal vált lehetségessé, hogy hittünk az anyag valóságában, mivel az anyagról pontos és világos fogalmazásunk volt, amit még a görögöktől örököltünk. Nélkülük nincs mikroszkóp és nincs elektron-bombázás. (Miért nem Ázsiában találták fel a mikroszkópot, miért Európában? Mert Buddha és Confucius és Lao-Tse rosszul és homályosan írták körül az anyag fogalmát, a görögök ellenben jól és világosan.)

Olyan meghatározását várjuk az Idő fogalmának, amiből egyszerű tételek jönnek, mint a fizikai tér tételei. Akkor kiderülhet, vajon nem tapasztalhatjuk az Időt, ha közvetve is, valóságosan? S ha valóságosan tapasztalhatjuk – miért ne kísérletezhetnénk vele?

Időmikroszkópunk már majdnem van – a gyorsított mozgóképet egész bátran nevezhetjük így.

Hátra volna még az Időgép. H. G. Wells hóbortos álma, amivel előre és hátra utazhatunk az időben.

Mert maga az Idő nem áll, valamiféle mozgása van, csak nem lehet tudni, milyen. Azt, hogy ez a mozgás egyenletes sebességű, a természetes ütemek, csillagok és napok visszatérő ábrái hitették el velünk – a lélektan finomabb ismerete már kételyeket kelt: hiszen a mozgás üteme felfogóképességünk függvénye, és nem megfordítva. Mi órával mérjük az Időt, az óra viszont a mi önkényes időfogalmainkkal méri önmagát: hogy két perc valóban, abszolút értelemben is egyenlő hosszú idő, azt soha nem fogjuk megtudni.

Érdekesebb ennél, hogy az Idő mozgásának irányát kivétel nélkül mindenki adottnak és változtathatatlannak képzeli: múltból a jelenen át a jövő felé.

A költők ugyan beszélnek ilyesmit, hogy kizökkent az Idő, hogy visszafordult, hogy megállt, mint Józsué előtt a Nap – de ki veszi komolyan a költőket? Bergson szerint az Idő megfordíthatatlan. A természetfilozófus egyszerűen képekre hivatkozik, amik egymás után peregnek le szemeink előtt, s ez egymásutánban határozott rendszer van: a rügyből mindig virág lesz, a virágból mindig gyümölcs. Ezt elnevezi fejlődésnek, s ezzel bizonyítottnak veszi, hogy az Idő mindig előre felé megy, mint a mozgókép kockái. Megfordított mozgóképen ugyan láttunk már olyat, hogy a gyümölcsből virág lesz, a virágból rügy, de ezt legfeljebb viccnek nézik ugyanazok a bölcsek, akik pedig a valóságos életet is holmi egymásra következő képsorozat színházának fogják fel.

Holott az igazság az, hogy nemcsak a mozgóképen, de a valóságban is néha előre, néha pedig hátrafelé megy az Idő. Nemcsak a mozgóképen, de a valóságban is virág lesz és rügy lesz és mag lesz megint a gyümölcsből.

A jelenből pedig olykor múlt.


Mostanában sokszor érzem úgy, mint ha H. G. Wells időgépén járnék. A híres „déjà vu” érzés, az a „mintha ugyanez már lett volna egyszer”, sokszor önti el hangulatom – vajon érzéki csalódásról van szó minden esetben?

Ma reggel például.

Bombamerénylet Milánóban, olvasom. Pokolgép a lámpaoszlopban, tizennyolc halott, az anarchistákat még nem sikerült elfogni. Megnézem a naptárt, évet és hónapot és órát – hiába, az egész olyan, mint egy álom.

Anarchisták, bombamerénylet, pokolgép, diktatúra, diplomácia, hadüzenet – milyen furcsa az egész! A kilencvenes évek világa, stílusban – mintha semmi sem történt volna azóta.

Ha nem olvasnám a másik oldalon, hogy a Bremen útban van Amerika felé, s ezt rádión közlik, nem tudnám, hogy ébren vagyok.

Ezen a vonalon tehát mégis előrement az Idő. De egyebütt?

Úgy látszik, mégis többféle iránya van az Időnek. Az utópisták, mikor megírják a „jövő század regényét”, erre nincsenek tekintettel. Náluk minden fejlődésben van, előrefelé szalad – talán azért olyan művészietlenek, mesterkéltek ezek az utópiák.

A világ valódi művészei minden korban, a tudomány kérlelhetetlen dogmáin túl, ha nem is merték bevallani, mindig érezték az Időnek ezt a furcsa ingadozását – talán azért tartották a nagy művészt „halhatatlannak”, „időtől függetlennek” a költők. A művészet stílusát a korszellemből szokták levezetni – hogy van az mégis, hogy a stílusok hullámzása fütyül a századok számtani rendjére – hogy a trecento művészete, érzésvilága visszaálmodta magát valami primitív őskorba – hogy a tizenötödik század nem ott folytatta, ahol a tizennegyedik abbahagyta, hanem váratlanul s minden magyarázható ok nélkül, egyszerűen azért, mert másképpen nem lehetett, egyszerre csak úgy kezdett látni és gondolkodni és érezni, mintha Hellász csak tegnap lett volna, s azóta semmi se történt volna, se népvándorlás, se kereszténység, se eredendő bűn, se megváltás.

Azért, mert a kor szellemét a művész érzi és látja, nem a történelemtudós és nem az utópista. A korszellem pedig nem ismer századokat s nem ismeri az Idő és Fejlődés állítólagos törvényét múltból, jelenen át, a jövőbe. Hiába konstruálja meg a lelkes futurista és aktivista, hogy Holnap szükségképpen ezt és ezt fogjuk látni és érezni és akarni – egyszerre csak közbejön valami, az ember nem tudja, mi az, és minden logika és fejlődés és számítás ellenére a holnapból valami furcsa, felemás tegnap lesz, a gondosan előre elkészített és légmentesen konzervált futurista és aktivista képek és szobrok és utópiák és társadalmi elméletek és politikai koncepciók és haditervek és új vallások egyszerre csak komikus torzókká válnak, és az emberek megint a Gartenlaubet olvassák és a Fliegende Blättert, és a festők és írók itt folytatják, ahol Daumier és Dickens abbahagyták, és az anarchisták megint dinamitos pokolgépet csinálnak, és minden úgy van, mintha ma nem lett volna, és az Isten se érti az egészet.

Mert ma például nincs ma, de holnap sincs, ellenben olyan az egész, mintha tegnapelőtt volna.

Azért tegnapelőtt és nem tegnap, mert, emlékszem, tegnap még divatban volt például olyan történelmi színműveket írni, amikben Julius Caesar, Krisztus és Napóleon úgy voltak beállítva, mintha mai emberek volnának. Most másféle színdarabok aktuálisok. Olyanok, melyekben én és te és ő egykorú, történelmi jelmezekben játszanánk el egykorú történelmi ízű tragédiánkat és komédiánkat.

Kérődzik a világ.

1928

Forrás

Karinthy Frigyes: Hátrálva a világ körül. Válogatott cikkek. Összegyűjtötte Szalay Károly. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964. 174–179. p.