Az élő molekula

Karinthy Frigyes
biológia, élettudományok, öröklődés, transzplantáció, szerves anyag, szervetlen anyag
szóelválasztás

Írásait olvasva számos jelét találhatjuk annak, hogy Karinthy gyermeki kíváncsisággal és lelkesedéssel fogadta a természettudományos felfedezéseket, technikai újdonságokat. Ez még akkor is így van, ha olykor azonnal felmérte az újdonság fonákját is. Az alábbi, ironikus, tudományos-fantasztikus elemeket sem nélkülöző írásában sikertelenségének indokaként szerepel egy mondat („A tudós világot a szerves szövetek átültetése foglalkoztatta éppen, azt mondták, ez egy reális probléma, nem fantasztikum.”), amelyben foglaltaknak érdemes volt egy kicsit utána járni. A Karinthy által hivatkozott időszakban (a novella 1915-ben jelent meg):

Az első valódi tudományos eredmények azonban a szegedi Ulmann Imre nevéhez fűződnek, aki Bécsben (1902) sikeres veseátültetést végzett kutyán. [1906-ban Eduard Konrad Zirm osztrák szemész elvégzi az első sikeres emberi szaruhártyát alkalmazó szaruhártya-átültetést. – A szerk.] Carrel és Guthrie együtt dolgoztak a transzplantációs érvarrat technikák kidolgozásán és gyakorlati alkalmazásán. Guthrie a szervprezervációban is sikereket ért el. Az Alexis Carrel által kidolgozott hárompontos érvarrat forradalmasította az érsebészetet és a transzplantációt. Ezért a munkáért 1912-ben Nobel-díjat is kapott. Az első humán izület átültetést Erich Lexer végezte el 1908-ban, majd Ernst Unger Berlinben majomvesét ültetett át egy kislánynak. A kis és sikertelen lépesek azonban rohamos fejlodést hoztak. Még 1909-ben Jaboulay további kísérletes veseátültetéseket végzett.


Ismételnem kell, amit A lélek arca cím alatt közölt felfedezésem alkalmából írtam: nem vagyok tagja semmiféle tudományos egyesületnek, tudós sem vagyok abban az értelemben, ahogy az egyetemek meghatározzák, az ő szemükben nem tudós az, akit a terminológia zavarba hozhat. Rendszerem nincs, és nem volt: tompa és ismeretlen ösztönök vezettek kutatásaimban, s amire rábukkantam, a magam műszereivel, úgy villant meg mindig ámuló szemeim előtt, mint egy forrás, a fatönkből, váratlanul ismeretlen erdők vándorának. De most már van okom hinni magamban, másokkal nem törődni: ők csak kerestek, jól és helyesen talán, de én már találtam, bár – szerintük – hibásan kerestem is. Most már nyugodt is tudok lenni, néhány órával második felfedezésem után, használt az a keserű és kínos meglepetés, mit két év előtt éreztem, azután, hogy lázasan, hevenyén, kuszán, néhány papírszeletkén kidobtam a sajtóba első nagyobb felfedezésem (hogy a hátulról, a recehártya mögül átvilágított szem egy, a szem elé tartott ernyőre kivetíti tiszta mozgógépekben mindazt, amire gondolunk (legyen az konkrét vagy elvont). Akkor reszketve vártam a kísérletek, kutatások hosszú és diadalmas sorozatát, aminek követnie kell majd e meglepő felfedezést. Semmi sem történt. Néhány levelet kaptam, pár fölényes, tudákos vállveregetést. A tudós világot a szerves szövetek átültetése foglalkoztatta éppen, azt mondták, ez egy reális probléma, nem fantasztikum. Szerény eszközeimmel, kicsiny műhelyemben nem volt módom folytatni nagyobb apparátussal a kísérletezést. Elaludt a dolog, így is jó.

Most hát lejegyzem, néhány szóval, újabb fölfedezésem, melynek jelentőségét magam sem ismerem. Immár lelkesedés és szívdobogás nélkül, szárazon. Akit érdekel, hallgassa meg, egyszerű tényeket mondok el, hogy mit bizonyítanak, nem tudom.

Az előzményeket is összefoglalhatom pár szóba. A szövettannal foglalkoztam, szerves kémiával, de csak magamban, néhány magam alkotta műszer segítségével, könyvek nélkül, arra már régebben rájöttem, hogy a könyvek, bármily okosak, csak zavarják, hamis irányba terelik, szuggerálják, elkedvetlenítik a magamfajta kutatót. A stratégák könyveket írtak arról, hogy hadsereggel nem lehet átkelni az Alpokon, aki hadvezér, elolvasta e könyveket, belátta, hogy nem lehet. Napóleon semmit sem olvasott, és átkelt az Alpokon, és csak később tudta meg, hogy az Alpokon sem lehet átkelni. Mit tudhattam volna meg Haeckeltől? Hogy az élet titka megfejthetetlen, hogy a legutolsó egység, amire felbonthatjuk, a szerves sejt, azon túl homály és sötétség mindörökké. De az én módszerem a Descartes-é: nem hinni el semmit, megszabadulni minden tudástól (minden szuggesztiótól), mikor gondolkodni akarunk, kezdeni elölről az egészet, a magam számára; „dubito, ergo sum”. Vagy tud az ember, vagy gondolkodik, két ellenkező irányú mozgása ez az emberi értelemnek, előrejutni csak az egyikkel lehet. Clairaut, a francia enciklopédista, tizenhat éves korában, minden tanulmány nélkül írt egy algebrát, könyve egyike a legvilágosabb, legösszefogóbb műveknek e nemben.

Egy generális jelenségből indultam ki, mivel sokat foglalkozott a tudomány, de úgy beszélt róla mindig, mint a religio, a Szentháromság titkáról: van, de érthetetlen, hogy van. Mi az, amit átöröklésnek nevezünk? Minden élőlény a sejteknek egy nagy társadalma. A sejt él, kinyílik, oszlik, önmagában hasonló sejtekre bomlik fel: így tudtuk. A felsőbbrendű élőlények, állatok és ember szaporodása lényegében úgy történik, mint az ősnemzés: hím egyedből néhány sejt átjut a nőbe, ott oszlani kezd, s végre összeáll egy a szülőkhöz hasonló sejttársadalommá, mely önálló életnek indul.

Virágból virág lesz, kutyából kutya, emberből ember. Kell hát, hogy a legvégső elem, a sejt, magában hordja minden megkülönböztető tulajdonságát ennek a sejt-országnak, amelyikből átszármazik, amelyikké lesz. Ezt a tudomány is elismeri, bár másrészt arra törekszik, hogy a sejtet felbontva, a szerves élet legvégső elemét megtalálja, mely elem szükségképpen homogén anyaga az egyetlen elv alapján dolgozó természetnek. A szerves kémiának éppen úgy szüksége van az egynemű ősanyag feltételezésére, mint a szervetlennek: a világ egysége, melyet kívülről tapasztalunk, belül csak így képzelhető el.

De lássuk tovább. Nem elég, hogy a fajták átöröklése, ez a tapasztalat, dacol minden törekvésünkkel, hogy a sejtek egyneműségét feltegyük: a fajta keretein belül az egyéni átöröklés végleg zavaros paradoxonná teszi ezt az elméletet. Az emberanyába került embersejtből nemcsak hogy kifejezetten ember lesz: de letagadhatatlanul olyan ember, az az ember, az az egyetlen ember, akinek testéből ez a sejt kivált. Hogy apámhoz, anyámhoz arcban, külsőben hasonlítok, még hagyján, de a mozdulataimat is tőlük örököltem, a természetemet, a hangomat. Apám tízéves korában leesett a hintáról: beszakította a homlokát, mély heg maradt a helyén – nos hát, ugyanazon a helyen a halántékomon, nekem is megvan az a heg. Ez már csak nem ősnemzés – ez már csak nem lehet ugyanaz a sejt, mely százezer év előtt kiindult az Eufrátesz vizéből?

Éreztem, hogy itt valami hiba van az elmélet körül. A hiba forrására Bergson olvasása közben jöttem rá (természettudományi filozófusoktól kell tanulni, filozófiát pedig a természettudományból) azon a ponton, ahol az élet más, külön törvényéről beszél, mely a mechanika törvényeiből le nem vezethető, mint eddig hittük. Nyilvánvaló, gondoltam, hogy a szerves ősanyag kutatásában is a mechanikai hasonlat tévesztette meg a gondolkodókat: ezt a hasonlatosságot azonosságnak, adekvenciának vették, s a szerves végső elemet, a sejtet, erővel szervetlen molekulákra akarták bontani. A felbontás sikerült is egy bizonyos fokig: carboniumot kaptak s más egyebeket, de megmaradt valami, a szerves gyök, ami lelke az egésznek.

Ha megvan a hibaforrás, világos, hogy megtörtént a hiba. Úgy ám: a szerves élet törvénye merőben más, mint a szervetlené – a világ nem egy-, hanem kétféle elv alapján készült: le kell mondanunk a monizmus kényelmes elméletéről. Ha szervetlen anyag legvégső eleme szervetlen, a szerves anyagé csak szerves lehet.

Ezt belátva, maradt azonban számomra egy kérdés: vajon az a tapasztalat, hogy a szervetlen anyag molekulája minden tulajdonságban hasonló az egészhez, áll-e a szerves molekulára is? Mert ha igen: akkor az élőlény legapróbb sejtjének legapróbb része is élőlény, mégpedig…

Itt azonban abbahagytam az elmélkedést, egy csodálatos sejtelem zavarában. Amit ezek után közlök, abban nincs immár elmélet, azt mondom el, amit láttam. Az összefüggés oly nyilvánvaló, hogy ami belőle következik, nem elmélet többé, hanem magyarázat.

Abban az időben éppen optikai problémákkal kísérleteztem, a rendelkezésemre álló szerény laboratórium műszereinek segítségével. Volt egy magam szerkesztette szép ultramikroszkópom: pompás műszer, melynek lencséje mögött olyan parányi testecskék is elárulják jelenlétüket csillogásukkal, melyek a legtökéletesebb nagyító mikroszkóp üvegén is láthatatlanok. Saját véremből csináltam egy érdekes preparátumot – hosszadalmas volna elmondani, hogyan sikerült (nem tudom biztosan, csak sejtem, hogy hasonlót előttem még nem próbáltak előállítani) –, elég az hozzá, hogy e preparátumot az ultramikroszkóp oly módon bontotta fel, hogy egyetlen vérsejt háromszáz külön egységre oszlott, háromszáz csillogó pont volt a ferde lemezen, azon a helyen, ahol a közönséges mikroszkóp egyetlen vérsejtet mutatott csak.

Már akkor sejtettem, hogy e háromszáz csillogó pont az, amit keresek: háromszáz szerves molekula. Kínzott a szomjas kíváncsiság, vajon milyenek valójában? (Tudnivaló, hogy az ultramikroszkóp sem nagyságát, sem alakját nem tünteti fel az általa észlelt legapróbb részeknek, csak elárulja jelenlétüket egyforma, alaktalan csillogással.)

Nos, hát fejezzük be röviden, öt hónapon át kísérleteztem, lépésről lépésre közeledtem célom felé. Végre tegnap sikerült az, amit magam se mertem remélni, hogyan és miképpen, más helyen fogom elmondani. Legyen ennyi elég: sikerült előállítani egy olyan műszert, helyesebben egy műszernek olyan beállítását, mely az ultramikroszkóp csillogó parányát valódi formájában vetíti a közönséges mikroszkóp lencséje alá.

Mikor ez a beállítás napnál vakítóbb durranógázfénynél először sikerült, éppen egy kvarckristály preparátuma volt a készülékben. Az objektív üveg kerek lapján számtalan apró kristály jelent meg, ugyanolyan alakúak, mint az a kvarcdarab, amiből kipreparáltam az átlátszó lemezt. De engem nem ez érdekelt. Megnéztem az órámat, negyedhat volt. Éreztem, hogy kezd hevesebben dobogni a szívem. Felszúrtam az ujjam, s a friss vért rácsöppentettem egy üveglapra, szétkentem, és betoltam a cső alá.

Felcsavartam a csövet, újból meggyújtottam a durranógázt, s a lencse fölé hajoltam. Kiáltás szakadt föl belőlem – hiába, nem tudom nyugodtan leírni, a kezem reszket, mert amit láttam, olyan kísérteties, minden képzeletet százszor felülmúló tökéletességgel igazolta sejtelmemet, hogy az első percben azt hittem: vizionálok.

Száz meg száz picinyke lény futkosott az üvegen, száz meg száz picinyke ember, száz meg száz tökéletesen egyforma ember, fejestül, lábastul, meztelenül, s megannyi én voltam, az utolsó vonásig, én, összehúzott szemekkel, elkomolyult arccal, amint a lencse fölé hajolok.

Darabig futkostak még, aztán lassan, egyenkint megálltak, megmerevedtek, ugyanabban a mozdulatban a vércsepp megaludt az üveglemezen. Kezem lesiklott a csapról: a durranógáz kialudt, és én megdörzsöltem a szemeimet.

Ennyit láttam, ennyit tudok – most zavar és nyugtalanság kóvályog bennem, képtelen vagyok gondolkodni. Feltevésem tehát helyes volt – de ki álmodhatta, hogy ennyire az? S ki tudná hirtelen levonni minden konzekvenciáját? Egy bizonyos: az átöröklés problémája ily módon sokkal világosabbnak tetszik. Ha az én testem legkisebb része ugyanolyan emberi test, ugyanaz az ember, aki én vagyok, ugyanazzal az arccal, ugyanazzal a velővel – természetes, hogy az én testem néhány molekulája átjutván az idegen, anyai testbe, midőn szaporodni kezd, az apró én-ek, egy hozzám hasonló társadalmát hozza létre, egy hozzám hasonló nagy Ént alkotnak együtt az én fiamban. Így már érthető nemcsak a testi, de a szellemi átöröklés is, s az ember egyéni fejlődése nem más, mint fokozatos ráeszmélés arra, amit ezek az apró ének magukkal hoztak a múltból. Egy órát vagy kettőt kellene gondolkodni még – úgy érzem, csodálatosan egyszerű és meglepő magyarázatok következnek…

De most fáradt vagyok, majd holnap. Ezt a napot pedig szögezzük le egy tollvonással.

1915. április 1.

Ernst [Heinrich Philipp August] Haeckel (1834–1919), német biológus, természetfilozófus, jénai zoológiaprofesszor. A darwinizmus hirdetője, továbbfejlesztője volt. A biogenetikai alaptörvényben (1866) megfogalmazta az egyedfejlődés és a törzsfejlődés közötti összefüggést: az egyedfejlődés során az élőlények megismétlik a törzsfejlődés főbb állomásait.
Haeckel életfája
Haeckel illusztrációja
René Descartes (Renatus Cartesius) (1596–1650) francia filozófus, természetkutató és matematikus
Henri [Louis] Bergson
[ejtsd: anri lui bergszon]
(1859–1941)
francia filozófus
Alexis Claude de Clairault [Clairaut] (1713–1765) kiváló francia matematikus, csillagász, geofizikus és gondolkodó
Forrás

Karinthy Frigyes: Jelbeszéd. I–II. Novellák. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978. I. kötet. 530–536. p. (Karinthy Frigyes összegyűjtött művei.)