A parallelák elméletéből

Részletek Karinthy Frigyes írásaiból
matematika, nemeuklideszi geometria, párhuzamosok elmélete, Bolyai János
szóelválasztás

Itt nincs anyag és erő és tér és idő, ok és okozat.

Lények sincsenek abban az értelemben…

Tételek vannak és törvények, függetlenül előbbiektől.

S mégis, bármilyen furcsa, ismerősöket látok magam körül, odaáti életemből.

Mindegyik egy-egy tétel, szabadon.

Most vizsgázni kell ezekből a tételekből.

Minden létezőnek eddigi létezése előkészület arra a vizsgára.

Mert ami itt történik, nem gondolat és nem cselekvés. Több annál! Alkotás. Teremtés.

A Tételek teremtenek. Anyagot, erőt, teret, időt, ami aztán lekerül innen, alsóbb körökbe, alkalmat adni cselekvésre és gondolatra, mozgásra és állapotra.

Amit kéjnek, boldogságnak, kielégülésnek neveztem, annak az értelme itt: létrehozni a világot.

A szellemi rokonságról kiderül, hogy valódi.

A beethoveni Tétel testvére Bolyai Farkasa tételének.

Ha már utóbbi szóba került: egy érdekes részletet mondhatok, Jubashat. Itt, közvetlenül mellettem, szaladnak össze a sokat vitatott párhuzamos vonalak. Ebből tudom, hogy a Végtelenben vagyok. De közben, míg ezt mondom, egy Edison nevű Tétel odafutott és szétválasztotta őket. A megoldás nagyon egyszerű. Kant közli velem, hogy ezek a vonalak, szögek, mértani és matematikai kategóriák konvenciók csak: az emberi értelem teremtette és alkotta őket olyannak, amilyennek neki tetszett, ha akarom, találkoznak, ha akarom, nem találkoznak.

A szétválasztott két vonalon, mint vonatom két sínszalagján, most előrefutok, megpróbálok a Nyolcadik Kör határáig jutni.

  • aitt Karinthy feltehetően felcserélte Jánost és Farkast

Mennyei riport, Befejező fejezet, Jushni Jubashat epilógusa)

Kremja azonban tovább fecsegett, de nem vette le a szemét Afganisztovics Rudolfról.

– Hja persze, maguk bőrtokosak – mondta, nem minden elismerés nélkül –, tudja, galambocskám, hiszen nekem mindegy is. Maguk mindig csak gondolkodnak és káposztalevest esznek – honnan az ördögből szedik azt a káposztalevest! – dörmögött. – Na de sietek! Apropó, hogy el ne felejtsem, de igazán: maga is azt hiszi, hogy a teremtés kezdetén a végokok… szóval, nekem Nekrikocskov említette ezt, hogy bizonyos körülmények között… hiszen tudja!

– Tudom – mondta Roszkornyifog nyersen.

– Hát én őszintén szólva, úgy képzelem: ha vannak is végokok vagy végtelenség, mit bánom én: kérem, a párhuzamos vonalak csak találkoznak egyszer, nem igaz? de bizony találkoznak, még köszönnek is egymásnak, kezet fognak: akkor hát minek az egész, kérdem én öntől, Rocsmirkiktovloffonovics Mátya, kedves galambocskám? De most igazán sietek. Au revoir!

Roszkornyifog utánanézett. – Először a nyakát – mondta fájdalmasan. – Aztán kicsit megforgatom, kicsit jobbra, a hegyével, a gyomra felé, és nyugodtan, nem sietve, felmetélem. De miért nem esik jól nekem ez a gondolat, hogy jobbra, a hegyével? Miért tartom ezt szokatlannak, legalábbis? Úgy látszik, kicsit ideges vagyok.

Így írtok ti, Külföldi próza, Dosztojevszkij

Tudományos szempontból a kérdésnek ilyetén módon való feltevése egyáltalán nem nevetséges. A tudomány régen túl van már azon a merev, gyermekes állásponton, hogy költészet és megismerés, képzelet és valóság, érzés és tudás, két külön világ, külön mozgás, amiknek ellenkező iránya van. Tudomány és költészet egymáshoz való viszonya nem koordinált ellentét – a különbség köztük csak tartalmi, mennyiségbeli –, korántsem kategorikus: s kettő közt a tudomány az összefoglalóbb tartalom, mert magában foglalja a költészetet, míg a költészet nem foglalja magában a tudományt. A finnyás intuitivisták, önmagukat álomba ringató művészlelkek hiába próbálják tagadni: költészet és tudomány párhuzamos vonalak, s valahol a végtelenben találkozniuk kell. Csak a felületesség és műveletlenség képzeli el a tudományt holmi száraz és rideg tevékenységnek – a született művelt lélek (mert ilyen is van – íme, az első költői paradox, holott tudomány!) jól tudja, hogy költőietlen tudomány nincs, legfeljebb tudománytalan költészet van!

Címszavak a Nagy Enciklopédiához. I. kötet, Cikkek, Isten felfedezése

Párhuzamos vonal. Egy csomó matematikai könyvet néztem át, nem értem, mit akarnak ezektől a párhuzamos vonalaktól. A posztulátum, hogy találkoznak-e a végtelenben, vagy nem találkoznak, 2000 éve foglalkoztatja a tudós elméket, korszakokat teremtve a szemléletben. Hogy lehet ez vita tárgya? Hiszen a párhuzamos vonalakat az ember találta ki, a párhuzamos vonal elképzelése az én szuverén jogom, olyannak képzelem, amilyennek tetszik. És ha az emberi konvenció egyszer már megállapodott abban, hogy a párhuzamos vonalak nem találkoznak, akkor nincs az az isten, s nincs az a végtelenség, ami ezt a találkozást titokban, a mi hátunk mögött, a mi beleegyezésünk nélkül megengedje nekik. Ez a posztulátum a párhuzamos vonalakkal nem a megismerés, hanem az emberi akarat ténye – több! az erkölcs ténye, a kötelesség ténye, majdnem kategorikus imperatívusz. Ha mi, a szellem gentlemanjei, egyszer megállapodtunk abban, hogy a párhuzamos vonalak nem találkoznak, illetve, hogy korrekt párhuzamos vonalaknak csak azokat tartjuk, akik nem találkoznak – akkor erről a találkozásról beszélni éppolyan erkölcstelen, sőt illetlen dolog, mint véteni, játék közben, a kártya játékszabályai ellen. Én a párhuzamos vonalak találkozását erkölcstelen, törvényen kívüli találkozásnak tartom – az ízlésem tiltakozik ellene, mint mondjuk, a vadházasság ellen –, és ha a párhuzamos vonalak akár itt, a végesben, akár odaát, a végtelenben, találkozni akarnak, én a rendőrséggel választatom szét őket. Ha találkozni akarnak, legyenek őszinték, és ne nevezzék magukat párhuzamos vonalaknak.

Címszavak a Nagy Enciklopédiához. I. kötet, Cikkek, Karinthy Frigyes notesze