A Pesti Napló szerdai tárcarovatában kedvenc íróim egyike, akinek világnézetével egyébként nem mindig értek egyet, tehetségét azonban elismerem, tréfás formában foglalkozott fenti tárggyal, megálmodva és elképzelve, hogy a jelek szerint hogy alakul a jövőben Európa politikája: nemzetközi gyárüzem alkot és szállít majd a megrendelő nemzetek ízlésének, lelki szükségletének és anyagi helyzetének megfelelő kormányképes programot, a hozzávaló alkotmánytervezettel, a cikk „bevezetését” óriási propaganda-apparátussal maga vállalja, még vezérférfit is küld, aki majd diktátori minőségben képviselni fogja a programot; egyszóval teljes felszerelés, megbízható kivitel, garantált siker.

Könnyű a humoristának, mulatságos formában adhatja át, amit látott és gondolt, megnevetteti az embereket, s az emberek hajlamosak abból, hogy nevetni tréfán szoktunk, arra következtetni, hogy amin nevetünk, az csak tréfa lehet, nem kell komolyan venni. Ez a visszájára fordított logika sokszor bizonyult már veszedelmes könnyelműségnek: a mulató társaságnak egyszerre csak torkára forr a nevetés, hökkenve mered a torzképre, mert a torzkép váratlanul kilép a keretből, valósággá válik, elfoglalja helyét a dolgok rendjében, sőt új rendet csinál, s hamarosan megjárhatja, aki régi szemmel nézve, még mindig torzképnek meri látni, ha megelevenedne is — új emberek bukkannak elő a homályból, s fenyegetve pisszegik le arcunkról az odadermedt mosolyt. Az udvari bolond, ha elfoglalja a trónust, sokkal komolyabban veszi méltóságát, mint az eredeti király, olyan komolyan, hogy még bolondot se tűr meg maga mellett többé, még azzal a feltétellel se, hogy ez az új bolond majd a régi rendet fogja kifigurázni: általában ellensége a humornak, emlékezve rá bolond korából, hogy kétélű és megbízhatatlan fegyver, sokszor sül el visszafelé. A régi rendet, szerinte, sokkal helyesebb üldözni és pusztítani, mint viccelni fölötte. Tessék megnézni a régi világ páratlan szatirikus lapját, a híres Simplicissimust, milyen lelkes és komoly orgánuma lett a konstrukciónak, s néhányan, akik ámulva forgatjuk lapjait (azzal az érzéssel, hogy szatirikus lapból most lett vicclappá, hirdetve a jó viccet, hogy egy szatirikus lapnak nem szabad viccelni), csakhamar meg fogjuk érteni, hogy ezt igen komolyan gondolja, ezen a logikán nincs semmi nevetnivaló.

Vigyázzunk csak kicsit, akadnak immár, s nem is kisszámmal, akik semmi nevetnivalót nem találnak rajta, hogy a politikai sikernek éppolyan helyes és erkölcsös feltétele a jó reklám, mint a kereskedelmi és ipari sikernek. Hogy az iparban — technokrata világot élvén — kereskedelmi érdek és erkölcsi közérdek összeeshetik, ezt a valamikor furcsának látszó igazságot néhány évvel ezelőtt H. G. Wells igyekezett támogatni, Clissoldjában, ahol az ipari reklámban a népnevelés egy új lehetőségét köszöntötte. Most íme lássad, lelkes optimista, mi lett az Új Eszméből. Megvalósult, csak nem ott, ahol vártad, miután eredeti helyén és környezetében egy kis átmeneti zavar következett be: beütött a válság, a túlprodukció, a telített vagy tehetetlen piac, s ennek megfelelően, egyelőre, a reklám és propaganda jelentősége visszaesett iparban és kereskedelemben: gyáros és termelő nem erőlteti meg magát, raktáron heverő cikkeinek inkább az árát szeretné emelni, a kevesek számára, akik átveszik, mint folytatni a reménytelen küzdelmet a „nagy forgalom, kevés haszon” jelszavával.

S abban a fokban, ahogy ipar és kereskedelem kiábrándul a reklám mindenhatóságába vetett hitéből, a politikai felvilágosítás apostolai lépésről lépésre fedezik fel a terjeszkedésnek azt a módját, amit tömören így szoktak meghatározni: a tömegnek nem az értelmére, hanem a képzeletére igyekszik hatni, aki sikert akar. Persze, ezen a területen (legalább miránk, naiv platonikusokra, akik gyakorlati dolgokban, s a fejlődés szempontjából makacsul fontosabbnak tartjuk az értelmet, mint a képzeletet), ijesztően hat ez a módszer. Mert míg teljesen érthetőnek tartjuk, hogy egy színes nyakkendő, egy doboz mogyorós tejcsokoládé, egy Ford-kocsi, vagy akár egy finom verskötet megvásárlásához való kedvet ösztönünk és képzeletünk forrásából merítvén, ezt az ösztönt és képzeletet igyekszik erősíteni bennünk reklámművészetének egész érzéki apparátusával az, aki el akarja adni nekünk; ugyanakkor riadtan és tétován tátjuk el a szájunk, mikor ugyanezekkel az eszközökkel a helyes politikai gondolkodás, az embertársainkkal szemben való viselkedés, a jól felfogott közérdek elvont, csak értelmi képességekből, megismerésből, belátásból, okoskodásból táplálkozó eredményeit igyekeznek elfogadtatni a tömeggel. Miránk ez még mindig úgy hat, mintha egy új pedagógus a fizika és matematika törvényeit egyszerre csak úgy kezdené népszerűsíteni, hogy bevezetés és magyarázás helyett plakátokat és lelkesítő füzeteket olvastatna tanítványaival. „Éljen az egyedül érvényes binominális tétel!”, „Püthagorasz hívei, egyesüljetek!”, „Csak az egyszeregy és az önbizalom vezethet ki a káoszból!”, „Harcoljunk a hármasszabályért és mienk a jövő!”, „Einstein ennek a nemzedéknek Megváltója!” feliratokkal, s kísérletek bemutatása helyett kokárdás, lampionos, sisakos felvonulást rendezne tanítványaiból, tüntetni Newton igazsága mellett, mielőtt Newton igazságát kipróbálta és bebizonyította volna előttünk. […]

Ez bizony így van, mit szól hozzá, kedves Clissoldom? Clissold fejét vakarja, nem így gondolta a dolgot, azzal a propagandikus népneveléssel. Az ipari világban volt remény, hogy a piac növelése jótékonyan kihat majd a termelés javítására, egyre jobb és különlegesebb iparcikkek válogatódnak ki a darwini elv alapján; de még ott is csak reménység maradt a jóakarat, a minőség nem javult a mennyiség fokozódásával, mint ahogy várni lehetett. A profitra dolgozó tőke hovatovább kerékkötőjévé vált tulajdon szülejének és egyben fiókájának: a technikai fejlődésnek, és eljött az idő, száz évvel a gyáripar megszületése után, amikor visszasírva a kézművességet, ez a jelző, „gyári munka”, nem dicsérő, hanem ócsárló minősítésnek számított. Mit várhatunk ezek után attól az iskolától, mely a szellemi szükségletek kielégítésében is a mennyiséget hangsúlyozza?

Hasonlítsák össze a nagy diktátor szózatának fizikai hangerősségét úgy, ahogy a világ valamennyi rádiója és hangszórója üvölti egyszerre, annak tartalmával és mondanivalójával — és megkapják a választ.

Pesti Napló 1935. május 7.