Vigyázat, robbanunk!

(Nyári éjszaka a sváb-hegyi csillagvizsgálóban)
Karinthy Frigyes
fizika, csillagászat, Sváb-hegy, csillagvizsgáló, Tass Antal
szóelválasztás

A dolog úgy áll, hogy ama legörökebb aktualitás, amelyet ma éjszaka tárgyaltunk Tass és Ternék igazgató urakkal a sváb-hegyi csillagvizsgálóa kupolái alatt, a csillagos nyári éj sátorában, valahogy elkerülte a napilapok figyelmét. Pedig példátlanul izgató és különös és…

  • aKonkoly-alapítványu magyar királyi csillagvizsgáló intézet. Budapest, I. kerület, Svábhegy, Mátyás király út 32. Igazgató Dr. Tass Antal. Obszervátor Dr. Terkán Lajos egyetemi magántanár. Adjunktus: Dr. Lassovszky Károly. (1928)

Röptében visszakapom a szót, majdnem azt mondtam, „és érdekes”. Ez a kifejezés nem illik rá. Az „érdekes” szó az „érdek”-ből származik, s a csillagászat az egyetlen emberi tudomány minden tudományok között, amit minden érdek, minden hasznost is mellékgondolat nélkül fejleszt és feszeget és kutat az életnek talán legnemesebb, legcsodálatosabb megnyilvánulása: az emberi kíváncsiság.

A legtisztább tudomány. Tudományok közt az, ami művészetek közt a költészet.

Játék ez, de isteni játék. Játék mivoltában nagyszerűbb és komolyabb minden erőfeszítésénél a harcoló életnek. Nem hiszem, hogy egy ágyúgyár vagy egy repülőtelep mélyebb megilletődést válthatna ki az emberből, mint ez az Uchácius-ra emlékeztető, óriási cső, amint halkan és könnyedén szögezi hatalmas torkát a Végtelen felé, miközben a kupola elfordul, s a kőlap, amin állunk, lassan emelkedni kezd.

Boszorkánykonyha. Vagy a Verne holdba repülő lövege.

– Most tessék itt alul benézni.

A látótérben ott lebeg a Szaturnusz, sárgán és plasztikusan, kiemelkedve szinte hátteréből. Gyűrűje most ferdén, felülről látható – közelében Rhea, a tíz holdak egyike, világító pont.

Aztán Vega következik soron, ragyogó gyémánt, a mennybolt Kohinoórja – szinte vakít, ahogy szembekerülsz vele.

Egy szelet az éppen lebukó félholdból – a hegyláncok árnyéka élesen nyúlik el, belelóg a krátervölgybe. Ijesztő, szívszorongató ez a kietlen, kopár vidék, egy ripacsokkal és szemölcsökkel és repedésekkel és himlőhelyekkel eléktelenített arc.

Ugorjunk gyorsan pár billió kilométert. Ez a két ikercsillag, egymás körül keringve – az egyik vörös, a másik kék – mindjárt vigasztalóbb látvány. Szinte kinyújtod érte a kezed – csak az tart vissza, hogy még ha odaérne is, nemigen találnád a helyén: negyven esztendővel ezelőtt lehetett ott, ahol most látod. Ennyi idő kell hozzá ugyanis, amíg a fénye eléri szemünket, a reflektor tükrein át.

Negyven év is szép idő, de mit szóljon az ember ahhoz a csillaghalmazhoz, amit egyenesen a Tejútból emel ki kíváncsi tekintetünk elé Ternék tanár úr? Ez a csillaghalmaz kerek százezer év előtt indította útnak azt a sugarat, ami e pillanatban szelte át szemlencsédet – de ha ennyi se elég, parancsolj, amott egy ködfolt a Tejúton túl – a képe százhúszmillió évet utazott másodpercenként háromszázezer kilométeres sebességgel, mielőtt most megérdemelt pihenőt talált a fotográfuslemezen.

Nem lehet itt jelzőket használni. „Magasztos”, „fenséges”, „földöntúli” – milyen nevetséges szavak – s még a „végtelen” szó is, ugyan mit jelent? A költőt valami restelkedés fogja el, amiért le merte írni ezeket a jelzőket, valaha verseiben.

Így tehát minden kommentár nélkül értesítem Az Est olvasóit a következő ténymegállapításról.

Szűkebb világmindenségünk, az úgynevezett Tejútrendszer, ez a lencse alakú csillaghalmaz, a maga háromszázmillió fényévnyi átmérőjével, mialatt az olvasó reggelijét fogyasztja, húszezer kilométeres sebességgel rohan a legközelebbi, hasonló méretű rendszer felé.

De soha nem fogja utolérni, ne tessék félni.

Az a ma ismert harmincmillió hasonló rendszer egyre fokozódó sebességgel száguld kifelé, el egymástól, egyre fokozott távolságba kerül egymástól és valami ismeretlen központtól – a Világot egy Heckmann nevű tudós tavaly felrobbant bombához hasonlította, amelynek részecskéi éppen most repülnek szerte a sötétség és üresség kárpitja felé.

Meg tudom érteni csillagász barátomat, aki otthagyta a pályát, és este homloka fölé tartott kézzel jár az utcán, hogy ne is lássa őket.

Rémes dolog ez. Jobb nem gondolni rá.

Az Est 1933. augusztus 5.

Látogatók a svábhegyi csillagvizsgálóban
Tass Antal (1876–1937)
Terkán Lajos (1877–1940)
Forrás

Karinthy Frigyes: Szavak pergőtüzében. Válogatta és a szöveget gondozta Ungvári Tamás. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984. 180–182. p. (Karinthy Frigyes összegyűjtött művei.)