Collegno (al Baraccone)

Prov. di Torino. Italia,

Augusztus 12. 1876.


  • aA magyar természettudományi társulat alelnöke Balogh Kálmán és titkára Szily Kálmán uraknak Budapesten.

Tisztelt Uraim!

Néhány heti távollét után lakomba visszakerülve a legkedvesebb meglepetésben részesültem tisztelt Uraságtok június 27-ikéről kelt becses levelének s a magyar természettudományi társulat újabb kiadványainak vétele által, melyekkel engem társulatuk választmányának kegyes határozatából megajándékozni méltóztattak.

Rendkívülileg megtiszteltnek érzem magamat nagy becsben tartott jóakaratuk által, melyért Önöknek s társulatuk választmányának annál nagyobb hálával tartozom, minél inkább érzem, hogy e váratlan megtiszteltetést teljességgel nem volt ekkorig módomban csak a legkisebb mértékben is kiérdemleni; úgy, hogy azt csakis Önök ingyen jóvoltának köszönhetem.

Önök szivesek voltak tudomást venni azon nagyrabecsülésemről, melylyel tudós tagtársuk, Herman Ottó úrnak irott levelemben nagyérdemü társulatuk működése felől nyilatkozni alkalmam volt.

E nagyrabecsülés oly adó, melylyel Önök irányában minden magyar tartozik, a ki fel birja fogni, hogy fajunk szellemi felemelkedése nemzeti jövendőnknek nélkülözhetlen feltétele.

Én szerencsémnek tartom, hogy magamat azok közé számíthatom, kik nemcsak azt felfogják, hanem egyszersmind be-be pillantva a természet Szent Irásába, és számot adva maguknak ama viszony megtörhetlen törvényei felől, mely a nemzetek sorsa, s a természet erőinek felismerése s felhasználása közt fennáll: meg vannak győződve, hogy minden mozzanatok közt, melyek egy nemzet szellemi felemelkedésére s közművelődésére közre hathatnak, a természettudományok művelése az, a mely korunkban, a mint nélkülözhetlenebb s a létért küzdés nagy versenyterén az önfentartásra leghatályosabb, úgy maradandó következéseiben a társadalomra legáldásosabb is.

Ekkint lévén meggyőződve, lehetetlen volt a legmelegebb érdekkel nem kisérnem a magyar természettudományi társulat működésének jelenségeit, a mennyire azokról távol magányomban tudomást szerezheték. — És tapasztalva, miként vonja működése körébe mindinkább táguló gyűrükben a természettudományok ágazatait; miként válik folyvást gyarapodó sikerrel gyúpontjává a természettudományok iránti érdeklődésnek hazánkban; mi diadalmasan hatol át a magában egyesített értelmi fény szétágazó sugaraival a tudatlanság és közöny ködrétegein, miként teszi köznemzeti kincscsé a gondolat-buvárlat és szórványos tapasztalás gyüjtelékeit; miként idéz fel napfényre az ismeretlenség homályából, és ösztönöz kutatásokra és bátorít önbizalmas nyilatkozványokra erőket, melyek, a mint nemzetünk díszét képezik, úgy fajunk kulturális képességei iránt már is elismerést vivtak ki a tudományos világ előtt, és látva, mennyi tapintattal iparkodnak társulatuk vezértagjai gyakorlati viszonyba hozni a tudományt az élettel; s (a minek kiválólag örvendek) mennyi gondot fordítanak hazánk természethistóriai megismerésére s nemzeties irányban való megismertetésére: rút hálátlanság volt volna tőlem, magyartól, Önök nemes működése felől másként mint a legőszintébb nagyrabecsüléssel nyilatkozni, midőn arra alkalmam nyilt.

E kötelességszerü nagyrabecsülés adója elvész azon országos elismerésben, melylyel Önök társulatának a nemzet adózik; s távol attól, hogy Önöktöl köszönetet vagy épen oly megtisztelő figyelmet érdemeltem volna, mint a minőben engem részesíteni méltóztattak: én tartoznám Önöknek köszönettel, már csak azért is, hogy véleményemet csak észrevételükre is méltatták; azt pedig már éppen csak ingyen jóvoltuknak tudhatom be, hogy annak nemcsak némi becset tulajdonítottak, de sőt azt még oly kitüntetéssel is viszonozták, mely előttem annál kedvesebb, minél gazdagabb forrást nyujt ismereteim gyarapítására, s egyszersmind képessé teszen társulatuk működését egész terjedelmében megismerni.

Midőn ezért társulatuk választmányának s különösen Önöknek, tisztelt uraim! azon kijelentéssel mondanék hálás köszönetet, hogy becsesebb adomány alig érhetett volna hazámból; méltóztassanak elnézéssel venni, hogy jóakaratukra támaszkodva köszönetemhez egy kérést csatolok.

Én a hazafiui szempontból érdeklődés mellett a természettudományok iránt személyileg is kiváló előszeretettel viseltetem. — Viszontagságos életem sok keserves csapásai folytán oly vigasztalás után epedve, mely nem függ az emberek ingadozásaitól, eszembe jutottak Chateaubriand eme szavai: »heureux ceux qui aiment la Nature, ils la trouveront, et ne trouveront qu’ elle, aux jours de l’adversité«. Megkisérlettem, ha van-e igazság e mondatban. És kerestem a természet csodás nyilatkozványainak tanulmányozásában, a végtelenség világaitól a lábam alatti porszemig. — Nagyon keveset tudok. De e kevéssel is többet találtam, mint a mennyit keresék. Csak vigasztalást kerestem, de lelki kincset is találtam, melynek becsével semmi sem mérkőzhetik. És a mióta azt fellelém, életemet nem érzem többé oly örömtelen ridegnek, mint a minővé azt emberek tevék.

Ekkint a természettudományok kultusza lelkem szükségévé vált. Szeretek tanulni. Ohajtanék társulalatukkal tagsági viszonyba lépni.

Tisztelettel kérem Uraságtokat, hogy ha engem erre nem itélnek méltatlannak s e viszonyt politikai tekintetekből a társulatra nézve nincs okuk hátrányosnak tartani, méltóztassanak engem (100 frt tagsági díjjal) az örökítő tagok sorába felvétel végett a választmánynak ajánlatba tenni.

Különösen lekötelezve érzendem magamat e szivességük által, s felvétel esetén a száz forintot azonnal meg fogom küldeni.

Hálás köszönetem megújítása mellett van szerencsém Uraságtokat kiváló tisztelettel üdvözleni s magamat jóindulatú emlékezetükbe ajánlani.

Kossuth Lajos.