Nyáry Jenő bárónak

22. Via dei Mille (gia San Lazzaro).

Turin, 1882. augusztus 22.


Tisztelt Báró Úr!

Ön szíves volt nekem az aggteleki barlangban eszközlött érdekes ásatásairól írott jeles munkáját megküldeni.

Kötelességem volt volna rögtön köszönetet mondani a becses küldeményért, de én át akartam előbb a munkát tanulmányozni, miszerint belbecsét is ösmerjem annak, amit megköszönök. Mert ha szakértő teljességgel nem vagyok is, olvastam egyet-mást az ember őstörténelmének felderítésére tett kutatásokról, s a tárgy nagyon érdekelt.

De szemeimet s tán öreg agyam rostjait is ez év első hónapjaiban kissé megerőltettem; megpihentetésökre volt szükségem; s csak éppen az utóbbi néhány hét folyamában engedhettem meg magamnak a munka áttanulmányozásának élvezetét. Méltóztassék, kérem, ezt mentségemül elfogadni azért, hogy csak ily későn lehet szerencsém kifejezést adni köszönetemnek a nagyra becsült figyelemért, mellyel engem, a múltak haszontalan romját, megtisztelni méltóztatott.

Nekem, ha oly komoly munkát olvasok, amely érdekel, gyakran szokásom amúgy futólag papirosra vetni a gondolatokat, miket az olvasás agyamban felkölt. Úgy találtam, hogy rendezettebben tisztázódik a tárgy elmémben, ha írva gondolkozom felette. Így tettem Ön becses munkájának olvasása közben is, s a tárgybőség, melyet az eszmetársulás előmbe tárt, firkámat egy egész röpirat terjedelmére nyújtotta ki, — hanem én az ilyen firkákat, miután elolvastam, rendesen tűzbe szoktam dobni, mert a szolgálatot, melyre számíták, már bevégezték azáltal, hogy megírva, magamnak gondolkozásom felől számot adtam. Ezúttal nem dobom a tűzbe; hanem szabadságot veszek magamnak azt ide zárva Önnek megküldeni; de korántsem avégett, hogy Báró Úr becses idejét annak elolvasására vesztegesse; hanem csak mint bizonyítványát annak, hogy a késedelem köszönetem kijelentésében nem közömbösségből eredett; mert amiről az ember annyit összefirkált, mint ez alkalommal én tevém, az a tárgy az embert bizonyosan érdekli.

Hanem egy kérésem van, melynek teljesítésére számítok. Az ide mellékelt irka-firka — amint látni fogja Ön, ha reá tekint, — össze-vissza törlött, toldozgatott, piszkos brouillon. Szolgáljon mentségemül az, hogy nem elolvasásul küldöm, és nekem bizony nincs írnokom, akivel letisztáztathattam volna. Azonban írás közben egynek-másnak emlékezete villant fel agyamban hajdani olvasmányaimból; verifikálni akartam, vajon jól emlékszem-e? Ez némi kutatásba került, a verifikált idézetek nekem aide mémoire-képp szolgálhatnak; s e tárgyú esetleges olvasmányaim közben sok haszontalan utánnézés fáradságától menthetnek meg.

Ezért s mert különben is e haszontalan irka-firka Önre nézve semmi beccsel nem bírhat, igen-igen kérem, méltóztassék azt nem visszaküldeni. Számítok e kérésem teljesítésére.

Én Báró Úrnak nemcsak becses küldeményéért tartozom köszönettel, hanem azon sok érdekes tanulmányért is, melyet munkájából szereztem, az élvezetért, melyet olvasása nyújtott; mint szinte azért is, hogy ez olvasás felelevenítette emlékezetemben azon csekély ismereteket, melyeknek valóban a felfrissítésre nagyon szükségük volt, mert bizony feledékeny öregember vagyok.

Fogadja, Báró Úr, mindezekért szíves köszönetemet; fogadja szerencsekívánatomat tudományos búvárlatai eddigi szép sikereihez s jövendő reményeihez: és fogadja nagyrabecsülésem kijelentésével párosult üdvözletemet.

Kossuth.

I

Hazánk — ha ugyan szabad azt még enyémnek is neveznem — politikai nyomorúságai közben vigasztaló mozzanatnak tűnik fel a szintoly élénk mint sokoldalú intellektuális mozgalom, mely Magyarországon észlelhető. Végtelen nagy e részben a különbség az én korom s a mostan közt. Öröm látni, hogy a mind tágabb és tágabb körre terjedő érdeklődés mellett immár alig van a tudományos kultúrának oly ága, melynek az illető tudomány mai magas színvonalán álló mívelői közt a magyar szakavatottság díszes helyet nem foglalna el, sőt több magyar tudós van, kinek búvárlatai egyik-másik tudomány továbbfejlődésének tényezői közé sorozhatók.

Én báró Nyáry munkáját az ősembertani rejtelmek felderítése körül, ezek közé számítom. Szakértő ugyan teljességgel nem vagyok, de mint amolyan igénytelen műkedvelőnek a földtan, s vele kapcsolatban földünkön a szerves élet fejlődésének nyomai kedvenc tanulmányaim közé tartoznak, s eléggé ismerem az eddigi kutatások eredményeit, miszerint beláthassam, hogy báró Nyáry aggteleki ásatásai, a leletek régészeti értékét hitelesítő coefficiensekre fordított gond, a meghatározásoknál minden oldalra kifejtett figyelem, s a tudomány kívánalmainak megfelelő leírás oly sokoldalú s annyira becses anyagadalékot nyújtanak az ősembertan és néprajz (etnográfia) tudományához, hogy az nemcsak mint komplementáris bizonyíték foglal helyet az eddig ismert adatok mellett, hanem új adatokat is szolgáltat a tudomány számára, mégpedig olyanokat is, melyek egy-egy ekkorig általánosan elfogadott nézet újból átvizsgálására kiindulási pontul szolgálhatnak.

Ilyenek például azok az ember-állcsontok, melyek nem 16, hanem csak 12 vagy 14 fogat tartalmaztak, valamint ilyen az is, hogy a talált vázak arccal mind föld felé voltak fordítva, ami — tudtomra — minden eddigi leletek közt egyedül áll s etnológiai tekintetben nagyon fontos felfedezés.

Aztán igen nagybecsű adalékot nyújtanak, sőt hézagot töltenek be a baradlai ásatások az összehasonlító kraniológia számára, minthogy (miként azt Lubbock is említi) ekkorig igen kevés oly eset van feljegyezve, midőn „barlangokból” ép vagy összerakásra alkalmas emberkoponya került elő; pedig nem lehet kétségbe vonni, hogy a kraniológiai összehasonlítások a „genus homo” leszármazásának s haladványos fejlődésének kutatásánál igen fontos útjelzők.

II

Nézetek a koponya-méretek felől

De midőn ezt elismerem, egyszersmind nem tagadhatom, hogy azok közé tartozom, akik nem gondolják, hogy a koponyamérések magukban véve a faj (race) meghatározására elegendők. Így például; azért, hogy a szokásos hatféle főbb méretek a híres engisi, az ausztráliai s a Hunter-féle múzeumban tipikus kaukázusinak jelzett koponyáknál igen parányi különbséggel összevágnak, én teljességgel nem hiszem, hogy azok fajilag ugyan azonosak; másrészt meg azt a következtetést is kockáztatottnak tartom, hogy a koponyaméretek közti különbségek okvetlenül különböző emberfaj bevándorlását, hódítást, egyik fajnak egy másik által kiszorítását vagy kiirtását feltételezik, ha csak e bevándorlásnak, kiszorításnak, kiirtásnak más pozitív bizonyítványaival is nem bírunk. Lehet, hogy úgy volt, de nem bizonyos; annak lehetsége sincs kizárva, hogy a különbség csak módosulat, melyet a megváltozott társadalmi és életmódi viszonyok idéztek elő.

Hogy ezek mennyire befolynak a koponya képződésére, bizonyítja az, hogy Schaffhausen észleletei szerint — melyeket Darwin is elfogadott, csecsemő-koponyákon fajkülönbségek (race differences) fel nem ismerhetők, a különbségek csak később mutatkoznak; aztán tudvalevő dolog, hogy már maga a bölcső alakja is mily hatással van a gyermekkoponya fejlődésére. Darwin pedig azt a tapasztalást is tette, hogy igen csekélynek látszó okok (például tengeri nyúlnál az egyik fül hegyének megcsonkítása), a koponya alakjának fejlését merőben megváltoztatják, a megváltozott életviszonyok pedig már éppen oly befolyást gyakorolnak a koponya méreteire, hogy a háziasítás a vad tengeri nyúl brachicephal koponyáját dolichocephallá változtatja.

A fűevő állatok háziasítása, s a gabonaneműeknek mívelésbe vétele az ősember társadalmi szerkezetét és életmódját is nagyon megváltoztatták, s éppen nem valószínűtlen, hogy ez a koponya alakjára is visszahatott, úgyhogy nem éppen elkerülhetlenül szükséges a brachicephal és dolichocephal koponyákat két külön emberfajra vinni vissza, kivált miután a mesocephal és vegyes alkatú koponyákban az átmeneti alakokat is bírjuk.

Az [18]50-es évek óta a tudomány kétségtelenül minden irányban sokat haladt; de biz’ én nem minden új elméletet fogadok el haladásnak, s még most is hajlandó vagyok J. Aitken Meigs philadelphiai tanárnak tudományos vizsgálatokra alapított azon nézetéhez ragaszkodni, hogy a koponyatípusok különbözősége éppúgy nem mutat szükségszerüleg külön eredetre, mint a hasonlat nem okvetlenül mutat ugyanazonos leszármazásra, hanem csak a helyzet és viszonyok hasonlatára.

Hajlamot érzek azt gondolni, hogy ezzel is akként lehetünk, mint az őskori kőszerszámok s tavi cölöpépítmények és némely mostani vadnépekéi közt vont hasonlattal; nem innen amoda vagy amonnan ide átszármazott dolgok azok, hanem a helyzet hasonlatának kifolyásai.

Mint egyebeknél, úgy a kraniológiai következtetéseknél is tanácsos a generalizációkat túl nem hajtani. Nagy igazságot mondott a híres öreg boncoló Wolff, midőn már másfél század előtt megírta, hogy: nulla particula est quae non aliter et aliter in aliis se habet hominibus. — Nekiálltak a tudósok a koponya űrfogatát az értelmiség egyik fő fokjelzőjévé generalizálni. Ám hiszen jó; hanem a Morton-féle híres koponyagyűjteményben 663 különböző népfaj-koponya van; s melyik a legnagyobb űrfogatú? — egy eszkimó és egy kalmük koponya! öblösebb mint minden európai!

III

A baradlai viránylelet

Báró Nyáry hírét hallván, hogy a botanikába is bele szoktam kontárkodni, szíves volt figyelmemet különösen felhívni az aggteleki barlang kőkori temetőjének virányára.

A dolog nagyon érdekes, s nem lehet a legnagyobb elismeréssel nem nyilatkoznom azon kiváló szakismeretről és gondról, melyet Deininger tanár úr a lelt magok meghatározásában kitüntetett.

Hanem az érdemes tanár úr elkülönítő vonalat húz a mívelés alá vett s táplálkozásra felhasznált honos növények s azok közt, melyeket a bevándorlottaknak mondott ősnépek keletről magukkal hoztak vagy onnan más úton nyertek. E minősítés a gabonaneműekre, nevezetesen a búzára és árpára vonatkozik, sőt a keleti származás a rozsra és zabra is kiterjesztetik, mert a 60-ik lapon az olvasható, hogy hazánk kőkorbeli lakói ezeket nem ismerték; ámbár közelebb voltak e növények hazájához mint Európa nyugatiabb népei.

Magyarország őslakói gabonamívelésének e leszármaztatását keletről úgy látszik Nyáry is elfogadja, mert (73. lap) azt olvasom, hogy

„mivel a juhot nem tudjuk Európában más állattól származtatni, ebből azt lehet következtetni, hogy Közép-Ázsiában lett háziállattá, honnan pásztor népek által hozatott Európába, egyidejűleg a Baradlában és Svájcban talált gabonaneműekkel.”

A juhot illetőleg csak annyit jegyzek meg, miként Rütimeyer (ki pedig a baradlai állatcsont-leletek meghatározásánál útmutatónak vétetett) annyira nincs e nézet mellett, hogy még csak véleményt sem mer arról kockáztatni, hogy honnan származhatott a szelíd juh. Tudtomra Buffon az ovis musimon-tól származtatja s e nézethez némely zoológus ma is ragaszkodik, különösen az olaszok közt (ők ez állatot „muffione” néven nevezik). Igaz, ez az állat előfordul Tartaria pusztáin is; de nem kell végette Közép-Ázsiába mennünk, Görögországban, Ciprusban, Szardíniában, Korzikában mai napság is vadon él.

A kőkorbeli ember s primitív kultúrája Ázsiából leszármaztatásának elméletét alább veendem taglalás alá, itt a gabonaneműekre kívánok tenni megjegyzéseket. — Csak mellékesen említve, hogy pásztor népek nem földmívelők, a dolog ekként áll: 157 növényfaj van a földön terjedtebb körű mívelés alatt; ezek közt a rizs és kukorica őshazáit ismerjük; de a búza, rozs, árpa és zab azon 72 növényfaj közé tartoznak, melyeknek eredeti hazáját nem ismerjük. Chesney ezredes állítja ugyan, hogy talált vadon növő árpát és zabot az Eufrátesz partvidékén, de meglehetősen be van bizonyítva, hogy azok hajdani mívelés maradványai (azt hiszem, hasonló tekintet alá jő a derék Hazslinszky tanár magyar füvészeti kézikönyvének azon állítása is, hogy a gabona-rozs — secale cereale — Magyarországon vadon is nő). Reclus említi, hogy Balansa egy kis-ázsiai hegyen vadbúzát talált; nem ismerem e lelet közelebbi körülményeit, de tekintve Kis-Ázsiának a legrégibb történelmi idők óta ismeretes földmívelési viszonyait, alig vélek csalatkozni, midőn oda nyilatkozom, hogy ez is szintazon tekintet alá esik, mint a Chesney árpája s zabja és Hazslinszky rozsa. Tény, hogy eddig még nincs megingatva a botanikában elfogadott azon nézet, hogy ama négy gabonanem eredeti hazája ismeretlen. Ez ismeretlenségre lett alapítva némely botanikus azon nézete, hogy a mívelt búza, rozs, árpa és zab nem is természeti fajok, hanem a mívelés produktumai, melyekre a véletlen magkeresztezés vagy természetes kiválasztás adták a kezdetet. (Ez a nézet bőven és érdekesen van fejtegetve a Gardener’s Chronicle 1844-ki folyamában.) S ha az ember számot vet a graminaceák rendjével, csakugyan több oly növényre talál, melyről el kell ismerni, hogy mívelés által gabonaneműekké fejlődhettek. A búzára nézve már Linné megjegyezte, hogy solus situs spicularum distinguit a Bromis; a rozsnak, árpának, zabnak pedig több oly vad faja van, melyeknek szervezete a míveltekéhez nagyon közel áll. Aztán Esprit Fabre meglehetősen zavarba hozta a graminaceák nemi megkülönböztetését azon indokolt állításával, hogy a „kecskeszem” (aegilops) nem egyéb, mint vad alakja a mívelt búzának, a kecskeszem több faja pedig európai növény, s a tojásdad faj (aegilops ovata), melyet a búzához én is nagyon hasonlítónak találok, Magyarországban is (a Bánátban) honos. Hát biz’ én nem tudok adatot, mely azon feltevést indokolhatná, hogy ama négy gabonafaj Ázsiából származott be Európába.

Csillagászati szempontból vizsgálva azon geológiai (negyedkori post-glacial) időszak légmérséki viszonyait, melybe a (csak archeológiai értelmű) neolit korszak sorozandó, s úgy találva, hogy Európa klimatikus viszonyai — dacára egyes vidékek nagy földtani változásának — nagyban és egészben véve azóta valamely igen nagy változáson nemigen mehettek keresztül, azt is figyelemre méltónak tartom, hogy a gabonaneműeknek jobban látszik kedvezni Európa mint Ázsia, amennyiben a gabonatermelés némely ága (különösen az árpáé) itt fel egészen a 70-ik szélességi fokig sikerül, míg Ázsiában csak a 60-ik fokig; tehát ott 1113 kilométerrel lejjebb éri el véghatárát. (Európa ezen előnyét az öbölfolyam, gulfstream magyarázza meg.)

IV

Összehasonlítás a svájci tófalvi viránnyal

Nem tudom, indokoltnak lehet-e tartani azon állítást, hogy a baradlai viránylelet több oldalú mezőgazdaságra mutat, mint a kőkori tófalvak lakóié Svájcban. — Nincs kezemnél Heer munkája, hogy az általa meghatározott 115 svájci növény fajlajstromát átnézhetném; hanem Lubbock azokból 22-őt felemlít, s ezeket Deininger úr lajstromával összehasonlítva úgy találom, hogy a Baradlában 3 faj búza találtatott, Svájcban 6; amott egy faj árpa, itt három, sőt zab is; vicia faba celtica Svájcban nincs, de van helyette faba vulgaris, ami amott nincs, és van pastinacca sativa, ami a Baradlában szintúgy nincs, s ha gomborka és bükköny nem találtatott volna is Svájcban (amit nem tudok), de találtatott a kulturális tekintetben sokkal jellemzőbb len, ami a baradlai virány közt nincs (a gomborkának kenyérre hintését, s a bükköny előfordulását nem tartom elegendő oknak arra, hogy e két növény a mívelt növények közé soroztassék.) Figyelmet érdemlőnek találom azt is, hogy Svájcban a hat faj búza közt egyiptomi búza (triticum turgidum) is találtatott, ami határozottan nem keleti, hanem déli beszármazásra mutat; s hogy Robenhausennél búzavirágot (centaurea cyanus) is találtak, ami (s ez eléggé különös) a Baradlában elő nem fordult. Ez is arra mutat, hogy a gabonanemek nem (amiként állíttatik) Magyarország közvetítésével keletről kerültek Európa nyugatára, mert ha úgy kerültek volna, lehetetlen, hogy az a baradlai búza közt is elő ne fordulna.

V

Éghajlati következtetés

Ami azt a kérdést illeti: hogy lehet-e a baradlai virányleletből az akkori éghajlatnak a mostanihoz hasonlatára következtetni? mindenekelőtt megjegyzem, miként nagyon kívánatosnak tartottam volna, hogy a bőven talált faszén-daraboknál nemcsak a fanem (fenyő), de — ha lehetséges — a faj is meghatároztassék; nemcsak azért, mert ez igen érdekes adat lett volna a magyarországi flóra komparatív geográfiájához, hanem azért is, mivel a hőmérséki összehasonlításoknál a fák sokkal biztosabb útmutatók mint a fűnövények (herbaceák), minthogy a fák télen-nyáron fedetlenül ki vannak téve a hőmérsék változásainak, melyek nagyon tetemesek, kivált oly kontinentális (tehát excesszív) éghajlatú országban, mint Magyarország, mely a tenger mérséklő befolyásában a Földközi-tenger felől éppen nem, a Fekete-tenger felől pedig csak igen-igen kis mértékben részesül. Maga Heer tanár is a zürichi és szent-galli lignitekben előforduló famaradványokból ítélhette csak meg, hogy a lignit alakulásakor Svájc éghajlata a mostanihoz hasonlított.

Különben azt a nézetét én is indokoltnak találom, hogy a talált növénymagok mérsékelt éghajlatot feltételeznek, csakhogy ez a mérsékelt éghajlat nagyon tág fogalom, melybe sok fokozati különbség elfér. Aztán az aggteleki viránylelet oly növényekből áll, melyek 20 C fok hidegséget is kiállanak s csak azt kívánják, hogy a tenyészet lefolyása alatt (már akár rövidebb, akár hosszabb időben) megkapják azt a hőmennyiséget, melyre a mag megérése végett szükségök van s mely növényről növényre különbözik (így a búza 2000 fokegységű meleget kíván, az árpa ezerrel beéri, értve ezalatt nem hőfokot, hanem a naponkénti középhőfokok összegét azon fokon felül, mely a növényélet megindulására szükséges); hozzájárul ehhez, hogy a legtöbb növénynél bámulatosan megvan az, amit Darwin természetes alkalmazkodásnak (natural adaptation) nevez. Így például a szőlőnél az életébredés 10 fok meleggel indul meg s a megéréshez 2900 fokegység-többletre van szüksége; igen, de Madeirában a téli közép hőmérsék soha sem száll alább 17.5 foknál; többnyire annál jóval fennebb van, úgyhogy a szőlő télen nemcsak kihajthatna, hanem gyümölcsét meg is érlelhetné; de nem teszi, csak március vége felé indul meg 18 közép hőfoknál; addig, dacára a téli 17 1/2 hőfoknak, „alszik” — alkalmazkodik az éghajlathoz (ez az alkalmazkodási tehetség megvan a kozmopolita állatnemeknél is; a kutya elkíséri az embert a földsarki égövtől az egyenlítőig; hanem amott tömött bundát ölt, itt csupaszra vetkőzik, a Himalájába Angliából átvitt kutyának szőre közt sűrű gyapjú nő, hasonló történik az Angliából odavitt lovakkal is).

Miként már említém, annyit megállapított ténynek vehetünk, hogy a post-glacial új-kőkor óta Európa éghajlata nagy változást nem szenvedett, erről tanúskodik egyebek közt az is, hogy kivéve a bos primigeniust, melyről pedig bizonyosnak mondhatjuk, hogy nem éghajlati viszonyok, hanem az ember kulturális térfoglalása pusztította ki, a svájci kőkori tófalvak kotrásiban talált 54 faj állatcsont közt: Rütimeyer szerint egyetlen egy oly állaté sincs, mely most is nem élne Európában.

Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a mostani középhőmérsék az akkorihoz képest csökkenőben legyen. Csakugyan vannak is e csökkenésnek jelei úgy a neolit-korhoz képest, mint az utóbbi századokban is, legalább ott, hová a tenger befolyása ki nem terjed. Svájcban a kőkori leletekben törpe nenuphart és silene creticát is találtak; ezek ott ma már nem élnek meg. Magyarországról pedig Kerner vizsgálataiból az tűnt ki, hogy a Kárpátokban a fenyőfa határa az utóbbi három század alatt száz méterrel lejjebb szállott. Aztán itt-ott a nemzedékről nemzedékre szálló népmondák is figyelmet érdemelnek. Egy ily nem éppen illemes, de jellemző népmonda arra mutat, hogy hajdan a sárgadinnyének Lőrinc nap táján már vége volt; most ideje jóformán csak akkor kezdődik. Az is megmaradt emlékezetemben, miként nyomát találtam régi gazdasági számadásokban annak, hogy pár század előtt az aratás korábbra esett.

A középhőmérsék e lassú csökkenését, más egyéb csillagászati momentumokat mellőzve, maga a napéjegyeni processzió is kimagyarázza, melynek 25 765 évre terjedő ciklusa a legnagyobb napközelséget (perihélium) az év minden szakán sorba körül viszi. Most január elsejére esik, a XIII. század közepén, december 21-kére, 4000 évvel Krisztus előtt, a mostani őszi napéjegyen idejére, szeptember 21-kére esett. A naptávolsági különbség a perihélium és az aphélium közt 6 100 000 kilométer; a hőkülönbség pedig az egésznek egy tizenötöd része; nem lehet tehát, hogy ez az évszakok intenzivitására befolyással ne legyen. Mikor földünk éjszaki félgömbjén a nap legnagyobb távolsága télre fog esni, a tél természetesen sokkal hidegebb s a nagyobb távolság folytán meglassult földmozgás miatt hosszabb is lesz. A mi félgömbünk most ezen hosszú és nagyon hideg tél felé halad; sok idő (még mintegy tízezer év) kell hozzá, hogy a maximumot elérje, mely (hozzájárulván a szárazföld színvonalának folyvást észlelhető parciális változatai) alkalmasint egy újabb jégár-korszakkal lesz kapcsolatos; mert igaz ugyan, hogy mikor a tél nagyon hideg és hosszú, a nyár viszont rövidebb, de nagyon meleg lesz; hanem a hosszú hideg télen annyi jég és hó gyűl össze, hogy nyáron át a nap hősugarai legnagyobb részben a jég- és hótömegek olvasztására vesztegetődvén, nem fogják a földet annyira felmelegíthetni, hogy a télen át rendkívül leszállítandott évi középhőmérsék nagy csökkenését helyreüthessék. Ennek tényleges bizonyságát látjuk Grönlandban, mely még most is a jégár-korszakban van; ott nyáron a napsugarak annyira égetők, hogy a hajók oldalain a szurkot felolvasztják, de azért az ottani középhőmérsék nyáron sokkal alantabb áll, mint nálunk télen; mert azok az égető napsugarak a hó- és jégtömegek miatt nem képesek a földet felmelegíteni, pedig a temperatúra ettől függ; a levegő diatermikus, átbocsátja a nap hősugarait, de maga tőlök nemigen melegszik át. Azonban ha még messze van is az a maximum hideg, az évi középhőmérséknek bár lassú s egy ember életén át alig észrevehető mértékben, de folytonosan már századok óta csökkenésben kell lennie; e csökkenést időn- és helyenként a nagyon bonyolult meteorológiai hatványok ellensúlyozhatják, de a világrend törvényének útját nem vághatják; az nagyban és egészben uralmát ellenállhatlanul kivívja.

VI

Az ázsiai civilizáció nem Magyarországon át vándorolt Európába

A gabonaneműeknek Ázsiából leszármaztatására tett megjegyzéseim folytában itt találom helyét taglalás alá venni azon állítást, hogy:

„hazánk mintegy kapcsot képezvén a kelet és nyugat közt, az ezen úton vándorolt ősnépek nyomait hagyták hátra (Magyarországon) mindazon civilizációnak, mely keletről nyugat felé vitetett”

és ismét ugyanott:

„fel nem tehető, hogy hazánkban, melyen keresztül a népvándorlás útját vette, a fémeszközök ismerete későbbre esnék, mint tőlünk nyugatnak.”

E szerint tehát a történelem előtti korban a keleti civilizáció Magyarországon át s annak közvetítésével vándorolt volna Európába.

Ne tévesszük szem elől, hogy nem pusztán népvándorlásról, hanem a civilizációnak keletről nyugat felé Magyarországon átviteléről van szó.

Bármennyire kutassak is, e feltevésnek más indokolására nem akadok mint arra: hogy, mivel a történelmi időkben keletről is voltak népvándorlások Magyarország felé (mondom, keletről is, mert nem mind onnan indult ki), feltehető, hogy a történelem előtti időkben is voltak.

Egy hipotézis tehát egy másik hipotézis által indokoltatik, s ez indokolás alapját azon merőben téves nézet képezi, hogy mivel Magyarország közelebb fekszik Ázsiához, mint Európa nyugata, az képezte a kapcsot a kelet és nyugat közt, s minden civilizációnak, mely Ázsiából a nyugatra jutott, okvetlenül Magyarországon kellett keresztül utaznia.

Ami a történelmi idők eseményeiből levont következtetést illeti: tekintve, hogy a történelem előtti időkben épp azért, mert történelem előttiek, nem lehettek meg azon népességi, társadalmi és nemzetközi viszonyok, melyek a történelmi időkben népvándorlásokat idéztek elő, nagyon kockáztatottnak tartom azt az indukciót, hogy ami a történelmi időkben megtörtént, annak a történelem előtti időkben is meg kellett történni.

Ellenben azt a következtetést biztosnak merem felállítani, hogy ami a történelmi időkben soha sem fordult elő, az a történelemelőtti időkben még kevésbé történhetett meg.

Újra figyelmeztetek, hogy a civilizáció behozataláról van szó.

Nos, tagadhatlan pozitív tény, hogy mindazon népvándorlások között, melyek a történelmi időkben Ázsiából Magyarországra vagy azon át történtek, egyetlen egy sincs, mely civilizációt hozott volna magával Európába. Ezt a dicsőséget még saját őseink számára sem vehetjük igénybe. Hoztak magukkal hősiességet, egészséges józan észt, szabadságszeretetet és kitűnő képességet a civilizáció elsajátítására (natural adaptation), de civilizációt bizony nem, sőt jöttökre felhangzott az akkori európai civilizáció templomaiban a rémület litániája: a sagittis Hungarorum libera nos Domine!

Hát ami a történelmi időkben soha sem történt, bizony annak előtte még kevésbé történhetett.

De hát kétségtelen dolog lévén, hogy civilizáció jött keletről Európába, kérdés: merre jött, ha nem Magyarország felé?

Feleletem ez: a Földközi-tenger felé. Nem Magyarország, hanem a Földközi-tenger volt az összekötő kapocs az ázsiai őskor civilizációja s Európa közt.

Magyarország csak a közép-ázsiai civilizációnak szolgálhatott volna országútul. Igen, de Közép-Ázsiában azon őskorban, melyről szó van, nem volt, nem lehetett civilizáció. Ott az őskori civilizáció korai fejlődésének ellentmondanak a természeti viszonyok; ellentmond minden hagyomány, minden történelmi nyom, mely pedig Ázsia némely más részében Európa történelmi korszakánál sok századdal hátrább megy; sőt Közép-Ázsiának még jelene is ellentmond.

Ázsia azon őskori civilizációjának, mely Európába átszármazott, kiindulási pontját nem Közép-Ázsiában kell keresni, honnan mint útra s közvetítő kapocsra a földrajz Magyarországra mutathatna; hanem keresni kell ott, honnan nem Magyarország felé utazhatott Európába; keresni kell Indiában s Ázsiának Indián innen, a Földközi-tenger felé fekvő tartományaiban, melyekről tudva van, hogy ott, ha nem is ezredekkel, de bizonyosan századokkal Európa történelmi korszakának mitikus hajnala előtt népes, hatalmas birodalmak virágoztak; amelyekkel való kulturális rokonságra a legtöbb európai nyelvben, s eszmejárásuknak, vallásos fogalmaiknak, szokásaiknak, időfelosztásuknak s általában civilizációjuknak nyomaira Hellasz, Etruria, Róma, Ibéria, a kelták, gallusok, germánok, szlávok, albánok stb. hagyományaiban minden lépten-nyomon rá akadunk.

A dolog tehát akként áll, hogy, ha volt a történelem előtti időkben népvándorlás Ázsiából Magyarország felé (ha volt!), az nem hozott magával civilizációt Európába.

Ami civilizáció pedig az őskorban Ázsiából Európába átszármazott, az nem Magyarországon át, hanem a Földközi-tenger felé vette útját.

Csakugyan Hellaszba, Perzsián s Kis-Ázsián keresztül vándorolt be az indus civilizáció. A görög polgárosultság indiai eredete felől nemcsak az összehasonlító filológia, nemcsak a hellén mitológia, hanem az ókori történelem rejtelmeinek eddig még eléggé ki nem aknázott gazdag bányáját képező geográfiai elnevezések is bizonyságot szolgáltatnak. Nagyhírű orientalisták Hellaszt a Hella hegységtől (Beludsisztánban) származtatják, Attika nevét az Indus melletti Attak-ra; Korinthoszt Cor-Indusra (a Kori és Indus folyók közti tartományra), Thesszáliát Des Salia-ra (Sal földje), Dorist Dor folyóra, Argoszt Argasanra, Achaját Achajaura stb. viszik vissza. Leszboszba a Les poi (boi)-okat (Les tartomány főnökeit) telepítik, s még az autochthon (bennszülött = indigena) szóról is etimologice kimutatják, hogy az nem más, mint „Attak-thán” = attak-földi harcos.

Ez az indus eredetű civilizáció Hellaszból éjszak s éjszak-kelet felé is terjeszkedett, de leginkább nyugat felé, a Földközi-tengerpart mentében, onnan hatolt be Európa belsejébe s rá nyomta pecsétjét világrészünk civilizációjára.

Ez volt az egyik lefolyása az ázsiai civilizáció beszármazásának Európába.

A másiknak eredetét Föníciában találjuk fel. Tudva van, hogy Fönícia bátor hajósai voltak azok, akik kereskedelmi állomásaikkal a Földközi-tenger mindkét partját úgy Európában mint Afrikában elárasztották, s civilizációjok befolyásával virágzó gyarmatokat alapítottak (Karthágó, Hippo, Utica, Gades [Cadix], Panorme [Palermo], Lilyboeum [Marsala] stb.); aztán a bátor hajósok kimerészkedtek az Atlanti-tengerre, — elhajóztak Angliába ónért, bronzkészítés végett (a bronzkor kezdete legnagyobb valószínűséggel a föníciaiakra vihető vissza; miszerint aztán ezen kor kezdete a XIII—XIX. századok közé esnék Krisztus előtt), sőt a vállalkozó nép vallásának, civilizációjának még Norvégiában is nyomait hagyta hátra.

Ezen adatokra támaszkodva, határozottan tévesnek tartom azon állítást, hogy a fémeszközök ismeretének s általában az ázsiai eredetű civilizációnak korábbra kell esni Magyarországon mint nyugaton: mert Magyarország volt az út, melyen az a nyugatra vitetett. Nem az volt az út, hanem az emberiség civilizációjának nagy országútja: a tenger; nem Magyarországon át jutott Ázsia őskori civilizációja a nyugatra, hanem nyugatról, délről, éjszakról hatolt be a tengertől (fájdalom!) távol fekvő Magyarországra.

VII

Komplementáris bizonyítványok

Komplementáris bizonyítványokra is hivatkozhatom, melyek épp úgy mint a földleirati elmélet ellentmondanak azon feltevésnek, hogy Magyarország volt az út, melyen az ázsiai civilizáció Európába vándorolt. Ilyenek:

  • Az, hogy Svájcban a bronzkori tófalvak mind a nyugati és közép kantonokban vannak, a hazánkhoz közelebb fekvő keleti kantonokban csak kőkoriak találtattak, bronzkori egyetlen egy sincs, ami arra mutat, hogy a bronz ismerete nem Magyarország felől hatolt be Svájcba, hanem nyugatról.
  • A nephrit-eszközök határozottan ázsiai eredetűek, mert Európában nephrit nincs (nem kell a „saussurite”-nek meg „jade de saussure”-nek nevezett egy másik unisilicattal összezavarni, bár Werner ezt is nephrit névvel ruházta fel). Nephrit-eszközökre (melyekhez Douglas Róbert szerint a babona Ázsiában csodás tulajdonságokat fűzött), Európában a tengermelléki vidékeken több helyütt akadtak, Dél-Olaszországtól kezdve a normann tengerpartig, sőt a tenger felől München tájáig is elvetődtek; de Magyarországon még csak nyomára sem találtak. Jele, hogy bizony nem Magyarország volt az út, melyen Európába kerültek. — Trója romjaiban Schliemann számos nephrith-eszközökre akadt; ez is arra mutat, hogy a Földközi-tenger felől jutott Európába.
  • Ha az őskori civilizáció keletről Magyarországon át vitetett volna nyugat felé, nem cseppenhetett volna le közvetlenül hazánkba, hanem mielőtt oda érkeznék, korábbi étape-jainak nyomait kellett volna maga után hagynia, hazánktól kelet felé. Lehet, hogy tudatlanságom bűne, de én ily korábbi nyomoknak arra felé felfedezéséről semmit sem tudok.
  • 4. Ama kőemlékek, melyeket az archeológusok „menhir, cromlech, dolmen” néven neveznek, ily nyomoknak ugyan nem tekintethetnének, minthogy azok nemcsak Európában s Ázsiában, hanem Afrikában s Amerikában is nagyon sűrűen, sőt Ausztráliában s Polinéziának vad népek lakta szigetein is előfordulnak, mit Lubbock igen természetesen kimagyaráz, midőn arra figyelmeztet, hogy minden gyermek cromlecheket, dolmeneket épít, amint néhány tégla kerül keze alá. Hozzá tehette volna, hogy kártyákból is azokat épít. Hanem hát annyi tény, hogy azok a kőépítmények Európa nyugatán minden apró részletökben annyira hasonlítanak az Ázsiában, nevezetesen Indiában nagyon sűrűn előfordulókhoz, s annyira ki van mutatva, hogy temetkezési s részben vallásos szertartásokkal kapcsolatosak, miszerint teljes lehetetlenség volna, hogy Magyarországban is elő ne forduljanak, ha a szupponált civilizáló népvándorlások keletről Magyarországon át történtek volna; már pedig éppen Magyarország az, ahol — legalább tudtomra — eddig még ily kőemlékekre nem akadtak; míg ellenben Angliától kezdve a tengerparti országok mentében, úgy Európában mint Afrikában, a folytonossági kapocs megvan.

Ezek azon indokok, melyek engem azon nézetre vezettek, hogy utat tévesztenek, akik Ázsia őskori civilizációja bevándorlásának útját Magyarországba helyezik.

VIII

A bevándorlás nem népvándorlás. — Kronológia

Hanem azt is kétségbe vonom, hogy annak a civilizációnak Európába hatolása népvándorlást, tehát egy emberfajnak más faj által kiszorítását feltételezné.

Akik a történelmi időkből a történelem előtti időkre szeretnek következtetni, figyelembe vehetnék, hogy népvándorlások soha sem vittek magukkal civilizációt. — Soha!

E szó: „népvándorlás” határozott értelemmel bír.

A francia protestánsok azon ezrei, kik a nantesi edictum eltörlése folytán Poroszországba menekültek, nem voltak népvándorlás.

Tökéletesen ily jellegű volt az indus civilizációnak átültetése Hellaszba s általa Európába.

Amióta Wilson úttörő búvárkodásai nyomán a tudós orientalisták India őstörténelmének rejtelmeiről a fátyolt lelebbentették, megállapított dolognak vehető, hogy az ókori indus áttelepülések azon vallásháborúkra vezethetők vissza, melyekkel a bramánok és buddhisták versengése Indiát századokon át zaklatta, s melyek a kuru-khetui harctéren vívott nagy ütközetben (mahabharata) az előbbiek győzelmével végződtek. E hosszú harcoknak változatos viszontagságai több rendbeli kimenekülést, kibujdosást vontak maguk után, melyeknek utolsójára nézve kronológiai számítást is merényelhetünk, minthogy a Visnu Puranának Wilson által megismertetett adatai szerint amaz eldöntő nagy ütközet (mahabharata) a XV. századra esik Krisztus előtt.

Indiából tehát nem népvándorlással jött a civilizáció Európába.

Ami pedig Föníciát illeti, annak civilizáló befolyását Európára egyenesen csakis ama vállalkozó hajós nép kereskedelmi ösztönére lehet s kell visszavezetni. S e részben is vannak adataink, melyek némi hozzávetőleges kronológiai számítást engednek. Konstatált tény ugyanis, hogy a föníciai tengerészek a mostani poláris csillagot (a kis medve csillagzat alfáját) használták iránypontul, ami a csillagászat matematikai biztosságú számítása szerint a keresztény időszámítás előtt 2000 évnél hátrább nem történhetett.

Nem is hiszem, hogy az ázsiai civilizációnak Európába nyomulását ennél régebbre visszavezetni lehessen. — Igaz ugyan, hogy Ázsia távol keletén és Egyiptomban az őskori civilizáció a maga írástudásával, csillagászati ismereteivel, építészetével, művészetével régebbre is nyomozható, amennyiben a gizehi piramisokban a Kína csillagászati évkönyveiben már azon időből is bírunk történelmi értékű adatokat, midőn félgömbünk polaris csillaga még a sárkány csillagzat alfája volt; ez azonban mindössze csak egytől hét századig viheti vissza a kronológiai számítást, mert földünk eszményi tengelye azon csillagra 2700 évnél régebben Krisztus előtt nem mutathatott.

Aztán Kína és Egyiptom Európa őskori civilizációjára befolyást nem gyakorolhatott. Annak teljességgel semmi nyoma sincs, hogy Kína kultúrája Európába hatott volna, ami tekintve a távolságot, Kína földrajzi fekvését s társadalmi és politikai szervezetét, természetes is; miként is lehetnének ily nyomok a történelem előtti időkből, mikor még a történelmi korban is Európának magának önállólag kellett az iránytűt, betűnyomdászatot s puskaport feltalálnia, ámbár a kínaiak ezeket már századokkal előbb ismerték.

Egyiptomra pedig Európa őskori civilizációjának azon része, mely más világrészből szivárgott ide, azért nem vihető vissza, mert tudvalevő dolog, hogy ott a tudományt is kirekesztőleg monopolizáló királyok s papok önző, féltékeny politikája a népet minden külkereskedési s hajózási vállalattól, és idegenekkel érintkezéstől igen sokáig szigorúan visszatartotta, úgy hogy Egyiptomot még a szomszéd görögöknek is csak Psammiticus (26-ik dinasztia) nyitotta meg a VII. században Krisztus előtt. (Ez — úgy gondolom — megállapított történelmi tény, miért is csak mint kósza híreken alapulót, diszkrécióval kell vennünk azt, ami a Psammiticusnál több mint egy századdal régiebbnek tartott Homérosz Iliászában Egyiptomról s különösen Théba városáról olvasható, melynek az Iliász szerint oly száz kapuja volt, hogy annak mindegyikén két-kétszáz harcszekér vonulhatott ki, természetesen egy széltében, mert egymásután akár mennyi elvonulhat egy rendes méretű kapun is; ez a két-kétszáz szekér széles száz kapu még a kolosszális Thébáról is sok!) Az említett kényszerű elzárkózásból megmagyarázható, hogy a Földközi-tenger partjai az indus bujdosók által polgárosított helléneknek s Fönícia vállalkozó népének jutottak civilizáló befolyása alá.

Ezeknél fogva nem gondolom, hogy azon kultúrát, mely az európai őslakosság közé más világrészből hozatott be, az indus vallásháborúknál, s Fönícia virágzásának koránál hátrább lehessen visszavinni; s hajlandó vagyok hinni, hogy ezen behozatal azon korra esik, melyet az archeológusok a bronzkorba való átmenetnek neveznek.

Az ember első feltűnésének kora a kiszámíthatlan régiség homályában vész el, de az emberiség őskori kultúrájának menete Európában nem annyira nyomtalan, hogy beszármazásának eredetéről s útjáról indokolt nézetre nem juthatnánk s hipotetikus népvándorlások feltevéséhez kellene folyamodnunk.

Indokoltnak tartom azon nézetemet, hogy ami kultúra Ázsiából hozatott be az őskorban Európába, az nem Magyarország felé vette útját, nem népvándorlások által hozatott be, s behozatala az indus vallásháborúk s föníciai hajózás koránál régebbre vissza nem vihető.

De mert régebbre vissza nem vihető, annak pedig minden új kutatással szaporodó bizonyítványait bírjuk, hogy Európa őslakossága nemcsak az új kőkorban aránylag immár szervezett társadalmi viszonyokban élt, vallásos fogalmakkal, iparral, kezdetleges művészettel bírt s földmívelést is gyakorolt, de némi kultúrának nyomai még a paleolit korszakból is napfényre kerültek, melyet pedig a neolittól, az interglaciális enyhülések által meg-megszaggatott jégárkorszak ki nem számítható századainak hosszú ciklusa választ el: tudományilag merőben indokolatlannak tartom azon elméletet, mely Európa őskorának minden kultúráját keletről történt bevándorlásokra viszi vissza; mintha bizony az európai őslakosság önállólag, függetlenül fejlődött kultúrával is nem bírhatott volna, éppúgy mint Afrika, Amerika, Ausztrália s az óceániai szigetek vad népei bírnak, melyek az európai ősleletekhez hasonló cölöpépítésre, kőfegyverek és szerszámok készítésére, némelyek a réznek fegyverré idomítására, sőt a vaskohászat egy sajátságos nemére is önállólag eljutottak.1

  • 1 Mintegy ötven éve, hogy egy még mind ezeknél is meglepőbb bizonyságát bírjuk a vadnépek kulturális feltaláló tehetségének. Bükére; egy dél-afrikai vad néger törzs (vei) tagja, egészen önállólag fonetikus szótagírást (syllabariumot) talált fel a vei nyelv számára, melyet a néptörzs el is fogadott. Annál nevezetesebb feltalálás, minthogy egész Afrikában nem tudunk néger nyelvet, melynek saját írása lenne. A feltalálás önálló eredetiségét nem lehet kétségbe vonni, minthogy a syllabartum egyes írásjegyei szótagot fejeznek ki s nem betűt, mint az európai és legtöbb ázsiai nyelvekben; nem is eszmét mint a kínai írásjegyek, vagy az általános nyelv megállapítására eddig tett kísérletek (melyeknél kiindulási pontul az immár pár ezerre menő szám csillagászati, matematikai, földirati, füvésztani, mineralógiai, vegytani, mérnöki, bányászati, kereskedelmi jegyek szolgáltak, miket minden mívelt nemzet azonos értelemben használ, s kiki a maga nyelvén olvas), A vei syllabarium nem is amolyan mnemonisztikus képletjegy, minőt az amerikai indusok aláírásul használnak, hanem valóságos fonetikus írás.

Azonban vannak, kik az európai őskornak nemcsak minden kultúráját, hanem még magát őslakosságát is Ázsiából származtatják. E minden tudományos alapot nélkülöző spekuláció azon misztikus színezetű hiedelemből került ki, hogy az úgynevezett „kelet” volt az emberi nem bölcsője. Világos, hogy e hiedelem fenekén ott gubbaszkodik a Mózes-félének nevezett genezis manója. Nem gondolom, hogy ez oly szövétnek, mely az ember őstörténelmének rejtelmeire megbízható világot vethet. A gondolkozó embernek nem lehet ugyan igazat nem adni Humboldt Sándor ama szavainak, hogy:

„die geografischen Forschungen über die sogenannte Wiege des Menschengeschlechtes haben einen rein mythischen Character”,

de azt gondolom, hogy, ha a tudomány mai állásában az emberiség bölcsőjének helyét nem határozhatjuk is meg, okokat hozhatunk fel, úgy csillagászati mint földtani alapon, melyek arra mutatnak, hogy, ha monogenismusi szempontból vizsgálódunk, az a bölcsőhely Ázsia nem lehetett; ha pedig a polygenismus nézetéből indulunk ki, az ember (fejlődési) teremtésének egyik gócpontja Európa is lehetett, s figyelembe véve a régi történetírók által feljegyzett őskori néphagyományokat is, lehetetlen igazat nem adnunk Gérard (Histoire des races primitives de l’Europe) azon mondatának, hogy

„az előrehaladó etnológia nem térhet ki azon kérdés elől, hogy vajon az őskori Európát nem lakták-e bennszülöttek a bevándorolt népek előtt?”

Az eszmetársulásnál fogva helyét látnám itt előadni az eszméket, melyeket e kérdések agyamban felkeltenek; de nehogy nagyon is messze elbarangoljak a tárgytól, melynek tanulmányozásával foglalkozom, jobbnak látom azt egy külön függelékre halasztani, s itt báró Nyáry jeles munkájának tanulmányozásában a baradlai leletek régiségének kérdésére térni.

IX

Terminológiai észrevételek

E kérdés fejtegetését pár terminológiai észrevétellel kívánom bevezetni:

Nagyon kívánatos volna, ha a geológusok oly határozott elnevezésekben állapodnának meg, melyek egyrészt a különböző értelmezést kizárják, másrészt meg elavult fogalmaknak nem nyújtanak táplálékot.

Többször fordul elő Nyáry becses munkájában is a „pleisztocén idő” elnevezés. Szeretném, ha a geológusok ezt a szót kiküszöbölnék, mert földtani tekintetben zavart okoz, régészettani tekintetben pedig semmit sem magyaráz. — A pleisztocén szót Lyell hozta javaslatba, mint rövidítést, e helyett: „újabb pliocén” (a harmadkori képletek legfelsőbbike). A szót Forbes Edward tekintélye elfogadtatta, de értelme amolyan földtani átcsuszamláson ment keresztül, mint aminőt Horvátország tett földirati tekintetben; ez átcsuszamlott Szlavóniára, a pleisztocén meg átcsuszamlott a harmadkor utáni (post tertiaire) osztályba, s míg Lyell és követői alatta a harmadkori újabb pliocént értik, Forbes és követői azt a harmadkor utáni (kvaterner) osztály azon legalsóbb képleteire alkalmazzák, melyeket amazok „post pliocénnek” neveznek. Hát nem tudja az ember íróról íróra hányadán van vele. Jobb volna elhagyni, mint azt szerzője (Lyell) maga is javasolja.2

  • 2 Mint munkám szövegezéséből látható a pleisztocén elnevezést geológiai szempontból használtam. Ily értelemben használta azt Forbes, Phillips, Gervais s több hírneves geológus. Igaz hogy Dawkins a barlangokról írt nagy munkájában, melyet Spengel németre lefordított, a pleisztocén időt a paleolit-korral egyértelműnek mondja s amennyiben a harmadkor eme képletében őskori maradványok fordulnak elő, a geológiai pleisztocén időt a régészeti paleolit-korral egyidőre teszi. Ámde ez állítást abszolút értelemben nem vehetjük; az inkább lokális természettel bír. Tudva hogy földgömbünkön sok vidék van ahol a lakosság még mai napság is alig hagyá el bölcsőjét, s a paleolit-kor különféle népeknél különböző időben szűnt meg, Kossuthnak erre vonatkozó helyes megjegyzését csak köszönettel vehetjük. Nyáry.

Régészeti tekintetben pedig Spengel annak ezt a magyarázatot adja:

„Das pleistocaene Zeitalter ist gleichbedeutend mit dem palaeolithischen oder dem der rohen, unpolirten Steingeräthe”.

Noha ez az értelme, akkor merőben haszontalan szószaporítás. Ott van a paleolit elnevezés, erről mindenki tudja, hogy mit ért alatta a régészeti tudomány, ha a pleisztocén ennek magyarázata akar lenni, hát biz’ az csak olyforma magyarázat, mint mikor az öreg bakakáplár ekként magyarázta meg az újoncnak a „Vak (Wacht) parádé” értelmét: „Szamár te! a vakparádé vakparádé”.

Hiszen épp az a kutatás tárgya, hogy a durva kőeszközt használt ember melyik geológiai korban élt? Megvallom, azt a „diluvium” szót sem szeretem, melyet a geológusok és régészek még mindig széltében használnak. — Ez a szó azon időből ragadt meg a földtani szótárban, mikor még a morének, sziklakarcolatok, vándorkőtömbök s általában a jégárkor minden nyoma vízözön által magyaráztatott. Ez a tudomány jelen állásában már rég elavult, elejtett fogalom, de a szó megmaradt. Előítéleteket táplál; Noé diluviumjára emlékeztet, s azon olvasókat, akik nem avatott szaktudósok, felkiáltani ösztönzi: mit? hát mégis hisznek a tudósok a világot elborított vízözönben? — Ki kellene küszöbölni, mert az ad még szakférfiaknál is oly kifejezésekre alkalmat, mint például:

„midőn a jégkorszak utolsó maradványai is eltűntek s diluviális iszapolások az ősvilág titkait földleplökkel vastagon eltakarták, földgömbünk utolsó átalakulásával, mint a mesebeli főnix, saját hamvaiból ébredt új életre a természet”.

Szabadságot veszek magamnak megjegyezni, hogy

„a jégkorszak utolsó maradványai teljességgel nem tűntek el” — „az élet nem szűnt meg a jégár-korszakban földünkön, csak vándorolt, helyet cserélt”, „a természet nem saját hamvaiból ébredt azután új életre, hanem folytatta a régi életet” — s „földgömbünknek utolsó átalakulása”

nincs! Az átalakulás folyvást és folyvást tart, lassan, de folyvást, épp úgy mint a múltban történt (azt a nagy tényezőt, az időt, nem kell araszra mérnünk, s az minden átalakulást megmagyaráz). Soha sem volt, és nincs, és nem lesz oly átalakulás, mely egyszerre egész földgömbünkre kiterjedt volna, vagy kiterjedne; rögtöni átalakulások csak helybeli vagy múlékony jelentőségűek; Darwin szavaival szólva: no cataclysm has desolated the whole world, amely természeti törvények működésben voltak az idők végtelen múltjában, működésben vannak most is, s lesznek az idők végtelen jövendőjében; semmi sem tűnt el, a jégár-korszak sem; megvan most is, úgy a túlsó félgömbön (Új-Zéland, Patagónia, Victoria-föld), mint a mi félgömbünkön is, a hajdan dús növényzetű Grönlandban, melynek lecsuszamló jégtömbjei mérföldekre terjedő jéghegyláncgátat torlaszolnak a rémült hajós elé az Atlanti-tenger rengetegén, de nemcsak van szűkebb körű jégkorszak, hanem újra lesz, s ismét és ismét lesz amolyan terjedtebb terű is, mint amilyen Európa nagy részében (nem mindenütt, alkalmasint Magyarországon sem) a paleolit és neolit emberkor közt volt. Erről a csillagászat, kapcsolatban földünk egyes részeinek itt emelkedésével, amott süllyedésével, alig enged kételkedni.

X

A baradlai ember régisége meghatározásának nehézségei. Ásatagcsiga-hiány. — Egy kis conchiologia

E bevezetéssel áttérek a baradlai leletek régiségének kérdésére.

Az ember régiségének kipuhatolása körül a barlangkutatások az üledékes rétegekhez képest hátrányban vannak, minthogy amazok földtani jelzőket csakis azon esetben szolgáltathatnak, midőn az ember létezésére mutató tárgyak oly vízrakadékok által vannak fedve, melyeknek a barlangba mosása, a szomszéd vízvölgynek a mostanihoz képest nagy szintájkülönbségét feltételezi, s a szomszéd hegyeken völgykimosás közben eszközölt denudatiók, kapcsolatban a leleteket elfedő vízrakadékokban előforduló csigaházakkal, kagylókkal s egyéb szerves maradványokkal, azon rakadékok geológiai meghatározását megengedik.

A Baradla nincs ezen helyzetben, mert bejárása — nem mint némely archeológiai becsű más barlangnál — magasan a mostani völgymélyedés felett, hanem a hegy tövében van.

És — ami földtani tekintetben valóban sajnálatos — ásatagcsigákat, a földtani kronológia eme korjelzőit, az aggteleki hegység nem szolgáltat.

Nagyon sajátságos dolog ez. Hogy minő geológiai korba tartozó mészkő az aggteleki hegység? Vitatás tárgya lehet, de hogy mészkő, kétséget nem szenved. A tapasztalás azt mutatja, hogy mészképletekben fordulnak elő a csigák legszámosabban, ott, ahol mész éppen nincs, mint Cornwallban a Cap-Lizard táján és Kis-Ázsiának magneziás silicat (sepiolite = Meerschaum) képleteiben csiga egyáltalában nem találtatik. A mész s kagyló és csigaház közt oly szoros viszony van, miszerint Burmeister azon nyilatkozatra találná magát indíttatva, hogy akármi volt is eredete a mésznek, dolomitnak, krétának, minden ily kőzet meg volt egykor éve s meg volt emésztve (nem szabatos kifejezés, mert állat nem hasonít, hát nem emészt meg ásványt, ha csak az előbb növényéleten nem ment keresztül, de ha nem szabatos is, viszonyjelző).

És íme, nemcsak az aggteleki mészképletben csigamaradvány nincs, de még mindamellett, hogy a Baradla vízvezető, tehát iszapgyűjtő barlang, báró Nyáry, egyetlen egyen kívül, ásatagcsigát a kiásott földben nem talált.

Ennek az egynek rajza a 161. lapon van adva, s báró Nyáry azt conus-féle ásatag csigának mondja.

A rajz után ítélve nem gondolom, hogy az conus-féle; először azért nem, mert a conusok egyik leglényegesebb jelzője a szűk hosszú nyílás párhuzamos szélekkel (ouverture longue étroite, à bords parallèles), ez nem ilyen; másodszor azért nem, mert a lerajzolt kagyló azok közé tartozik, melyeket a conchiologia balszájúaknak (bouche à gauche) s csavarjaikat (spira) balogoknak (sénestre) nevez.3 Meglehetősen ismerni vélem a conusokat, sokat ástam ki magam is, még több megfordult kezemen, sőt rajzból és leírásból a Delessert-féle múzeum gazdag conus-gyűjteményét is (több mint 200 faj) ismerem: de nem emlékszem, hogy balog conust valaha láttam volna. A rajz nem eléggé részletes, hogy meghatározását kockáztathatnám; ha nyílása (szája) gömbölyű volna (mit a rajz fekvése miatt ki nem veheték), Brocchi serpula ammonoidesére emlékeztetne, tehát az újabb divatú elnevezés szerint lehetne valami spirorbisféle; különben, minthogy a rajz nem is annyira spirális mint discoidalis alakra mutat, hát lehet ammonites (ez a trias legfelsőbb „keuper” rétegének fő jelzője), lehet planorbis, lehet helix, s legvalószínűbbnek tartom, hogy csakugyan ez utóbbi, de nem merem bizonyosnak állítani, hanem arról nincs kétségem, hogy nem conus, ha a rajz helyes.

  • 3 Minthogy rajzolás alkalmával ezen csiga nem tükör után vétetett le, a metszés eredménye a valósággal ellenkezőt mutat, mi a tudós kritikust a fennebbi helyes okoskodásra késztette. Nyáry.

Át levén a kagyló fúrva, Nyáry azt hiszi, hogy nyakékül szolgált. A conus-féle kagylók belső alkata olyan, hogy nagyon nem alkalmasak felfűzésre; különben az ily átfúrásnak látszó átlyukadások természetesen is megtörténnek, különösen édesvízi csigáknál, mert az édes vízben mindig van szénsav, s ez a csigahéjakon eróziókat csinál, ott, ahol az epidermis legvékonyabb, t. i. a kanyarlatok csúcsán. Ez különösen a discoidalis alakú csigáknál nem éppen ritka tünemény.

XI

Az ember létezésének nyomai, mint régiségjelzők

Földtani, ásványtani és litológiai jelzők hiányában tehát a baradlai leletek régiségi korának vizsgálatánál az ember létezésének nyomaira vagyunk szorítva.

Ezek legelőször is a konyhahulladékoknak nevezett leletben fordulnak elő. Megvallom, ezeket igen bizonytalan útmutatóknak tekintem. Eszembe jut, hogy Tessier leir egy barlangot (Mialet mellet Gard megyében), melyben össze-vissza keverve barlangi medvecsontok, embercsontok, durva agyagedények, bronz karperecek és egy római urna találtattak. Maga Nyáry is a legízletesb ékítményű cserepeket a Denevér-ágban, közel a medvecsontokhoz találta s e jó gyurmából készült, jól kiégetett cifra edényeket IV. Béla király idejéből valóknak gyanítja. IV. Béla idejében pedig már ursus spelaeus bizony nem volt Magyarországon. A medvecsontok s cifra edények tehát nem egy korból valók.4

  • 4 Abból hogy a Denevérágban a medvecsontokhoz közel a legízlésesebb ékítményű cserepeket találjuk, még nem következik hogy azok egy korból valók. Tapasz tálasból tudjuk, hogy egymás felett is különféle korszakok maradványai lelhetők, s csak is a talaj érintetlen volta határoz. Nyáry.

A kő és csont szerszámoknak más európai leletekkel összehasonlítása kétségtelenül több tekintetben tanulságos lehet, de én megvallom, magából az összehasonlításból még nem mernék a viszonylagos régiségre következtetést vonni, mert azon őskorban igen nagy időkülönbség lehetett két nép közt, mely hasonló készültségi fokú szerszámokat hagyott hátra. Mondják a tudósok, hogy a neolit-kori szerszámleletek meglepőleg egyenlő mívelődésre mutatnak, igen, de ez az egyenlőség nem az egykorúság bizonyítéka; az újkori vadnépek példája nem hagy fenn kétséget arról, hogy ama szerszámok készítése nem feltételez másoktól eltanulást, hanem az a primitív képesség a szükségből önállólag fejlett ki; de e képesség különböző népeknél egyenlő fokra nem egy időben jutott, annyival inkább, mert kétségtelen nyomait bírjuk annak, hogy különböző népek különböző irányban bírtak fejlődési képességgel. Így például a baradlai leletekben csiszolt kőszerszámok, díszített agyagedények, őrlőkő, gabonamívelés nyomai, s általában egy már fejlettebb műveltség bizonyítványai fordulnak elő; de a vésésnek, műfaragásnak, művészi képességnek semmi nyoma sincs, mint szintúgy nincs a dán konyhahulladékokban és Svájc kőkori tófalvaiban; ellenben a dordognei barlangleletekben még egyetlen egy csiszolt kőtárgy sem került ki, de az ott talált csonteszközökön meglepőleg szép állatrajz-vázlatok fordulnak elő. A dordognei ember nem tudott követ csiszolni, de rajzolni, vésni tudott; művész volt; a baradlai ember pedig tudott csiszolni, de rajzolni, vésni nem. Amazok művészi képességét (miként Nyáry is megjegyzi) Lartet az éghajlatnak tulajdonítja; hiszen igaz, a népek jellemének, hajlamának, fejlődési irányának okai közt az éghajlatnak is meg van a maga súlya; de nemcsak annak van; a művelődési irány igen komplikált okok közrehatásának resultansa. Avagy az éghajlat magyarázza-e meg, hogy a Fidzsi-sziget őslakói már emlékezetet meghaladó régi idők óta villát használnak az étkezésnél, míg Európában a villa csak a XVII. században jött használatba, a sokkal régiebb történelmei műveltségű kínaiak még mai napság is két kis pálcikával szedegetik fel nagy kínos-ügyesen a rizsszemeket, a török meg ujjával eszik, de — mosdik szorgalmasan, étkezés előtt, után s gyakran közben is, ami a művelt Európában millióknak és millióknak eszébe sem jut. (Én egykor bujdosó társaimmal a tirnovai pasánál ebédeltem [akkor még pasa volt Tirnován], a pasa courtoisie-ból még a szőlőszemeket is villával vitte szájához, én meg a courtoisie viszonzásául még a húst is ujjammal ettem, — de mind a ketten megmosdottunk.)

Én az ember őstörténelmének kutatása közben szeretek át-áttekinteni az újkori vadnépek állapotjára, szokásaira. Tükör az, melyből az európai kőkor embere néz felém; s midőn azt olvasom, hogy az ausztráliai ősnépnek voltak kőfejszéi, kalapácsai stb., mint akár csak Európa kőkori emberének; voltak konyhahulladékai, mintha csak dánok lettek volna, feltörték a csontokat velőkiszívás végett, mintha csak a Baradlában lakmároztak volna; hanem a meleg vízről fogalmuk sem volt, tüzöket sem tudták újra gyújtani, ha kialudt, s a szomszéd törzshöz szaladtak tüzet kérni, és négyen túl csak azt a számot ismerték, hogy „sok”, de azért alakokat véstek a sziklára, művészek voltak, ami a baradlai ember nem volt: hát mi tagadás benne, nagyon megerősödik agyamban azon nézet, hogy az ősidők primitív művelődése különböző vidékeken önállólag fejlődött, s nagyon szkeptikussá leszek a tudósok bevándorlási, átszármaztatási s a tárgyak hasonlatából egykorúságot következtető elméletei iránt.

XII

A medvecsontleletek

Régiségi tekintetben báró Nyáry — igen helyesen különbséget tesz az emberkéznek a kiásott medvecsontokon észlelt nyomai s az emberi vázak között.

Amazokat a régi (paleolit) kőkorba, emezeket részben az újabb (neolit) kőkor végére, részben a bronzkorba való átmenet idejére teszi.

Ami az előbbieket illeti, két kérdés merül fel: az első az, vajon a talált medvecsontok valósággal a „barlangi medve” (ursus spelaeus) csontjai-e? a második az, hogy, ha csakugyan azok, melyik geológiai korba helyezendők? mert — ismétlem — a paleolit szó csak tárgyminőség jelző, de nem korjelző.

Báró Nyáry Jenő, mint szakember, jobban tudja nálamnál, igénytelen dilettánsnál, mennyire alapos Lubbock azon állítása, hogy a barlangi medvének a többi nagy medvefajoktól megkülönböztetése nagyon nehéz feladat. Hiszen még az a kérdés sincs eldöntve, vajon az ursus spelaeus és priscus más faj-e, mint a most is élő ursus arctos!

Azonban úgy Nyáry maga, mint a vele közreműködött tudósok (dr. Dezső Béla, Kosutány tanár, Örley) oly avatott szakférfiak, s oly kiváló gonddal jártak el, hogy meghatározásukhoz kétség nem fér; tehát ténynek vehetjük, hogy Nyáry a barlangi medvének oly csontjait fedezte fel Baradlában, melyek emberkéz nyomait viselik magukon, következőleg, hogy Aggtelek táján az ember a barlangi medvével egyidejűleg élt, amint ezt a — méltán — nagy hírnevű tudós, Virchow is elismerte (nem is akadok fel azon, hogy ő a 86. lapon közlött levelében csak általában medvéről szól:

„Ich erkenne an, dass der Mensch der Aggteleker Höhle mit dem Bären gleichzeitig gelebt hat”,

nem mond „barlangi medvét”, de bizonyosan azt értette).

Hanem minthogy Lubbocknál azt olvastam, hogy

„a barlangi medvére nézve a fogak és állcsontok jellegzetesek ugyan, de a csontváz többi részét alig lehet a többi nagy medvefajoktól megkülönböztetni”

s maga báró Nyáry is (139. lap) oda nyilatkozik, hogy

„a barlangi medve felismerését főleg a fogak képletéből meríthetjük”;

tehát tekintetbe véve azt, hogy a fogak és állcsontok nem velős csontok s így a velőkiszedés végett való felhasogatás nyomait sem mutathatták, ellenben a felhasogatott velős csontok nem jellegzetesek: talán nem esem a szőrszálhasogatás hibájába, ha oda nyilatkozom, hogy angol, francia s német példányokkal összehasonlításra lesz szükség, mielőtt teljesen bizonyosnak vétethetnék, hogy a baradlai leletekben minden felhasogatott velős medvecsont és minden medvecsont-eszköz nem más, mint az ursus spelaeus csontja. — Szükségesnek tartom ezt megjegyezni, annyival inkább, minthogy Örley szerint kétféle csontok találtattak, jobban és kevésbé megkövültek, úgy hogy ő ez utóbbiakat a neolit- és bronzkorba való átmenet idejébe helyezi. — Már pedig lehet tudatlanságom az oka, de én nem tudok adatot, hogy a barlangi medve még létezett volna Közép-Európában akkor, midőn az ember már a bronzot ismerni s használni kezdte. Ha a gondos összehasonlítások Örley nézetét akként igazolnák, hogy azok a bronzkorba való átmenet idejére tett, kevésbé kövesült csontok csakugyan a barlangi medve csontjai, akkor a baradlai ásatások e részben is egy egészen új adattal gazdagítandották a paleontológiát, mert ha nem tévedek, a barlangi medve maradványaira eddig nemcsak a nyugat-európai sírhalmokban, a dán konyhahulladékokban, a svájci tavi lakokban, a tőzegmocsarakban, de általában semminemű neolit-kori, vagy éppen bronzkezdet-kori maradvánnyal együtt még sehol sem találtak.

Annyi azonban bizonyosnak vehető, hogy a baradlai medvecsontleletek közt ursus spelaeus is van, ha nem is mind az.

Kérdés, minő geológiai korban élt az a barlangi medve, melynek csontjait az aggteleki ember a velő végett felhasogatta vagy szerszámokká idomította? mert hát a barlangi medve már a harmadkorban is élt, s azon korból már az ember létezésének is vannak némely nyomai.

Harmadkori állatmaradványok eddig csak lerakodásokban találtattak, barlangokban nem. Úgy látszik, e részben a Baradla sem tesz kivételt. Báró Nyáry alaposan indokolja azon nézetét, hogy medvecsont-leletei a negyedkorból valók. Én okaihoz még azon egyet adom, hogy a harmadkori rétegekben talált állatcsontok közt velőkiszedés végett felhasogatott vagy összetört csont eddig elő nem fordult. Azonban figyelmeztetni kívánok azon érdekes körülményre, hogy az aurignacki kőkori sírüreg szája előtt átkutatott temetkezési lakoma (tor) helyén csak fűevő állatok velős csontjai találtattak felhasogatottaknak (köztük a rhinoceros tichorhinus is, mely a baradlai leletben szintúgy előfordul); a húsevő állatoké, s köztük a barlangi medvéé nem volt velőkiszedés végett felhasogatva. — Bizony, még étkezési tekintetben sem egy húron pendültek a különböző vidékek lakosai ugyanazon egy őskorban. A magyarországi „menü” akkor is különbözött a franciától, éppúgy mint most.

XIII

Az emberi vázak kora

Ami az emberi vázak korát illeti: Nyáry a másodsorban kiásottakat a neolit kőkor végére, az első sorúakat a bronzkorba való átmenet idejére teszi.

Nem helyezek azon mellesleges észrevételemre fontosságot, hogy az a neolit kőkor vége nagyon határozatlan fogalom; népről-népre századokkal különbözhetik: sőt részben annak a kőkornak még most sincs vége. Hanem az nem szenvedhet kétséget, hogy a kérdéses vázak a Nyáry által megállapított kornál régiebbek nem lehetnek, de vajon nem újabbak-e? ez oly kérdés, melynek eldöntése talán még további kutatásokat, vizsgálatokat s kombinációkat kívánhat.

Nagyon meglepő, hogy Virchow tanár nem fojthatta el magában azon kérdést, vajon nem cigányok lakták-e az aggteleki barlangot?

Ezt a feltevést Nyáry a 85. lapon tökéletesen megdöntötte, midőn földtani lehetetlenségnek mondja, hogy azon ötödfél száz év alatt, mely a cigányoknak Magyarországba jövetele óta lefolyt, ama vastag stalagmit-padlat képződhetett volna, mely a vázakat két sorban eltemette.

A stalagmit-képződésre nézve egy barlangról egy másikra nem lehet ugyan következtetést vonni, minthogy a gyorsabb vagy lassúbb képződés a mészsziklán átszivárgó savanyas víz mennyiségétől függ, ami a nedves vagy száraz időjárás szerint még azon egy barlangban sem egyenletes; s az elpárolgás is lassúbb vagy gyorsabb a temperatúra szerint. Azonban mégis némi eszmét kap az ember az időről, melybe egy vastag s folytonos tömör stalagmit-padlat képződése kerül, ha meggondoljuk, hogy a híres Kent üregben (Torquay mellett Angliában),5 melyben veres barlangföld által egymástól elválasztott 1.70 és több mint 4 méter vastagságú stalagmit-padlatok alatt barlangi medvecsontok és ókori szerszámok találtattak, a legeslegfelső feketeföld kultúrrétegben számos római maradvány fordul elő; több mint 2000 év folyt le, mióta e római régiségek oda kerültek; s e hosszú idő alatt felettök csak itt-ott foltonként s nem folytonosan képződött stalagmit, s még a legvastagabb folt is alig haladja meg a 15 centimétert — 2000 év alatt!!

  • 5 Alkalmat veszek itt báró Nyáry jeles munkájában egy értelemzavaró sajtóhibára figyelmeztetni. A 3-ik lapon az áll, hogy a híres „kentucky”-i barlangban találta Enery az első „tűzkő szerszámot”, az amit Enery (helyesebben Mac-Enery) felkutatott nem a „kentucky”-i barlang (ez Amerikában van), hanem Kent ürege (Kent’s hole) Torquay mellett Angliában.

Egykoron, irtózatos régen, több mint 50 éve! én is meglátogattam az aggteleki barlangot; más egyéb észleletek közt (melyeknek nem mindenike üt össze a mostani állapot leírásával) kedvemet leltem a stalagmit-képződés processzusának észleletében is. Egy jó másodpercmutató órával kezemben megfigyeltem a barlang különböző helyein a bámulatosan egyenletes időközt, melyet a természet az ugyanazon helyre lecsöppenő meszes vízcseppek leesésénél törvényül vett, s a mész-ülepedést, melyet a talajon szétfreccsent száz csepp elpárolgása hátra hagy, és kiszámítottam, hogy ez adatok szerint mennyi időbe kerülhet egy köbláb stalagmit képződése. A számra nem emlékszem, de elevenen megmaradt emlékezetemben az ámulat a gondolat felett, hogy mi temérdek időnek tanúi állanak szemem előtt a szeszélyes alakú stalagmit-tömbökben. Tehát saját megfigyelésem folytán is csak osztozhatom báró Nyáry azon nézetében, hogy a vázleleteket takart csepegőkő-padlat a cigányok bejövetele óta nem képződhetett, feltéve, hogy az a kőzet csakis csepegés útján, nem pedig áradások után visszamaradt meszes víz ülepedése által is képződött, amiről kereszttörés által könnyen meglehet győződni. (Megjegyzem itt, hogy némi kételyeim vannak a 25. lapon olvasható azon következtetésről, mintha az áttört csepegőkőzet minden rétegének faszéndarabokkal telítéséből azt lehetne következtetni, hogy a csepegési processzus egész lefolyása alatt a barlangot emberek lakták. Bajos oly üregről állandó lakást feltenni, ahol az embernek a víz folyvást a nyakába csepeg. Valószínűbbnek tartom, hogy azt a faszenet időnként a víz hordta be kívülről, hol a barlang közelében báró Nyáry az emberi lakásnak csakugyan nyomaira is akadt. E feltevés mellett szólanak azok a vízzel telt üregek, melyekből primitív cserépdarabok s ős állatok csontjai vétettek ki s a stalagmit közt és az üregekben talált emberi állkapcsok. Különben is a csepegőkő nem réteges, s ha báró Nyáry az áttört kőzet „minden rétegét” faszéndarabokkal telítve találta, ez a rétegesség időnként való ülepedésre mutat.)

Azonban abból, hogy a kiásott két sor váz bizonyosan a cigányoknak Magyarországba bejövetelét megelőzött — sokkal, lehet századokkal meg századokkal megelőzött — időkből valók, még nem következik, hogy a neolit-korra vihetők vissza.

Nem mondom, hogy további kutatások s minden concomitans körülmény gondos egybevetése e feltevést nem fogják igazolhatni, csak arra akarok figyelmeztetni, hogy van egy igen fontos tény, mely kételkedést provokál.

Ez a tény az, hogy a talált vázak koponyái alá kőpárna volt helyezve, a koponyák lapos kővel vagy cseréppel voltak betakarva, s ez és az egész váz helyzete semmi kétséget sem hagy fenn arról, hogy a tetemek fekve, kinyújtóztatva temettettek el.

Nagyon nevezetes körülmény ez, mert minden kétséget kizárólag konstatálva van, hogy nyugati Európában, a neolit-korban ülő vagy guggoló összehúzódott helyzetben temették el a halottakat; a fekvő kinyújtóztatott helyzet csakis a bronzkoriaknak felismert sírhalmok egy kis részében kezd előfordulni; mondom: csak egy kis részében, mert ezen korban az égetés volt szokásban, s ezen kis rész mellett is igen kevés kivétellel már vaseszközök találtattak; úgy hogy a kérdéses sírok egykorúsága meglevén állapítva, az, hogy néhány kinyújtóztatott váz mellett vas nem, igen kevés esetben pedig csakis kőeszköz találtatott, nem a kőkorra, hanem csakis arra mutat, hogy a vas, mint általában a fém használata nem vált egyszerre általánossá, mit egyebeken kívül már maga a költségesség is kimagyaráz.

A Batemann által Közép-Angliában és Sir Colt Hoare által a Wiltshireben átvizsgált 564 sírhalomban 338 égetési eset és 112 guggoló helyzeti eset mellett csak 37-ben volt a tetem kinyújtóztatva, s ezek közül 21-ben vas-, 7-ben bronzeszköz találtatott, kő csak háromban, hatban semmi. A Greenwell által megvizsgált 102 esetben pedig egyetlen egy kinyújtóztatás sem fordult elő, mind vagy égetés, vagy összehúzódott helyzet. A nyugat-európai tapasztalást a skandináviai legrégibb sírhalmok vizsgálata is megerősíti. E sírhalmok központi kamarájában a halottak ülőhelyzetben rakattak a fal mellé köröskörül.

Aztán (mint már említém) én a vadnépek szokásait az ősidők tükrének tekintem. Nagyon érdekes Carvernak egy észak-amerikai indus főnök temetéséről adott leírása, mely temetésnek a múlt század közepe táján szemtanúja volt. Carver e leírása szolgáltatott anyagot Schillernek a Nadowessische Todtenklage című versezethez, mely így kezdődik:

„Seht, da sitzt er auf der Matte,
Aufrecht sitzt er da”
(a halott főnökről beszél).

Érdekes versezet az: mintha a baradlai halottaknak túlvilági útjokra felszerelése lebegett volna szemei előtt a költőnek, midőn ezeket írta:

„Bringet her die letzten Gaben,
Stimmt die Todtenklag,
Alles sey mit ihm begraben,
Was ihn freuen mag”,

és tovább, hogy tegyenek mellé enni valót is:

„Denn der Weg ist lang —”

Általában véve tudtommal a nyugat-európai ásatások és kutatások azon nézet elfogadására vezették a régészeti tudományt, hogy: a neolit kőkori temetés jellemzője az ülő vagy guggoló helyzet; a bronzkoré az égetés; a tetem kinyújtóztatás pedig csakis a vas használatával egyidejűleg kezdett lábra kapni.

Igaz, hogy báró Nyáry Jenő a vázak mellett csak csont- és kőeszközöket talált, s különösen a másodsoriak mellett fémnek még csak nyomát sem; hanem legyen nekem szabad Lubbock következő szavaira emlékeztetni:

„Gyakran valamely sírt csak azért tartanak kőkorinak, mert kőeszközöket tartalmaz. Ez nagyon ingatag alapra épített következtetés. A követ még a bronzkorban is nagyon széltében használták. Néha meg tökéletesen arról győződünk meg, hogy inkább csak a régi szokás iránti hódolatból tettek kőeszközt a sírba, nem pedig, mintha az még akkor is használatban volt volna. — — — Meg kell vallanunk, hogy a tudomány mai színvonalán igen kevés temetésről bírnánk bebizonyítani, hogy az a neolit-korból való.”

Igaz, hogy Lubbock szerint változik a körülmény, ha nagy számmal találtatnak kőtárgyak a sírokban együttesen, de nem tartom magamat eléggé szakavatottnak, miszerint ítéletet kockáztathassak, vajon a baradlai vázak mellett talált kőtárgyak a „néhány” vagy a „nagyszám” rovatba sorozhatók-e? hanem minthogy azon kérdés forog fenn, vajon azon vázak a neolit, tehát csiszolt kőtárgyak korából valók-e? figyelemre méltó körülménynek tartom azt, hogy a rovatosan kimutatott csiszolt kőtárgyak nem a vázak mellett, hanem az úgynevezett konyhahulladékokban találtattak, melyeknek a vázakkal egykorúsága legalább is kétséges. A vázak mellett talált számos csonteszközből pedig nézetem szerint bajos dolog akár a kőkorra, akár a bronzkorba-átmenet idejére következtetni. Tacitus idejében a germánok már széltében használták a vasat, de azért, midőn a fen (fin) népről szól, kiket nem tudja, vajon a germánokhoz vagy sarmatákhoz számítsa-e? azt írja, hogy

„sola in sagittis spes quas inopia ferri ossibus asperant”

(azt hiszem, aki faluhelyen szétnézne a nép között, hazánkban még most is látna, mint én bizony láttam házi készítésű csonteszközöket, például fűzőtűket sódarcsontból stb.).

Aztán a kőeszközök használata, amint mindenütt el volt terjedve a világon, úgy a történelmi időkbe is mélyen benyúlik. A maratoni csatatéren átvizsgált tumulusokban sok kőnyílhegy is találtatott, sőt azt is olvastam valahol, hogy az angolok hódító Vilmos elleni harcaikban (a XI. században, Szent István királyunk idejében) vassal dolgozott kőfegyvereket használtak. Különben is ismeretes dolog, hogy kezdetleges műveltségű népek nagyon nehezen térnek el ősi szokásaiktól. Lyell mondja, hogy keleten vannak népek, melyek még most is kőszerszámokat használnak, ámbár szomszédukban több mint 3000 év óta hatalmas birodalmak virágoztak, melyekben az érc használata ismeretes volt. Érdekesnek találom még egy példát felhozni. A vélemények különbözhetnek (amint különböznek is) arra nézve, vajon akkor, midőn Cortes Mexikót meghódította (1519) az azték és a maya nép a civilizáció oly magas fokán állott-e, mint Herrera s a többi spanyol író mondja, vagy pedig csak csodásan ügyes barbárok voltak, mint Morgan állítja; vajon azon épületek, melyeknek mindegyikébe egy-egy spanyol hadsereget lehetett beszállásolni, óriási paloták voltak-e, vagy pedig egyszerűen amolyan öt-hat emeletre terrace-szált, s öt-hat száz szobára osztott közös községházak (pueblos), mint aminők Új-Mexikóban még most is lakatnak, s mint Bandelier a taosi puebloról mondja: egy óriási méhsejthez hasonlítanak, hanem annyi bizonyos, hogy azok az aztékek és mayák rendkívül értettek a kertészséghez, terjedt kereskedést űztek, nap- és holdfogyatkozásokat tudtak észlelni, naptárakat tudtak készíteni, pénzt használtak, aranyat és rezet dolgoztak, tehát bizonyosan nem lehet róluk mondani, hogy Cortes idejében a kőkorban éltek, sőt biztosan lehet állítani, hogy hasonlíthatatlanul magasabb fokán állottak a kultúrának, mint akár a gallusok s britek, kiket Caesar, akár a germánok, kiket Tacitus oly érdekesen leír; és mégis az a fejlett, tehetséges nép kőszerszámokat használt; Cortes hódítása idejében a mexikói borbélyok kő (obsidian) borotvával űzték mesterségöket a piacon.

Nem folytatom a hosszúra szaporítható példákat arról, hogy a kőszerszámok használata mennyire benyúlik a történelmi korszakba (a zsidók most is kőkést használnak a körülmetélésnél, amint ezt báró Nyáry is említi), csak még azt jegyzem meg, hogy a konyhahulladékok helyén talált polyvaszerű szalmának is lehet más magyarázata mint az, hogy a szalmát azért terítették el vastagon a kőkorbeli emberek, hogy arra feküdve költsék el a halotti tort s hogy a gabonának a barlangfalak fülkéiben eltározása sem a kőkor kirekesztőleges sajátsága. A germánok, kiket Tacitus leír, nem a kőkorban éltek, de azért ezeket olvassuk híres munkája XVI. fejezetében:

„solent et subterraneos specus aperire, eosque multo insuper fimo onerant suffugium hiemi et receptaculum frugibus; quia rigorem frigorum ejusmodi locis molliunt; et si quando hostis advenit aperta populatur abdita autem et defossa aut ignorantur, aut eo ipso fallunt quod quaeranda sunt”.

Ez bámulatosan összevág Nyárynak azon soraival (155. lap), hogy

„a barlanglakók setét üreglakásukat csak akkor keresték fel, ha őket oda zord időjárás kényszerítette, vagy ha ellenség elől akartak menekülni”.

Hát tán az a szalma nem avégett volt a barlangba hordva, hogy azon fekve a kőkor-emberek tort költsenek; hanem talán avégett, hogy „rigorem frigorum molliant”, azok a meglehet nem kőkorbeli emberek, kik a barlangba „zord időjárás vagy ellenség elől menekültek”.

E megjegyzésekkel távolról sem akarom azt mondani, hogy báró Nyáry „indukciói” tévesek, hanem csak azt, hogy még bővebb kutatásokra számosabb adat összevetésére lesz szükség, mielőtt bármely indukció is határozottan megállapítottnak tekintethetnék. Oly sokszor megtörtént rajtam, hogy egy vagy más tudományos indukciót, újabb adatok által megcáfoltnak kellett látnom, miszerint nem tagadhatom, hogy az indukciók iránt nagyon szkeptikussá lettem. Rejtelmek felderítése körül a becset tényekre, adatokra helyezem; az elméletek levonásával várni szeretek.

És az adatok közt, melyek a baradlai vázak régiségének megállapításánál számbavételt igényelnek, a tetemek kinyújtóztatott fekvő helyzete minden esetre nagy figyelmet érdemel: mert két dolog közül egyre enged következtetni: vagy arra, hogy a baradlai temető nagyon régi ugyan, de a neolit-koron jóval innen eső vas vagy talán már történelmi korba tartozik; vagy pedig arra, hogy Magyarország őskori lakói más szokásokkal bírtak, mint Európa nyugatának lakosai, azaz önálló sajátlagos fejlődési processzuson mentek keresztül.

A vagylagosság elseje — a kisebb régiség — mellett szól talán az is, hogy ámbár a római kort megelőzött idők sírjaiból sok mindenféle alakú s tökélyű gölöncsér-munka került napfényre, de az ivó edényeknek füle igen-igen ritkán van, csücs pedig (kivéve talán Schliemann legújabb trójai kutatásait, melyeknek részletes leírását nem eléggé ismerem) eddig még egyetlen egyen sem találtatott; tehát figyelemre méltó körülmény, hogy báró Nyáry az egyik halott mellett füles és csücskös edényt talált (86. ábra), mint szintúgy az is, hogy a csontházban lelt egyik edény mellett vas kés feküdt. Azt hiszem, afelett sem kellene közömbösen elsiklani, hogy a barlang előtti téren ásott keresztárkokban sok vas nyilat és vas lándzsát találtak. Nagyon valószínű Nyáry azon feltevése, hogy a barlanglakók (ha ugyan a zord idő vagy ellenség elől bemenekvés lakásnak nevezhető) a barlang közelében szabadban tartózkodtak (hol lakok nyomai is fedeztettek fel), s azért azt gondolom, az ott csak másfél méternyi mélységig vitt keresztárok ásatását folytatni és többszörösíteni is kellene, mert a barlang előtti ásatások a barlang titkaira nagy világot vethetnek, kivált azért is, mivel a temetkezési folyosónál és Csontháznál sokkal magasabban fekvő Denevér-ágban talált ős állatcsontokat veres iszap fedi; tehát a barlangnak más nyílással kellett bírnia,6 melyen a víz kívülről iszapot s velök szenet s régiségi tárgyakat vihetett be (csakugyan találtattak is medvecsontok, melyeknek éles töréseit a víz általi görgetés lesimította).

  • 6 Nem tudom miként történik, de határozottan azon benyomás alatt vagyok, hogy midőn én egy barátom (néhai Horváth Antal zempléni volt szolgabíró) társaságában a Baradlát meglátogattam (1828-ban vagy 29-ben lehetett), a legeslegelső, amit a lejtős bejáraton tett néhány lépés után a bejárattól jobbra nekünk vezérünk megmutatott, a Denevér-barlang volt (fáklyánk fénye néhány denevért ki is riasztott). Igen elevenen megragadt emlékezetemben az, hogy én előbb a Denevér-barlangot láttam s csak azután jutottam oda (Nagy templom) ahol a kerékvágás van; nem pedig megfordítva. Amint báró Nyáry alaprajzát megtekintettem, igen elevenen ráismertem a helyekre, melyeken voltam, s biztos vagyok benne, hogy a 2—6 számmal jelzett nevezetes helyeket én nem láttam, s hogy az egyenes útból csak egyszer tértem ki (balra), akkor midőn egy szűk s alacsony folyosón át, hol csak guggolva lépegethettünk, a Paradicsomba (most Palmüra omladékai) mentünk.
  • Vagy gonosz játékot űz velem emlékezetem; vagy nem a mostani bejáráson mentem be a barlangba.

Végre még a kisebb régiséget gyaníttató okok közt nézetem szerint kiváló helyet foglal el Virchownak azon nyilatkozata, hogy a véleményezés végett hozzá küldött koponyák és koponyatöredékek „recens benyomást tettek, s alakjuk nem mutatott ásatag jellegre”; mely nyilatkozat súlyát báró Nyáry azon megjegyzése is növeli, hogy azon koponyák, melyeket ő neolit-koriaknak tart, alaki szépségben a jelenkori koponyákkal vetekednek.

Ellenben a vagylagosság másodika (a nyugat-európaitól különböző önálló fejlődési processzus) mellett szól azon nevezetes körülmény, melynek etnológiai fontosságát alig lehetne túlbecsülni, hogy a kinyújtóztatott halottak arccal mind föld felé voltak fektetve.

Vajon e vagylagosság egyike vagy a neolit-kori feltevés felel-e meg a valódi tényállásnak? Azt csak a további kutatások s adatgyűjtések és egybevetések fogják eldönthetni, s én a régészeti és etnológiai tudomány érdekében csak szerencsét kívánhatok báró Nyáry Jenő úr azon szándokához, hogy oly szép sikerrel megkezdett kutatásait folytatni fogja.

XIV

Az ásatás folytatásának reményei

Báró Nyáry nem kételkedik, hogy

„csak tovább kell kutatni, fel kell törni a csepegőkő rétegeit, s bizonnyal rá fognak akadni a paleolit-kori emberekre; azon emberek, kik a barlangi medvecsontokat feltörték, a csontok közt zúzó eszközeiket hagyták, s kiknek lakmározására széndarabok, hamu mutatnak, ott vannak eltemetve”.

Vajon mindezen tárgyak egykorúak-e? Vajon feltehető-e a paleolit emberekről, hogy zuzó eszközeiket oly kevésre becsüljék, miszerint a lakmározás végett feltört csontok közt úgy elhagyogassák, s vajon azon eszközök, csontok, széndarabok, hamu nem különböző időkben víz által kívülről hordattak-e a barlangba? A spekuláció tárgyát képezheti, de a táplált remény valósulhatásának kérdésére nem tartozik. A lényeges dolog az, hogy az emberkéz nyomait viselő medvecsontok (ha csakugyan ursus spelaeus csontjai) s a durva kőszerszámok a paleolit-kori embernek azon tájon létezésére mutatnak, s ez így levén, a további kutatás nagyon megérdemli a fáradságot, mert ha valósulna báró Nyáry, azon reménye, hogy palaeolit-kori temetőt talál, úgy az ő kutatásai korszakot képezendnek a régészeti tudomány történelmében.

De e kérdés engem arra ösztönöz, hogy felfrissítsem emlékezetemben azt, hogy mit mond e dologhoz a geológia; már amennyire nekem, igénytelen dilettánsnak, ennek felfedezéseiről tudomásom van.

Tudtomra minden eddigi észlelet arra mutat, hogy az, amit paleolit-kornak neveznek a tudósok, vagy a jégár-korszak előtti vagy az interglaciális időre esik, sőt, ha igaza van Lyellnek, midőn (Principles of Geology, 75. lap) a jégárkorszak kezdetét, az embernek földünkön elterjedését közvetlenül megelőzött időre, a harmadkor végére teszi, úgy a paleolit-kori ember csakis az interglaciális időre esnék. S ebben nincs semmi ellentmondás, mert kétségbevonhatatlanul konstatálva van, hogy félgömbünkön a jégár-korszak nem volt folytonos, hanem egy ezred meg ezred évekre kiterjedő oly ciklust képezett, mely két ízben, szintúgy kiszámíthatlan hosszú időre nyúlott meleg klimatikus állapot által lett megszakítva; amit a földpálya központkívüliségének szabott határok közt mozgó változatossága magyaráz.

Éppoly érdekesnek mint tanulságosnak találtam azon viszony fonalát követni, melyet a geológia a paleolit-kori ember és a jégár-korszak közt kipuhatolt.

A brit szigeteken neolit-kori maradványok Anglia, Skócia, Irland egész széltében-hosszában, sőt még a zord Orkney és Shetland szigeteken is bőven találtatnak, de paleolit-koriak csak Anglia déli és délkeleti részében; az Ouse folyó és az Axe völgye elválasztó vonalat képeznek a két kor közt; azon folyón alul s azon völgytől nyugatra a paleolit-kornak semmi nyoma.

És ez elválasztó vonal egészen összeesik azzal, mely a jégárak kiterjedésének határát jelöli. Ameddig a jégári torlódás (transport glaciaire-drift) kiterjedett, palaeolit kori maradványoknak nyoma sincs; ahová nem terjedt ki, ott van.

Svájc a neolit- és bronz-kor maradványaiban bővelkedik; de a palaeolit-kori embernek semmi nyoma; mert a svájci Alpok a jégár szétszóródásának egyik hatalmas központját képezték. — A dürnteni és wetzikoni lignitekben palaeolit-kori emlősöknek töredékes nyomai mutatkoznak, s ezek határozottan interglaciális időbeliek, mert a közvetlen a lignit alatt fekvő homok- és agyagréteg alatt „fenék morénre” (Grundmoraine) akadtak, mely a jégtenger (mer de glace) alatt gyűlt össze (ez a Grund morain elnevezésnek értelme), a lignitet fedő kavics- és homok-tömeg felett pedig nagy vándor kőtömbök feküsznek; tehát két jégár-hordalék közt van a lignit, de embernek semmi nyoma.

Hasonlóan van a dolog az Alpok olaszországi oldalán is. Vannak tavilak-maradványok (palafitte), vannak a tőzegben s márgában állat- és embermaradványok a neolit-korból, de le egészen addig, ameddig az alpesi morén képletek terjednek, a palaeolit-embernek semmi nyoma.

Franciaországban csak ott kerülnek elő a paleolit kor nyomai, ahová sem a rajna-völgyi, sem a rhône-i jégár torlasztó ereje ki nem terjedt.

Hollandia, Dánia, Felső-Olaszország s egész éjszaki Németország, a balti tengerparttól a Harz és Riesengebirg aljáig bővelkednek az éjszaki jégár-hordalék (northern drift) nyomaiban, mely a jégár-korszak utolsó hideg szakából ered, és ezen egész roppant terület víz lerakodványaiban csak neolit-kori s ennél újabb szerszámok találtattak, palaeolit-koriaknak nyoma sincs. Németországi barlangokban akadtak oroszlán s hiéna maradványaira, de ember nyomára nem.

Ezen adatokból az a következtetés vonható, hogy a palaeolit-kori ember nyomaira csak oly vidékeken lehet találni, melyek a jégárak területén túl vagy kívül feküsznek.

Báró Nyáry már talált a palaeolit-kori ember nyomaira a Baradlában; leletei tehát nemcsak archeológiai, hanem geológiai fontossággal is bírnak, amennyiben Aggtelek vidékét a jégármentes vidékek közé látszanak sorolni, de eddig még a palaeolit-kori minősítéshez talán kétség is férhet; hanem ha reménye a paleolit temető felől valósulna, ez annak volna bizonysága, hogy az interglaciális időben nemcsak Aggtelek vidéke, hanem Magyarországnak legalább is nagy része lakva volt, mert képtelenség volna feltenni, hogy, ha Magyarország a jégáras vidékek közé tartozott, annak egy barlangját mégis emberek lakták.

Az oly biztosnak tekintett remény valósulására nézve tehát igénytelen nézetem szerint a jóformán eldöntő kérdés az, hogy vajon a magyar geológusok találtak-e Magyarországon vándor kőtömböket s jégári egyéb nyomokat vagy nem? Mert ha igen, bajosan merem hinni, hogy a paleolit-kori temető felőli reménye valósulni fog.

Fájdalom, nem voltam s nem vagyok azon helyzetben, hogy az újabbkori magyar geológusok kutatásainak eredményeit minden részletében ismerhetném. Azt tudom, hogy Magyarország kívül fekszik azon határokon, melyekig az európai jégárak szétszóródási nagy központjainak (centres de dispersion) hatálya kiterjedett; de vajon a Kárpátok jege nem hagyott-e oly nyomokat hátra, mint a Vosges hegyeké s a Schwarzwald-é? megvallom, nem tudom.

Óhajtom, hogy Magyarország hírneves geológusainak észleletei báró Nyáry reményeinek kedvezők legyenek. Még egy megjegyzést akarok tenni, mielőtt e tanulmányozást befejezném.

Báró Nyáry a 169. lapon egybefoglalván eddigi ásatásainak eredményeit, többek közt ezt is mondja: látjuk a paleolit-kor átmenetét a neolit-korba.

Szerettem volna, ha megmondja, hogy minő tények szolgáltak alapul ez állításra; mert bármi figyelemmel olvastam is jeles munkáját (melyből sokat tanultam), nem tudtam tisztába jönni az iránt, hogy ez mire vonatkozik; ellenben James Geikie The great Ice age and its relation to the Antiquity of Man című nevezetes munkájában a következőket olvastam:

„A paleolitikus szerszámok alakja s kinézése annyira jellemzetes, hogy gyakorlott archeológusok nem találják nehéznek azokat felismerni s a neolit-koriaktól megkülönböztetni; de a kettő közé eső alakokat, melyek a fokozatos előhaladásról tanúskodnának, nem találunk. A neolit-korból a bronzkorba tisztán ki lehet nyomozni az átmenetet; de a palaeolit-kori ember eltűnése s a neolit-kori ember feltűnése közt űr van, melyet a régészettannak eddig nem sikerült áthidalni; a fokozatos haladás összekötő kapcsa hiányzik a két kor között.”

Ha báró Nyáry ásatásai csakugyan láthatóvá teszik a paleolit kornak a neolit korba átmenetét, ez ásatások azon dicsőséget szerezték meg a magyar archeológiának, hogy az hidalta át az űrt, melyet áthidalni a régészettannak eddig még nem sikerült. Hanem azt gondolom, az állítást indokolni szükséges.

Csak kivánnom lehet, hogy ez indokolás meggyőzőnek tekintethessék.

És most, miután báró Nyáry jeles munkáját áttanulmányoztam s tanulmányozás közben fel-felelevenült öreg agyamban annak a kevésnek töredékes emlékezete, ami az e tárgyba vágó kutatások eredményeiről egyszer-másszor szórványosan tudomásomra jutott, hadd számoljak be magamnak arról, hogy minő általános benyomás alatt vagyok azon tudomány jelenlegi foka tekintetében, mely az emberiség őstörténelmének felderítésével foglalkozik.

A régiség-tannak ezen ága aránylag még nagyon új tudomány. Nem oly régen volt, hogy Stonehenge tömörded monolitjei s az úgynevezett druida-körök az európai ember legrégiebb emlékeinek tekintettek; de „perrupit Acheronta labor” ma már ama régi emlékek tegnapiakká lettek, az ősemberiség azon nyomaihoz hasonlítva, melyeket a fürkésző emberi ész az újabb időkben napfényre hozott.

Hanem nagy igazság van báró Nyárynak becses és tanulságos munkáját befejező azon mondatában, hogy az ősidők mélyébe csak lassanként hatol be a régészeti tudomány szövétneke. Nagyon kis része az bolygónknak, melynek (azt hiszem, nagy részben a tenger által borított vagy Afrika ismeretlen belsejében felfedezőre váró) őskori titkaira ez a szövétnék egy kis világot vetett, s e világnál mindössze is csak egy igen rövidke lépéssel jutottunk a pozitív történelmi időszak háta mögé, minthogy a történelmi kor előtti embernek eddig felfedezett nyomai őt már oly kulturális fokon mutatják, melyre az állatias állapotból csak ezer meg ezer év, tán ezer meg ezer század küzdelmein keresztül juthatott.

Hát én azt gondolom, jól tennék a régiségkutatók, ha tudományukat most még csak az adatgyűjtés, regisztrálás s koordináló összehasonlítás stádiumában levőnek tekintenék, s az indukcióktól, spekulációktól egyelőre tartózkodnának.

Az eddigi kutatások eredményei kétségtelenül igen-igen becses építési anyagok a majdani tudományos elmélet épületéhez; de az építés idejét még alig tarthatom elérkezettnek, s hajlandó vagyok hinni, hogy sok tévedéstől fogjuk magunkat megóvni, ha a tények gondos regisztrálása s óvatos koordinálása mellett elválasztó vonalat huzunk aközt, amit a nyert adatokból teljes bizonysággal lehet következtetni, és aközt, amit most még csak puszta spekuláció, melyre különösen a németes „philosophische Bildung” (mint Heckel nevezi) a kiveendők kivételével oly igen nagy hajlammal bír; de amelyre az én pozitivitási ösztöneim (vagy ha úgy tetszik, magyaros gyarlóságom) csak középszerű becset helyeznek.

Hiszen igaz, Voltaire Micromegasa 1750-ben sőt Swift Gulliverje már 1720-ben megmondták, hogy Mars bolygónak két holdja van, s ezt a merész spekulációt Asaph Hall felfedezései 1877-ben csakugyan igazolták; hát meglehet, hogy a régészek induktív elméleteit is igazolni fogja a jövendő, de bizony, az is meglehet, nagyon meglehet, hogy igazolás helyett megcáfolja. Jobb az elméletek felállításával nem sietni.

Írtam Turinban, 1882. júl. 15.—aug. 22.

Kossuth.



Az archeológiai bizottság 1883. március 13. tartott ülése jegyzökönyvének 3. pontja értelmében közöljük e cikket tekintettel tudományos értékére, dacára hogy már a Pesti Napló 1883. 55, 56, 57, 59, 60, 6), 62, 63, 65. számaiban megjelent. Egyszersmind köszönetet mondunk az Athenaeum igazgatóságának, mint Kossuth Lajos iratainak tulajdonosának, ki e cikk közlését a legnagyobb előzékenységgel megengedte.