„Minden mozzanatok között, melyek egy Nemzet szellemi felemelkedésére s közművelődésére közre hathatnak, a természettudományok mívelése az, amely korunkban a mint legnélkülözhetetlenebb s a létért küzdés nagy versenyterén az önfeltartásra leghatályosabb: úgy maradandó következéseiben a társadalomra legáldásosabb is.”

Kossuth Lajos

„Mint a gyermek, ki, ha baj érte, anyjához kívánkozik s fájdalmát feledi az édes szülő védőkarjai között: úgy fordult a nagy szenvedő az emberiség közös anyjához, az örökké vigasztaló természethez”

Wartha Vince

„Most, mikor a történelmi távlatban óriásivá nőtt alakjának márványmása ott áll az Országház téren, büszkeség tölt el bennünket, hogy a »nagy szenvedő« életének utolsó éveit Társulatunk is segíthetett kissé felderíteni. Kossuth Lajos 1876-tól 1894-ig örökítő tagja volt Társulatunknak.

Az 1876 június 13-án tartott választmányi ülésen Szily Kálmán titkár jelenti:

„Abból az alkalomból, hogy Herman Ottó tagtársunk, Magyarország pókfaunája című munkájának eddig megjelent általános részét Kossuth Lajos-nak megküldte, tőle egy éppoly terjedelmes, mint gyönyörű és beható levelet kapott. Noha e levél legnagyobb részében magántermészetű, mégis némely része, főleg az, mely a Természettudományi Társulat törekvéseiről ítéletet mond, olyan, mely kétségkívül messze körben érdeklődésre és figyelemre fog találni”.1

  • 1Természettudományi Közlöny 8 (1876) 291. p. és 26 (1894) 173. p.

A levél felolvasott részéről a választmány a legnagyobb örömmel vett tudomást s a titkár indítványára egyhangúlag elhatározta, hogy Kossuth Lajos-nak, ki oly régóta távol hazájától, Társulatunk ügyei iránt ily meglepő érdekeltséget és rokonszenvet tanusított, tisztelete jeléül megküldi az utóbbi években megjelent összes kiadványait.

Az 1876. október 18-án tartott választmányi ülésen a titkár örömmel jelenti, hogy a szünet alatt Kossuth Lajos-tól Collegnóból levél érkezett, melyben köszönetet mond a neki megküldött társulati kiadványokért, kifejezi elismerését a Társulat működése iránt s végül azon óhajtását nyilvánítja, hogy 100 frt alapítvánnyal az örökítő tagok sorába felvétessék.

Úgy érezzük, hogy legméltóbban akkor áldozunk Kossuth Lajos emlékének, ha ezt a levelét hű másolatban bemutatjuk Tagtársainknak.

„A természettudományok cultusa lelkem szükségévé vált” — írja ebben a levélben. Tudni magányában a természettudományoknak majdnem valamennyi disciplinájába belemélyed. Ír a csillagok színváltozásáról, a monsummanói barlangról, az életerőről, a természettudományi nem- és fajnevek magyarosításának kérdéséről és féltő szeretettel gyarapítja legnagyobb kedvenceinek, növényeinek gyűjteményét, mely ma a Nemzeti Múzeum növénytárának egyik legbecsesebb ereklyéje.2

  • 2Természettudományi Közlöny 26 (1894) 173—229. p. — MOESZ G.: Kossuth Lajos és a botanika. Természettudományi Közlöny 47 (1915) pótfüzet 1. p.

Lelkesedéssel, de szakavatottan szól a színképelemzésről, mely lehetővé tette „vegybontás alá venni a végtelenség még azon világait is, melyekből ezer meg ezer év kell, hogy a másodpercenként több mint 300 000 kilométernyi sebességgel utazó fénysugár hozzánk érkezzék”. Szembeszáll a német kutatók egyoldalú és túlzó materializmusával, melyet azok az élőkkel szemben vallanak, hogy „az élet csak chemia s mechanica, csak az anorganicus anyag-combinatióknak szüleménye”. Beszólt a természethez a csillagvilágok végtelenségébe, a sziklarétegek, jegecek, kövületek műhelyébe, de — írja Szontágh Miklós-hoz intézett levelében —

„ha nemleges vígasztalást nyujtottak is, úgy a nebulák odafenn, mint a homokszem idelenn, mert azt az egy percnyi féregatómot, mit embernek neveznek, nevetségesen parányi arányokra szállítják le az önbecsérzetben, minden örömével s fájdalmával egyetemben; s ha jól esett is lelkemnek megismerni s imádni tanulni Istent a természetben, melynek bámulatos törvényeiből a végtelen bölcsesség minduntalan felénk kiált: de örömet, pozitív s örökön megújuló örömet a természettudományok egyik ága sem nyujtott annyit, mint a Botanica”.

Kereste a természetet csodás nyilatkozványainak tanulmányozásában, a végtelenség világaitól a lába alatti porszemig… Vígasztalást keresett, de lelki kincset is talált, melynek becsével semmi sem mérkőzhetik.

És mikor ezt fellelé, életét nem érezte többé oly örömtelen ridegnek, mint aminővé azt emberek tevék.

A hazai virágokat, „melyek a száműzöttnek valaha oly igen-igen sokat suttogtak”, Társulatunk most koszorúba fonva, mélységes kegyelete jeléül halhatatlan tagja iránt, márványalakjának lábaihoz helyezte.