Levél Rolland Puchot des Alleurs
grófnak

Voltaire
fizika, kísérlet és elmélet, Descartes, Galilei, Leibniz stb.
szóelválasztás

Cirey, (1738) november 26.


Ha nem is írja alá, uram, szellemes és tartalmas levelét, mellyel megtisztelt, akkor is kitaláltam volna szerzőjét. Tudom, ön az egyetlen rangjabeli férfiú, aki ilyen tisztességet ad a filozófiának. Felismertem Bayle lelkét, akinek az ég jutalomképp megengedte, hogy az ön testébe költözzék. Oly művelt szellemnek, amilyen az öné, sajátja a kétkedés. Sok könnyed és csapongó lélek a pyrrhonizmus képe mögé rejti tudatlanságát; de ön csak azért kétkedik sokat, mivel sokat gondolkozik.

Az ön lobogója alatt járom meg utam nagy részét, s kérem, adja kezét a nap hátralevő részéhez.

Azt hiszem, a metafizikában nem talál engem az ön által kijelölt sorokon kívül. Két rész van ebben a metafizikában: az első három-négy apró fénypontból áll, s ezeket bárki láthatja; a második óriás szakadék, ahová senki nem tud bepillantani. Amikor például egyetértünk abban, hogy egy gondolat se nem kerek, se nem szögletes, hogy az érzékelések csak bennünk s nem a tárgyakban vannak, hogy eszméink mind érzékeinkből származnak (bármit mondjon is Descartes vagy Malebranche) stb., ha egy lépéssel tovább akarunk jutni, már a lehetséges dolgok hatalmas birodalmában vagyunk.

Az ékesen szóló Platóntól a mélységes Leibnizig a metafizikusok, véleményem szerint, kíváncsi utasokhoz hasonlítanak, akik, miután bejutottak a török szultán háremének előcsarnokába s messziről megláttak egy eunuchot, e látványból már arra következtetnek, hányszor simogatta meg Őfelsége kedves odaliszkját az éjjel. Az egyik utas hármat mond, a másik négyet, és így tovább; a valóság viszont az, hogy a fényes padisah egész éjszaka aludt.

Önnek biztosan igaza van, amikor méltatlankodik, hogy Descartes milyen határozott hangon adja elő rossz tündérmeséit; de nagyon kérem, ne vesse meg algebráját és geometriai számításait, inkább az a baj, hogy egyéb munkáiban ezeket nagyon is elhanyagolta. Úgy építette elvarázsolt kastélyát, hogy közben egyetlen mértéket sem vett. Korának egyik legnagyobb mértantudósa volt; de aztán elhanyagolta geometriáját, de még geometriai szellemét is, a találékonyság, a rendszer és a regény szelleméért. Ezért kellene bírálni, és a mi nagy szégyenünkre ez lett sikerének a titka. Egész fizikája, valljuk be, folytonos tévedések szövevénye; hamis mozgástörvények, képzeletbeli örvénylések, melyek az ő rendszerében sem helytállók és amelyeket még Huygens módosításai sem igazoltak; hamis anatómiai fogalmak, aztán téves fényelmélet, valami egészen lehetetlen barázdált delejes anyag; az Ezeregyéjszakába való három elem, semmi természetmegfigyelés, se felfedezés: lám mégis csak ez Descartes.

Az ő idejében élt Galilei, aki valóságos feltaláló volt, és a geometriával meg kísérletezésekkel harcolt Aristotelés ellen, míg Descartes csak új ködképeket adott a régi ábrándok helyett; de Galilei nem gondolt arra, mint Descartes, hogy egy világmindenséget teremtsen; ő megelégedett azzal, hogy megvizsgálja. Ilyesmivel nem lehetett elkápráztatni a kis vagy nagy közembert. Descartes szerencsés szélhámos volt, Galilei nagy filozófus.

Mennyire egy véleményen vagyok önnel Gassendiról szólva, kedves uram. Ő, ahogy ön olyan energikusan mondja, meglazítja minden egyes okoskodásának erejét. De a nagyobb baj az, hogy okoskodásának nincs is elég ereje. Sok dolgot megsejtett, amit aztán utána bizonyítottak be.

Nem elég például, hogy a kitöltött tér fogalmát nyilvánvaló érvekkel vitassuk, az is kellett, hogy egy Newton, megvizsgálva az üstökösök útját, kimutassa, hogy sebességük mily mértékben haladja meg szükségszerűen a mi bolygóink sebességét, s következőleg nem hordozhatja őket az anyag állítólagos örvénylése, mert ez, egyazon rétegben, nem lehet lassú a bolygók és gyors az üstökösök esetében. Az is kellett, hogy Bradley úr felfedezze a fény haladását és kimutassa, hogy semmi sem késlelteti a fény útját valamelyik csillagtól mihozzánk, s következőleg ott nincs is anyag. Az ily tudósok méltók a fizikus névre. Gassendi az a fajta ember, aki általánosságban közli, hogy van valahol egy aranybánya, a többiek ezzel szemben elhozzák nekünk az aranyat, miután előbb felkutatták, azután megtisztították és megmunkálták.

Én tehát, uram, nem a fizikában lennék maradéktalan pyrrhonista: mert hogyan kétkedjek abban, amit a kísérlet kimutat és a geometria igazol? Igaz, Anaxagóras, Leukippos, Aristotelés meg a többi fecsegő görög hosszú ideig ismételhették képtelenségeiket, de gátolhatta-e ez Galileit, Cassinit vagy Huygenst abban, hogy egy új égboltot fedezzenek fel? Kevésbé lesz-e így igaz a mozgó erők elmélete? Kétezer olyan csillag távolságát ismerjük tőlük és az ekliptikától, melyeknek a régiek még létezését sem sejtették, s földünkön több fizikai igazságot fedeztünk fel, mint ahány csillagot Flamstead egész katalógusában számlálhatunk.

Mindez, belátom, nagyon kevés a természet roppant terjedelméhez képest; de nagyon sok az emberi elme gyengeségének szempontjából. Az a kevés, amit tudunk, valósággal megsokszorozza a lélek erejét; a szellem annyi gyönyört talál benne, mint a test más és cseppet sem megvetendő élvezetekben.

Mindebben önre hivatkozom. Ha boldogít bennünket a gondolkodás adománya, önt tartom, uram, a legszerencsésebb embernek. Ön tud élvezni, tud kétkedni, tud állítani, amikor kell.

De még egy jó tanácsot is ad ön nékem kedves udvariassággal: színleljek kétkedést olyankor, ha meggyőzni akarok, mutassam valószínűnek, ami már be van bizonyítva.

Cosi all’egro fanciul porgiamo aspersi
Di soave licor gli orli del vaso

Tasso: Megszabadított Jeruzsálem, I. fejezet, 3. vers

[Így nyújtjuk (már mint az orvosságot) a beteg gyermeknek – édes itallal nedvesítve a pohár szélét!]

Erre pedig azt felelem, ha tettem volna valami felfedezést, megdönthetetlennek tartanám, még akkor is a kétkedés szerény köntösében mutatnám be. Illő, hogy kissé restelkedjünk, ha saját termésű borunkat itatjuk az emberekkel. De engedje meg, hogy elnézését kérjem, ha talán túlságosan dicsőítettem Newtont. Nagyon is telve voltam istenségemmel. Nem vagyok hajlamos a lelkességre, legalábbis a próza terén. Tudja jól, hogy XII. Károly történetét írva csak egy embert találtam ott, ahol mások hőst láttak; de Newtont már egészen más fajtából valónak tartom. Oly igaznak éreztem minden szavát, hogy nem volt bátorságom a mérsékletre. Egyébként ön is ismeri a franciákat; beszéljen némi gyanakvással arról, amit adni akar nékik, és máris a szaván fogják.

Végül is hiába minden, az utókor szemében semmiféle kíméletesség sem teszi valódivá a hamis pénzt; s ha Newton megtalálta az igazságot, ő is, az igazság is megérdemlik; hogy öntudattal mutassuk őket századunknak.

Levelének, kedves uram, egy másik és nem kevésbé jelentős részére térek; az ön tiszta ízléséről van szó. Azt kívánja, hogy a filozófiának pusztán a hozzá illő ékességet adjuk meg, s ahol a módszer és a világosság a helyénvaló, ne törekedjünk élcre vagy nagyvilági tónusra.

Ornari res ipsa negat, contenta doceri.

Charles Alphonse Dufresnoy: De arte graphica

[A dolog maga nem szorul ékesítésre, beéri azzal, ha tanítják.]

Az még rendjén van, hogy Fontenelle úr vidámmá tette az ő Világait: e mosolygó téma megtűri a virágot és a cicomát; de a mélyebb igazságok szépsége inkább férfias, melyhez Poussin drapériája kell. Önt tartom az egyik legjobb drapériakészítőnek, akit valaha ismertem. Madame du Chàtelet is teljesen egyetért önnel. Olyan az ő szelleme, mint Madame de la Sablière-é, melyről La Fontaine azt mondja, hogy

Férfimód szép és telve női bájjal.

XII. könyv, XV. mese

Elolvasta és újra olvasta az ön legutóbbi levelét, oly élvezettel, amilyet ritkán érez. Már annak a lándzsának is örült, melyet ön Bayle mellett Crousaz orrán tört ketté. Szeretné, ha ön foghatná be egyszer e dogmatikus professzor szüntelen fecsegő száját.

Bizonyítsa csak továbbra is, uram: oly emberek is vannak Franciaországban, akik nem azzal töltik idejüket, hogy egy miniszter előtt hajbókoljanak vagy hogy állandó unalmukat házról házra vonszolják. Akadályozza meg a barbárság hódításait, és hozzon dicsőséget Franciaországra.

Engedje meg, hogy legalázatosabb hódolatomat jelentsem egy másik nagyvilági filozófusnak, akiről azt mondják, máris sokkal pufókabb, mint például ön. Kevesebb Bayle-t és Cicerót olvas, de önnel él, ez pedig a legjobb olvasmánnyal felér. Madame du Chàtelet éppen olyan boldog lesz, mint én magam, ha vele is közli gondolatait; ő sokkal is méltóbb rájuk, bár én is érzem minden értéküket. Vagyok stb. …

Szávai Nándor fordítása