A műtét

Gustave Flaubert
Részlet a Bovaryné című regényből
orvoslás, ortopédia, lóláb, lőcsláb stb.
szóelválasztás

Homais úr nemrég olvasott a lőcsláb új gyógyításmódjáról amelyet igen dicsértek; s mivel a haladás híve volt, az a hazafias eszméje támadt, hogy ha városa, vagyis Yonville együtt akar járni a korral, akkor itt is alkalmat kell adni ilyen strephopodiai műtétekre.

– Mert hisz – mondta Emmának – mit kockáztatunk meg vele? Nézzük csak meg (s az ujjain sorolta fel a kísérlet előnyeit): a siker majdnem bizonyos, a beteg megkönnyebbül s meg is szépül, s a műtétet végrehajtó orvos egykettőre híressé válik. Itt van például az ön férje, mért ne segíthetne, mondjuk, ezen a szegény Hippolyte-on, az Arany Oroszlán istállószolgáján? Ne felejtsük, hogy gyógyulásáról minden vendégüknek beszámolna és aztán (Homais lehalkította a hangját s körülnézett mindenfelé) mi akadálya lenne annak, hogy én magam is be ne küldjek egy kis cikket az újságomba? Egy ilyen cikk, istenem, sokfelé eljut… beszélnek róla… s a végén egész lavina lesz! Ki tudhatja? Ki tudhatja?

Csakugyan, egy ilyen műtét Bovarynak is sikerülhet: semmi jel se mutat arra, hogy ne kezelné jól a sebészkést; s micsoda hitvesi elégtétel, ha ő bírná rá egy ilyen lépésre, amely egyformán növelné férje hírét és vagyonát. Hiszen minden erejével olyasmire óhajtott támaszkodni, ami szilárdabb alapnak bizonyuljon a szerelemnél.

Charles, miután Emma is, a patikus is nógatta, engedett a rábeszélésnek. Meghozatta Rouenból Duval doktornak a könyvét s minden este, fejét a két keze közé fogva, állandóan ezt a könyvet bújta.

S miközben ő a lőcsláb vagy lóláb különböző változatait tanulmányozta, vagyis a strephocatopodiát, a strephendopodiát és a strephexopodiát (még másképp, hogy világosan szóljunk, a lábfej különböző elgörbüléseit, lefelé, befelé vagy kifelé), valamint a strephypopodiát és a strephanopodiát (vagyis a csontok lefelé csavarodását és felfelé való egyenesülését), Homais úr meg százféle érvvel próbálta rábeszélni Hippolyte-ot, hogy vesse magát alá a műtétnek.

– Alig érzel talán egy csepp fájást; egy kis szúrás, akár egy érvágás, s még annyi se, mintha egy nehezebb tyúkszemedet kéne kivágni.

Hippolyte csak tűnődött s bután forgatta a szemét.

– Különben is – folytatta Homais – az egész nem az én dolgom! Teérted van, nem másért! Csupa tiszta emberségből! Szeretném, kedves barátom, ha megszabadulnál a csúf sántikálásodtól, az ágyékod tájának ettől a folytonos himbálózásától, mert az, mondhatsz akármit, mégis csak tetemes akadály a rendes munkád elvégzésében.

S Homais még magyarázta néki, mennyivel erősebb és fürgébb lenne, sőt még azt is sejtette vele, hogy a nőknek is jobban tetszene, amire az istállószolga bambán vigyorogni kezdett. Majd a hiúságát támadta meg:

– Az áldóját, hisz férfi vagy, ugye? Mi lenne, ha netalán katonának kellett volna menned, verekedni a zászlók alatt… Ejh, Hippolyte!

S Homais, miközben távozott, kijelentette, nem érti ezt a furcsa makacskodást, ezt az elvakultságot, hogy valaki így visszautasítja a tudomány jótéteményeit!

A szerencsétlen végül is beadta a derekát, mert már egész összeesküvés keletkezett körülötte. Binet, bár sosem avatkozott másoknak a dolgaiba, Lefrançois-né, Artémise, a szomszédok, de még Tuvache is, a polgármester, mindenki biztatta, megszégyenítette, prédikált neki szünet nélkül; de a végén mégiscsak az bírta rá a műtétre, hogy az egész egyetlen garasába se kerül. Bovary még azt is vállalta, hogy megszerzi a műtéthez való gépet. Ez a nagylelkű gondolat a feleségétől származott, és Charles mindjárt beleegyezett, azzal a szívbeli meggyőződéssel, hogy Emma valóságos angyal.

Így hát Homais tanácsai szerint s miután háromszor is újrakezdték, csináltatott az asztalossal s a lakatos segédletével egy nyolc font súlyú tokfélét, amelyhez nem fukarkodtak se a fával, se a vassal, se a bádoggal, se a bőrrel s éppúgy nem a különböző csavarokkal meg szorítókkal.

Hanem, hogy tudják, melyik inát kell elvágni Hippolyte-nak, először azt kellett megállapítani, hogy milyen is az ő lőcslába.

Hippolyte-nak a lábafeje majdnem egyvonalban volt a lábszárával, de ugyanakkor befelé is görbült, úgyhogy vagy lólába volt némi varus-szal elegyedve, vagy pedig könnyebb varus-a, erős lólábbal súlyosbítva. Csakhogy ezzel a lólábbal, amely valóban széles volt, akár egy igazi ló lába, érdes bőrű, sovány inakkal és hatalmas lábujjakkal, amelyeken a köröm patkószögként feketedett – a strephopodus reggeltől estig úgy futkosott, akár egy szarvas. Egyre ott sürgött a téren, ott szökellt a szekerek körül, mindig előrevetve a rövidebb támasztékát. Sőt mint hogyha ez a lába erősebb lett volni a másiknál. Mivel folyton dolgozott, a türelem és a szívósság erkölcsi tulajdonaival gazdagodott, s ha Hippolyte nehezebb munkát kapott, szívesebben támaszkodott a rossz lábára.

Mármost, mivel lólábról volt szó, legelőször a nagy ínt, vagy Achilles-ínt kellett átvágni, utána meg nekimenni a musculus tibialis anteriornak, hogy ily módon a páciens a varus-tól is megszabaduljon, mert a doktor egyszerre nem merte megkockáztatni a két műtétet, sőt előre reszketett, hogy netalán a lábfejnek oly fontos részét sértheti meg, amelyet egyáltalán nem ismert.

Sem a nagy Ambroise Paré, tizenöt századdal Celsusa után, amikor első alkalommal merészelte alkalmazni az ütőér közvetlen elkötését; sem Dupuytren, amikor először vágott fel egy fekélyt az agyvelő egy vastag rétegén át, sem Gensoulb, mikor először emelte ki egy beteg felső állkapcsát, nem kezdhette a műtétet olyan fulladozó szívvel annyira remegő kézzel és oly feszült figyelemmel, mint Bovary, amikor ínmetsző-késével az ujjai közt közeledett Hippolyte-hoz. S mellette egy asztalon, akárcsak a kórházakban, egy halom tépés volt látható, sok viaszos fonállal meg sok kötőszalaggal, egy gúla magasságú kötőszalaggal, minden kötőszalaggal, amit csak felkutathattak a patikában. Homais úr szervezte meg már reggel ezeket az előkészületeket, egyrészt hogy elkápráztassa a sokaságot, másrészt hogy önnön magát is illúziókba ringassa. Charles átszúrta Hippolyte bőrét; valami száraz reccsenés hallatszott. A lábfej inát átvágta, a műtétnek vége volt. Hippolyte nem győzött álmélkodni. Bovary kezére hajolt és elhalmozta csókjaival.

  • aCornelius Celsus (Kr.u. I. század) – római orvos, a „latin Hippokratész”; fő műve a De re medica (Az orvosi tudományról)
  • bJoseph Gensoul (1797–1858) – hírneves lyoni sebész, aki új módszereivel s merész műtéteivel vonta magára a figyelmet.

– Jó, jó, maradj csak nyugodtan – mondta neki a patikus – később is leróhatod majd a hálád jótevődnek az irányában!

S már ment is le az udvarba, hogy elmondja az eredményt az ott állomásozó öt vagy hat kíváncsi falusinak, akik olyasmit képzeltek, hogy Hippolyte mindjárt ott lesz szép egyenes járással. Aztán Charles is hazatért, miután a beteget beszíjazta a készülékbe s Emma tele szorongással ott várta már a kapu előtt. Mindjárt férje nyakába ugrott, asztalhoz ültek, Charles sokat evett, sőt az ebéd végével még egy csésze kávét is kért, holott ezt a kicsapongást sosem engedte meg önmagának, csak vasárnap, amikor vendégek is voltak náluk.


Mindamellett öt nap múlva […] a strephopodus iszonyú görcsök között vonaglott, úgy, hogy az a gépezet, amely körülzárta a lábát, már-már szinte kidöntötte, annyira csapkodta a falat.

Akkor hát nagy elővigyázattal, hogy a láb helyzete ne változzon, levették róla a deszkatokot, s rettentő látvány tárult eléjük. A láb formája egészen eltűnt valami szörnyű püffedtségben, úgyhogy a bőr már úgy látszott, mintha egészen felrepedne s tele volt véraláfutással a híres gépezet következtében. Hippolyte már korábban is panaszkodott, hogy fájdalmat érez, de nemigen hallgattak rá; most be kellett ismerni, hogy némileg igaza volt és ezért pár órára szabadon hagyták a lábát. De alighogy eltűnt kissé ez a vizenyős daganat, a két tudós úgy döntött, hogy a lábat visszateszik a készülékbe, s még jobban körülszorították, hogy siettessék a gyógyulást. Amikor három nap múlva Hippolyte már nem bírta tovább, megint leszedték a gépet s hüledezve vették észre az eléjük táruló eredményt. Az egész lábszárt véges-végig ólomszínű duzzadás borította, helyenként olyan hólyagokkal, amelyekből fekete genny szivárgott. Ennek már a fele se volt tréfa.


A mérges gyulladás csakugyan egyre erősebben terjedt. Bovary már maga is egész betege volt a dolognak. Minden órában, minden percben átszaladt a beteghez. Hippolyte rémülten nézte, s csak dadogott zokogva:

– Mikor gyógyulok már meg?… Jaj, doktor segítsen rajtam!… Milyen nyomorúság ez!… Jaj, micsoda nyomorúság!

S az orvos mindig azzal ment el, hogy tartsa meg a diétát.


De […] a legyőzhetetlen rothadás egyre feljebb húzódott a lábfejtől a has felé. Hiába váltogatták nála a kanalas orvosságokat, s hiába cserélgették a borogatásokat, az izmok málladozása napról napra nyilvánvalóbb lett, s végül is Charles helyeslőn bólintott Lefrançois-né kérdésére, aki végső kétségbesésében Canivet doktort, a környék hírességét akarta elhívatni Neufchâtelből.

Canivet igazi doktor volt, körülbelül ötvenéves, jó helyzetben és nagy magabiztossággal, s minden tartózkodás nélkül megvetően nevetett, mikor ezt a térdig üszkös lábszárat megpillantotta. Majd kereken kijelentve, hogy amputálásra van szükség, átsétált a patikushoz, és szidta a szamarakat, akik egy szerencsétlen flótást ilyen helyzetbe juttattak. És miközben Homais úr kabátgombját ráncigálta, dühösen lármázott a gyógyszertárban.

– Persze, a párizsi találmányok! Láthatják, mi mindent eszelnek ki ezek a fővárosi urak! Ez is olyan, mint a kancsalság gyógyítása, a kloroform meg a hólyagkőtörés, csupa olyan szörnyűség, amit a kormánynak kéne betiltani! De hát okosak akarnak lenni, s csak tömik a betegeket mindenféle orvossággal, anélkül, hogy törődnének az esetleges következményekkel. Mi bizony itt, a vidéken, nem vagyunk még olyan bölcsek; mi nem vagyunk tudósok, se divatbábok, se szépfiúk: csak gyakorló orvosok, egyszerű gyógykezelők, ugye, és sose jutna eszünkbe olyan valakit operálni, aki egészséges, mint a makk! Lőcslábat akar kiegyenesíteni! Szeretném tudni, hogyan lehet egy lőcslábat kiegyenesíteni! Ez éppolyan, mintha egy púpost próbálnánk egyenessé tenni.

Gyergyai Albert fordítása

Ambroise Paré
(1517–1590):
nagy francia sebész, korának első „műtőorvosa”, aki a lábműtéteknél égetés helyett elsőnek alkalmazta az erek lekötözését
Guillaume Dupuytren
(1777–1835):
híres sebész és tanár a párizsi egyetemen; több műtétet tökéletesített és hatalmas vagyont szerzett, amelynek tetemes részét a párizsi egyetemre hagyta
Források
  • Gustave Flaubert: Bovaryné. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1974. (A világirodalom remekei.)
  • A műtét képei Claude Chabrol Madame Bovary című, 1990-ben készült francia játékfilmjéből valók. Főszereplők Isabelle Huppert, Jean-François Balmer és Christophe Malavoy.
Jegyzet

Gustave Flaubert apja, Achille Cléophas Flaubert, előbb Guillaume Dupuytren asszisztense, később harminc éven keresztül a roueni kórház igazgató-főorvosa volt. Achille Flaubert és Anne Justine Caroline Fleuriot házasságából három gyermek született: két fiú és egy leány. Az idősebbik fiú orvosi pályára lépett, s előbb asszisztense, majd utóda lett apjának.