Aki nem igazán érdekelt a matematikában, lehetőleg ne matematikustól akarjon képet kapni a matematikai formulák morfológiájáról, hiszen egy elvont, rekurzív definíció nem sok élményt nyújt a kívülálló számára. Válasszon erre a célra, inkább regényírót:

— Nem! — kiáltott fel Klaus Heinrich. — Ma nem szabad algebráznia, Imma kisasszony, ma nem szabad a légüres térben játszadoznia, amint a múltkor nevezte. Nézze, hogy süt a nap … Szabad? — Az asztalhoz lépett, és fölvette a jegyzetfüzetet.

Észbontó volt, amit látott. Cikornyás, gyerekesen vastag írással, melyen meglátszott, hogy Imma Spoelmann milyen különösen fogja a tollat, fantasztikus hókuszpókusz, egymásba kacskaringózó rovások abrakadabrája borította a lapokat. Görög betűk párosodtak latin betűkkel meg különböző magasságba tett számjegyekkel, közöttük keresztek, vonások; másutt a számok vízszintes vonalak fölött meg alatt sorakoztak törtszerűen, sátorforma vonalak borultak föléjük, kettős vonások egyenlőségi jelet tettek közéjük, nagy, gömbölyű zárójelek óriási képlettömeggé egyesítették őket. Egyes betűk, mint előretolt őrszemek jobbra fent a zárójeles csoportok közé voltak kivetítve. Laikus értelem számára fölfoghatatlan kabalisztikus jelek fogtak át karjukkal betűket, számokat, míg előttük törtszámok álltak, és fejüknél, lábuknál is betűk meg számok lebegtek. Különös szótagok, titokzatos szavak rövidítései voltak elszórva mindenfelé, s e varázslatos oszlopok közé itt-ott mindennapi nyelven írt mondatok, megjegyzések furakodtak, ámde ezeknek értelme is olyan magasan állt minden földi dolog felett, hogy az ember elolvashatta, s mégsem értett belőle többet, mint valami varázsmondókából.

Klaus Heinrich felnézett a gyermeteg alakra, aki ott állt mellette színjátszó selyemköntösében, hajának fekete függönyébe, s akinek idegenszerű fejecskéjében mindennek értelme volt, és magasabb, játszi élete. Megkérdezte:

— És e miatt az Istentől elrugaszkodott abrakadabra miatt akarja elmulasztani a gyönyörű délelőttöt?

Imma egy pillanatig megütközve bámult rá óriási, beszédes szemével. Majd ajkát elbiggyesztve így válaszolt:

— Úgy látom, fenséged bosszút akar állni, amiért a minap oly kevés megértésre talált itt a saját hivatását illetően.

— Ó, nem — mondta Klaus Heinrich —, erről szó sincs! Hitemre mondom, a legnagyobb tisztelettel nézem tanulmányait, Imma kisasszony. Egy kicsit félek az algebrától, nem tagadom, mert sohase értettem belőle semmit. És azt is beismerem, hogy ma egy kicsit haragszom rá, mert meg akar bennünket akadályozni abban, hogy együtt kilovagoljunk […]

Szőllősy Klára fordítása