Mikor a fény beteg volt…

Móra Ferenc
geológia, vulkánkitörés, Krakatau, 1883
szóelválasztás

Nézegetem a pesti sörházban az angol képes újság fotográfiáit a dél-amerikai tűzokádóról, és találgatom alattuk, amit a szöveg találgat. Hogy ugyan elér-e Európa fölé a vulkánhamu, és csinál-e olyan szép tűzijátékot az égen, mint amilyenre egy-két öregember még most is emlékszik gyerekkorából.

– Hetvenhétben volt – mondja egy fehér bajuszú söröző a mellettem levő asztalnál. Nyugdíjas lehet, igen lecsökkentve a haza üdvére, mert már vagy félórája szivar nélkül szívja a szipkát.

– Nem – tolja föl homlokára a szemüveget egy másik nem mai gyerek, akinek a tarkójáig szaladt a homloka. – Nyolcvanban volt, kérlek, mert akkor írattak be Makón iskolába, oda menekültünk Szegedről a víz elül. Karakata, vagy mi volt a neve annak a hegynek, még arra is emlékszem.

– Krakataka – igazítja helyre a másik. – Nekem legalább úgy rémlik.

A névben végre sikerült megegyezni. Karakatna! ragyog föl az egyiknek a képe. A másik rábólint. Az ám, csakugyan Karakatna, lám, hogy elbicsaklik az ember nyelve. (Pedig nem elbicsaklik, hanem rábicsaklik a rég elfelejtett iskolai ismerősre. A Karakatna nem tűzokádóhegy, hanem egy fekete köpönyeges, fehér mellényes halászmadár. Az én hálóvackom fölött is az gubbaszt otthon a könyvespolcon, úgy is mint kipróbált molytenyésztő intézmény.)

De hát ez igen mindegy a tűzokádó hegynek is meg a halevő madárnak is. Nagyobb baj ennél az, hogy az esztendőre nézvést nem tudnak békét kötni a kortársak. Itt muszáj fogadni, öt darab operászba.1 Döntőbírónak pedig, ők tudják miért, fölkérnek engem. Majd ha a legközelebbi garasos gőzössel leruccannak Szegedre.

  • 1 operász – szivarfajta.

Sietek elbújni az újság mögé, ki ne tudódjon véletlenül, hogy éppen kéznél van a minden lében kanál. (Ex omnibus aliquid, ex toto nihil. „Mindenből valamit, de a többől semmit.”) Ennyi bizalomnak emberül meg kell felelni. Márpedig én kívülről csak annyit tudok, hogy a vulkánnak Krakatau volt a neve, s magam is láttam azt a nagy tüzet, amit kigyújtott az égen. Sőt még most is látom, mint egyik legrégibb gyerekkori emlékemet. Állok az udvarunkon, tavaszi napszálltakor, ijedt kis emberbogár, és ijedten szorítom az édesapám kezét. Vérszínű fejünk fölött az egész égboltozat. Különös színe van a hosszúra nyúlt árnyékunknak is. Az enyém majd az egész udvart végigéri, apámé el se fér benne, fölkúszik a le-fölvéges ház nádtetejére. Kettőnké közt egy harmadik árnyék izeg-mozog, hegyes báránybőrsapkával a fején, mint egy óriás kucsmagomba. Ez Híves András bácsi, a házicimboránk, akinek az a szavajárása, hogy „a gólyáját neki”. Most is azt csikorogja a rongyos kis öreg ember, ahogy meresztgeti a nyakát az égre.

– A gólyáját neki, Márton, megint Párizs ég.

A porosz–francia háború idején északi fényt láttak a kiskunok, s a Daru utca világi dolgokban jártasabb emberei egyszerre tisztában voltak vele, hogy Párizst felgyújtották a burkusok, s az olyan éktelen nagy város, hogy Félegyházáig ellátszik a lángja. S ehhez a tudományos felismeréshez ragaszkodott Híves András bácsi még tízegynéhány esztendő múlva is. Az apám nem volt egészen bizonyos a dologban, megvonta a vállát.

– Majd eloltják, ha ég.

De nem oltották el, a nagy tűz hetekig lobogott az égen, s én minden este úgy bújtam a dunnácskám alá, hogy kilelt a félsz-hideg. Az oktalan gyerek még közelebb van a kozmoszhoz, mint a felnőtt ember, s megborzongatja az az ösztön, ami a nagyokban már elfásodik.

…Ennyi, amire emlékszem. A többit már úgy kellett kiásnom egykorú újságokból, régi természettudományi közlönyökből. De nekem megéri, hogy helyébe küldjem az ítéletet két öreg úrnak, akik már nagy fiúk voltak, mikor én még kisfiú voltam, de mint igyekvő kiskun, utolértem őket.

Igaz, hogy most meg azt kell eldönteni, ki szívja el most már az operászokat?

1883. augusztus 26-ról 27-re virradó éjszakán tört ki a Szunda-szorosban a Jáva és Szumátra közt levő Krakatau sziget vulkánja, amely hosszú időkön át alvónak tettette magát. Talán ez volt a legnagyobb vulkáni erupció, amit a geológiai jelenkor embere följegyzett. A természeti erők szörnyű játéka inkább tengerrengés volt, mint földrengés, s roppant területekre árasztotta az utolsó ítélet borzalmait. Maga a sziget nagy részben elsüllyedt. Jávát egész a belsejéig harminc méter magas hullámokkal öntötte el a tenger, s vagy százezer ember temetődött víz és hamu alá. Az explozió dübörgését ezermérföldes körzetben lehetett hallani, s a sziget elsüllyedésétől olyan hullámot vetett a tenger, amely majd az egész Földet megkerülte; a tengeri kikötők hullámjelző készülékei egyfelől az afrikai partokig, másfelől a Panama-szorosig megérezték. A vulkán olyan tömegben okádta a hamut, hogy a környéken negyven óráig tartott az éjszakai sötétség, amelybe csak pillanatokra világítottak bele a villámok, s a levegőben hulló csillag módjára repülő, izzó, vulkáni bombák. Batávia lakossága – a kitörés színhelyétől majd annyira, mint Szeged Budapesttől való távolsága – másnap egész nap didergett az egyenlítő alatt, mert a hamufelhők teljesen eltakarták a Napot. S mikor a hamu lehullott, a buja tropikus vidék havas sarki tájnak látszott.

Félszázaddal ezelőtt a telefon még csak pólyás csecsemő volt, távíródrótokkal se volt sűrűn behálózva a Földgömb, s a Szunda-szigeteken a legnagyobb világlapok se tartottak tudósítót. Az Apokalipszisről, amely meghaladta a pathmoszi látnok2 vízióit, az Egyetértésben, amely az időben szép nagy lap volt, s vidéki szerkesztőségekben ágyazás céljaira szolgált mint cserepéldány – csak szeptember derekán jelenik meg egy pársoros távirat. Pedig a természet maga mindjárt az első órában elküldte a táviratot egy óriási levegőhullám képében, amely a hang terjedési sebességénél háromszorta gyorsabban futotta körül a Földgömböt. A hullám elvonulását a meteorológiai állomások barográfjai mindenütt följegyezték, a derék Schenzl Guidó3 Budapesten is észlelte, be is jelentette az újságokban, hogy valahol baj lehet a levegőben. De hát kit érdekelt volna az minálunk, akiknek sohase kellett bajért a levegőbe mennünk. Akkor meg éppen az eszlári pör4 himlőjét vakartuk, s ha Scharf Móric5 miatt verhettük be egymás fejét, hogy hallottuk volna mink azt meg, hogy a természet is mondott valamit?

  • 2 pathmoszi látnok – Szent János apostol és evangélista.
  • 3 Schenzl Guidó (1823–1890) – osztrák származású bencés szerzetes, meteorológus, akadémikus, a Magyar Meteorológiai és Földmágnesességi Intézet létrehozója és első igazgatója.
  • 4 eszlári pör – Tiszaeszláron 1883. nyarán több zsidó ellen vádat emeltek, azzal, hogy a keresztény Solymossy Esztert 1882. április 1. rituális célból megölték. A per rövidesen a magyar politikai erők összecsapásának terepévé vált. A vádlottakat a nyíregyházi törvényszék 1883. augusztus 3-án felmentette.
  • 5 Scharf Móric – a tiszaeszlári perben a tanúja.

A természet azonban nem hagyta magát negligálni. Mintha érezte volna, hogy most valami egészen különöset produkált, erővel rákényszerítené az embereket, hogy tudomást vegyenek róla.

Mintha valami fantasztikus regénytől izgulna az ember, mikor a régi följegyzéseket olvassa.

Augusztus 27-én tombolt a vulkán. Sokszáz kilométeres körzetben másfél napig abszolút sötétség volt. Augusztus 29-én az Indiai-óceán szigetein már lehetett látni a Napot, de az emberek borzadva vették észre, hogy a fény beteg, a fénynek valami baja van. A fölkelő és lemenő Nap nem piros volt, hanem zöld, ellenben az ég szokatlanul fényes-piros volt este is, reggel is, mintha a Nap vére ömlött volna ki raja.

Szeptember 1-én és 2-án már Afrikában látták a zöld Napot. Fokvárosban az angol Holdnak nézte, nagyon beteg Holdnak. Szeptember 3-án Dél-Amerika északi partjain estek ámulatba az emberek. Trinidadból ezt a jelentést küldték Londonba:

– Különös idő jár mifelénk. A Nap kék gömbnek látszik. Leáldozása után meg azt hittük, tűz van a városban, az egész égboltozat lángvörös.

Szeptember 5-én a Sandwich-szigetekről írja egy utazó:

– A Nap kék színben nyugodott le, és másnap kék színben lángolt fel a tengerből. Hajószobánk kék fényben úszik.

Szeptember 10-én a kelet-indiai Madras ad hírt:

– A Nap ma kék színben kelt fel, s az egész világot kékbe öltöztette. A folyók habjai mintha indigóval lennének befestve, füvek, fák lombjai mind kék színűek.

Hicks pasa, a szudáni háború nagy tábornoka, szeptember 24-én Egyiptomból írja haza Londonba:

– Láttak Angliában nagy, fekete foltot a Napon? Ma halványzöldben kelt fel. Ugyan mit jelenthet?

A generálisnak nem jót jelentett. Nem telt bele két hónap, hogy a máhdi tönkreverte, seregével együtt maga is ott maradt a csatatéren.

Akkorára már Európába is ideért az egész Földet megkerülő tünemény. Talán előbb is itt volt már, de a borult októberben nem lehetett az eget látni. Európában az első ember, aki bejelentette a nyilvánosságnak az ijesztően szép csodát, magyar ember volt, Pitroff István vistuki plébános. Ő közölte elsőnek a Természettudományi Társulattal, hogy november 1-én szokatlanul pirosan ragyogónak találta a hajnalt. Egy hét múlva már az egész európai sajtó tele van a tünemény leírásával, amely 1884 tavaszáig tartott.

Mire a nagy tűzijáték ideért Európa fölé, akkorára már gyógyult a Nap. Zöld színe naptámadáskor és napáldozáskor csak egy pillanatig tartott, mint Verne Zöld sugár-ja, s csak gondos megfigyelő láthatta. Az ég káprázatos színein azonban mindenki elámulhatott. Délután négy óra felé a nyugati ég a Nap körül a kékből átment almazöldbe, aztán opálsárgába, maga a Nap halvány rózsaszínben fénylett. Mikor aztán lecsúszott az ég pereméig, az narancssárgára sötétedett, ez fölfelé fehéreszöld övbe ment át, amelyet rózsaszín szegett be, s ez a piros minden árnyalatán keresztül bíborba ment át, s végül gyöngéd ibolyaszínben halt bele a zenit elmosódó kékjébe.

Az egek színjátékának ez az első felvonása, amely alatt idelent is megváltoztak a színek s elmosódtak az árnyékok éles szélei, körülbelül háromnegyed óráig tartott naplemente után. Akkor az ég visszakapta szokott színét arányló csillagaival, tíz-húszpercnyi felvonásköz után azonban a horizont újra izzani kezdett, most már kevesebb színnel, de intenzívebben. Az átmeneti színek hiányoztak, de annál elevenebben ragyogott a piros.

A színek játéka napkeltekor megismétlődött, de természetesen fordított sorrendben és a keleti égboltozaton. Négy hónapon keresztül mindennap kétszer hasadt a hajnal Európa felett, amely nem tudta, mit lásson a soha nem tapasztalt tüneményben. A nép nem volt zavarban, mert az ilyenkor mindig tudja, hogy „itt a világ vége”. Győrben egy öregembert láttak, aki kis koporsót vitt a hóna alatt. Ebben ugyan semmi különös sincs, de volt, aki nemcsak látta az öregembert, hanem beszélni is hallotta. Azt mondta, hogy azért kell elveszni a világnak, mert nincs benne több igaz ember, mint amennyi a kis koporsóba belefér. Tiszaalpáron egy harcsa kisétált a vízből a partra, ott felágaskodott a feszületen az Úr Krisztus lábáig, háromszor meghajtotta előtte a fejét, és akkor trombitaszó harsant meg a vérszín magasokban. Csépán, ahol a híres szent takács léleklátóskodott abban az időben, nem mertek kimenni az utcára a népek, mert addig, míg a pirosság tartott, egy hordó gungorgott végig magától a kocsiúton, s abból valaki azt kiabálta, hogy „tartsatok bűnbánatot”. Mindenfelől jelentettek ilyen csodákat az újságoknak, annak azonban semmi nyomát sem találom, hogy az emberek bűnbánatot tartottak volna. Legföljebb annak a pesti végrehajtónak szolgált a szívére a világ várható vége, aki a hátralevő kis időre való hivatkozással kiegyezett a budai adóalanyokkal a rájuk rótt sarc felében, s azzal elbárkázott Amerikába a vízözön elől.

A célszerű szegény emberek tehát hamar találtak magyarázatot, hanem a tudósok sokáig nem tudtak biztosat. Beszéltek meteorgyűrűről, amelybe belekerült a Föld, emlegettek sarki fényt, állatövi fényt, de a spektrálanalízisen6 minden elmélet megdőlt, amely kozmikus okokat keresett. A tünemény spektruma azt mutatta, hogy az okot nem a csillagok közt kell keresni, hanem a Földön. Norman Lockyer,7 a nagy angol csillagász meg is találta. Ő mutatta ki először, hogy az egek káprázatos pompájával a Krakatau százezer halottját gyászolja a természet. Elmélete abból a világszerte ismert jelenségből indult ki, amelyet a nép véreső néven könyvel el a természeti csodák leltárában. Napfényes égbolt mellett hirtelen valami furcsa, száraz eső permetez a földre, amely lassanként megvörösödik. Lockyer spektrum-kutatásokkal bebizonyította, hogy ez a poreső távoli földrészek vulkanikus rengéseinek a kilökött hamva, amely Krakatau esetében oly sűrűn borítja el ezer meg ezer kilométerre a Föld légkörét, hogy a Nap fényhatásait megtöri, megváltoztatja. Ezek a törések magyarázzák meg a zöld Napot, a kék Napot, az alkonyi és hajnali ragyogást.

  • 6 spektrálanalízis – színképelemzés. Valamely fényforrás kilövellt fényének elemeire bontása, hogy abból anyagának kémiai összetétele és fizikai állapota meghatározható legyen.
  • 7 Sir Joseph Norman Lockyer (1836–1920) – a Királyi Természettudományos Társaság tagja, angol fizikus, amatőr csillagász. Pierre Janssen francia tudóssal közösen mutatta ki a hélium gázt a Nap légkörében. Lockyer volt a neves tudományos magazin, a Nature folyóirat alapítója és első szerkesztője.

Ez az elmélet olyan rettentő természeti erőket tesz fel, hogy sokan nem akarták elfogadni a szakemberek közül sem. De valószínűbb magyarázatot senki sem tudott adni – s ehhez megkerültek a bizonyítékok is. Madridban és a holland Wageningenben olyan port találtak a frissen hullott hóban, amiről a mikroszkopikus elemzés azt derítette ki, hogy a javai vulkán hamujából való. Különben egy késhegynyi hamu jutott a Magyar Nemzeti Múzeumnak is. Mégpedig arról az Elisabeth nevű német hadihajóról, amely a kitörés idején a Szunda-szorosban járt, és – 289 tengeri mérföldet szaladt a legsűrűbb hamufelhőkbe burkolva.

Ez az adat tán legjobban mutatja, milyen démoni erők laknak a föld alatt. Igaz, hogy amelyek az emberi agyban bujkálnak, azok az utolsó évtizedekben több kárt tettek az emberiségnek, mint a földkerekség minden tűzhányói.

Forrás

Móra Ferenc: Fele sem tudomány · Utazás a földalatti Magyarországon. Szerkesztette, jegyzettel és magyarázatokkal ellátta Vajda László. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1960. 104–112. p. (Móra Ferenc összegyűjtött művei.)