Előrebocsátom, hogy én nem vagyok jó számoló, és ebben nyilván nemcsak Bajáki tanító úr hibás, aki harminchét évvel ezelőtt tanított meg a kétszerkettőre. Valami természeti ellenkezés van köztem és a számolás művészete közt, mint a párduc és a fokhagyma közt. Mert a régi fabulások azt tartották a párducról, hogy még a tájékot is elkerüli, ahol fokhagyma terem. Nekem a matematika ilyen szívelhetetlen fokhagymám. Még az olvasmányaimban is mindig keresztülugrom a számokat, s már kisgyerekkoromban is így csináltam a Verne-regényekben. Pedig mik voltak azok a rongyos sziderikus számok például a német jóvátétel számaihoz képest!

Hanem azért Bajáki tanító úr is hibás lehetett, nemcsak a természetem. Mert ha az integrál-számításra születni kell is, az egyszeregyre mindenkit meg lehet tanítani. Ez csak metódus dolga, és az én tanítómnak nyilván rossz volt a metódusa. Azt például gondolkodás nélkül meg tudom mondani, hogy kilencszer hét hatvanhárom. De ha azt kell megmondanom, hogy mennyi hétszer kilenc, azt nekem gondolatban mindig vissza kell fordítanom kilencszer hétre. Nem szégyenlem bevallani, hogy az egyszeregy tekintetében ilyen rosszul fog az eszem, mert úgy tudom, hogy sokadmagammal szenvedek ebben a fogyatkozásban.

Mármost alighanem ez a számtani gyöngeelméjűségem az oka, hogy mostanában sokat gondoltam az iskolai számtantanításra. Az én elsős-koromban az a kérdés volt az eszünk köszörűköve, hogy ha a keresztapámtól kapok egy krajcárt meg a keresztanyámtól egy krajcárt, akkor hány krajcárom van? Az már nagyon fogas kérdés volt, hogy ha egy liter cseresznye két krajcárba kerül, akkor hat liter mennyibe kerül?

Hát most hogy csinálják ezt? Hiszen ma nem lehet csak koronákkal dolgozni, koronákban is csak százkoronásokkal, százkoronásokon is mit tud most vetetni a tanító bácsi? S ha tudna, se vetethet, mert nem engedi a tanterv. Az elsőosztályos gyerekkel csak a húszas számkörben szabad maradni, annak se érik föl a tetejét, csak a tehetségesebb gyerekek.

Sokfelé kérdezősködtem, és sokféle választ kaptam. A pénzt, mint a számtantanítás eszközét, majdnem mindenütt kiküszöbölték, s bevezették helyette a lekvárosgombóc-valutát, a gilisztacukor-valutát, a tőgyvalutát stb., aszerint, hogy hol milyen szülők gyerekei vannak többségben. Ahol gazdacsaládból valók a gyerekek, ott azt kell kiszámítani, hogy ha a tehén egy nap hat liter tejet ád, három nap alatt mennyit ád? Iparosgyerekeknek azt kell tudni, hogy ha öt lekvárosgombócból megesznek hármat, mennyi marad, s a csemegéhez szokott úrigyereknek arra a kérdésre kell megfelelni, hogy tíz szem gilisztacukorból hányszor lehet elpákosztoskodni két szem gilisztacukrot.

Egyszer aztán azt hallottam valamelyik tanítótól, hogy ha csudát akarok látni, menjek be számtanórára Gáspár Dezső szegedi tanítóhoz, ott csudát látok. Van annak valami találmánya, amelyikkel megtanítja számolni még legmegátalkodottabb eszű embert is.

— No — mondom —, akkor a Pénzügyi Tanácsot kellene Gáspár tanító úrhoz iskolába járatni.

De azért mégiscsak bementem hozzá, és nem bántam meg. Megérte a látogatást maga az ember is, aki egy kicsit formázza Gárdonyi Gézát, szemre is meg az eszejárásában is. Nem mondom, hogy lehetett volna belőle Gárdonyi Géza is, hanem ha Gárdonyi Géza is tizenhat esztendeig lett volna tanyai tanító, mint Gáspár Dezső, és azalatt nem szerzett volna mást, csak hat gyereket, akkor ő is bizonyosan olyan fanyar bizalmatlansággal nézne a világba, mint Gáspár tanító úr.

— Sok kínlódás tanított meg rá, uram — magyarázza először vontatottan, aztán nekigyulladva —, hogy a mi fajtánk azért nem tanul meg számolni, mert rosszul tanítják meg rá. Én is sokáig tanítottam rosszul, míg rájöttem, mi a hiba. Az, hogy nem vettük figyelembe a gyerekész természetét, amely vizuális memóriával dolgozik, s azt jegyzi meg könnyen, amit lát. Arra a kérdésre, hogy a széknek hány lába van, minden gyerek meg tud felelni, mert amikor a szék szót hallja, megjelenik az agyában a szék képe a négy lábával. De ha adok neki két szem cseresznyét, meg megint két szem cseresznyét, ezt a négyet már nem tudja egy képbe összefoglalni.

Ebből a megfigyeléséből indult ki Gáspár tanító úr, mikor kieszelte a maga összerakható és szétszedhető számjegyeit egytől kilencig. De nemcsak kieszelte, hanem a saját kezével, kölcsönkért szerszámokkal ki is faragta, be is festette különböző színre, s akkor elkezdett a másfélaraszos fa-számjegyekkel csodát próbálni.

Sikerült neki. Elmentem arra a tanítógyűlésre, ahol megjelent a „fiai”-val — így hívja az osztályát —, és bemutatta, hogy mit tudnak. Nem dicsekvésből, mert aki tizenhat esztendeig tanyai tanítóskodott, annak már ebben az életben nem lesz ambíciója, hanem hogy más is tudjon magán segíteni, mint ő.

— Nincsenek preparálva a fiaim — mondja nem minden vizsga- és emberismeret nélkül a többi tanítónak és tanítónőnek (lehettek vagy hatvanan) —, önök közül akárki fölteheti nekik a kérdéseket a húszas számkörből.

És megkezdődött a nagy számtanvizsga, amihez szerettem volna odaállítani minden kultúrpolitikusunkat, hadd bámuljanak velem együtt.

— No gyere, Buborék Szilveszter, vedd föl az asztalról a 4-s számot.

Buborék Szilveszter kis, fekete legény, nemigen nagyobb a fából faragott számjegynél, amit fölkap, és keményen fölemel.

— No most már azt mondd meg, Veszter, hány 1-es van a 4-esben?

Veszter harsogja:

— Négy 1-es van benne, mégpedig három állós és egy feklős.

Persze fekvőst akart mondani, de az állós után feklősre csúszik a szája, és nem is ez a fontos, hanem az, hogy már akkor bizonyít is. Szétszedi a 4-est négy darab 1-esre. De olyan furfangosan van az megcsinálva, hogy két darab kettesre és egy darab hármasra, egy darab egyesre is szét lehet szedni. És össze lehet tenni a megfelelő számjeggyel ötössé, hatossá, építeni lehet belőle hetest, nyolcast, kilencest.

És jönnek a mindenféle fogós kérdések, föl egész húszig, és a gyerekek felelnek hiba nélkül, mert gondolkozással. De a legkedvesebb mégis az, mikor Gáspár tanító azt mondja a fiainak, hogy játsszanak boltot, mert így maguk adnak maguknak kérdést, feleletet és lángeszűen megoldják a valutakérdést is.

— Mi tetszik? — kérdezi Tatár Misike, mint nagykereskedő.

— Kérök öt majmot — mondja tiszteletteljes komolysággal Szépenlépő Virág István, egy kis bicebóca gyerek

— Négy pézbe kerül darabja — jelenti ki szigorúan a boltos.

— Akkor húsz péz jár érte — számolja ki némi homlokráncolással a bicebóca.

És mikor a gyerekek kijátszották magukat, akkor Gáspár tanító úr pihenőre simogatja őket, és azt mondja a pedagógus publikumnak:

— Az első osztályban csak húszig szabad számolni. De az én módszerem olyan fundamentumot vetett a fiaim számtani tudásának, hogy ezek nyolcvanig elvégeznek minden számtani műveletet. Tessék velük próbát tenni.

Előveszik a taneszközt, a régifajta, orosz-számológépet, és az elsőosztályos Buborék Szilveszterek és Tatár Mihályok úgy szorzanak, osztanak, hogy ezeket már ma se kellene félteni a gimnáziumi felvételitől.

Mikor aztán magunk maradunk Gáspár Dezsővel, akkor megkérdezem tőle, hogy miért tartja ezt a tudományát véka alatt. Talán valamelyik tanügyi szaklapba…

— Onnan már én megjöttem, kérem szépen — vág közbe kesernyés mosollyal. — Azzal küldték vissza a tanulmányomat most egy éve, hogy hibbant eszű emberrel nincs idejük vesződni.

— Értem. Hát a felsőbb hatóságok?

— Jártam Pesten, nem mondom, meghallgattak. Küldtek is le szakértőket, azok megvizsgáztattak, tetszett nekik a dolog. Azt mondtam, ha tetszik, hát vezessék be hivatalosan az elemi első osztályba. De hát nem lett belőle prédikációs halott, mert drága mulatság ez, az bizonyos.

— Mibe kerül egy számjegy-kollekció?

— Ma 25 000 koronába, a múlt évben meg lehetett volna 500-ból, de azt mondták az urak, hogy ilyesmire ma nincs pénze a magyar államnak. Én erre tettem egy ajánlatot. Csináltassa meg a kollekciókat az állam, ossza szét az iskoláknak próbára egy esztendőre, s ahonnan visszaküldik, mert nem vált be, azt én visszaváltom a magam pénzén, és így az államot nem érheti kár. De hát így se kellettem. Pedig megmondtam, hogy nekem semmi igényem nincs, én egy fillér hasznot nem várok, én csak jót akarok tenni a nemzetemmel.

Aztán leveleket szedett elő az iskolaasztal fiókjából. Láttam a jó papírjukon, hogy ezeket se Magyarországon adták postára.

— Amerikában van egy mérnök-ismerősöm, az is szegedi ember, hallott a dolgomról, leíratta velem a módszeremet, nagyon megtetszett az amerikai tanügyi hatóságoknak, felszólítottak, hogy szabadalmaztassam a találmányomat, s be fogják vezetni az amerikai iskolákba. De hogy itthon is legyen belőle valami haszon, abban állapodtunk meg, hogy amerikai pénzen itthon csinálunk egy számjegygyárat, s innen szállítjuk Amerikába, amit készítünk. Az amerikai vállalkozónak csak az a kikötése volt, hogy a magyar állam engedje el a kiviteli illetéket. Utánajártam a kereskedelmi minisztériumban, de azt mondják, szó se lehet róla. Pedig úgy tudom, taneszközök szállítására valami nemzetközi egyezmény is van.

— Nem tudom, mert a nemzetközi egyezményekhez se értek jobban, mint a differenciál-számításhoz. Nem is én akarok számolni, hanem azokat kérem, hogy számoljanak, akiknek ez a kenyerük. Közgazdászokat, politikusokat, a fajvédelem kapacitásait, a magyar kultúrfölény őreit: az Isten áldja meg őket, számoljanak! Számítsák ki, hogy olyan rettenetesen sok pénz lenne-e az a pár millió, amibe a Gáspár tanító úr találmányának a fölkarolása kerülne, azért, hogy a kis Buborék Szilveszterek nehéz feje az egész életre könnyen fogja a számokat?

1923