„Gondolkodom, tehát már nem sokáig leszek”

Nagy Lajos
Részletek az író önéletrajzi köteteiből
matematika
szóelválasztás
Szigethy István karikatúrája a húszas évek íróiról.
Felső sor, balról: Karinthy Frigyes, Füst Milán, Tóth Árpád, Nagy Lajos, Emőd Tamás, Osvát Ernő, Tersánszky Józsi Jenő. Alsó sor: Somlyó Zoltán, Szép Ernő, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos és Lengyel Géza. forrás

Descartes úr azt mondta, gondolkodom, tehát vagyok,
én meg azt mondom, gondolkodom, tehát már nem sokáig leszek.

A lázadó ember

Hamarosan következett az érettségi. Jeles érett lettem, de mennyiségtanból kettest kaptam. Pedig a mennyiségtan volt az egyetlen tárgy, amit jól tudtam, és matematikusnak készültem. De hát hiába, az írásbeli dolgozatot szórakozottságból elhibáztam, hibás képlettel dolgoztam. Amikor ezt a kettest a fizika tanára, Kacsóh Pongrác, az érettségi banketten bizalmasan közölte velem, Pachl barátom által, szó nélkül kimentem a vendéglői teremből, odakint sírórohamot kaptam, és az órákig nem szűnt meg.

A lázadó ember, 17–18. p.

Nem emlékszem rá, hogy mikor milyennek láttam az első fát. Az első madarat és repülését. Csak későbbi időkből tudom, hogy a repülő madarat csodáltam és irigyeltem. Nagyon szerettem volna repülni. Úgy, mint a madár, mint a sas. Szinte az eszem megállt a csodálkozástól, amikor láttam, hogy a sas mozdulatlanul kifeszített szárnyakkal úszik a levegőben. Fennmarad a magasban, és halad előre, csak nagy ritkán legyint egyet-egyet a szárnyaival. Éppígy csodáltam a gólyák keringését, keringés közben való emelkedésüket, de csodáltam a fecske villámgyors cikázását is. Igen, el-elnéztem és meg-megcsodáltam a madarak repülését, és talán azért is van, hogy nem váltam soha az ember géppel való repülésének tisztelőjévé.

A fák, a tanyát nyugatról szegélyező sor fái, mozdulatlanul meredtek az égnek, legföljebb a szellő meg-meglengette leveleiket. Szélben, viharban azonban ezek a fák hajladozni és zúgni kezdtek. Látható életre keltek, és mintha haragudtak volna, miként néha az emberek. A felnőttek azt mondták, hogy a szelet a fák fújják. Én ezt elhittem. Annyira elhittem, hogy már-már értettem is. Tehát tudtam, hogy a szelet a fák fújják, olyan jól tudtam, mint a tudós, a fizikus, a nyelvész, a történész tudja mindazt a valótlanságot, amelyben hisz. Amikor azután később, már az iskolában, azt tanultam, hogy a szél a levegő áramlása, ezt egyrészt nehezen és sokára értettem meg, másrészt alig tudtam lemondani arról az ismeretemről, hogy a szelet a fák fújják. Minek is ez az ostoba új magyarázat a légáramlásról, amikor egyszer már olyan jól és megnyugtatóan tudtam a dolgot másképpen. Az égboltról lehetetlenségnek éreztem, hogy az ne legyen valami, hogy úgy mondjam, kézzel megfogható, kék színű, szilárd valóság. A felhők járása, bárányfelhők alakulása, jégeső, forgószél, de meg akár a kis szellő, mindez csodák csodája volt.

Élt bennem valami fogalom a távolságokról, amelyeket ismertem. És az időről, amelyet átéltem. Úgy tudom, hogy akkor a háztól a kútig meglehetős nagy volt a távolság. A kútig elmenni, de meg a tekintet számára is. És úgy tudom, hogy akkor egy évig élni, mondjuk, hároméves koromtól négyéves koromig, igen nagy idő volt. Talán nagyobb, mint ötvenéves koromtól hatvanig, tehát tíz évet élni. Akkor gyors ütemű és szakadatlan volt a külvilág változása, érzékelése. Akkor mindaz, ami még nem történt meg velem, új élmény volt. Napkeltét látni, fekete viharfelhőt nézni, kuckóban ülni, esőben járni, sárba lépni, a cuppanás hangját hallani, elesni, tej helyett kávét inni. Ma, visszatekintve például az elmúlt esztendőre, olyannak tűnik fel bármely esemény, mintha tegnap történt volna. Egy esztendő, az semmi. Elmúlt időnek pedig ötvenkilenc év vagy hatvan, az már mindegy. De akkor, négyéves koromban, eprészés közben úgy emlékeztem a tavalyi eprészésről, hogy egyszer már álltam ezen a faágon, valamikor nagyon régen.

Amit az időről mondok, az talán alig több a képzelődésnél, mert bizonyítani a valóságát nem lehet. A távolságfogalom változásáról azonban már kísérleteket is lehet csinálni. Sokáig terveztem a közelmúltban, hogy fölkeresem szülőhelyemet, a tanyát, és megnézem mai szememmel. Arra számítottam, hogy a szoba alacsonyabb lesz, mint bármikor gondoltam, hogy az ablak kisebb lesz, mint ötven évvel ezelőtt, és hogy a kút a házhoz szinte nevetségesen közel lesz. Ezt a kísérletet azután apostagi kirándulásaim alkalmával mindannyiszor elmulasztottam. A mulasztás most már pótolhatatlan, mert a legutolsó árvízkor a tanya minden épülete összeomlott. Azt meg az országúton sétálva, szülőhelyemet szorongón kerülgetve messziről is láttam, hogy a tanya nincs akkora távolságra a falutól, mint gyermekkoromban hittem, hogy az egész kétszáz holdas birtok nem is olyan mérhetetlen terület, hogy a dombokon túl rejtőző Dunaegyháza egy kis sétával elérhető, hogy a messzeségben, déli irányban kékesen ködlő solti torony meg éppen nem a világ vége.

A távolságról való fogalmaim még a legutóbbi években is változtak, a háború és a repülőgép tettei által. Még csak öt év előtt például Algír messzebb volt Budapesttől, mint ma van. Valaha, mondjuk, Az arany ember olvasásakor, a Senki szigete isten háta mögötti rejtekhely volt. Azóta még a regényességéből is vesztett a Senki szigetének a leírása. Ma már alig van távolság a Földön, és főleg nincs rejtekhely a Nap alatt.

A lázadó ember, 49–50. p.

Nyaranként aratók és cséplők jártak a tanyára, sokféle ember. Engem különösen a cséplés érdekelt, mert nagyon tetszett nekem a cséplőgép. Csodáltam a nagyságát, azt, hogy nyolc ökörrel vontatták, hogy a felállításakor igazgatták, célozgatták, hogy egy irányban legyen a lokomobil és a cséplő, már hogy a lokomobil hajtókereke és a cséplő dobjának a tengelyvége, mert hogy ezekre feszítve keringett, sétált a szíj, és hogy a két gép kerekei alá nagy ékeket vertek. Szinte rejtelmes volt a cséplőgép munkája. Fenn beleeresztették a dobba a megoldott és kissé szétzilált kévét, lenn a lyukakból kifolyt a mag, hátul a szalmarázó kidobálta a szalmát, alatta ömlött a polyva. A lokomobil kattogott, a cséplő rázkódott és búgott. Én utánozgattam a dob búgását. Mikor fogyott benne a gabona, akkor emelkedett a hangja, mikor új kévét eresztettek bele, akkor mélyült és kicsit halkult. Ez a hang néha-néha, szinte ütemesen, zökkent egyet. A lokomobil jelzőgombjai keringtek, a lendítőkereke forgott, és a lokomobiltól a cséplőig oda meg vissza sétált a nagy szíj egy-egy külön észlelhető foltja. A kazánban izzott a tűz, a gép kis nyílásain süstörgött a gőz, csodálatos volta síp, azáltal, hogy gőzt eresztettek bele, és ettől hangot adott, kápráztató volt a tolattyúk ide-oda járása. Megtanultam, mi a páternoszter. Nem értettem, hogy miért dob a dob, mikor dobnak én más szerszámot tudtam. Szerettem volna kérdezősködni a gépről. De hiába. Egy öreg, mogorva gépész kezelte a gépet, ha szóltam hozzá, nem felelt, és haragosan elkergetett, hogy nekem ott semmi helyem.

Mindig irigykedve láttam azokat a gyerekeket, akik fesztelenül kérdezgethetnek mindenről, amin tekintetük megakad. Szülőktől, kisasszonytól, tanítótól. És persze kérdéseiknek legalább egy részére nagyjából helyes feleleteket kapnak. Én csak nagyszüleimhez meg két serdülő nagybátyámhoz intézhettem a kérdéseimet. Azt megtanulhattam, hogy mi a pating, mi a vendégoldal és a keresztfa, mi a boglya, a petrence meg a kazal és az asztag, de arról már hiába tudakozódtam, hogy miért nagyobb fölkeltekor a Nap, mint amikor már magasan áll az égen, miért van az, hogy a sarló alakú holdnak egyszer balra, másszor jobbra hajlik a domborulata. De hát ki tudna egy gyermek minden kérdésére megfelelni? Ki tudhatta volna megmondani akár csak azt is, hogy miért hordanak a csendőrök kakastollat a kalapjukon? Pedig milyen jó lett volna, ha valaki, amikor a cséplőgépet bámultam, odaállt volna mellém, és elmagyarázta volna, miért van az, hogy amikor a sebességet jelző [valójában szabályozó – A szerk.] keringő gömbök messzebb esnek a tengelyüktől, akkor a forgás gyorsabb, amikor meg közelebb kerülnek, akkor a forgás lassúbb.

A lázadó ember, 52–54. p.

Elemi iskola, írás, olvasás, számolás – az egyszeregyet máig sem tudom tökéletesen, a nyolcszor hetet mindig úgy számítom ki, hogy átfordítom a szorzást hétszer nyolcra. És máig sem tudok jól összeadni. Azaz tudok, ha nagyon vigyázok, és nem sietek. Mert ha siettetnek, akár valaki parancsol nekem, akár a körülmények, akkor rövid sorok összeadásánál is egész biztosan hibázok. Mindig is irigyeltem a figyelni tudó, higgadt, rendtartó, semmit el nem vétő embereket. Annyira irigyeltem, hogy már utáltam őket. Valahogy úgy éreztem: micsoda undok ember lehet az, aki az összeadást soha el nem véti!… Csodáltam a pénztárosokat, különösen a tipp-topp, frissen borotvált, faképű bankpénztárosokat. A postatisztviselőket, a könyvelőket, a mérnököket és a vasúti forgalmi tiszteket. Néha szerettem volna bankpénztáros lenni. Mert azt gondoltam, hogy aki ilyen foglalkozásban megállja a helyét, annak ugyancsak rendben lehet a szénája. A bankpénztárosnak bizonyára nincsenek lelki zavarai, érzelmi háborgásai, annak talán még gondja sincs, és attól sem szenved, ha a foga fáj. Viszont postatiszt, mérnök, vasutas sohasem szerettem volna lenni. Ha valaki, diákkoromban, arról tervezgetett, hogy mérnök lesz, már elhidegültem tőle. Mer akkor meg így okoskodtam: micsoda hideg lény, micsoda gépember lehet ez! Aki rideg technikai tevés-vevéshez kedve érez magában.

Ha én mérnök lettem volna, a híd, melyet az én feladatommá tettek, alig épült volna meg. Valamiről, két-három lényeges alkatrészről mindig megfeledkeztem volna. Vasúti forgalmi tiszt, jaj, annak a munkáját sem mertem volna vállalni A vonatok összeütköztek volna, s a baleseteknek én lettem volna az oka. És mindaz, amit most mondtam el, különösen számolási zavaraimról, talán azért érdekes, mert kitűnő matematikus voltam. Felsőgimnazista koromban a matematikát tudtam a legjobban a tantárgyak közt, legjobban is szerettem, és matematikusnak készültem. Az igaz, hogy mielőtt az egyetemre beiratkoztam, sokáig haboztam. Tetszett a matematika, mert könnyen megértettem, újságait magyarázat nélkül is szinte előre kitaláltam, mert ötletes voltam benne, különösen ötletes az egyenletek s más fejtörő feladatok megoldásában. És mégis valahogy olyan nehezen szántam rá magamat arra, hogy a matematika legyen a hivatásom, az életem tartalma, mint nő arra, hogy zárdába vonuljon. Matematikussá lenni – ez úgy tűnt föl nekem, mint elfordulni az élet színeitől, magától az embertől, elnyomni az érzelmeket, menekülni a lélektől az elvont mennyiségekkel való értelmi játék birodalmába. Volt erre hajlamom, és mégis féltem a döntő lépést megtenni. Ingadoztam, tengtem-lengtem, jaj, mit szeressek hát, mintha tudatosan azon töprengtem volna, hogy mi is vagyok, és milyen is vagyok én. Hátha igazi sakkozó sem vagyok, pedig szerettem és jól tudtam sakkozni. Hátha olvasni sem szeretek? A Robinson tetszett nekem, a Jelky András is, de meséket nem voltam hajlandó olvasni. A mesékkel szemben kritikus és matematikus voltam már akkor. Tündér, az nincs – mondtam. Vasorrú bába sincs. A farkas nem tud beszélni. A táltos senkivel sem szállhat el hetedhét országon túlra, mert nincs szárnya, de meg nincs is táltos. Ma is kételkedem a mesék üdvözítő voltában, és hajlok a realisztikus, valóságábrázoló irodalmi olvasmány felé. Sőt, úgy is mondhatnám, hogy csak azt tűröm.

A lázadó ember, 60–62. p.

Második osztályba a Barcsay utcai gimnáziumba íratott be anyám. Az iskolában magában már nem volt hely, az akkor létesített fiókba kellett járnom, a Rökk Szilárd utcába. Az ottani elemi iskolából vettek el két tantermet, abban helyezték el a Barcsay-fiók két osztályát, az elsőt és a másodikat. A másodiknak Schmidt Attila volt az osztályfőnöke. Ő tanította a latin és a magyar nyelvet s a földrajzot. Szerényi Géza nevű műegyetemi adjunktus a számtant. Hogy Schmidt Attila szeretettel fordult felém, és ezzel kiemelt abból a kedélyi depresszióból, amelybe az evangélikus gimnázium juttatott, arról már beszéltem. Magamhoz tértem, új remények keltek bennem.

A lázadó ember, 99. p.

Latinból, magyarból, földrajzból jól feleltem, egyest kaptam és még dicséreteket is. Ez tetszett nekem. Úgy véltem, hogy így van rendjén a dolog. A számtan, mértan nem valami jól ment. Szerénvi tanár úr rosszul tanított bennünket, kellemetlen modorú ember volt, nem szerettem. Elégségest adott osztályzatul, s így a második gimnáziumot mint közepes tanuló végeztem.

A lázadó ember, 99–100. p.

Juracsek Márton volt tehát az első tanítványom. Őt azután egész sereg követte. Végig az érettségiig mindig tanítottam, néha három, négy fiút. Osztálytársakat meg alsóbb osztályúakat. Azt is mondhatom, hogy sok pénzt kerestem. A tankönyveimet magam vásároltam, a magam keresetéből ruházkodtam. Sok pénzt el is herdáltam. Tízóraira az iskolaszolga nejétől krémes lepényeket vásároltam, kávémérésekbe jártam karambolozni, felsőbb osztályos koromban prostituált nőkre is sok pénzt költöttem.

Volt úgy, hogy egyik tanítványom a Tisztviselő telepen lakott, a másik a Donáti utcában, Budán, a vároldalban, a harmadik a Vas utcában. Akkor a Kerepesi úton laktunk, a mai Rákóczi úton. Útjaimat gyalog tettem meg. Kimentem naponta gyalog a Tisztviselő telepre, onnan át Budára, onnan vissza a Vas utcába. Naponként egy órakor végződött az iskola, hazamentem ebédelni, ebéd után már indultam munkára, és este tízkor végeztem a tanítványaimmal.

Jól tanítottam. Különös tehetségem volt ahhoz, hogy a legtompább eszű gyerekkel is lehetőleg mindent megértessek. Az oktatáshoz példaképeim is voltak, utánzásra méltó példaképeim egyrészt, másrészt elrettentőek, akiktől megtanultam, hogyan nem szabad tanítani. Legfontosabbak voltak azonban a saját élményeim, amelyeknek jelentőségét át is tudtam látni, és okulni tudtam belőlük. Egyik legfontosabb élményem volt az első gimnáziumbeli némettanulás, illetve -tanítás. Ebből láttam, hogy senkitől sem szabad kívánni olyasminek a megtanulását, amit nem ért. A másik élményem volt a Schmidt Attila szeretete. Abból azt tanultam meg, hogy a szeretet, a barátság éreztetése bátorságot ad a megriadt diáknak.

Utánzásra méltó példaképem Hajtsch volt. Ő volt a példa a lelkességre, a fáradhatatlan türelemre, a módszerességre. Annál jobb példakép volt ezekre az erényekre, mert ő maga kissé indulatos ember volt, szinte türelmetlen. De indulatossága nem jelentkezett akkor, amikor valakinek valamit a szájába kellett rágni. Ismételt, ismételt fáradhatatlanul, új és új pontból indulva el az eredmény, a megértés felé.

Elrettentő példaképem volt Arany Dániel nevű mennyiségtantanárunk, aki a negyedik osztályban kezdett bennünket tanítani. Úgy adta elő az algebrát, mintha egyetemi előadást tartott volna. Folyamatos, hibátlan beszéddel, kissé gyors tempóban. Egy szót sem értettünk az előadásából. Én sem tudtam akkor még mindig jó matematikussá válni. Védekeznem kellett a rossz pedagógia ellen, és azt eszeltem ki, hogy minden egyes előadásra előre készültem a könyvből. Így az előadásokon már félig-meddig ismert anyagot hallottam, és az előadást megértettem.

Fölismertem a félelem gátló, megbénító szerepét. A saját élményeim vezettek erre a felismerésre is. Tudtam, hogy félni a rosszindulatú tanártól lehet és az ostoba szülőtől, aki fenyegeti a gyermekét. De félni attól is lehet, hogy emberi fenyegetések hiányában sem tud az ember boldogulni, tárgyi elakadásai vannak, tehetségtelennek érzi magát bizonyos tárgyakhoz. Első feladatom volt aztán felvilágosítani a tanítványaimat. Ha valaki nem tudott szorozni, annak megmagyaráztam, hogy először az összeadást kell tudnia. Ha valaki nem tudott egy bonyolultabb mondatot latinból lefordítani, azzal megértettem, hogy először a ragozásokat kell átismételnie. Hogy minden tanulmányban csak fokról fokra lehet haladni, és az elmulasztottakat pótolni kell. Megmagyaráztam azt is, hogy a rossz tanár nem más, mint egy ostoba ember, aki dühét a diákokon akarja kitölteni, bajt nem okozhat a diáknak, még ha dühében megpukkad is, mert sem ki nem végeztetheti, sem be nem csukathatja, sem az egészségétől meg nem foszthatja. Legföljebb a száját jártatja, és rossz osztályzatot ad. A rossz osztályzat pedig nem baj, legalábbis nem végzetes baj. A rossz osztályzatot majd közös erővel kijavítjuk. Még ha valaki végleg megbukik is, és el kell hagynia a középiskolát, még az sem életveszély. Vannak más pályák

A lázadó ember, 103–104. p.

[…] második gimnáziumra átmentem a Barcsay utcai iskola akkor megnyílt fiókjába, a Rökk Szilárd utcába. […] Ide mentünk anyámmal beiratkozni. A tanári szobában, ahol a beiratkozás történt, Schmidt Attila és Hajtsch Samu tartózkodott. Schmidt Attila vette fel az adatokat, Hajtsch Samu éppen csak jelen volt, állt a szobában, és érdeklődésből figyelt. „Apja neve?” – következett hamarosan a kérdés. Anyám megmondta, hogy apám nincs. Schmidt Attila már tudhatta ezt az előző évről, föl sem nézett, gépiesen jegyzett. Hajtsch Samu azonban, aki új tanár volt, ránk bámult, és zavarba esett. Elpirult erősen, és ideges arcrángással kezdett valamit dadogni: „No, rendben van, rendben van.” Hozzám lépett, és megsimogatta a fejemet. Mindig az volt azután az érzésem, hogy Schmidt is, Hajtsch is különösképpen szeretnek engem, megkülönböztető jósággal bánnak velem, és azt véltem homályosan, hogy ez részvétérzésből fakad. Mindkét tanárnak egészen a nyolcadik osztály végéig legkedvesebb és legjobb tanítványa is voltam. Mindkét tanárt szerettem, kivált Schmidt iránt érzett szeretetem olyan lehetett, amilyen a gyermeké jóságos apja iránt.

Ebben a helyzetben eleinte nem jelentkeztek a törvénytelenségem miatt érezhető aggodalmaim, aránylag nyugodt voltam. Már a harmadik osztályban én lettem a legjobb tanuló, dísze az osztálynak, csupa egyes minden tantárgyból és valóságos úr vagy hatalmasság vagy mi a csoda, akinek döntő volt a szava minden ügyben, még a tanulók konfliktusaiban is. Ez az állapot azonban nem sokáig tartott, alig egy esztendeig. Volt ugyanis egy osztálytársam, Battlay Imre, és egy másik, Winter Béla. Battlay rokonságban volt Schmidttel, mert a nővére – igen szép asszony – felesége volt Schmidtnek. Schmidt mint osztályfőnök, hazavitte a lakására az anyakönyvet. Az anyakönyvbe bele volt írva rólam, a megfelelő rovatba, hogy törvénytelen. Battlay mindennapi látogató volt Schmidtéknél, ott nézegette az anyakönyvet, s a rám vonatkozó adatot fölfedezte. Elmondta ezután a szenzációt Winternek. Winter elmesélte Kohn Samunak. Kohn lelkes, derék fiú volt, talpig becsületes és nekem jó barátom. Közölte velem, hogy mit híresztel rólam Winter. Némán hallgattam, rosszullét lepett meg, és szinte megsemmisültem, úgy látszik, már sokadszor életemben. Kohn sápadt volt, és nagyon sajnált engem. Én nem nyilatkoztam, nem is tudtam volna még a számat sem kinyitni. Attól kezdve melankóliába estem. Emlékszem rá, hogy Almássy téri lakásunkról a Barcsay utcán, majd a Miksa utcán mentem reggelenként az iskolába, olyan állapotban, mintha vesztőhelyre mennék. Minden reggel az egész úton azon gondolkoztam, hogy nekem végem van, belőlem soha nem lehet ember, öngyilkosnak kellene lennem. És kerestem képzeletemben a módot, hogyan, milyen eszközzel kellene öngyilkosságot elkövetnem. Hosszú időn át tartott ez a hangulatom, fáradt voltam és szórakozott, kerültem a pajtásaimat, és soha nem nevettem. Arany Dániel tanította az osztályban az algebrát és mértant, neki volt az a szokása, hogy mindig merev arcot vágott, és még csak el sem mosolyogta magát. Rá gondoltam, ő lett a viselkedésemben példaképemmé, és elhatároztam, hogy én sem nevetek soha többé az életemben, még csak nem is mosolygok. Ezt jó ideig meg is tudtam csinálni. Körülbelül egy év telt el, míg a melankólia feloldódott, bár úgy emlékezem, nem volt tökéletes, a természetes egészség, vidámság és életszeretet itt-ott megtörte.

A lázadó ember, 123–125. p.

Egész kicsi koromban néha fájt a hasam. Fájdalmamban a földre vetettem magamat, jajgattam és rugdalóztam. Erről tudatos emlékem nincs, Miklós bátyám beszélte el. Mindegy, a testi fájdalmat, ha ugyan már előbb nem, akkor megismertem.

Emlékszem azonban egy-két esetre, amikor a fülem fájt. Akkor már négy-öt éves lehettem. Este gyanútlanul feküdtem le, hamar elaludtam, ahogy szoktam, éjjel aztán fölvert a fájdalom. Nyöszörögtem, majd jajgattam. Nagyanyám is fölébredt. Lámpát gyújtott és csitítgatott. Megsimogatta a fejem és vigasztalt. A hasfájást, mondom, elfelejtettem, ez a fájdalom tehát valami új volt, különös meglepetés és ijesztő megismerés az életről: hát ezzel is sújthat?

Fájdalmukat az emberek, legalábbis annak mélységét, el szokták felejteni. Talán azért van, hogy később, megemlékezvén mégis róluk, túlságosan egyszerű szavakat mondanak jellemzésükre. Így mondják: nagy fájdalom volt; igen nagy; erős fájdalom volt; roppant nagy; borzasztó; óriási; szörnyű; iszonyatos; leírhatatlan; kimondhatatlan; elképzelhetetlen; észbontó.

Ahogy most tollamra kerültek ezek a jelzők, úgy látom, mégsem olyan enyhék. Legalább biztatnak a fájdalom elképzelésére. Különösen ez a szó, hogy: elképzelhetetlen. Talán az koptatta el a szavak erejét, hogy gyakran használják őket. Meg azután akkor, amikor éppen kimondják a szót, például azt, hogy iszonyatos volt a fájdalom, sem az elbeszélő, sem hallgatója nincs abban a helyzetben, hogy iszonyodjék. Nem is akar az ember, akár emlékezvén, akár hallván a fájdalomról, iszonyodni. Nem akar és nem is tud éppen akkor iszonyodni, feljajdulni, borzadni, vonakodik a fájdalmat fölöslegesen átérezni. Az elbeszélőnek elég volt a fájdalom egyszer, a hallgatónak, szegénynek elég lesz majd akkor, amikor őt gyötri. Akadnak tehát olyanok is, akik, amikor az említett szavakat az önmaguk lezajlott fájdalmáról kimondják, mosolyogva, szinte dicsekedve teszik azt.

Én, amikor a fülem fájt, sírtam, nyöszörögtem, jajveszékeltem. Fekete rémület borult rám. Már égett a lámpa, de hiába. Előbb riasztott a sötétség, azután fájt a sárga világosság. Párna, dunyha, a mennyezet gerendái, ezek mind elpártoltak tőlem, látásukból kiesett az öröm, rideg idegenekké váltak. A tárgyak kedvessége elszállt, hasznosságuk hiábavaló lett, már csak a nagymamából áradt a jóság. Ő csitított, szavakkal vigasztalt, álldogált az ágy mellett, beszélt hozzám, szavaival el-elvont a fájdalomtól. Kezének érintése elűzött egy-egy rémet, ha csak pillanatokra is. A nagymama volt a vigasz és a remény. Hogy nem sokáig tart a fájás, hogy majd elmúlik. No, kisfiam, szegény kisfiam, ejnye. Hát hol fáj? Nagyon fáj? Ejnye már, hm, hm!

A nagymama az asztalhoz ment, és a fiókjából kiskanalat kotort elő, avval a bödönből zsírt vett, a zsírt a lámpa lángjánál megolvasztotta, majd visszajött hozzám, és a fülembe öntötte. A meleg zsír csökkentette, majd egészen megszüntette a fájást. Lassanként megnyugodtam; kicsit még szepegtem, végül a szenvedéstől s ijedtségtől kimerülten elaludtam.

A lázadó ember, 138–139. p.

A gimnáziumban, már persze a harmadik osztálytól kezdve, jól ment a dolgom. Az akkori kor fogalmai és szóhasználata szerint úgy is mondhatom, hogy ott nagy úr voltam. A társadalmi külsőségek, a külső világ élete, tempói a gimnáziumban, legalábbis a miénkben, elmosódtak, alig-alig éreztem belőlük valamit. Az úri fiúk is, a gazdagok is rossz osztályzatot kaptak, ha gyengén feleltek. A tanároknak volt valami elképzelésük az igazságról, és annak megvalósítására, tehát az iskolán belül való demokráciára törekedtek. Ha az igazságon valami kis sérelem esett mégis, azzal nem sokat törődtem, mert bőven kárpótoltak azok az előnyök, melyekben nekem mint jó tanulónak részem volt. Egy kis kedvezmény a Battlaynak mint sógornak, egészen elenyésző, legföljebb a hozzája szólás hangjában megnyilvánuló, vagy valami csekély elnézés Gabányi Gusztávval, a jegyeket itt-ott ajándékozó Gabányi Árpád nemzeti színházi színész fiával szemben, meg sem kottyant nekem; túlságos fennakadáshoz és mintegy agitációs értelmezéshez jogom sem lehetett, hiszen magamat is kivételezettnek kellett tekintenem.

Az akkori, ötven évvel ezelőtti gimnáziumban, a szilárdnak látszó világbékében, a jobb érzésűeknek a fokozatos fejlődésben való hite közepette, a tanulásban elért eredmények adták meg a diákok rangsorát. Szívesen jártam tehát oda, úgy érezve, hogy nyavalyás lakásaimból, szegény gyerek mivoltomból s az élet sétálgató és sóvárgón bámészkodó kibicei közül olyan terepre, olyan környezetbe jutok mindennap, ahol szinte uralkodok. Egyes meghatározó tényezőkön kívül, Schmidt Attila és Hajtsch Samu szeretete, amiről már szóltam, máig sem tudom, minek köszönhettem a szerencsémet. Lehetett akkor még valami a lényemben – sok, még ezután sorra kerülő eset valószínűsíti ezt –, ami másokban rokonszenvet és megbecsülést keltett irántam. Azt sem értem egészen, hogy miért voltam olyan jó tanuló, amikor keveset tanultam – leszámítva a harmadik és ötödik osztály erőfeszítéseit –, legalábbis nem eleget tanultam a kiváló pozíciómhoz, hiszen szakadatlanul pénzt kellett keresnem, meg tornásztam meg sakkoztam meg Operába jártam meg birkózásokat bámultam a cirkuszban. Nem is tudtam valami fényesen a tantárgyakat, legföljebb a németet és a latint meg a matematikát; az előbbiekhez szorgalommal megteremtettem a jó alapot, a matematikában meg, úgy látszik, egészen kiváló kitaláló képességem volt. Igen, a kitaláló képesség, ez volt minden, ami tellett tőlem. Amihez azonban jó memória kellett, abban egyáltalán nem tündököltem. Történelemben például. Már a harmadik osztályban észrevettem, hogy nem nekem való, nem tudtam a felsorolásokat, az évszámokat, még az események értelmezésében is elakadtam – legalábbis titkon, magamban –, mert kételkedtem az olvasott magyarázatok helyességében, mintegy ösztönös sejtelmek alapján. Szövegeket szó szerint sosem tudtam, verseket is alig.

De ha éreztem is a képességem fogyatkozásait, nemigen akartam róluk tudomást venni, nagyra nőtt az önbizalmam, sőt példátlanul elbizakodottá váltam. Az elbizakodottság nem nyilvánult meg hencegésben, ilyesmivel legalábbis soha senki meg nem vádolt, sokkal nagyobb elbizakodottság volt ez, mint amelynek hencegésre, tudatos fitogtatásra van szüksége. Azt véltem, hogy elég, ha én vagyok, ha én állok, vagy ülök, és a számat sem nyitom ki, a tökéletes szellemi fölénynek akkor is úgy kell áradnia belőlem, mint a napból a fénynek. Emlékszem rá – még az időt és helyet is tudom: tizennégy éves koromban, a Kerepesi úton, pontosan a Rókus kórházi Mária-szobor mellett menvén –, úgy képzelegtem magamról, valami nekem megtetsző csillagászati ötlet felbukkanása után, hogy én vagyok a világ legokosabb embere, senki okosabb nálam nem lehet, s ami ésszel művelhető, abban én, bármi legyen az, csak a legelső lehetek. Nem tudom, mások is átesnek-e ilyen folyamaton, és csak röstellnek róla vallomást tenni, de bennem ez az önhittség korán jelentkezett, és igen sokáig, talán évtizedeken át tartott, és csak az élet szakadatlan sanyargatásai és mintegy kalapácsütései törték meg. Ügy emlékszem azután a mai minőségemből a diákkoromra és későbbi fiatalságomra, hogy éppen ez a nagy önhittség táplálta korlátlan egyéni reményeimet, s közérzetileg ez az állapot mintha jobb lett volna a későbbinél.

A lázadó ember, 166–168. p.

[…] rosszkedvemben szemtelenné váltam, és Schmidtnek, aki azzal bízott meg, hogy jelöljem meg a könyvben Horatiusnak azokat az ódáit, amiket az év folyamán lefordítottunk, hirtelen azt mondtam: „Honnan tudjam én azt, hogy mit fordítottunk?…” Máskor az egyik tanár – nem emlékszem már rá, hogy melyik – kihívott felelni a magyar történelemből. Ezt egészen egyszerűen szemtelenségnek éreztem, mert történelemből engem nem szoktak feleltetni. Hamar megkérdeztem szomszédaimtól, mi a lecke. Mátyás király. Kisétáltam a táblához, és anélkül hogy a történelemkönyvbe hónapok óta csak bele is néztem volna, elkezdtem beszélni Mátyás királyról. Beszéltem vagy tíz percig, és jelest kaptam. Hogy mit beszéltem, és amit beszéltem, azt honnan merítettem, arról fogalmam sincs. Így visszaemlékezvén az esetre, nem is értem, hogyan történhetett meg, szinte azt hiszem, nem is igaz, csak álmodtam. Pedig meg kellett történnie, mert egyes külsőségekre emlékszem, például arra, hogy tudományom gyorsan fogyott, és minden reményemet abba vetettem, hogy közeleg az óra vége, és nemsokára csöngetnek. És arra is emlékszem, hogy az eset nyomában, még ernyedtségemben is, újra föllángolt az önhittségem: azért nem olyan könnyű velem elbánni!… A nyolcadikban már a tankönyveket sem vásároltam meg, s amik megmaradtak az előző évről, azokat is eladogattam; a Fehér Ipoly-fizikát például már szeptemberben eladtam, mert cirkuszjegyre kellett a pénz, hogy láthassam a Hackenschmidt–Kara Achmed birkózást. Reggelenként könyvek nélkül mentem az iskolába. Az iskolát meguntam, uralkodásom már csaknem egészen véget ért, alig vártam, hogy kiszabaduljak a gimnáziumból, egykori dicsőségem színteréről.

Lassan-lassan cserbenhagytak a tanárok is. Zlinszky Aladár például, a magyar nyelv és irodalom tanára, egyáltalán nem becsült sokra. Megadta ugyan a jeles osztályzatot, de közönyös volt hozzám, másokat többre becsült. Becsüléséből akkor veszítettem sokat, mikor észrevette, hogy a pad alatt a Mieses–Dufrèsne sakk-könyvet olvasom. Megtudta akkor, osztálytársaim helyettem hencegő bemondásaiból, hogy én „kiváló” sakkozó vagyok, fejből is tudok játszani. Megütközéssel, szinte megvetéssel nézett rám. Azt is megtudta, hogy jó tornász vagyok, és a matematikát én tudom a legjobban az egész iskolában. Mindezen gúnyosan mosolygott. Sakkozó, matematikus és tornász. Olyan irodalmi férfiú szerint egy ilyen diáknak nem lehetett az irodalom és költészet iránt érzéke.

A lázadó ember, 178–180. p.

Anyám azt szerette volna, ha hivatalnoknak megyek, leginkább postásnak. A postatanfolyam nem tart soká, a postásnak rögtön van valami fizetése, s az állása nyugdíjas. Én irtóztam a hivatalnoki függéstől és a kevés fizetéstől. Szabad akartam lenni, a magam ura, ahogy mondani szokták, pénzben pedig a korlátlan kereseti lehetőségre vágytam. Másrészt azonban dúlt bennem a szerelem a tudományok, elsősorban a matematika iránt. Szerettem más tantárgyakat is, tehát latin nyelv, magyar nyelv, földrajz, természetrajz és matematika közt ingadoztam. A tanár függőségét nem láttam, tehát nem tudtam róla semmit, és így hasonlatosnak véltem a diákéhoz, ezt meg már megszoktam, s aránylag könnyen elviseltem, tehát hajlandó voltam vállalni. Mi lett volna a szabad pálya? A jogászokat léháknak láttam, az ügyvédeskedést sivár pénzharcnak; arra gondoltam, hogy esetleg orvostanhallgatónak iratkozom be, de az orvosi pályára nem éreztem magamat képesnek, a betegek iránt érzett gyötrő részvétem, a betegségektől, a haláltól, a vértől való félelmem és a hullától való iszonyom miatt. A tantárgyak közt haboztam, győzött végre az a vágyam, hogy matematikus legyek. Vágytam az életre, minden elképzelt szépségével, gyönyöreivel együtt, de vágytam arra is, hogy az élet elől a matematika elvont világába meneküljek, szinte lemondva az életről, mint valami oszlopszent. Úgy határoztam tehát, hogy matematikatanár leszek. A fizikát nem szerettem, Kacsóh Pongrác rossz tanár volt, nem tudta velem megkedveltetni, a fizika majd csak melléktárgyam lesz.

A lázadó ember, 185–186. p.

[Érettségi]

Először az írásbeli dolgozatokat kellett megcsinálni, azután következtek a szóbeli felelések. A dolgozatok nem mentek simán. […]

A matematikai dolgozattal pedig baleset ért. Fölényességem elhagyott, és izgatott lettem, izgalmamban rossz képletet írtam le, s azzal végeztem a számítást. Sehogy sem jött ki az eredmény. Mindjobban belezavarodtam a feladatba, hibámat nem vettem észre, az idő lejárt, és a dolgozatom nem jól sikerült. A szóbeli vizsgán remekül feleltem, jelest kaptam, de a dolgozat miatt aggódtam. Reméltem mégis, azt a csúfságot nem teszik meg velem, hogy ne jeles legyen az osztályzatom az érettségi bizonyítványomban. A szabályok alapján kellett azonban eljárniok, hiszen érettségi biztos volt jelen – egy Hófer Károly nevű pozsonyi főigazgató –, másképp nem cselekedhettek: írásbeli elégséges, szóbeli jeles, érettségi osztályzat tehát jó. Hogy ez az eredmény, azt a bizonyítványok kiosztása előtt, az érettségi banketten tudtam meg.

Vége lett a több napos vizsgának, bankettet tartottunk az Andrássy úti Klivényi-féle vendéglőben, mely rézsút szemben az Operával volt, a Drechsler-palota és a Nagymező utca közt. Megjelentünk mindannyian, teljes számban vettek részt lakománkon a tanáraink is. Ettünk, ittunk, ételből, italból finomat szolgáltak fel, néhányan cigarettáztak is, már nem volt tilos. […] A beszélgetés tanárok és diákok közt elég fesztelen volt, én azonban valami furcsa és meglepő dolgot vettem észre.

Ez az együttes már nem iskola volt, nem a szokott tantárgyakat nyűttük, hanem a nagyvilág ügyeiről, mulatságokról, közös ismerősökről esett szó, már hogy Iksz képviselőjelölt, Ipszilon gazdagon nősült, egy gyáros leányát vette el; a tanárok jobban belemerültek az előkelő és gazdag fiúkkal való csevegésbe, hiszen azok a hirtelen felbukkant új leckét jobban is tudták. Én magam például csak úgy lógtam az űrben, csaknem társ nélkül; emlékszem, Paulovics húzódott mellém, a rosszul tanuló szegény fiú, akivel esztelen gőgömben soha szót nem váltottam. Most nem a csekélyen pislákoló tudomány, hanem valami más, a társadalmi minőség kapcsolt össze bennünket, ha fél órára is. Különben az iskolától megszabadulva, társaim mintha tőlem is felszabadultak volna, egyszerre kisebb jelentőségű személlyé zsugorodtam. M. Gy. azonban, aki gazdag bányatulajdonosnak és képviselőnek volt a fia, s az iskolában halk szavú, gyenge tanuló volt, úgy ült a tanárok közvetlen közelében, mintha valamennyinek családtagja lett volna. A gazdagabb fiúk jobban értettek a társadalmi formákhoz, a könnyebb diskuráláshoz, jobban is voltak felöltözve, egészen kifogástalan uraknak… Különösen a fizikatanárunk, Kacsóh Pongrác volt nagyon urizáló ember, ő mindig szerette az előkelő származású fiúkat, némelyikkel már előbb tegeződő viszonyba lépett. Ez a tegeződés úgy történt, hogy az iskolában tegezte a fiút, az magázta őt, de az iskolán kívül már kölcsönösen tegezték egymást; velem hűvös viszonyt tartott fenn a tanár úr, csak az iskolában érintkezett velem, és mindenkor mereven önnek szólított. Az iskola után egyik első dolgom volt, hogy amikor az utcán találkoztunk, ne köszönjek neki. Egy-két tanár egyet-mást elárult az eredményekből, mármint abból, hogy milyenek a bizonyítványok. Kacsóh Pongrác közölte – nem velem, hanem a barátaimmal –, hogy én jeles érett lettem, de egy tárgyból, a matematikából jót kaptam. Pachl barátom ezt mindjárt elmondta nekem. Eddig még mindig reméltem, és most tudtam meg a bizonyosságot. Az értesülés lesújtott. Jót kaptam a matematikából! Abból a tárgyból, amelyet legjobban szerettem és legjobban tudtam az iskolában. Amely tantárgyból egy esetben még a tanár tévedését is kijavítottam. Amelyet életpályámnak választottam, hogy abból legyek tanár, és életem végéig azzal foglalkozzam, mindenféle képzelgéssel cifrázva elhatározásomat, hogy majd egyetemi tanár leszek, akadémiai tag leszek, világhírű matematikus leszek, második Gauss leszek. Annyira le voltam sújtva, hogy szinte elhagyott az eszem. Úgy éreztem, hogy az egész életbe belebuktam, minden nagyra törő vágyam elakadt. Kitámolyogtam a teremből. El akartam menni a bankettről. És az a gondolat szállt meg, hogy ezt a kudarcot nem élhetem túl, most már csakugyan öngyilkossá kell lennem.

A lázadó ember, 188–191. p.

Még éretlen koromban, szóval a végső döntés előtt néhány héttel, elhatároztam, hogy tanár leszek, matematika és fizika szakos. Ez azt jelentette, hogy beiratkozom az egyetemre, tanulok négy esztendeig, azalatt abból élek, amiből tudok, ha már csak úgy betolakodok a tudományos pályára, szinte nemkívánatos elemként.

A lázadó ember, 194–195. p.

Beiratkoztam a bölcsészeti karra. Matematika és fizika, ezek voltak a szaktárgyaim, ezekhez kötelezőleg kellett fölvennem néhány magyar nyelvészeti órát. Rados Gusztáv matematikai, Eötvös Loránd és Klupáthy Jenő fizikai előadásaira jártam. A fizikában mindjárt azzal akadtam el, hogy az első órára bevonulván a tanterembe, utolsó padba kerültem, messzire az előadóasztaltól. Félkör alakú volt a terem, a padok hátrafelé emelkedően voltak benne felépítve. Hamar észrevettem, hogy nem értem az előadást – már említettem, hogy a hallásom fogyatékos volt–, Eötvös pedig kissé fátyolos hangon, félig-meddig motyogva beszélt. Helyet változtatnom már nem lehetett, nem állt módomban a megalakult állapotot megbolygatni; a hallgatók sokan voltak, zsúfolásig megtöltötték a termet, mert Eötvös előadásaira jártak az elsőéves medikusok is. A fizikában tehát, mondom, elakadtam, mert mindent akartam érteni és tudni, elöl akartam járni, a hátul kullogás nem elégített ki. A matematikában pedig, mármint abban, hogy én valami rengeteg matematikára szomjas csodabogár lennék, hogy nekem a matematikát napi két-három, esetleg öt órán át lehet megszakítás nélkül darálni, hát ebben csalódtam. Sokkal szórakozottabb és ábrándozóbb voltam, semhogy órákon át tudjak figyelni, amikor pedig elvesztettem a fonalat, elvesztettem a kedvemet is.

És nem az volt a helyzet, hogy amit meg kellett értenünk és tanulnunk, arról lett volna tankönyv. Lelkiismeretlen ostobasággal rendezték az egész ügyet, a tanárok csak gépiesen ontották rutinná vált tudásukat, a hallgatóknak meg jegyezniük kellett. Ez rossz módja a tanításnak; figyelni, mindent megérteni és amellett az előadást szóról szóra lejegyezni, ez el nem végezhető munka, az ilyen előadások hallgatása hasonlít – mai hasonlatot használva – az idegen nyelvű feliratos filmek nézéséhez, amikor vagy a szöveget olvassa az ember, s így elsiklik tekintete a képről, vagy a képet nézi, és akkor a feliratokról.

Estefelé kerültem haza az egyetemi órákról, akkor megvacsoráztam, utána letisztáztam alig olvasható jegyzeteimet. Mindenről jegyzetet kellett készíteni, még az öreg ifjabb Szinyei József nyelvészkedéseiről is. (Egy, ezt egy g-vel írjuk, de kettős g-vel mondjuk, így: eggy. Ezt a lapcímet, hogy Egyetértés, úgy írják, hogy Egyetértés, de úgy kell mondani, hogy eggyetértés.) Volt olyan eset, hogy egynapi jegyzeteim ötven-hatvan oldalra terjedtek, és éjfél lett, mire elkészültem velük; akkor lefeküdtem, másnap reggel nyolcra megint ott kellett lennem a matematika–fizika malomban. Hamar megállapíthattam, hogy ilyen módszerekkel és ilyen feltételek közt aligha válok valami kiváló egyetemi diákká. A célom pedig nem az volt, hogy csak akárhogyan megszerezzem a tanári diplomát, s a tudomány csupán kenyérkeresetem legyen. Olyan napokon, amikor ötórai matematikát hallgattam, és éjfélig tisztáztam a jegyzeteimet, már forgott velem a világ, szédültem, szorongás fogott el, annyira, hogy néha éjfél után lementem az utcára járkálni, valami kis enyhülésre vágyva. Persze, az ilyen éjszakai sétáknak másféle nyugtalanság is oka lehetett. Mindegy, az eredmény az lett, hogy hajnal felé aludtam el, reggel álmosan és fáradtan keltem fel, az órákon még szórakozottabbá váltam.

Mindez a nehézség még nem mutatja teljes mértékben elakadtságomat. Szegény voltam, a tanulásért senki sem fizetett nekem, márpedig meg kellett élnem. Anyám, mint már mondtam, alig tudta magát fenntartani. Egyszer az is megtörtént, hogy az utcai szobánk egy hónapig albérlő nélkül maradt. Arra is emlékszem, hogy abban az időben, szóval egyetemista korom legelején, két kosztos járt hozzánk ebédre, vacsorára meg egy sem. Nem is tudom, miből éltünk, talán volt anyámnak valami kevés megtakarított pénze. Nem csoda, ha ő ellenséges szemmel nézte nagyra törő terveimet. Én magam semmit sem kerestem. Tanítványom csak nem akadt, de meg időm sem lett volna tanításra. Már megbántam, hogy nem más szakra iratkoztam, latin–magyarra például, mert akkor az egyetemet kevesebb órával is elintézhettem volna, és a tanuláshoz rendelkezésemre álltak volna könyvek is. Itt jut eszembe, ahogy írás közben visszahullok akkori kedélyállapotomba, hogy a magyar nyelvhez és irodalomhoz, mármint a szakma irodalmi részéhez, semmi kedvet nem éreztem. Szívesen elolvastam volna modern könyveket, leginkább jó külföldieket, de a tanárra nézve kötelező anyagot, mármint a mi nemzeti, avult íróinkat, holmi Ilosvay Selymes Pétert, Kármán Józsefet, Kisfaludy Károlyt és az efféléket untam, semmiképpen sem tudtam volna róluk kellő szakismeretre szert tenni. […]

Elakadtságomból ki kellett magamat vágnom. Hat hétig vergődtem a bölcsészeti karon, azután átiratkoztam a jogira. Hogy mi leszek most már, azt csak a jóisten tudja – gondoltam. A jog elvégeztével talán mégiscsak bejutok valami hivatalba. Jaj, hivatal, féltem tőle. De talán sikerül ügyvéddé lennem. Az ügyvédséghez nem éreztem ugyan kedvet, de azért vonzott feléje egy és más: az ügyvédnek nincs főnöke […]

A lázadó ember, 197–200. p.

Magát az egyetemet is sivárnak láttam, szinte undorodtam tőle. A jogi kar tanárai egyáltalában nem váltak eszményképeimmé. Sok volt köztük az olyan, akit tudósnak nemigen lehetett nevezni, aki kellő tudomány helyett inkább felsőbb hatalmasságok protekciójával szerezte meg a tanszékét, mint Csarada János vagy Timon Ákos. Mások, a több képességgel rendelkezők is, igen modortalanul bántak diákjaikkal, valami barbár fölényeskedésben szenvedtek, lehet, hogy belső kisértékességük érzete miatt. Nagyképűek voltak, zárkózottak, merevek, néha durvák. Ezekből a tulajdonságokból néhány már a bölcsészeti kar tanárainál feltűnt nekem, bár ott mindenképpen jobb volt a helyzet. Emlékszem rá, mikor König Gyulához, a híres matematikushoz beiratkoztam, a Gólyavárba kellett hozzá elmennünk; szeptember második felében járt az idő, kissé hűvös volt, a tanár úr fűttetett, s már ezért is olyannak tűnt fel nekem, mint egy török basa. Gőzfürdő-melegségű szobában trónolt, mindnyájunknak elébe kellett járulnunk az indexeinkkel, szúrós szemmel nézett ránk, sápadt volt, ráncos képű, rövid nyakú és vízfejű, de ahelyett hogy külseje miatt kissé szerényebb lett volna, nem átallotta időnként ránk szólni: „Ne tolakodjanak, mint a birkák!” „Maga meg mire vár még?” A tudósról alkotott fogalmaim kissé megzavarodtak, olyasmiket hallottam így, amikre nem számítottam, hiszen még nem tudhattam, hogy a tudósok éppen olyan gyarló emberek, minta nem tudósok, sőt éppen olyan szamarak, és esetleg, ha valóban tudósok, s így fokozottabban forog az elméjük, még nagyobbak.

A jogi karon azután felvonultak előttem a díszpéldányok. Messze túlszárnyalták az én középiskolai tanáraimat, de hát így is lehetett rendjén, mert hiszen ők egyetemi tanárok voltak, a rangsorban magasabban állók. Gyönyörű jelenség volt, mondjuk, Timon Ákos, aki magyar alkotmány- és jogtörténetet adott elő. Volt egy könyve, amely nyomtatásban nem jelent meg, hanem másféle sokszorosításban forgott közkézen, s előadásai abból álltak, hogy szóról szóra felmondta ezt a dagályos stílusú könyvet; feleletül is csak azt fogadta el, ha szó szerint idéztek a könyvéből. Erről jut eszembe az előadások általános gépszerűsége: a diák nem kérdezhetett semmit, a tanár úr csak beszélt, de felvilágosításokkal nem szolgált, kételyei a saját kis tudományához tartozó kérdésekről nem voltak, szentírásnak kellett tekintenünk mindent, amit mondott. Ha a tanár, például, azt adta elő, hogy a repülés soha meg nem valósítható, mert minden szerkezet súlya nagyobb a levegőnél, s akkor egy merész diák megkockáztatta volna előtte azt a véleményt, hogy a repülés mégis sikerülhet, ha olyan motort helyeznek el a gépben, mely szárnyas csavart nagy erővel forgat, akkor a tanár nem bocsátkozott volna eszmecserébe a diákkal, hanem megbuktatta volna, még abban az esetben is, ha a diák véletlenül a repülés minden kérdéséről, de esetleg más témákról is, szemmel láthatóan többet tudott volna, mint ő. A tanárok a maguk szűk körű tudományának monomániás rabjai voltak, szellemi impotenciájukat gőggel toldották meg.

Akkoriban, a kilencszázas évek legelején, lettek az egyetemi rendes tanárok méltóságos urakká. Ez a cím némelyiknek szinte elvette az eszét. Méltóságos! Úristen, mint egy gróf. Minden földi álom beteljesülése. Az ilyen cím többet ért még annál is, mintha a fizetésüket megkétszerezték volna. Igen, a tudósok szintén anyagiasak ugyan, mint a kereskedők – vagy a kapások vagy a verklisek –, de azért ők elsősorban idealisták. Méltóságos uram – rebegte a diák, és csak akkor fülelt fel szavára a tanár úr. Megtörtént, persze eleinte, hogy egy-egy diák nagy tájékozatlanságában – hiszen ez nem ivászat, sem kalabriász – tanár úrnak szólította a tanárt, például Kmety Károlyt, a közjogászt. Kmety jött a folyosón, a maga külön eleganciájában, szürke zsakettban, fején szürke cilinderrel, a diáknak sürgős kérelme volt hozzá, elébe sietett, és így szólt: „Tanár úr, kérem, bocsánat egy percre…” Kmety megállt, végignézett rajta, és így méltatlankodott: „Miért nem szólít mindjárt kolléga úrnak?” És faképnél hagyva a diákot, bement a szobájába, s belülről kulccsal bezárta az ajtót.

A lázadó ember, 208–209. p.

A New Yorkba mentem, az esett a lakásunkhoz legközelebb. Ott találkoztam Wittmann Viktorral és Karinthyval. Wittmann mérnök volt, és repüléssel foglalkozott. Karinthyval már megbeszélték, hogy együtt mennek ki a repülőtérre, és Karinthy felszáll vele. Engem is hívtak, hogy menjek velük. Összenéztek mosolyogva, és megértették egymást: engem is rávesznek majd egy kis repülésre. Kicsit még vártunk az indulással. Szétnéztem a kávéházban. Tele volt feketéző vendégekkel. A kávéház közepén, a konyhaajtó mellett és a kasszával szemben állt egy hosszú asztal, amelynél újságírók és effélék ültek. Láttam egy-két elrettentő példát, a nevüket nem írhatom le, ott ült a tehetséges költő, aki egész életében nyomorgott, és mindenkitől pénzt kért. Ha nem érkezett mentőangyal, akkor idegesen rázta a térdeit, szünet nélkül, mint egy paralízis agitansban szenvedő beteg. Egy másik asztalnál az öregedő, elmés és szintén tehetséges novellaíró arca vonaglott; ez az író az egész életét kártyázással és lóversenyzéssel töltötte, mindig nyomorgott, és ő is megpumpolt mindenkit, még idegent is. Mindkettőjük agyát mint rögeszme a tébolyodottét, szüntelenül az a gondolat foglalkoztatta, hol, hogyan, kitől lehetne valami kis pénzt szerezni? Ha társaságban ültek, csak hallgatták a mások anekdotázását, soha egyetlen témához nem szóltak, mert az egyetlen kényszergondolatuk járt az eszükben. Egyszer társalgás közben Napóleon került szóba. Napóleon ilyen volt, hős volt, mániákus volt, gyáva volt, mohó volt, telhetetlen volt, Napóleon olyan volt, kegyetlen volt, zseniális volt – mindenki beszélt Napóleonról. Egy kis szünet után a költő is tett egy kis megjegyzést: „Napóleon mégiscsak derék ember volt, volt szíve, mert – Talmának, a színésznek és egykori barátjának, sokszor adott pénzt.” Szinte elszédültem. Istenem, micsoda hajótöröttjei vannak az irodalomnak? Ha minden rosszul megy továbbra is, én is ilyen korcs ember leszek? Ennél még meghalni is jobb lenne.

Meghalni persze nem akartam, ez mindjárt ki is derül majd. Fizettünk, azaz Wittmann fizette ki hármunk feketéjét, a sajátját, a Karinthyét és az enyémet, kimentünk a kávéházból, Wittmannt a járda mellett várta az autója. Felültünk, Wittmann vezette az autót, kirepültünk a repülőtérre. Így mondom, hogy repültünk, mert az autó eszeveszett tempóban száguldott, hajszálnyi távolságban más járművektől, át keskeny réseken, Wittmann, úgy látszik, szerette a kockázatot, és neuropathiás vakmerőséggel vezette az autót, kacérkodott a balesettel.

Megérkeztünk a repülőtérre, Wittmann kitolatta gépét az egyik hangárból. Ócska szerkezet volt, motor, szárny, kerekek, vászon vagy mi, és drótok. Megvizsgálta kutatva, körüljárta, valahol piszkálta, végre megnyugodott. Beléje ültek ketten, Wittmann és Karinthy. Zakatolt, megindult a gép, gurult, fölemelkedett a levegőbe, mindig magasabbra és magasabbra, és leírtak egy jókora kört. Szél is fújt, a gép ingott, de úgy, hogy néha csaknem felfordult. Én meg-megijedtem, féltem, hogy a két vakmerő barátom lezuhan és elpusztul. De szerencsésen földet értek. Karinthy egész részegen szállt ki belőle, rajongott a repülésért, azt hitte, hogy nagy élményben volt része. Wittmann nyugodtan, szóval, jól elfojtott félelmekkel mosolygott. Rágyújtott egy cigarettára, és így szólt hozzám : „No, Lajos, most maga következik!” Karinthy csak így biztatott: „No?” Óriási megvetéssel mondtam nekik: „Csak húszezer koronáért!” Wittmann nevetett: „Pedig csak húsz koronát adhatok, húszezer koronám nincs.” „Tudom, mert ha lenne, akkor ötvenezret mondtam volna.” Nem tágítottak azonban, hanem mind a ketten versengve erőltettek. Érveikre nem is feleltem, s nagy nehezen lemondtak arról, hogy én is repüljek.

Különben utáltam, több ennél, gyűlöltem a repülést. Gyűlöltem benne azt, hogy oly sok fanatikus ember áldozta fel érte az életét, hogy még mennyinek a halálát fogja okozni a jövőben, és – ezerszer több szenvedést zúdít majd az emberiségre, mint amennyi hasznot hoz, nem is ezerszer, hanem milliószor annyit. A repülés egész rendszerét, a gép szerkezetét a szadizmus-mazochizmus ösztönpárból fakadó gonosz és buta agyalmánynak tartottam, és az volt a nézetem, hogy ha jók lennének az emberek, embertársaikhoz és önmagukhoz, akkor már kezdettől fogva egészen másféle megoldáson törték volna a fejüket, olyanon, amelynél fő szempont a levegőben való stabilitás. Az ember géppel való repülése még csak nem is hasonlít a madár repüléséhez.

Elindultunk hazafelé. Karinthy elragadtatással beszélt arról a gyönyörűségről, melyet a repülés alatt érzett. Csak ennyit mondtam neki: „Marha.” Wittmann lassabban vezette az autót, jeléül annak, hogy sötétben bujkáló ösztönei egyelőre megnyugodtak. (Két-három év múlva repülőgépével lezuhant és meghalt. Amikor zuhant lefelé, egy retteneteset sikoltott, de már későn.)

A lázadó ember, 529–532. p.

Tudtam, hogy mióta irodalom van a világon, az írók mindig neurotikusak voltak. Szorongás, aggodalom, bánat – ez töltötte meg a lelküket. Neurotikus volt Tolsztoj, Arany, Dosztojevszkijt az epilepszia gyötörte, Csehovnál kínzóbb kedélyű embert aligha lehetett lelni. Vajda Jánost akár őrültnek is mondhatjuk. Csokonai maga az örök szomorúság. Ady az örök boldogtalanság. Valamelyik francia bohózatíró, akinek a műveit végignevették a hallgatók, a neve most nem jut eszembe, valósággal búskomor volt. Jendrássik professzor azt mondta nekem, hogy az irodalmi alkotás nem is megy neurózis nélkül, még az intenzív tudományos kutatás sem, ő maga is neurotikus. De hát az ilyen megismerések nem tettek boldoggá. Azt szerettem volna, ha nem vagyok író, hanem bármilyen más normális ember, még ha hordár is. Ha a neurózis és a vele járó boldogtalanság lenne az írói képesség fokmérője, én lennék a világ legnagyobb írója.

Ha írtam, régi szemléletem mellett kitartottam, bár csak az írás befejezéséig. Ha már írok, másképpen nem cselekedhetek – gondoltam. Amikor meg nem írtam, dúlt bennem a pesszimizmus. Ilyenkor sötét gondolatok hemzsegtek az agyamban. Szórakozásra nem leltem, nem is lett volna hozzá pénzem. Beszélgetés közben csak úgy ontottam magamból a világmegvető nézeteket. Ilyeneket mondtam például: Van nekem egy titkos kátém, melynek első pontja az, hogy: Hiszek az emberi gonoszság és butaság örökkévalóságában. Azt próbáltam magyarázni filozófiai alapon, hogy a butaság és gonoszság egy és ugyanaz, valamiképpen, szinte felfoghatatlanul, egység. A haladás hamis gondolat, mert haladás nincs: az élet az ősemberéhez viszonyítva csupán bonyolultabb lett, a fejlődés csupán technikai, de erkölcsben nulla. Erkölcsében a mai ember nem áll felette az ősembernek. A technikai haladás pedig az élet boldogabbá tételére nem ér semmit: hiába adta eredményül a Röntgen-fotografálást, a szalvarzánt, a vasutat, a villamosság felhasználását, mert a gonoszság munkája nem szünetel soha, és annak az eszközei is, hogy úgy mondjam, fejlődtek: nyíl helyett van géppuska, catapulta és ballista helyett van ágyú és bombákat hajító repülőgép; a cromagnoni ember legfeljebb kergette, elfogta és leüttte a másik cromagnoni embert, ma azonban már van nyilvántartás, denunciálás, feketelista, Hain Péter, kínvallatás és hosszúra elnyújtott kínzás…

A menekülő ember, 181–182. p.

Forrás
  • Nagy Lajos: A lázadó ember. Budapest: Magvető Könyvkiadó–Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. (30 év.)
  • Nagy Lajos: A menekülő ember. Budapest: Magvető Könyvkiadó–Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. (30 év.)