Haldokló betegségek

Cholnoky Viktor
Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
orvoslás, egészség, betegség, tehetség
szóelválasztás

Az egészségre nagyon kell vigyázni, hirdeti a régi bölcsesség. Vagyok ezennel bátor bejelenteni azt a külön, sőt talán némiképpen különösnek is mondható véleményemet, hogy a betegségekre is vigyázni kell. Mégpedig nem olyan irányban értem most a vigyázatot, hogy óvatosnak kell lennünk bizonyos betegségekkel szemben a saját becses egészségünk megvédelmezésére, hanem másfelé irányban. Megfontolni, vagy legalábbis megvitatni való dolognak gondolom, hogy okos dolog-e nem az emberiségnek a kárára lesz-e, ha az orvosi tudomány annyira tökéletessé válik, hogy az emberiség eddigi történetével összefüggő, mintegy sorsintéző betegségeket is mind megtudja majd gyógyítani.

Természetesen az Ehrlich-féle vérbaj-orvosság jelentkezése alkalmából jut eszembe ez a perverznek látszó, de azért mégiscsak egy kis megfontolásra is ki kívánkozó ötlet. A mesterségemnél fogva is könnyebb szenzácionálható ember vagyok, tehát van is bizonyos belső mértékem a szenzációk iránt. És most az a sajátságos érzésem van, hogy Amerika felfedezése óta nem volt a világnak akkora szenzációja, olyan súlyos jelentőségű eseménye, mint az Ehrlich-féle orvosság feltalálása. A repülőgép megszületése hozzá képest kicsiny dolog, az Északi-sark felfedezése pedig egyszerűen kisded turistakaland. Mert a repülőgép csupán csak a külső, hogy úgy mondjam mechanikai világrendet fogja felforgatni, bár kétségtelenül lesz pszichikai visszahatása is az embervilágra, de az Ehrlich-orvosság az – belülről kezdi a dolgot. Az nem a materiális világon kezdi el az emberi psziché felforgatását, hanem – és itt a veszedelme – a mai gondolattársadalmat robbantja szét és belülről, az emberből kifelé hatva alakítja át a világot. És ki tudja, hogy nem szomorú világot, szürke világot hoz-e?

A vérbajról még beszélni is zsenánt dolog kissé, a védelmére kelni pedig egyenesen vagy ostobaságnak, vagy cinikus malacságnak látszik. Csakhogy mivel nekem soha semmiféle érdekközösségem vele nem volt, sem pro, sem kontra, tehát nem vezetnek egyéni elfogultságok és nem befolyásolják a véleményemet talán sem fantasztikus ostobaságnak, sem pedig keserű szájú cinizmusnak nem fog látszani, amit szeretnék elmondani róla.

Nem a Lombroso ismeretes tanításának az álláspontjára akarok helyezkedni. Annak a zseniális igazságait már elvette a hivatalos orvostudomány is, a még zseniálisabb tévedéseit pedig irattárba helyeztük már. De kétségtelen dolog a következő: teljesen egészséges ember még soha és semmivel ezt a világot előbbre nem vitte és az egészségének még soha senki más hasznát nem vette, csak saját maga. Még a családja sem. Mert a teljesen egészséges emberekből vagy rézöntő mesterek, vagy telekkönyvvezetők, vagy pénzügyőri fővigyázók lesznek, akik másznak előre, vagy a kuncsaft-szaporodásnak statisztikailag szükségképp bekövetkező, vagy a hivatali előhaladásnak a még pontosabban a lábunk elé támasztott létráján. Teljesen meg vannak elégedve a sorsukkal, pontosan, órára tudják, hogy mikor jön az újabb korpótlék, aszerint élnek, soha a takarót magukról le nem rúgják, legfeljebb egy-kettő akad közöttük, aki a jobbra vágyását azzal demonstrálja, hogy osztálysorsjegyet vesz.

Ellenben a beteg ember – nem az akut beteg természetesen, hanem akinél „lengyel”-nek állt be a házhoz a betegség – csaknem mindig altruistává válik. A solament nemcsak a miseáriában keresi társakkal, hanem abban az elképzelésében is, hogy meg lehetne gyógyulni még és akkor vele együtt mennyi hozzá hasonló szerencsétlen embernek fordulna jobbra a sorsa. A beteg ember tehát szociális érzésűvé, emberösszesség-érzésűvé válik és elnyughatatlankodik a jobbnak a mindenáron valami jobbnak a keresésében. A lakásából való kidobás előtt álló emberen rendesen és időben nem a nőegylet segít, hanem a szomszédasszony, aki elviszi a vánkosait a zálogházba, hogy pénzt tudjon neki kölcsönadni.

Azonkívül a betegségnek egyik-más nagy áldása a kontemplációra való rákényszerülés. Scott Walter írja, hogy meg van győződve arról, hogy ha sánta nem lett volna, és ha gyermekkorában nem kellett volna sóvárgó és befelé síró szemmel néznie az árokpart gyepén ülve az egészségesen és brutálisan állati jókedvvel labdázó többi gyermeket, soha eszébe nem jutott volna, hogy le is írja azt, amit látott s amit már akkor érzett a világból, amelyhez csak az érzésével és a gondolkozásával közeledhetett, az izmaival, a fizikumával nem. Milton sem a Paradicsom világosságát látta volna meg, ha ép a szeme, hanem csak Albion ködös egét, és ugyan milyen muzsikát csinált volna az ablaka alatt veszekedő kofák lármájából Beethoven, ha nem süket?

Ismétlem, nem a Lombroso-féle tanítás irányítja ezeket a sorokat. Most sem, hogy visszafordulnak Ehrlich orvossága és a vérbaj felé. Akár ijesztő, akár belenyugvást érdemlő tény, de letagadhatatlan igazság, hogy a zseni, az abnormálisan gondolkozni tudó elme szinte ijesztő kapcsolatban van a vérbajjal. Leginkább közvetlenül, de míg ha közvetve is, akkor is szinte klinikai pontossággal kimutathatóan. Persze, hogy ez az igazság egészen feljusson az elmondás felszínére, ahhoz most legelőször azt kellene definiálni, hogy mi is tulajdonképpen az a lángelme. Csakhogy ennek a definíciónak a megalkotásához majd egy újabb lángelmének kell megszületni. Ez a mai megértésünk és mai magyarázóképességünk számára még mindenesetre olyan megközelíthetetlen tabu, mint az újzélandi maori számára az a körülpalánkolt domb, ahol a papok a fétist őrzik.

Csak kerülgetni lehet azt a kérdést, megközelíteni bátortalanság, vagy túlságos vakmerőség. De annyit a palánkja résein keresztül is látunk, hogy három kísértet közvetlen közelből őrzi a fétist. Az egyik az epilepszia, a másik az alkoholnak, vagy egyéb ideg-stiluanciának a szertelen és beteges sóvárgása, a harmadik pedig a vérbaj. És van-e orvos, aki tudományos becsületszavára meg merné mondani, hogy ez a három dolog tulajdonképpen nem egy-ugyanaz a dolog-e?

Hogy a nyavalyatörés néha traumatikus úton is beszerezhető – hallom ez ellenvetést. És valóban fel van jegyezve erről két eset. Egy nagyon szolid és nagyon nyárspolgári német vándorlólegény esete, akinek egy faluban az égő ház gerendája a fejére esett, megsértette az agyvelejét, nyavalyatörőssé és gyilkossá tette. Ez még érthető, hiszen a világ három legnagyobb gyilkosa, Hannibál, Julius Caesar és Napóleon is nyavalyatörős volt. Hanem egy olasz szegénylegénynek, egy afféle félbanditának egyszer szintén beütötték a fejét, annak is megsérült az agya és amikor elhagyta az ispotályt, szintén rendes látogatójává vált az epilepszia, de – a poézis is. A csaknem teljesen kulturálatlan ember egyszerre elkezdett vallásos – és nem szárny nélkül való – verseket írni. Igaz, hogy olasz nyelven verset nem írni szinte lehetetlenség, azért tehát megértem ezt is. Hiszen Mózes dadogó beszédképtelensége, rémlátásai, Jézus aszimmetrikus arca és Szent János evangéliumának egyes helyei, Mohamed pozitív formában is megírt nyavalyatörős volta mind arról tanúskodnak, hogy a vallásos elragadtatottság közvetlen szomszédai az epilepsziának. Most lehetne elgondolkozni azon is, hogy a két nagy hierarchikus intézménynek, a hadseregnek és a klérusnak miért egy tulajdonképpen az eredete, de ezért részben becsukhatják az embert, részben pedig most tovább kell sietni.

Hiszen Ehrlich orvosságáról van szó. És arról az irtózatosan aggodalmas kérdésről, hogy ez az orvosság éppen a produktív lángelméket fogja-e megszüntetni a jövő korszakok számára. Hogy nem a világ megállapodásának, tehát visszazökkenésének és elszürkülésének a toxikuma rejlik-e benne? Ez nem tréfa: a vérbaj és a grandiózusan új gondolatkapcsolás képessége egy véredényrendszerben dolgozik. A streptococcustól bizonyosra várja az orvos a gennyedést, vagyis olyan produktumát a test új anyagkiválasztó-képességének, amelyet nem tud produkálni az egészséges emberi szervezet. Szép és csúnya fogalma nem ellentétei egymásnak, csupán az emberi megszokással szétdisztingvált konvenciók. És melyik orvos merné ma letagadni azt a tényt, hogy a gondolat csakúgy váladék, mint a mirigyek váladéka s a vérbaj egysejtű állatkái által megtámadott agyvelő vagy gerincvelő csakúgy a normálistól elütő produktumokat fog produkálni, mint a Koch bacilusa által megtámadott emberi tüdő, vagy a kolerabacilus érte emésztőszervek. Hogy szép vagy csúnya ez az új produkció? Mellékes. Mindenesetre túlprodukció, tehát olyan valami, amire egészséges szervezet nem képes.

Példákat kellene most itt emlegetni. De az unalomig agyoncsépelt dolog a Heine tabese, a Nietzsche paralízise, a Pascal és Newton dementia praecoxa, a Munkácsy, Bismarck, Hoffmann, Poe, Grabbe, Lenau, Haendel, Offenbach beteg stimulancia-vágya. És hát arra merné-e a kezét tűzbe tenni akármelyik orvos. hogy például az alkoholizmus, a koffeinizmus, a morfinizmus, a nikotinizmus nem okozat-e már? Nem atavisztikus visszaütközés-e? Valami rég elmúlt, de a késői utódok idegrendszer-vágyaiban újra felbukkanó betegség-beraktározottság? A skrofulában hisznek, de a feketekávé-mohóság szerintük csak neuraszténiás, elképzelt ostobaság.

Mindegy. Hiszen végre is igaz, hogy jobb gondolattalan nyárspolgárnak lenni, mint hánykódó gondolatoktól megvert, a saját lelke terhétől űzött-hajtott lénynek, akinek csak egy hűséges elcsillapító, elbeszélgető társa van, a mindig kész szolgája, a barnaköpönyeges, parafasipkás Bromio. De azért mégis vigyázni kellene; mégis gondolkozóba lehet esni, mert bizonyos, hogy a világ másfélévé való válása az egészséges embernek nem kell, annak éppen így van jól minden és a gondolatokat a lázban égő, szertebomlásban kínlódó agyvelők, a vonagló, kígyótáncot járó idegek vitték mindig előbbre.

Cholnoky Viktor
(1868–1912):
író, újságíró, publicista.
(A fotográfia a családi archívumból való.)
Jegyzet

A fenti írás A Hét 1904. évfolyamának 203–204. oldalán közölt Egészség című publicisztika átdolgozott változata. – A szerk.

Forrás

Nyugat 1910/14.