Van egy emlékem, lelki élmény emléke, hatéves koromból. Este van, csillagos ég alatt ülünk a kertben. Apám egyik barátját, a tudós Sányi bácsit faggatom: beszélni kezd a csillagokról és a végtelen térről: — és én elálmélkodva, mintha valódi énem most azon az estén születne meg a ködből és káoszból, álmélkodva és szédülve ébredek rá a valóságra: az egyetlen lehetséges tényre, amit elgondolni nem tudunk, és aminél egyebet gondolni mégis lehetetlen — az egyetlen igazságra, amit igaznak látni képtelenség, de amit hazugságnak hinni képtelenebbek vagyunk. Egy pillanat alatt felvillan előttem a Lét szörnyű fogalma: mindent magában foglal, ami tény és valóság, egyetemben a legfőbb ténnyel és legfőbb valósággal: magammal — de önmaga valótlan álom, képtelen ellentmondás, fából vaskarika. Köröskörül a végtelenség, képtelen elgondolhatatlan dolog, agyrém — és ennek a képtelennek és ennek az elgondolhatatlannak és ennek a nemlétezőnek én, a Valóság és Tény és Létező, egy kis része vagyok. Amilyen messze van tőlem a Végtelen, ugyanolyan messze vagyok én a végtelentől — ha az nincsen, ha tagadom létét, tagadom a magamét is — ha elismerem, éppoly elgondolhatatlannak és hihetetlennek kell tartanom magamat, mint amazt.

Emlékszem jól arra az elemi hatásra, amit ez a megismerés kiváltott belőlem. És ezzel a hatással egyidejűen valami nagy csodálkozás fogott el: egyszerre hihetetlennek és komikusan furcsának tetszett, hogy az emberek egyébbel is foglalkoznak, mint ezzel az egyetlen problémával, amihez képest minden más kérdés, szükséglet és kíváncsiság magunk és mások életére vonatkozó: olyan valami jelentéktelenné és érdektelenné törpül, mint a halálraítélt figyelmében a kúriai rendelet száma, amit felolvasnak neki kivégzés előtt.

Furcsa volt, hogy az emberek lótnak, futnak, veszekszenek és csókolóznak, gépeket és házakat építenek, vágyaikat és reményeik szövevényét és a test összetételét vizsgálják, boldogságot keresve sírnak és nevetnek — holott öntudatra ébredésük pillanatától kezdve, mozdulatlanul kellene állaniuk, mint a fáknak, a csillagos ég felé fordított arccal, dermedt szemekkel kérdezni és várni a választ, a Lét válaszát, amihez képest minden Élet és minden boldogság és minden megismerés közönséges érdektelenség, elhanyagolható részletkérdés.


A művészet tárgya, mint ahogy mindnyájan tudjuk és elismerjük: az élet, minden gazdagságával és mozgalmával — és a halál, minden sejtelmével és költészetével. A felületes logika hajlandó ebből arra következtetni, hogy tehát a művészet tárgya végtelen — holott, amint láttuk, Élet és Halál nagyon véges része csak a Létnek, annak a valóságnak, mely túl a művészet országán vagy körülötte talán, a Gondolkodás birodalmának tartományát foglalja egybe.

Az emberi kultúra kezdete óta nagy időközökben, meg újra akadt néhány kalandos utazó, akik megpróbáltak átjárót keresni a két birodalom: véges és végtelen, Művészet és Metafizika, Megismerés és Gondolkodás között. Egyik csak kíváncsiságból, hogy szaporítsa az utak számát — a másik hódító hittel, hogy a Művészet országát bekapcsolja a végtelenbe — a harmadik titkos reménnyel, hogy a Végtelennek formát adjon, kiterjesztve rá a Művészet törvényeit.

E kalandos utasok nemzetségét, kiket a köz fantasztáknak vagy utópistáknak nevez, napjainkban H. G. Wells, az ír származású angol képviseli.


H. G. Wells a fantasztikus művészet előbb felsorolt három lehetősége közül a harmadikhoz áll legközelebb. Ennyiben köti össze azt a tisztán mulattató, a lehetetlent és ismeretlent érdekfeszítés eszközének felhasználó fantasztikumot, amit Verne Gyula, az ifjúság barátja képvisel, azzal a másik véglettel, ami a nagy Swift „Gulliver”-ében, az óriások és törpék és lebegő városok és emberlovak csodáját csak kísérleti módszernek fedezi fel és mutatja be, hogy általuk a pesszimizmus metafizikai törvényeit igazolja és bizonyítsa. Vernénél a fantasztikum a mulattatás, a művészi hatás eszköze, Swiftnél a gondolkodásé, filozófiáé, H G. Wellsnél valóban öncél, alkalom és lehetőség arra, hogy formát adjon az ismeretlenről alkotott formátlan képzeletünknek anélkül, hogy ezzel a formával meghatárolná és további fejlődését, alakulását megakadályozná: anélkül, szóval, hogy kivenné belőle a gondolati, filozófiai, spekulatív tartalmat.

Ennek megfelelően a wellsi fantasztikum a legszigorúbb logikai építmény: soha valóságos várat nem támasztottak alá annyi alvázzal, gerendával és keresztvassal, mint ezeket a légvárakat A képzelet, mely itt közöttünk a valóság országában aránylag szabadon csaponghat mint meseanyag és álomkép, nála, a tulajdon birodalmában, minden lépéséről számolni tartozik, a logikai szükségszerűség törvényszéke előtt. És csodálatos: mégis éppen az teszi gazdaggá és színesebbé és sokrétűbbé Wells fantasztikumát másokénál. Hasonlítsuk össze egyazon területen Vernével: mind a ketten megírták a Holdba való utazást: (Verne: Voyage à la Lune, Wells: First men in the moon) mennyivel naivabb, gyermekesebb, szegényebb, színtelenebb a Verne elképzelése, mely pedig közönséges értelemben fantasztikusabb, mert kevésbé tudományos, kevésbé törődik a logikai valószínűséggel, csak a fantasztikus élményt tartva szem előtt, Verne többet merít a valóságból, Wells többet a lehetőségből — és kiderül, hogy az, amit nem ismerünk, de lehetségesnek tartunk, egyszóval a logikum mindenben izgalmasabb és érdekesebb és jobban szárnyalja képzeletünket, mint az, amit el tudunk ugyan képzelni, de nem tartunk lehetségesnek. H. G. Wells világa igazán nem álomvilág, mint ahogy holmi érzelmes bíráló mondhatná: világosabb, kevésbé rejtelmes a valóságnál, sőt éppen abban különbözik a valóságtól, hogy nincs benne semmi rejtelmes. Azt, hogy a marsbeliek, ha vannak, egykor lelátogatnak a földre, hogy a tudomány, ha így fejlődik, végre láthatatlan embert és összetett állatot és időgépet produkál, könnyen elhinni, mint azt, hogy mindez nem történhetik meg soha: aminthogy ama bizonyos estén hatéves koromban, könnyebben hittem el és értettem meg, hogy parányi csillagok, óriás világok és gömbök, hasonlóak a mienkéhez — mint a dajka egyszerű meséjét, hogy apró gyertyácska a mennyország ablakaiban.

H. G. Wells képzelete földöntúli, de nem emberfeletti, irreális, de nem irracionális. Nem külön világ, ami a költő agyából született, hanem jobb, világosabb, tökéletesebb megértése annak az egyetlen világnak, ami van — képzelet, amit a valóság inspirál. Csak aki a költészetben, a géniuszban, valami sejtelmes, értelmünknek megfoghatatlan erőt keres, csodálkozhatik azon, hogy H. G. Wells, nemcsak a láthatatlan emberről és a marsbeliekről írt könyvet, hanem egy nagyon szakszerű és komoly munkát bocsátott közre a szocializmusról is, és mint gyakorló politikus, alaposan részt vesz az emberi társadalomnak leggyakorlatibb érdekekért folyó küzdelmeiben. — Aki azt hiszi, hogy ez a művészet rovására megy, aki mint Chesterton, a művészi alkotás és gondolkodás folyamatát összeegyeztethetetlennek tartja a logikummal, H. G. Wells esetében — az ellentmondás törvényét önmagában tapasztalva, el kell hogy ismerje ennek a tarthatatlanságát. Mi tovább megyünk. Leonardo da Vinci, egy napon repülőgépe előtt állván (mert a Gioconda mosolyának költője valóságos szárnyakkal akart a magasba repülni, nem képletesekkel, mint a dilettánsok és rajongók hiszik) így szólalt meg: „Ez a gép nem lehet jó, mert nem szép.” Nem lehet jó, nem lehet helyes, nem lehet használható valóság. Ennél mélyebb összefüggést művészet és világ között nem fejeztek ki eddig. A dilettánsok és rajongók, kik a szépséget valahol a romantika kék virágának illatában, álomban és álmodozásban keresik, „melyet a valóság meg nem közelíthet soha”, persze kicsit megütközve hallják, hogy a legszebb és „legvalódibb” fogalma, a legmagasabb ponton összeesik, hogy morál és filozófia és esztétika végeredményben egy és ugyanazt a tökéletest keresi, s ezt a tökéletességet az emberi szellem közelítheti csak meg, legmagasabb feszültségének, legélőbb, legéberebb pillanatában. Ehhez az ébrenléthez, ehhez a valóságra eszméléshez képest minden álom és álmodozás szürke és lapos és színtelen — a költő legcsudásabb látomása nem ér fel azzal a látvánnyal, ami elénk tárulna, ha testi szemünk tökéletes volna — a rajongó legszörnyűbb hallucinációja elvész abban a diadalmas kilátásban, ami eltöltené a világot, ha fülünk felfoghatná. Nem tudunk olyan csodát elgondolni, a lehetségesség félrelökésével, aminél nagyobb csodára nem bukkanunk, ha minden lehetségest felgondolunk. Így áll az ébrenlét az álom, a valóság, a költészet, a fantasztikum a misztikum fölött — ezért kell H. G. Wells munkásságát komolyan vennie a legfinnyásabb, legelvonatkozottabb művészetesztétikának is, nemcsak az olvasóknak, akik egész Európában hirdetik, számbeli súlyukkal, hogy nem fölösleges játék az érdektelen gondolat és nem fölösleges fényűzés a gondolattal való játék.