Mindenkinek jó lélekkel azt a tanácsot adhatom, hogy ne menjen arra a pályára, amelyre szeretne. Mert akkor előbb-utóbb kiábrándul belőle.

Megtörténhetik ugyan, hogy csöndesen megöregszik mellette, mint a felesége mellett. Esetleg a társadalom segédkezésével meg is ülheti vele az ezüstlakodalmát vagy az aranylakodalmát. De alapjában nem sok örömet lel benne.

A bölcs ember sohase törvényesíti szerelmét. Így holta napjáig megőrzi. Természetünk tudniillik gyarló. Csak olyasmiért rajonghatunk igazán, ami nem a miénk amit nem egészen értünk, nem egészen ösmerünk. Ezzel örökre kacérkodhatunk. Esetről-esetre hűtlenné is válhatunk érette törvényes hitvesünkhöz, akihez eskü köt. Micsoda boldogság ez.

Pont így voltam én az orvostudománnyal is.

Orvos szerettem volna lenni. Már mint kisfiú doktort játszottam. Gyógyítottam húgom bábúit és a ház kutyáit. Pedig nagyon féltem az állatoktól. Messzire elkerültem őket, különösen este. De ha egy kutyának szét kellett feszíteni a száját, hogy hashajtót öntsek belé, vagy egy kandúrnak be kellett kötni a véresre mart hátgerincét, rettenthetetlen bátorsággal vállalkoztam rá.

Gyakorlati készségemmel csak elméleti tudásom vetekedett. Olvasni se tudtam még rendesen s máris belebújtam egy lexikonba és anélkül, hogy észrevettem volna, kitűnően megtanultam az összes nyavalyák tüneteit. Izgatott mindenféle betegség. Miért? Azért, mert az elmúlás izgatott. Ha a halál rejtelmes szobájába nem nyithattam be — ez itt senkinek sem adatott meg —, legalább a halál előszobájában ácsorogtam.

Nagyon korán boncoltam is eleven és döglött állatokat. Ezzel bizonyára félelmemet iskoláztam. Hamarosan rájöttem, hogy a félelemnél is rosszabb a megijedés — a félelemnek ez a villámütése — s hogy élénk képzeletem mindent ezerszeresen sötétebbnek fest, mint a valóság és hozzá képest a valóság legtöbbször majdnem derűs, sőt megnyugtató. Ennélfogva rászoktattam magam, hogy alázatosan elzarándokoljak a baj kútforrásához, hogy farkasszemet nézzek mindennel, ami szörnyű, riadalmas és förtelmes s megbarátkoztam a pusztulás és rothadás legkülönbözőbb formáival, melyeken mintegy csak hűtőzött, enyhületet keresett rémlátó fantáziám.

Pogánynak születtem annyi bizonyos. Mióta eszemet tudom, utáltam a mítoszokat, a különböző hitregéket, különösen a keleti hitregéket, melyeknek zavaros bárgyúsága annyira meghamisítja az élet egyszerű és fönséges tragikumát, hogy az olyan lesz tőle, mint holmi cifra és olcsó bazár. A meséktől is őszintén undorodtam. Düh fogott el, ha a kis édes tündérkékről hallottam. Nem mintha a tündérkék csodálatos tettein ütközött volna meg értelmem. Csak szegényeseknek, unalmasaknak találtam őket. Az én tündéreim inkább a baktériumok voltak, melyek szintén láthatatlanok, de sokkal hatalmasabbak. A pestis-baktériumról például többet ábrándoztam, mint más gyermek Tündér Ilonáról.

Szerencsére édesapám nem az orvosi szakra íratott be, hanem a bölcsészetire. Ilyen módon szűzen, érintetlenül maradt meg bennem az orvostudomány iránti szerelem. Ünnep volt számomra, valahányszor megszökhettem a bölcsészeti előadásokról. Ezeken a tanár régi költők semmitmondó életét tárgyalta és születési adataikból, házassági leveleikből jobb ügyhöz méltó buzgalommal azt igyekezett megállapítani, hogy jött létre ez vagy az a remekművük. Ilyen erőfeszítést már akkoriban is nevetségesnek, hiábavalónak tartottam. Otthagytam hát a tanárt, hadd üsse bottal egy tovatűnt lángelme nyomát s elszaladtam orvosnövendék-barátaim közé, akik véd- és dacszövetségben állottak velem.

Mindig ügyesen becsempésztek. Fehér orvosi köpenyt adtak rám. Ebben szabadon kalózkodhattam. Közéjük elegyülve értő-közönyös arccal figyeltem a különböző műtéteket, leplezve halálos érdeklődésem: A műtőben a kloroform édeskés szaga terjengett s az éter illata is, mely agyvelőmig szúrt, mint holmi kutatótű. Egymásután tolták be a már „kikészített” betegeket. Egy szakállas politikus — valóságos belső titkos tanácsos volt — a kloroformos sisak alatt puffadozó, hullámzatosan emelkedő hassal hörgött és röfögött, mint disznó az öléskor. Láttam egy halovány, szőke asszonyt, anyaszült meztelenül, akit a férjén kívül még senkise láthatott így. Ezüstfehér volt a teste:

Tudtam, hogy ez tilalmas és illetlen. Azt is tudtam; hogy erkölcstelen. Nem kétkedtem abban, hogy a tudomány joggal akadályozza meg az illetékteleneket, hogy az emberi szenvedés e templomában kuktáskodjanak. De én ezzel nem igen törődtem. Húszéves fejemmel kinevettem az öreg, fontoskodó társadalmat. Lelkiismeretem se nagyon bántott. Helyesen vagy helytelenül azt képzeltem, hogy az én célom, mely az érzéklés eszközeivel mindennek a mélyére akar hatolni, van olyan fontos, mint az övék s erkölcsöm magasabb, holott külső megnyilatkozása csak holmi kotnyeles, szemtelen kíváncsiság.

Gyakran eljártam a boncolótermekbe is, ahol alacsony bádogasztalokon egy-egy gazdátlan comb hevert, mint a mészárszékben: Itt orvosnövendék-barátaim az izmok tapadását, a csontok nevét találgatták. Én azonban, akit nem zavart a szaktudás, kedvemre képzelődhettem.

Sohase felejtem el „első boncolásom”.

Egy májusi reggelen bevittek a kórbonctanra. A boncolóasztalon már ott volt a hulla, melyet a fagyasztókamrából hoztak föl. Huszonhárom éves fuvaros volt. Két nappal ezelőtt, déli egy órakor lefordult a bakról, ostorával a kezében és szörnyethalt.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ijesztő volt. Hátravetett fővel, nyugodtan feküdt előttem. Szemét bezárta, keményen. Haja kurtára volt nyírva nullásgéppel. Orra szabályosan ívelt. Teste márványosan-fehér, határozottan szép, délceg, mint egy görög bajnoké. A természet ezt a szervezetet — legalább láthatólag — nem huszonhárom évre tervezte, hanem hatvanra-hetvenre.

Hasán tenyérnyi világoszöld hullafolt. Tomporán, mintha megégette volna, még egy vörös hullafolt. Csak ez jelezte, hogy nem él.

A tanár kijelentette, hogy „föl fogja tárni”. Ez gyorsan ment. Éles késével egy pillanat alatt fölmetszette a bőrt a nyaktól a köldökig s a hólyagból aranysárga nedű csurgott, a húgy. Csodáltam az emberi bőr erősségét és keménységét. Nagyszerű takaró ez. Arra gondoltam, hogy voltaképp csak bőrünk különöz el a többi emberektől, az egyéniségünk országhatára, jelezve, hogy eddig és ne tovább, hogy itt önálló lény kezdődik, aki belemagasodik a világegyetembe, mindenkitől függetlenül; mint külön világ. Mindez igen furcsa volt.

A kés úgy vágta a bordákat is, mint a vajat. Feltűnt a szív, ez az óriási vörös izom, a tüdő, ez a rózsás-szürke lebeny. A máj, amint szétszeletelték, a szerecsendió kacskaringós ábráit mutatta. Láttam a hasnyálmirigyet, a vakbelet, a gyomor tömlőjét, melyből parajzöld gyomorpép folyt ki, a fuvaros utolsó ebédje. Kiragadták a nyelvét s a száján keresztül a gégéjét is, rendkívül ügyes, majdnem világfias rándítással, mintha csak egy nyakkendőt bontanának széjjel. Beleit kis márványasztalkára rakosgatták s amíg keresgéltek bennük, a szolga gumicsővel vizet csorgatott rájuk. A mellkosárból több liter vért mertek ki, melyet később nagy szivacsokkal itattak föl.

Ez jutott eszembe: miért ismétli a természet, már évezredek óta, mindig ugyanezt a mintát oly aggályos pontossággal? Annyira bevált ez? Vagy nincs más ötlete? Mindenesetre cudarul egyenlőnek éreztem itt magam minden emberrel. Ez nem fájt. Csak némi alázat fogott el. Afféle gyári árunak éreztem magam. Közel sem oly jelentősnek, mint otthon, amikor verseket írtam.

Tizenöt pere múlva a boncolás befejeződött. Mint a fináncok, akik a vámvizsgálatnál össze-visszaturkáltak egy bőröndöt, a megszokottság bizonyos gépies kegyeletével, de elég gyorsan visszarakták a szerveket, lehetőleg arra a helyre, ahonnan kivették. Nem hittem, hogy még valaki — egy alvilági vámhivatal, vagy más, előttem ismeretlen, magas hatóság — törődni fog ezzel a szegény halandóval, az idők végezetéig.

Máris varrta a szolga a fölhasított bőrt — mert ez csak az ő dolga volt — hosszú tűvel, vastag cukorspárgával. Hat-hét öltést tett rajta. Közben a fej ingott. Az állkapocs is mozgott kicsit, mintha beszélne. Aztán az orr hirtelen vérezni kezdett. Ezt vattával dugták be.

Még vártam valamit. Valami happy end-félét vártam. De ez nem történt meg.

Akkor kimentem a kertbe.

Itt orgonabokrok virágoztak. Orvosnövendékek álldogáltak egy csoportban. Magoltak a szigorlatra. Kezet fogtam egy kékszemű, sovány orvostanhallgató-nővel. Elkísértem az előadóteremig.

Ezen a reggelen nagyon vidám voltam és nagyon komoly. Azt éreztem, hogy a földön elhagyatott vagyok, felelőtlen és szabad s azt tehetek, amit akarok. Azt éreztem, hogy a halál semmiség és az élet is éppoly semmiség.

De azt is éreztem, hogy élni a legnagyszerűbb dolog és meghalni — az a tény, hogy egyszer végkép megsemmisülök — a legszörnyűségesebb valami, amivel szemben — sajnos — mindmáig se sikerült végleges álláspontot elfoglalnom, mint azoknak, akik nálam mélyen érzőbbek, eszesebbek, vagy becsületesebbek…