Orvos és halál

Kosztolányi Dezső
orvoslás, Paul Ehrlich, Salvarsan
szóelválasztás

Szivarok ölték meg Ehrlich professzort, a frankfurti vegyészt, a salvarsan felfedezőjét. Ez a világhíres tudós és angyali orvos majdnem bohémhalállal múlt ki. Laboratóriumában példás rendben sorakoztak egymás mellett a készítmények, meg a vegyszerek. De a lakásában, az íróasztal fiókjában, a rengeteg tárcájában szivarokat rejtegetett, mindenféle szivarokat, zsíros fényű fekete szivarokat és üvegtokos szivarokat és pántlikás szivarokat és kellemes, szőke szivarokat és barna, komoly szivarokat, melyeket a szenvedélyes dohányosok reggel éhomra – vagy üres tea után – szoktak elszívni. Élete utolsó esztendejében mosolyogva panaszkodott, hogy el fog pusztulni, mert a 606 után nem fedeztek fel olyan szérumot, mely rákényszerítené, hogy a napi húsz szivarja helyett csak kettőt szívjon el. Zabolát rakott a rakoncátlan baktériumokra. A természet törvényét lebírta. Nem tudta azonban lebírni a vére, az egyénisége törvényét. Az hatalmasabb volt nála. Kellett ez a szenvedély, a dohányzás az ő számára a polgári élet dinamitja volt. Meddő küzdelmek után aztán vitette magát a végzete felé. Minden szivar egy hónapot jelentett. Azzal foglalkozott, hogy meghosszabbította – sok ezer évvel – az emberiség életét és megrövidítette – sok évvel – a tulajdon életét. Még talán a laboratóriumi szolgájától is tanácsot kért olykor, csüggeteg óráiban, gyógyítsa meg át. Ujja sárga volt a dohánylétől, körme barna, szeme pedig vörös a füsttál, szegény beteg orvos. Mert az egészségnek ez a vallója és osztója alapjában az egészség hitetlenje volt.

Meghatottan nézek a világmentő tudós alakjára, aki előbb kikúrálta az emberiséget egyik nyavalyájából, aztán úri közönnyel elsöprette magát egy másik szenvedéllyel, melyről – ha igazán érdemesnek véli – könnyűszerrel leszokhatott volna. Egyáltalán szabad-e az orvosnak betegnek lennie? Azt gondolom először, hogy nem. A bennünk lakozó ősi vágy követeli, hogy az orvos legyen a kicsattanó egészség mintája, az élet próbabábuja. Minél kövérebb és pirosabb, annál jobb. Azok a gyakorló orvosok, akik iparszerűen űzik a mesterségüket, tudják is ezt és gyakran hizlalókúrákat tartanak, hogy a hasuk szép gömbölyded legyen és a vastag óralánc – a gazdagság, egészség és minden jó jelképe – tündöklően feszüljön mellényükön. Sokan öltözködnek is, gonddal, mint a színészek. Ezt kívánják tőlük azok, akik hinni akarnak bennük. Helyesen teszik például, hogyha szép nyakkendőt viselnek és a nyakkendőjükbe valami mélypíros, majdnem fekete tüzű rubinkövet döfnek. A rubin – középkori misztikusok szerint – csillapítja a főfájást, de ma is nyugtatóan hat idegeinkre és főkép imponál nekünk. A beteg orvos azonban fájó ellenmondás. Olyan ő, mint a pap, aki vétkezik maga ellen, s az orvos, aki meghal, hasonlatos a paphoz, aki elkárhozik. A doktor gyászjelentése pedig már csak a humoristák prédája. Ha a páciens meglátná az orvosát, hogy pont ugyanazt a borogatást nyomkodja a torkára, mellére, mint ő, sohase hivatná magához. Gyermekkoromban ismertem egy öreg erdélyi orvost, aki morfinista volt. Szegény, valamikor, orvosnövendék korában, tréfából beleszúrta a hasába a morfiumos oltótűt s azóta nem tudott megválni az édes bódulattól. Mindenki reszketett tőle. Fekete, vénasszonyos ráncok gyűrűzték körül az arcát, olyan volt, mint egy felöltöztetett csontváz. Azt hittem, hogy akihez belép a halál e titkos cimborája, annak vége van. Haja rövid volt és jégszürke, a szeme vízszínű, de jóságos, mint egy eleven hullám. Most úgy emlékszem vissza rá, akár egy szentre, és elfog a csodálkozás, mi tarthatta benne a lelket, ebben a szenvedő, törékeny, jóságos emberben, hogy éljen, teljesítse a kötelességét, ipekakuánát írjon torokfájós gyermekeknek s mérje a cselédek lázát.

Az egészség szabályát és feltétlen értékét az életükkel nem is a nagy orvosok vallják, inkább csak a kicsinyek, akiknek a mesterségéhez tartozik ez, inkább az orvostudomány hivatalnokai, mint a hivatásosai. Ezek már a gondolkozás oly hideg magaslataiba érkeztek, hogy a bölcsek módjára állandóan értékelnek, s az anyagot, mely naponta ujjaik közt forog, az életet nem becsülik többre az értékénél. Nem mesteremberek, de próféták. A próféták pedig gyakran nem hisznek önmagukban. Majdnem minden nagy orvosnak volt egy egészségrontó szenvedélye, az egyiknek a nő, a másiknak a szivar, a feketekávé; a hegedű, vagy a vers, egy-egy mérgező művészet. Nagyon is egész emberek ahhoz, hogy hűek maradjanak papíroselveikhez és ne legyenek közösek abban a vágyban, melyben édesmindnyájan ludasok vagyunk. A frankfurti orvos pedig napról-napra szeme előtt látta a szenvedélyt, az embereket, akik már a szenvedély kihűlt kráterei voltak. Hosszú-hosszú körmenetben, középkori zarándoklásban mentek hozzá a világ minden részéből a csók kárvallottjai és bélpoklosai, akiknek valami kegyetlen isten fényes, rózsaszínű koszorút tett a homlokukra, hogy egészséget kapjanak, a keze által. Talán nagyon-nagyon is szerette őket. Lehet hogy meg is irigyelte az egyedül való életüket. Keresett magának egy más szenvedélyt, részvétből, vagy irigységből, különös versenyvágyból. Milyen távol lehetett mindenkitől, az élettől is és önmagától is, mikor egy munkás, apostoli nap után este a karosszékébe süppedt és tudva, hogy merre megy, rágyújtott reszkető, sárga kézzel az utolsó havannájára. Valahogy el kell vetnünk mindent, ki kell égnünk, meg kell üszkösödnünk, el kell temetkeznünk, hogy alkotni tudjunk. Az író is előbb elveszti a gyengéd kék virágokat, a báli lányokat, az életet, hogy később igazán megláthassa. Gyötrelmes gonddal ül a nő a tükre előtt, hogy szép legyen másoknak, mások előtt. Aki nagy és szép, annak szenvednie kell, titokban, nyugodtan. Ezekhez a küzdőkhöz hasonlatos a frankfurti ember-megváltó, aki szeszélyből odadobta az egészségét, hogy még attól is függetlenül dolgozhasson, mások egészségéért. Mert az élet egyszeregye nem olyan egyszerű. A mindennapi kenyér után imádkoznunk kell mindennapi lázunkért is. Az állam, mindnyájunk atyja, aki óv bennünket minden ballépéstől s aki megbüntet, hogyha éjfél után kiabálunk az utcán és nyilvános parkok gyöpágyaira lépünk, aggályosan vigyáz az egészségünkre, de mint szerető atya hozzánk csempézi bölcsen és jóságosan kötegelt adagokban a kártyát, az alkoholt, a szivart, a törvénytelen, tilos csókot, az összes mérgeket, ezeket a gyógyszereket az egészség ellen, ezt a kis hitelesített, csöndes anarchiát a túlságos rend és unalom ellen. Achillesnek valaha az istenek feladták a kérdést, mit akar: hosszú és nyugodt életet, vagy rövidet és dicsőségest s a hős az utóbbit választotta. Ez pedig sokkal emberibb riposzt, semhogy csak holmi antik szellemeskedésnek tartsuk. Öntudatunk alatt, akaratunk ellenére, mindnyájan így válaszolunk, nem szóval, de az életünkkel.

Az emberek nem nagyon akarnak élni, csak boldogok akarnak lenni, mint a frankfurti orvos, a vegyész, aki nikotinmérgezésben halt meg.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Tinta. Gyoma: Kner Izidor, 1916. 184–188. p.