Lehetséges Irodalom

J. Favard úr „Kvantitatív Nyelvészeti Szeminárium”-án 1964. január 29-én tartott előadás szövege
Raymond Queneau
OU. LI. PO., matematika, mátrixalgebra
szóelválasztás

Miután a Lehetséges Irodalom Műhelyének tevékenysége szüntelenül gyarapszik, az itt felhozott munkák egy régebbi állapotot mutatnak be.


Mi a lehetséges irodalom? Elsőre ezt mondanám: az a valami, aminek a három évvel ezelőtt Francois Le Lionnais alapította csoport magát szenteli. Tíz tagot számlál, és a Lehetséges Irodalom Műhelye nevet viseli:

  • Műhely, mivel munkálkodni szándékozik;
  • Irodalom, mert irodalomról van szó;
  • Lehetséges – remélem, a szó különféle jelentései az előadás során előkerülnek.

Összegezve: OU. LI. PO.


Mi a célja munkálatainknak? Új, matematikai természetű „struktúrákat” kínálni fel az íróknak, pontosabban új, mesterséges vagy mechanikus eljárásokat találni fel, az irodalmi tevékenységet serkentendő: hogy úgy mondjam, ihlet-támasztékokat, vagy még inkább a kreativitás segédeszközeit.

Mi nem OU. LI. PO.?

  1. Nem mozgalom vagy irodalmi iskola. Az esztétikai értéken innen helyezkedünk el, ami nem jelenti, hogy lebecsülnénk azt.
  2. De nem is tudományos szeminárium, vagy idézőjelbe téve nem valami „komoly” munkacsoport, jóllehet egyikünk tagja a Bölcsészettudományi, egy másikunk pedig a Természettudományi Karnak. Most roppant szerényen a pártfogásukba ajánlanám munkáinkat. Végül
  3. Szó sincs kísérleti vagy aleatórikus irodalomról (mint például Max Bense stuttgarti csoportja esetében).

Most rátérek arra, hogy micsoda az OU. LI. PO. – vagy inkább hogy minek hiszi magát. Kutatásaink:

  1. Naivak: a naiv szót matematikai körüli értelemben használom, ahogyan a naiv halmazelméletben szokás. Amúgy túlzott kicsiszolás nélkül haladunk előre. Menet közben próbálunk megtanulni járni.
  2. Kisipari jellegűek: de ez nem lényeges. Sajnáljuk, hogy nem rendelkezünk masinákkal: üléseinken folyamatos a lamento.
  3. Mulattatóak: legalábbis számunkra. Vannak olyanok, akik „visszataszító poénkodásokat” látnak ebben, de ettől Önöket nem kell félteni, hiszen nem azért vannak itt, hogy szórakoztassam Önöket.

Ugyanakkor alá szeretném húzni a „mulattató” minőségjelzőt. Kétségtelen, hogy néhány munkánk az egyszerű szórakoztatás terepéről valónak tűnhet, vagy inkább bizonyos „társasjátékokhoz” hasonló „szellemi játéknak”.

Emlékezzünk arra, hogy a topológia vagy a számelmélet abból született meg, amit egykor „mulattató matematikának”, „matematikusi szabadidőtöltésnek” neveztek. Mi kedveljük Bachet de Méziriac emlékét, a Problemes plaisantes et délectables qui se font par les nombres (Szórakoztató és gyönyörködtető problémák, melyeket a számok vetnek fel) (1612 – és nem 1613, ahogy az öreg Larousse mondja) szerzőjét, aki a Francia Akadémia egyik legelső tagja volt. Emlékezzünk arra is, hogy a valószínűségszámítás kezdetben csak szórakozások csokra volt, miként azt Bourbaki mondja Az integrálásról XXI. fasc. Történeti jegyzeteiben (Éléments d’histoire des mathématiquesA szerk.). És a játékelmélet von Neumann-ig.

Mivel nekünk még nem volt Kolmogorov-unk, most tehát vázolnám mulatságainkat, pontosabban bemutatnék néhány példát. Érdeklődésünknek már mintegy hatvan kitüntetett pontját rögzítettük, így önöknek be kell érniük egy válogatással. Főként az elődeinkre vonatkozó kutatásokkal (mivel voltak ilyenek).

Tevékenységünk egy része történeti jellegű, azaz olyan kutatásokból áll, melyekhez a múlt kínál analógiákat. Ez hatalmas terep, s csak két példát hozok rá.

Az első a lipogrammatika. Nem ’oulipogrammatika’: a ’λείπω’ (’leipo’), ’hiányozni’, és a ’γράμμα’ (’gramma’), ’betű’ szavakból. A ’λιπογράμματοζ’ (’leipogrammatosz’) szó megtalálható a Bailly-ben (François Anatole Bailly: Dictionnaire grec-français, Hachette, 1895 – A szerk.).

Íme, hogyan határozza meg G. Peignot a Poétique curieuse-ben (Furcsa poétika) (amely az Amusements philologiques ou Variétés en tous genres (Filológiai mulatságok avagy Változatok mindenféle műfajra) című művében található (megint ez a „mulatságok” szó!), a 2. kiadás 1825-ből – a 3. kiadás 1842-ből):

A lipogrammatika olyan írásművészet prózában vagy versben, melynek irányító törvénye az ábécé valamely betűjének elhagyása.

Elhagyható egyszerre több is, de mi most szűkítsük le arra az esetre, amikor n = 1. Mondjunk le tehát egyetlen betű használatáról!

Jelesül G. Peignot 26 négysoros strófát alkotott így alexandrinokban: a legelsőben nem használta az A, a másodikban a B betűt stb.

Larandai Nestor a III. vagy a IV. században írt egy lipogrammatikus Íliászt: az A betű nem szerepel az első énekben stb. A VI. században De aetatibus mundi et hominis (A világ és az emberiség korszakaiA szerk.) című művében Fulgentius hasonló irányban végzett „egészen gyermeteg kutatásokat”, miként az öreg Larousse mondja, mely vélekedését természetesen nem osztjuk. Azt gondolhatnák, hogy kizárólag kismesterek vagy kompilátorok írtak lipogrammatikus szövegeket. Messze nem! Miként mestere, Hermionoszi Laszosz, úgy Pindarosz is ódát írt Sz nélkül, Lope de Vega öt novellát, az egyiket A, a többit E, I, O, U nélkül, sorjában.

Ezek tényleg „gyermeteg” irodalmi légtornászmutatványok, ahogy az öreg Larousse mondja, „bagatellek”, miként Peignot állítja? Eleve: vajon nem hasonlíthatók-e a logika tudósának tevékenységéhez, aki megpróbál lemondani ilyen vagy olyan logikai jelről és aki mély megnyugvást érez, amikor kizár mindent a Sheffer-korlát érdekében?

Ha némileg modernebb nézőpontból tárgyaljuk a kérdést, akkor kísérletet tehetünk valamely szöveg „lipogrammatikus nehézségi fokának” a mérésére, beszorozva a kihagyott betű gyakoriságát a vizsgált szöveg szavainak számával.

A lipogrammatikus nehézségi fok belátható módon nullával egyenlő akkor, ha az ábécé valamennyi betűjét felhasználjuk. Egy 100 szavas (angol) szövegben a W gyakorisága 0,02, tehát W nélkül a nehézségi fok 2. A 100 szavas szövegben az E gyakorisága 0,13, tehát az E használata nélkül a nehézségi fok 13.

Amennyiben 300 szavas írógépelt oldalt írunk E nélkül, a nehézségi fok már 39 lesz. De írhatunk-e 10 413 nehézségi fokú szöveget?

Ezt a teljesítményt Ernest Vincent Wright produkálta, aki 1939-ben Gadsby címmel 267 oldalas regényt adott ki, melyben egyszer sem fordul elő E betű (erről lásd J. R. Pierce: Symbols, Signals and Noise, 48. p., ugyanitt a lipogrammatikos szövegek több más példája is található).

E művet még nem tudtam beszerezni, de a Pierce idézte passzusok nem keltenek bíztató benyomást a szöveg művésziségéről:

It is a story about a small town. It is not a gossipy yarn; nor is it a dry, monotous account, full of such customary ‘fill-ins’, as ‘romantic moonlight casting murky ahadows down a long, winding country road’. Nor will it say anything about tinklings lulling distant folds, robins carolling at twilight nor any ‘warm glow of lamplight’ from a cabin window, No.

Érthető módon nem mondhatta azt, hogy Yes.

Cantor korában bizonyosan éltek geometria-szakértők, akik gyermetegnek találták a Cantor-görbét kétdimenziós tartalomra vagy triadikus halmazra. Ahogyan kezdetben Bourbaki a teratopológiát tanulmányozta, ugyanúgy a nyelvészek is hasznot húzhatnak a lehetséges… a pre-lehetséges irodalom példáinak figyelmesebb tanulmányozásából. Érdekes dolog ellátni addig, ahonnan egy nyelv (lehetséges) lehetőségeire nyílik kilátás.

Az irodalom másik, sajátosan oulipói területét azok a kötött formák biztosítják, melyeket gondosan külön kell választanunk az olyan szabályozott formáktól, mint az epigramma és az epitáfium – ezt a különbségtételt nem tette meg Boileau Art Poétique (A költészetről) című művének második énekében; apró hiba, mely mit sem von le a francia irodalom egyik legnagyobb művének értékéből.

A szabályozott formájú költeményekben – hogy egyetlen példát említsünk, a madrigálban – csak a sorok száma és a tárgy jellege a meghatározott. A kötött formájú költemények szigorú szabályoknak engedelmeskednek, vonatkozzanak azok az egyes verssorok hosszára, egymásutánjukra, a rímek vagy rímszavak váltakozására vagy ismétlődésükre, vagy magára a teljes egészre.

Közülük a legismertebb a triolet, a virelai, a rondel, a villanella stb. A felhasználás köréből ezek mára már nagyjából kiestek – a szonettet kivéve; ez az egyetlen, amit még ma is használunk közülük. Miért csak a szonett lett túlélő? Ez részint irodalomszociológiai probléma, de az már sokkal inkább nyelvészeti és matematikai természetű, hogy miért a szonett ad optimális megoldást a költő által feltett kérdésre, az általa tudattalanul vagy tudatosan támasztott igényekre egy jól körülhatárolt formán belül.

A triolet szerkezete nincs híján a bájnak:

A
B
A’
A

A”
B’
A
B

Az A sor háromszor ismétlődik, a B sor kétszer. Az a rím ötször ismétlődik, a b rím háromszor.

A triolet – amely rászolgált nevére – a középkorra megy vissza. A parnasszisták megpróbálták feleleveníteni: szokás hivatkozni itt Alphonse Daudet egyik triolet-jére. Kortársaink közül, akiket a kötött formák érdekelnek, senkit nem ismerek, aki sikerrel kísérelte volna meg felújítását.


Természetesen itt nem kívántam a kötött formájú költemény dicséretét zengeni, ez igen távol állna gondolkodásomtól és az oulipói törekvésektől. Most tehát valami lehetségesebbet tárgyalnék, mint a triolet, és ez nem más, mint a szonett – amiről mindenki azt hiszi, hogy ismeri a szabályait. Holott valójában igen kevés szonett szabályos. A szonett „nem kevésbé tudós, mint amilyen gyönyörködtető találmány”, miként du Bellay mondta (ugyanúgy, ahogyan Bachet de Meizirac problémái is „szórakoztatóak és gyönyörködtetőek”). A szonett két szabályrendszert tartalmaz, melyek egyikét a rímek váltakozása hordozza:

NHHN HNNH
NHHN HNNH

vagy

H’H’N’ N’N’H’
H”N’H” N”H’N”

(N = nőrím, H = hímrím); a másik azt követeli meg, hogy egyetlen szó sem ismétlődhet meg benne. Ámde a szonettet nem kötelező alexandrinokban írni. (Itt zárójelben figyelmeztetnék egy egyszerű aritmetikai vonatkozásra: még az a költő is, aki a leginkább a matematikától idegenkedik, kénytelen elszámolni tizenkettőig, hogy egy alexandrint létrehozhasson). Igen, a szonettben nem kötelező az alexandrin, állhat egytagú sorokból is. Ezt az esetet, egyik felfedezésünket ázsiainak nevezhetném, mivel felülről lefelé, egy újfajta rendet követve olvasandó, mint a japánoknál.


Különösen lehetségesnek tűnik a sestina. Hat, egyenként hatsoros strófából áll és egy háromsoros félstrófából, mely félstrófára most nem térek ki, hogy ne bonyolítsam agyon a dolgokat, úgyis terítékre kerül majd a lehetséges irodalom posztgraduális szemináriumán.

A sestina kedveli az alexandrint.

Az első strófa hat sorból áll, a rímelő részeket véve figyelembe, például:

Lomb 1
Napfény 2
Madarak 3
Partok 4
Ezüst 5
Álom 6

Théodore de Banville példáját idéztem a Petit Traité de Poésie francaise-ből (Rövid értekezés a francia költészetről). A rímelő szavak eléggé gyengécskék, de a használatuk itt nem az. A többi öt strófa mindegyike ugyanezekre a rímelő egységekre épül, és minden egyes versszak ugyanazon permutáció szerint halad előre.

A második versszak:

Álom 6
Lomb 1
Ezüst 5
Napfény 2
Partok 4
Madarak 3

– és így tovább, mígnem a hetedik strófa visszajutna ugyanahhoz a rendhez, mint a legelső sorrend.

Ismereteink szerint a sestina Arnaut Daniel-lel (1180?–1210) jelenik meg, Petrarca (1304–1374) is használta. Újra visszatér Ferdinand de Gramont grófnál (1815–1897), aki – miután lefordította Petrarcá-t (1842-ben) – sestinákat publikált abban a Chant du Passé (A múlt éneke) című kötetben, melyet már Théodore de Banville páratlannak nevezett, valamint az Olim című kötetben 1882-ben.

Ez a Ferdinand de Gramont nem ismeretlen az irodalomtörténeti összefoglalók szerzői számára: bedolgozott a fiatal Balzac műveihez, nevezetesen a Gigadashoz (1840), s ő az, aki összeállította Az emberi színjáték nemeseinek címerpajzsait; címergyűjteményét a múlt évben adta ki Fernand Lotte a Garnier kiadónál.

Térjünk vissza a sestinához! Láttuk, hogy ugyanazon permutáció egymásutáni működtetésére épül:

123456
615243
364125
532614
451362
246531

123456

Ne feledjük ráadásul, hogy:

134 256134 256
E =A =
134 256526 314
134 256134 256
A =A =
652 143143 562
134 256134 256
A =A =
341 525265 431

Tehát két nem-kezdeti rendszerünk van.

Azaz egy szimmetrikus csoport nem kezdeti alcsoportja.

Két nem-kezdeti csoporttal 36 lehetséges permutáció adódik, 6 a másodikon, tehát itt csak két strófánk lehet, 18 a negyediken és 12 a hatodikon.

Azaz 12 lehetséges sestina-típus létezik. Miért éppen ezt választotta ki Gramont gróf? Talán ez az optimális kiválasztás? Gramont grófot különleges vonzalom fűzte a matematikához? Nem tudom1, és talán sosem fogjuk megtudni, mivel a Gramont család levéltára a második világháborúban megsemmisült. Lássuk, miként alkothatnánk oktinákat!

  • 1A Bibliotheque Nationale katalógusa közli, hogy 1867-ben kiadott egy könyvet Aritmétique de mademoiselle Lili (Lili kisasszony aritmetikája) címmel.

Például:

1437 2568
8652 1743
3471 8256
6528 3174
4713 6825
5286 4317
7134 5682
2865 7431

1347 2568

– de biztos, hogy ez az optimális permutáció?

Láthatjuk, milyen hatalmas terep tárul fel előttünk! A halmazelmélet a kötött formájú költemények szerkezetéhez meghatározatlan számú sorozatot szállíthat.

Nem hagyhatom el a kötött formájú költemények területét anélkül, hogy ne szólnék a pantumról. Maláji eredetű, a franciáknál az Orientales (Keleti költemények) egyik jegyzetében jelenik meg először. Mint mondani szokás, kedvelte Charles Asselineau, Théodore de Banville és Siefert.

Ad libitum számú négysoros strófából áll, ilyenformán (a betűk teljes verssort jelölnek, és ugyanaz a betű vesszővel vagy anélkül ugyanazt a rímet jelöli meg):

A
B
A’
B’

B
C
B’
C’

C
D
C’
D’

Y
Z
Y’
Z’

Z
A”
Z”
A

A tökéletes pantumhoz végül még annyi kell, hogy „a költemény elejétől a végéig egymással párhuzamosan két tartalmi réteg kövesse egymást”, az egyik minden strófa első két sorában, a másik a két utolsó sorban. Ez annyit jelent, hogy a költemény befejezésében szemantikai síkon A-t fel kell váltani. Ezen túl még számos potenciális követelmény támasztható.

Most áttérünk az OU. LI. PO. tulajdonképpeni munkáira. Három példát választottam ki, közülük a harmadik némileg kivezet a lehetséges irodalmon kívülre, hogy kapcsolódjék a kvantitatív nyelvészethez – szóval ahhoz, amiért most itt vagyunk. E három példát mintegy negyven eshetőség közül választottam ki: itt épp csak utalhatok az ante-rímre, az anti-rímre, a legó-regényre, a szonettek közötti tangensre stb., s be kell érnem azzal, hogy csupán a következőkről beszélek:

  1. a redundancia Mallarmé-nál
  2. az F + 7 módszer (Jean Lescure-nek köszönhető)
  3. az izomorfizmus (melynek általános elmélete Francois le Lionnais-nek köszönhető).

1. A redundancia Mallarménál

Vegyünk egy Mallarmé-szonettet:

La vierge, le vivace et le bel aujourd’hui
Va-t-il nous déchirer avec un coup d’aile ivre
Ce lac dur oublié que hante sous le givre
Le transparent glacier des vols qui n’ont pas fui!
Un cygne d’autrefois se souvient que c’est lui
Magnifique, mais qui sans espoir se délivre
Pour n’avoir pas chanté la région ou vivre
Quand du stérile hiver a resplendi l’ennui.
Tout son col secuera cette blanche agonie
Par l’espace infligée a l’oiseau qui le nie,
Mais non l’horreur du sol ou le plumage est pris.
Fantome qu’a ce lieu son pur éclat assigne,
Il s’immobilise au songe froid de mépris
Que vet parmi l’exil inutile le Cygne.

A szűz az eleven a szépséges jelen
Tép-e szét minket és mámoros szárnyverése
Kemény tó feledi hogy mit borít be kérge
Rabbá vált repülést a jég bérceiben!
Emlékszik egy régi hattyú itt ő pihen
Hasztalan villog a jég-tömbből ékessége
Oly tájról nem dalolt ahol örömmel élne
S rátört a meddő tél unalma fényesen.
E fehér haldoklást nyaka örökre rázza
Mellyel a tér az őt tagadót leigázza
S nem a rög szörnyét mely tollak bilincse lett.
Agyrém e hely ahol tiszta röptére szépen
A megvetés rideg álma jegesedett
Mit felölt a Hattyú meddő száműzetésben.

Weöres Sándor fordítása

Most hozzáfogok ennek a szonettnek a haikusításához, azaz a rímelő egységeken kívül kitörlök mindent; vagy másként mondva – hogy matematikai nyelvet használjunk – megvizsgálom e költeménynek a rímelő egységekre történő restrikcióját. (Felteszem, hogy ezesetben a szubjektív központozás megengedhető.)

Aujourd’hui Jelen
Ivre, szárnyverése
le givre kérge
pas fui! bérceiben
Lui pihen.
se délivre… Ékessége
ou vivre? élne
L’ennui… fényesen.
Agonie Rázza,
le nie, leigázza
pris, bilincse,
assigne szépen
mépris, jegesedett
le Cygne. száműzetésben.

Mi ebben az érdekes?

  • Primo: kaptam egy új költeményt, szavamra, nem rosszat, és sohasem szabad panaszkodnunk, ha egy szép költeményre bukkanunk.
  • Secundo: az a benyomásunk, hogy a restrikció majdnem mindent megőrzött abból, ami az egész költeményben benne van; ezért beszéltem redundanciáról.
  • Tertio: anélkül, hogy a szentségtörés határáig elmerészkednénk, legalább annyi kijelenthető, hogy ez a restrikció rávilágít egy kiinduló költeményre? nincs híján exegetikus értéknek és hozzájárulhat az interpretációhoz.

Egy talán még tisztább példával illusztrálva:

Ses purs ongles tres haut dédiant leur onyx
L’Angoisse, ce minuit, soutient, lampadophore
Maint reve vespéral brulé par le Phénix
Que ne recueille pas de cinéraire apmhore.
Sur les crédences, au salon vide: nul ptyx,
Aboli bibelot d’inanité sonore
(Car le Maitre est allé puiser des pleurs au Styx
Avec ce seul objet dont le néant s’honore).
Mais proche la croisée au nord vacante, un or
Agonise selon peut-etre le décor
Des licornes ruant du feu contre une nixe,
Elle, défunte nue en le miroir, encor
Que, dans l’oubli fermé par le cadre, se fixe,
De scintillations sitot le septuor.
Tiszta karma fennen felajánlott onyx,

Az Iszony éjfélkor lenget, kezébe fáklya,
Sok esteli álmot, mit fölgyújt a Fönix
És nem gyűjt össze a halottak amphorája
A polcokon, üres teremben: semmi ptyx,
Harsogó hiuság lerombolt cifrasága
(Mert a Mester könnyet merít, hol zúg a Styx,
Az egyetlen tárggyal, mely a Semminek drága).
De közel a tüzes keresztút északon
Hol meghal egy arany, gyászpompája rokon
A nixe-kergető tüzes egyszarvuakkal,
Mezítlen holttetem még a tükrön, mikor
A feledésben, mit keret zár, futamokkal
Megdermeszti hamar a fénylő septuor.

Weöres Sándor fordítása

Az iszony fáklya, de onyx is; sőt az amphora is Főnix-formájú. Végül így megfejthető az is, hogy talán mi az a septuor, amiben az exegéták többsége a Nagymedve hét csillagát látja, de ami talán a szonett hét ritka ríme.

Nem minden szonett haikusítható el, azaz nem minden költemény hagyja, hogy így bánjanak vele – vagy bánjanak el vele. Nem minden költemény áll ellen hasonló bánásmódnak. Ennek magyarázata, azt hiszem, egyszerű; Mallarmé-nál és különösen Mallarmé szonettjeinél mindegyik verssor egy kis világ, olyan egység, melynek értelme bizonyos fokig a rímelő részben sűrűsödik össze, ellenben Racine-nál vagy Victor Hugo-nál, de még inkább Molière-nél vagy Lamartine-nál az értelem bizonyos fokig átfut a rímeken és nem itt tanyázik, nem innen lehet összegyűjteni. Jóllehet Athalie álma haikusítható:

NuitÉj
montrée…mutat
Paréekéj
fierté…köntösében.
EmpruntéFestett
visage:arc,
outrage.harc.
Moi,Én,
toi:te:
redoutables,rettegő,
épouvantables.rettentő.
Se baisser,Csókolni,
embrasser,ölelni,
mélangezavaros
fange:sár:
affreux:iszonyú:

Megjegyzendő, hogy ha a haikusítás restrikció, úgy a „haiku” kiterjesztése nem más, mint a rím-vég kiterjesztése.

2. Az F + 7 módszer

Abban áll, hogy veszünk egy szöveget és minden főnevét kicseréljük egy adott szótárban az utána következő hetedikre. Az eredmény nyilvánvalóan a kiválasztott szótártól függ. A hetes szám természetesen önkényes. Magától értetődik, hogy ha például kétezer szavas szótárt veszünk és ha F + 2000 módszert alkalmazunk, visszajutunk a kiinduló szöveghez. Ugyanígy használhatunk


I (ige) + n, M (melléknév) + p stb.


módszert, és kombinálhatjuk is őket; majd megtehetjük azt is, hogy n, p… ne legyen szigorúan konstans.

A Patafizikus Kollégium 17. dossziéjában található néhány példa. Az eredmények nem mindig különlegesen érdekesek, ellenben olykor elragadóak. Úgy tűnik, csak a szövegek adnak jó eredményt. Az eredeti és a végső szöveg közötti (minőségi) összefüggés okai meglehetősen rejtélyesek és a kérdés nyitott.

Megjegyzendő, hogy ha a haikusítás megfordítása a rím-vég, az F + 7 módszer megfordítása a titkosírás (vagy legalábbis a titkosírás egy fejezete): ha adva van egy ilyen módszerrel kezelt szöveg, tőle visszajuthatunk az eredetihez.

3. Az izomorfizmusok

Ha adva van valamely szöveg, írjunk bele egy másikat ugyanazon fonémák felhasználásával (izovokalizmus vagy izokonszonantizmus, pontosabban: izofónia vagy izoszimfónia).

Íme egy példa az izovokalizmusra:

A hűs a szellemes és a kétséges jelen
Véd-e még hiszen néhány boros szárnyveréssel
Szerényen leplezi hol s mit von itt be kérge
A kákán leül és a lép bérceiben
Egy égi veréb int a múlt mint kő pihen
Hatalmas vigyora rég önző ékessége
Tolláról nem dalol s vakon közönnyel élne
Bár jön a szellő kél uj dala fényesen.
De merészen rajzol rá a napkörökre rázza
Erre a szél ha jó a valót leigázza
Ezt a tömörséget olyan bilincse lett
A méretes karom mi a sövényre szépen
Mart be egy égi jelt mára jegesedett
Ideköt ma a múlt belső száműzetésben.

A kiinduló szöveg még Mallarmé-é: mint azt Önök láthatják, Mallarmé szonettjei számunkra olyan privilegizált témák, mint a gyümölcslegyek a genetikusoknak.

Utalásként megőriztem a kiindulási szöveg utolsó szavait, ugyanúgy, ahogyan az első kubisták néha megtévesztőn (trompe-l’oeil) festettek, például a vászon egyik sarkába festettek egy szöget.


Az izoszintaxisról természetes módon térhetünk át arra, amit (talán tévesen) a nyelv mátrixelemzésének neveztem el. Itt kilépünk a tisztán lehetséges irodalmi munkák köréből, hogy elérkezhessünk a kvantitatív nyelvészet határaihoz.

Egy mondat alakzatát hasonlíthatjuk két olyan mátrix szorzatához, melyek elemei szavak: némelyek (a baloldali mátrix szavai) mind formánsok, mások (a jobb oldali mátrix szavai) mind jelentők. Természetesen előfeltételezem, hogy a mondat, a formáns és a jelentő fogalmai kellően tisztázottak. Mondaton azt értem, amit egy központozási jellel szokás lezárni, többnyire egy ponttal. Jelentőkön itt a főneveket, a mellékneveket és az igéket értem, formánsokon az összes többi szót, beleértve a lenni (etre) és a birtokolni (avoir) ige alakjait is. Így tehát a francia nyelv szavai két különálló egységre oszlanak. A szavak két mátrixa tehát mondatalkotó mátrixot képez, ha a mátrixok klasszikus szorzási szabályát alkalmazzuk rájuk.

Példa:

Raymond Queneau (Le Havre, 1903. február 21.–Párizs, 1976. október 25.); francia író, költő, esszéista, matematikus. Az Oulipo egyik alapító tagja.

Queneau a francia avantgárd egyik különleges alkotója volt. Matematikai képzettsége és érdeklődése olyan sajátos művek megalkotására is késztette, amelyek a számítástechnika felé mutattak előre (az 1961-es Százezer milliárd költemény (Cent mille milliards de poémes) – tíz szonett egyenként tizennégy sorának kombinációi, elvileg az összes variációt tartalmazó nyelvi-matematikai játék – végtelen vers). A Zazie a metrón című regénye a francia új hullám egyik kiemelkedő filmjének volt az ihletője, amit Louis Malle rendezett.

\( \begin{smallmatrix}\begin{bmatrix}\text{a/az}&\text{volt}&\text{a/az}\\ \text{egy}&\text{volt}&\text{egy}\\ \text{a/az}&\text{vala}&\text{egy}\end{bmatrix}\end{smallmatrix}\times \begin{smallmatrix}\begin{bmatrix}\text{macska}&\text{patkány}&\text{oroszlán}\\ \text{megevett}&\text{felfalt}&\text{megkóstolt}\\ \text{halat}&\text{sajtot}&\text{turistát}\end{bmatrix}\end{smallmatrix}= \)
\( \begin{smallmatrix}\begin{bmatrix}\text{a macska megette a halat}&\text{a patkány megette a sajtot}&\text{az oroszlán megkóstolta a turistát}\\ \text{egy macska megevett egy halat}&\text{egy patkány megevett egy sajtot}&\text{egy oroszlán megkóstolt egy turistát}\\ \text{a macska megevett volt egy halat}&\text{a patkány megevett volt egy sajtot}&\text{az oroszlán megkóstolt volt egy turistát}\end{bmatrix}\end{smallmatrix} \)

Hogy mindez így „lefusson”, ahhoz az kell, hogy a két mátrix (az egyenlőségjeltől balra) összekapcsolódjék, azaz hogy:

  1. a bal oldali mátrixban
    1. az 1. és a 3. sor elemei névelők legyenek vagy egyes szám hímnemű birtokos névmások;
    2. a 2. sor elemei a birtokolni (avoir) ige egyes szám harmadik személyű alakjai legyenek.*
  2. a jobb oldali mátrixban
    1. az 1. és a 3. sor elemei hímnemű, egyes számú főnevek legyenek és mássalhangzóval kezdődjenek;
    2. a 2. sor elemei tárgyas igék egyes számú, hímnemű, múlt idejű melléknevek legyenek.

1a elemeihez odaköthető az ez, az egy bizonyos, a sok, a néhány, etc. (ez az et cetera behatárolt). Ezzel szemben a jobboldali mátrix a végtelenségig meghosszabbítható jobb felé, ide csatolva a hármasba mindazt, ami megfelel a 2a és a 2b szabálynak.

  • *A magyar példamondat konstrukciós szabályai természetesen jelentős mértékben eltérnek a francia mondat konstrukciós szabályaitól (A ford.).

Az egyszerűség kedvéért most csak egyetlen mátrixsor és egy mátrixoszlop szorzatának eredményét vesszük szemügyre:

\[ \displaystyle{\begin{smallmatrix}\begin{bmatrix}\text{a/az}&\text{volt}&\text{a/az}\end{bmatrix}\end{smallmatrix}\times \begin{smallmatrix}\begin{bmatrix}\text{ínyenc}\cr\text{megkóstol}\cr\text{kaviárt}\end{bmatrix}\end{smallmatrix}=} \] \[ \small\text{az}\times\text{ínyenc}+\text{volt}\times\text{megkóstol}+\text{a}\times\text{kaviárt} \]

Látható, hogy mindez akkor „működik”, ha formánsok és jelentők szabályosan váltogatják egymást.

Hogy mátrixkalkulusunk mindenféle esetre alkalmazható legyen, a formánsok (és értelemszerűen a jelentők) halmazához hozzáadunk egy 1f-fel (illetőleg 1j-vel) jelölt egységelemet, melyeket, amikor az nem okoz zavart, egyszerűen egy 1-el jelölünk.

Például:

\[ \begin{smallmatrix}\begin{bmatrix}\text{a/az}&{1}&\text{a/az}\end{bmatrix}\end{smallmatrix}\times \begin{smallmatrix}\begin{bmatrix}\text{ínyenc}\cr\text{megkóstol}\cr\text{kaviárt}\end{bmatrix}\end{smallmatrix}= \] \[ \small\text{az}\times\text{ínyenc}+1\times\text{megkóstolja}+\text{a}\times\text{kaviárt} \]

Francois Le Lionnais sugalmazását követve a formáns x jelentő terméket kétszavasnak nevezzük, miután vagy az egyik, vagy a másik egyenlő lehet eggyel (de nem egyszerre mindkettő, hogy a jelölési egybeesést elkerüljük).

Az egységnyi „elemek” hozzáadása a következő triviális teoréma megfogalmazását teszi lehetővé:

Minden mondatban ugyanúgy van formáns, ahogy jelentő is.

Amikor valamely mondat minden egyes szavának pusztán a grammatikai szerepét vesszük tekintetbe, a legelső absztrakció eredményét g-sémának nevezzük. Egy második absztrakció során (a sémánál) már csak a formánsok és a jelentők számát és váltakozását vesszük tekintetbe.

A fentebbi példa a következőképpen írható fel (a kényelem kedvéért csak egyetlen sor példája):

\[ \begin{bmatrix}\text{x}&1&\text{x}\end{bmatrix}\times \begin{bmatrix}\text{x}&\text{x}&\text{x}\end{bmatrix} \]

(Jegyezzük meg, hogy e felírás hasonló egyrészt bizonyos amerikai nyelvek, mint a chinook, mondatalakzataihoz, ahol az összes formáns elől helyezkedik el, másrészt hasonló a „lengyel” jelölésheza a logikában.)

  • aLengyel jelölésről, vagy másképpen prefix jelölésről akkor beszélhetünk, ha egy műveletben az operátor az operandusok előtt áll. Például: ’+ a b’. – A szerk.

Ahhoz, hogy egy séma korrekt legyen, a következők kellenek:

  • primo az, ahogy az imént mondottam, hogy a két egység ne mosódjék össze;
  • secundo az, hogy ugyanebből az okból ne legyen
\[ \begin{bmatrix}\text{.......}{x}_{n}&\text{1.......}\end{bmatrix}\times \begin{bmatrix}\text{.......}{1}_{yn}+\text{1.......}\end{bmatrix} \]

Miután elfogadtuk a helyes konstrukció ezen szabályait, meghatározható az n elemű (egyenlő a Fibonacci-sor n + 2 jelű tartományával) vagy n szóból álló (n lehetőség egyenlő 2-vel) lehetséges sémák száma; néhány egyszerű képlet az állandó és a változó tényezőkről; a sématípusok és viszonyaik. Végül összevethetők az irodalmi (vagy egyéb) szövegek konkrét adataival, ami talán érdekes stilisztikai jelzéseket fog adni, minthogy ezek kicsúsznak a scriptor tudatos szándéka alól és kétségtelenül számos rejtőzködő paraméter függvényei.

Nem érzem kötelezőnek, hogy itt utaljak különböző problémákra (tudniillik arra, hogy ha egy adott séma összekapcsolódik egy mondattal és… mi egy mondat?). Mindazonáltal hangsúlyozni szeretném az író tisztán tudatos törekvései alól felszabadult nyelvi kritériumok „potenciális” természetét. Flaubert-et követve kerülni kellett az ismétléseket és a blanc vers-eket (a metrikus klauzulák a latinban kutathatók volnának), ügyelni kellett (vagy nem kellett) a mondatok hosszára, a szóanyag megválasztására; de nem kellett törekedni arra, hogy engedelmeskedjünk az Estoup–Zipf-féle törvénynek, tehát hogy egy ilyen vagy olyan sémát ilyen vagy olyan százalékban használjunk fel.

Legalábbis mostanáig. Talán változtathatunk ezen. Egy pedagógiai konlúzióval fejezném be: minthogy már nincs remény a latinból való iskolai fordítás feltámasztására, e csodálatos gyakorlatra, mely hidat vert a francia iskolai dolgozat és a geometria problematikája között, e funkciót talán a lehetséges irodalom oulipói munkái lesznek képesek betölteni.

Záradék

Az OU. LI. PO.-ról lásd F. Le Lionnais előszavát a Százezer milliárd költeményhez; R. Queneau: Entretiens avec Georges Charbonnier (Beszélgetések Georges Charbonnier-vel); a Patafizikus Kollégium Füzeteinek 17. dossziéja; a Temps Melés című folyóirat 66–67. száma.

Felsorolom az Oulipo tagjait: Noel Arnaud, Jacques Bens, Claude Berge, Jacques Duchateau, Latis, Francois Le Lionnais, Jean Lescure, Jean Queval, A.M. Schmidt, valamint a külföldi rezidensek: André Blavier, Paul Braffort, Stanley Chapman, Ross Chambers és Marcel Duchamp.

Jegyzet

A nyelvi mátrix elemzéséről az olvasó részletesebb előadást talál egy hamarosan megjelenő tanulmányban, a Kvantitatív nyelvészeti tanulmányok 3. számában (a Besanconi Egyetem Bölcsészeti és Társadalomtudományi Karának kiadványa).

Forrás

Palimpszeszt 22. magyar-irodalom.elte.hu.