Emlékiratok

Maximilien Robespierre
fizika, villámhárító, léghajó, orvoslás, Mesmer, magnetizmus, hipnózis
szóelválasztás

Az első jelentős ügyet, amelynek ügyvédi hírnevemet köszönhettem, meglehetősen érdekes körülmények között vállaltam.

Megérkezett Párizsba Franklin Benjámin, hogy a francia nemzet segítségét kérje a szabadságukért küzdő amerikaiak számára. Az ügy amelyet védelmezett olyan nemes volt, a nép pedig annyira lelkesedett az Újvilág hősi harcáért, hogy mindenki érdeklődéssel tekintett Washington barátjára. A közvélemény olyan erővel nyilatkozott meg, hogy a miniszterek – talán először – kénytelenek voltak engedni nyomásának, Franklin tárgyalásai sikerrel jártak: hajók, ezredek álltak útra készen, hogy megvédjék a nép szabadságát, lelkesedés lett úrrá a lelkeken, számos önkéntes jelentkezett, hogy harcolgasson a nemes célért – és Észak-Amerika kivívta szabadságát.

A gondtalan könnyelműségük mellett is éles szemű franciák fölismerték a politikus Franklinban a tudóst, az emberiség önzetlen barátját. Nagylelkű vendéglátásunkat Franklin nem hagyta viszonzás nélkül: előkészítette a talajt szabadságunk kiharcolására, olyan magvakat ültetett el a lelkekben, amelyek később kalászba szökkentek, – és megajándékozott bennünket egy csodálatos felfedezéssel is, lángelméjének bámulatos találmányával. Az elektromosság jelenségeinek tanulmányozása által sikerült felfedeznie egy bár egyszerű, de óriási jelentőségű készüléket, amely megóvja a hajókat és az épületeket a villámcsapástól. Észak-Amerika népe lelkesedéssel vette használatba ezeket az elektromos póznákat, – Franklin beszélt róluk a párizsiaknak és csodálkozott, hogy nálunk még ismeretlen ez az üdvös találmány. Buzdítása nem maradt eredménytelen. Rövidesen megkezdték ezeknek a vezetékeknek felszerelését a házakra, kastélyokra – és a készülékeknek a „villámhárító” nevet adták.

Artois vármegye az elsők között ismerte el ennek a találmánynak a fontosságát. Ám itt is, mint annyi helyütt, a tudatlanság és a babona mindent elkövetett, hogy elgáncsolja az emberiség barátainak művét. Elhitették a jámbor falusiakkal, hogy ez a találmány az ördög műve, a Legfőbb Lény ellen vétenénk, ha védekeznénk a villámcsapás ellen, amely hatalmának legmegrázóbb megnyilvánulási formája. Ehhez a vallási terrorhoz hozzákapcsolták a magánérdekek sérelmére való hivatkozást, amely sohasem talál süket fülekre. Merészen azt állították, hogy a villám gyakrabban vág bele a vezetékkel ellátott házakba és ha ezeket el is kerülné, akkor a szomszédos házakon tölti ki a dühét.

Ezeket az aljas mendemondákat néhány tudatlan ember elhitte és rövidesen alkalom nyílt arra, hogy ellenkezésüket hangosan kinyilvánítsák.

Vissery de Boisvallé, gazdag Saint-Omer-i földbirtokos, néhány sikerült kísérlet után elhatározta, hogy házát villámhárítóval látja el. Megriadt szomszédai bepanaszolták és Saint-Omer törvényszékétől kérték, hogy romboltassák le a villámhárítót. Nagy vita folyt le a derék városi tisztviselők előtt, akik egy szót sem értettel az elektromosságból, úgy ítélkeztek, mint a tizenötödik századbeli bírák: Vissery-nek le kellett rombolnia szerencsétlen villámhárítóját. A földbirtokos azonban nem tekintette magát legyőzöttnek. Fülkeresett engem és én arra bíztattam, hogy fellebbezze meg ezt a nevetséges ítéletet. Vissery engem bízott meg, hogy a Legfelső Tanács előtt ellássam a védelmét. Tekintettel arra, hogy a per olyan kérdés körül folyt, amely abban az időben mindenkit érdekelt, az volt a célom, felhívjam magamra a figyelmet. Memorandumot készítettem és ebben a jogi szempontok mellett – újításképpen – a fizikai problémákat is behatóan tárgyaltam. A memorandumot Párizsban és Arrasban terjesztették és ismert tudósok dicsérő levelekben méltányolták tudományos felkészültségemet. A pert ekkor már voltaképpen meg is nyertem, maga a tárgyalás gyerekjáték volt. 1783. május 31-i ítéletével a Kúria megváltoztatta a Saint-Omer-i törvényszék döntését és megengedte Vissery-nek, hogy villámhárítóját helyreállíthassa.

Ez a pör komoly tekintélyt szerzett nekem még szülővárosomon kívül is. Rohan kardinális – minden újdonság lelkes híve – levelet íratott nekem, amelyben megköszönte, hogy memorandumomat megküldtem neki. A bíboros őszinte bámulója volt Franklin találmányának, éppúgy mint Mesmer mágneses mutatványainak, vagy a Cagliostro-féle bűvészkedéseknek. Olyan szellemi diszpozíciókkal – mint a bíborosé – elkerülhetetlen, hogy az ember előbb-utóbb, de kikerülhetetlenül valami szélhámos hálójába akadjon, aki aztán alaposan kihasználja.

Irodám kezdett divatba jönni. A nővérem velem lakott és – mint azóta is – körülvett gyöngédségével és szeretetével. Együttesünket néhány kedves barátom egészítette ki. Irántuk érzett bizalmam lehetővé tette, hogy beavassam őket azokba a gondolatokba, amelyek agyamat foglalkoztatták. Lehetséges, hogy én győztem meg őket, lehet, hogy saját elmélkedéseik vezették őket a közös útra: politikai elvek tekintetében hamarosan azonos véleményen voltunk.

Állandó társaságom tagjai közül meg kell említenem két kedves barátomat, a Carnot-testvéreket, akik ma szintén tagjai az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek, miután Pas-de-Calais választói megbízták őket mandátumukkal. Lelkes hazafi mindkettő, sohasem okoztak csalódást. Az idősebbik Carnot figyelemreméltó munkát adott ki az erődítések megépítéséről és egyéb írásai is arra vallanak, hogy a katonai tudományok minden részletével tisztában van és azt bizonyítják, hogy nem okvetlenül szükséges tábornoknak lenni, ahhoz, hogy hadműveleteket irányíthassunk. Bizonyára kevesen tudják – és tekintve Carnot közszereplésének komolyságát – kevesen is fogják megtudni, hogy barátunk csinos verseket farag, még gáláns kuplék és bordalok írásához is ért.

III. fejezet [részlet, 34–37. p.]

Beszélgetéseink középpontjában az Újvilág felszabadulása állt. Hősünk Washington volt, többen barátaim közül és én magam is, versekben ünnepeltük.

Akadtak más dolgok is, amelyek abban az időben csodálatot, vagy legalábbis érdeklődést keltettek az emberekben. Egy Anonay-be való papírkereskedő, Mongolfier feltalálta, miként lehet egy gömböt fölereszteni a levegőbe és bizonyos ideig ott is tartani. Az első lépés után azt is sikerült elérnie, hogy a gömbhöz függesztett kis kosárban egy utas is felszállhatott. Ez a találmány eleinte csak királyi szórakozásul szolgált, később azonban igen népszerűvé vált. Egész Franciaországban, mindenütt léghajókat kezdtek készíteni és az újságok egyébről sem beszéltek, mint fel- és leszállásokról Blanchard, Pilastre-Durosier neve hovatovább ismertebb volt, mint Katalin cárnő, vagy József császár neve. A lelkesedés azonban hamarosan lelohadt. Néhány szomorú baleset – mint például Pilastre-Durosier szerencsétlensége – kiábrándította a közönséget. Bebizonyosodott azonkívül, hogy ezeket a léggömböket irányítani úgy sem lehet, így ez a találmány nem más, mint ragyogó, de veszélyes haszontalanság. A léghajózást abba is hagyták – és jól tették.

Egy másik érdekesség, – eredményeiben jóval jelentősebb az előbbinél – valósággal lázba hozta Párizst és a vidékét. A német Mesmer doktor, az állati magnetizmus felfedezője érkezett Párizsba és csodálatos gyógymódjaival mindenkit bámulatba ejtett. Voltak, akik emberfölötti lénynek, – voltak, akik minden hájjal megkent szélhámosnak tartották, – tény azonban, hogy magnetikus kezeléseivel visszaadta a siketek hallását, a vakoknak a látást és a bénák járni kezdtek.

Távol attól, hogy vakon higgyek ezekben a csodákban, bizonyos mértékig mégis a hatása alá kerültem Mesmer merész kísérleteinek. Megértettem, milyen óriási jelentősége van annak, hogy ez a német orvos a képességeivel alakjaiban ingatja meg az orvosi tudomány épületet és ez elég volt ahhoz, hogy megnyerje rokonszenvemet.

Nem kellett orvosnak lenni ahhoz, hogy az ember maga is kísérletet tegyen Mesmer doktor módszerével. Amióta egyik barátunk Párizsban működés közben látta Mesmer-t, azóta a mi kis társaságunk is megpróbálkozott a magnetizmussal kísérletezni, de sikertelenül. Carnot, Rusé és Fosseux eredménytelen próbálkozásai után én is szerencsét akartam próbálni, – tanuk nélkül azonban. Abban az időben gyakran találkoztam egy Suzanne F. nevű fiatal leánnyal. Fiatal emberek között szokásos ártatlan bizalmasság kötött össze bennünket, melyet Suzanne édesanyja barátságosan jóváhagyott. Néha előfordult, hogy egyedül maradhattunk. Suzanne élénk és szellemes lány volt, – gyakran beszélgettünk a magnetizmusról, – merész, fiatal képzeletével lelkesedett ezért az új gyógymódért, amely, mint hitte, a gyógyíthatatlannak vélt betegségektől meg fogja szabadítani az emberiségét. Felhasználtam lelkesedését és egyik nap beleegyezését kértem ahhoz, hogy kísérletet végezhessek a segítségével. Kérésem meglephette: vizsgálódva nézett rám, elpirult, majd körülnézett és beleegyező mozdulatot tett. Azonnal munkához láttam, komoly tudós-arcot öltöttem, kezemet végighúztam karjai és az arca előtt, anélkül, hogy hozzáértem volna. Szememet rászegeztem szép kék szemére, láttam, amint lassanként elhomályosodik a tekintete, leereszti karjait, mint aki aludni készül, majd a feje is oldalra billent.

Csodálatos jelenetet éltem át ekkor. Barátaimnak soha egy szót nem beszéltem erről… Nem, nem is fogom ezt soha elmondani. Ez a jelenet Robespierre titka, amelyet magával visz sírjába.

Egy hirtelen ajtónyitás magához térítette Suzanne-t, fölkiáltott, kinyitotta a szemét és mélységes zavar mutatkozott viselkedésén. Mikor megkérdeztem, kiderült, hogy egyetlen szóra sem emlékszik mindabból, amit álmában mondott. Az egyetlen benyomás, amelyet megőrzött, az a zavar volt, amelyet értelme visszanyerésekor érzett. Minden egyéb mulandóbb volt számára, mint egy álom, emlékezetében semmi sem rögzítődött le belőle.

Napokon át nem hagyott nyugodni ennek az estének az emléke. Minduntalan átmentem Suzanne-hoz és unszoltam: – Hogy lehet, hogy semmire nem emlékszik?

– Nem emlékszem – ennyi volt a válasza. Elpirult és rám nézett. Meg akartam ismételni kísérletemet, de hevesen visszautasította. Megértettem, hogy fölébredt benne a szemérem és félt, hogy túlságosan gyöngéd érzelemre gyulladna irántam. Többé nem kérleltem tehát és nem kerestem más alkalmat sem, hogy kísérletezésemet folytassam. Suzanne szavait magamba zártam, – és ha eleinte jelentékteleneknek tűntek is – későbbi életem megtanított arra, hogy megbecsüljem ezt az emléket.

V. fejezet [részlet, 44–46. p.]

Lányi Margit fordítása

Maximilien François Marie Isidore de Robespierre
(1758–1794)
francia ügyvéd, politikus, forradalmár, a jakobinus diktatúra vezéralakja
Franz Anton Mesmer
(1734–1815)
német orvos (állati mágnesesség tana, mesmerizmus)
Forrás

Robespierre emlékiratai. Fordította Lányi Margit. Budapest: Phőnix, 1944. (Klasszikus írások.)