A számtan jobban ment: volt valami titokzatos gyönyörűség abban, ahogy a hosszú, nehezen megtalált szám a döntő pillanatban, sok viszontagság után, maradék nélkül osztható lett tizenkilenccel.

Volt azonban két könyv — mindkettőt nagynénje ajándékozta neki —, melyeket egész életére megszeretett, s mintegy nagyítóüveg alatt tartott emlékezetében; ezekbe annyira beleélte magát, hogy húsz év múlva, amikor újraolvasta őket, úgy érezte, hogy csak száraz tartalmi kivonat maradt belőlük, mintha kihúztak volna részeket: messze elmaradtak attól a megismételhetetlen, halhatatlan képtől, melyet benne hagytak. De nem a távoli utazások iránti sóvárság kényszerítette Phileas Fogg nyomába, és nem a titokzatos kalandok iránti gyerekes hajlam vonzotta a Baker Street-i házba, ahol kokaint fecskendezvén be magának, álmodozva hegedült a hórihorgas, sasorrú detektív. Csak jóval később tisztázta magának, miért nyugtalanította annyira ez a két könyv: szabályos és könyörtelen vonalvezetésük miatt — Phileas, a cilinderes bábu mindig a kellő pillanatban hoz valami áldozatot, hogy folytathassa elegáns utazását: hol egymillióért vásárol elefántot, hol eltüzeli a gőzhajó felét, mert kevés az üzemanyag; Sherlock pedig a logikát az álmodozás gyönyörűségével ruházza fel, monográfiát állít össze az összes létező szivarfajták hamujáról, és ezzel a hamuval mint egy talizmánnal vágja át magát a lehetséges dedukciók kristálylabirintusán az egyetlen, ragyogó megoldás felé. A bűvész, akit karácsonyra hívtak meg szülei, valahogyan egyesítette magában egy időre Foggot és Holmest, s ettől Luzsin olyan különös gyönyörűségét érzett, hogy emellett eltörpültek a bűvész fellépésével járó kellemetlenségek.

Az eredményeire vonatkozó; rendkívül részletes írásbeli véleményezésben, melyet karácsonyra küldtek, az „Általános megjegyzés” rovatban terjengősen írtak tunyaságáról, apátiájáról, álmatagságáról, lomhaságáról, érdemjegyek helyett pedig minősítések voltak: csupán egyetlen „elégtelen”-je volt — orosz nyelvből — és néhány „alig elégséges”-e — többek között matematikából. Mégis éppen ebben az időben vetette bele magát szokatlan hévvel egy feladatgyűjteménybe, a „vidám matematikába”, mely, mint a címe is mutatja, a számok szeszélyes viselkedéséről, a mértani vonalak szabálytalan játékáról szólt, vagyis arról, ami nem volt benne az iskolai példatárban. Gyönyörűséget és rémületet keltett benne a ferde vonal felfelé csúsztatása egy másik, függőleges vonalon — abban a példában, amely a párhuzamosságot mutatta be. A függőleges végtelen volt, mint minden vonal, a szintén végtelen ferde pedig, mind feljebb csúszva rajta, örök mozgásra volt ítélve, lecsúsznia nem volt szabad, és metszéspontjuk a lelkével együtt szállt a magasba a végtelen útvonalon. Ám a vonalzó segítségével arra kényszerítette őket, hogy szétváljanak: egyszerűen újrahúzta őket, párhuzamosan egymással, és közben úgy érezte, hogy ott a végtelenben, ahová ő a ferdét csúsztatta, elképzelhetetlen katasztrófa történt, kimondhatatlan csoda, és képzeletben hosszasan időzött az egekben, ahol megbolondulnak a földi vonalak.

Elmagyarázta neki, hogyan írják a lépéseket, és amikor Luzsin lejátszotta a képeslapban közölt játszmákat, hamarosan egy olyan tulajdonságot fedezett fel magában, melyet már régóta irigyelt, ugyanis az apja egyszer az asztalnál valakinek arról beszélt, hogy nem érti, apósa hogyan olvasta órákon át a partitúrákat, hogyan hallhatta a zene lüktetését — szemével futott át a hangjegyeken, néha mosolygott, néha elkomorodott, vissza-visszalapozgatott, akárcsak az olvasó, ha ellenőrizni akarja egy regény részletét — nevet, évszakot. „Nagy gyönyörűség kell hogy legyen — mondta apa —, ha az ember saját, természetes formájában tudja élvezni a Zenét.” Most Luzsin is belekóstolt ebbe a gyönyörűségbe, amint szeme a lépéseket jelentő betűkön és számokon átfutott. Először megtanulta lejátszani a játszmákat — régebbi versenyekről fennmaradt, halhatatlan játszmákat — szeme villámgyorsan siklott a sakkjeleken, és hangtalanul lépett a figurákkal a táblán. Egy-egy felkiáltó- vagy kérdőjellel kiemelt lépés után, ami azt jelentette, hogy jó vagy rossz volt-e a lépés, néhány lépéssorozat következett zárójelben: az érdekes lépés folyóként ágazott szét, és mindegyik ágat végig kellett követni, mielőtt visszatért volna az ember a főmederhez. Ezeket a mellékváltozatokat, amelyek megmagyarázták, miért rossz egy lépés vagy milyen terv húzódik mögötte, Luzsin lassanként nem is játszotta le, kitalálta harmóniájukat a váltakozó jelekből. Hasonlóképpen az egyszer már lejátszott partit egyszerűen újra tudta olvasni, anélkül hogy a táblát használta volna: ez annál is kellemesebb volt, mivel így nem kellett a sakkal bajlódnia, nem kellett állandóan fülelnie, nem jön-e valaki; az ajtót, igaz, kulcsra zárta, csak akkor nyitotta ki kelletlenül, ha már számtalanszor lenyomódott a kilincs — és apa, aki azért jött, hogy lássa, mit csinál a nyirkos, élettelen szobában, nyugtalan és komor állapotban, piros fülekkel találta a fiát; az asztalon a folyóirat kötetei feküdtek, és idősebb Luzsint elfogta a gyanú, vajon nem meztelen nők képeit keresi-e bennük.

Luzsin valóban elfáradt. Az utóbbi időben sokat és rendszertelenül játszott, különösen a vak játék merítette ki, e meglehetősen drágán megfizetett bemutató, amit mindig készséggel vállalt. Nagy élvezetet talált benne: nem volt dolga a látható, hallható, érzékelhető figurákkal, melyek cikornyás faragásukkal, fa voltukkal, anyagiságukkal mindig is zavarták — számára az anyag csupán durva, földi burka volt a gyönyörűséges, láthatatlan sakkerőnek. Ha vakon játszott, ezeket az erőket a maguk eredeti tisztaságában érzékelte. Ilyenkor nem látta sem a ló meredek sörényét, sem a gyalogok fénylő fejét — viszont pontosan érezte, hogy bizonyos képzeletbeli négyzetekre milyen hatalmas erők összpontosulnak, ennélfogva a figurák lépéseit olyanformán képzelte, mint kisülést, mint csapást, mint villámot — az egész sakktábla remegett a feszültségtől, és e feszültség fölött ő uralkodott, ő fogta vissza vagy szabadította fel a delejes erőt. Így játszott tizenöt, húsz, harminc ellenfél ellen, és természetesen kimerítette a táblák sokasága, mivel több időt vett igénybe a játék, de ez a fizikai fáradtság semmi sem volta szellemi fáradtsághoz képest — ez volt az ára annak a hihetetlen feszültségnek és gyönyörűségnek, melyet a földöntúli dimenziókban anyagtalan erőkkel folytatott játék szerzett neki. Mindezen felül a vak játékban és az itt aratott győzelmekben valami vigaszt is talált. Az utóbbi években ugyanis nem volt szerencséje a versenyeken, megjelent valami kísérteties akadály, ami állandóan meggátolta, hogy első legyen. Valentyinov ezt mintha megjósolta volna néhány évvel korábban, röviddel eltűnése előtt.


Ekkor különös dolog történt, Turati, ámbár világossal játszott, nem alkalmazta hírhedt megnyitását, úgyhogy kárba veszett a Luzsin által kidolgozott védelem. Megsejtette-e Turati a valószínű komplikációt vagy csak egyszerűen elhatározta, hogy — tekintettel Luzsin magabiztos, nyugodt játékára —, óvatosan fog játszani, de a legsablonosabb módon kezdett. Luzsin sajnálta ugyan egy kicsit, hogy hiába dolgozott, de örült is: így szabadabbá vált. Azonkívül Turati szemmel láthatóan fél tőle. Másrészt viszont a Turati által javasolt ártatlan, lankadt kezdésben nyilván valamilyen fondorlat rejtőzött, és Luzsin a szokottnál körültekintőbben vette fel a harcot. Az elején minden csendes, csendes volt; mint a hangfogós hegedű. A játékosok óvatosan foglalták el állásaikat, ezt-azt előre mozdítottak; de udvariasan, a fenyegetés minden jele nélkül — és ha volt is fenyegetés, teljesen elméleti — inkább amolyan célzás az ellenfél számára, hogy ott, ni, jó lesz védőfalat építeni, és az ellenfél mosolyogva, mintha ártatlan tréfa volna, erősített, ahol kellett és csak egy icipicit nyomult előre. Aztán egyszer csak lágyan felzengett egy húr. Turati erői elfoglaltak egy átlós vonalat. De rögtőn ezután Luzsinnál is halkan felsejlett egy dallam. Egy pillanatra megremegtek a titokzatos lehetőségek, aztán ismét csend: Turati visszavonult, behúzódott. És egy ideig újból úgy túrit; hogy a két ellenfélnek esze ágában sincs támadni, csak a saját állásaikat erősítgették — saját térfelükön dajkáltak, simogattak valamiket — és hirtelen ismét egy váratlan felvillanás, egy gyors akkord: harcba elegyedett két kicsiny erő, és azonnal meg is semmisült mind a kettő; az ujjak pillanatnyi virtuóz mozdulata, és Luzsin levette és oldalt az asztalra helyezte a már nem anyagtalan erőt, hanem a nehéz, sárga gyalogot; megvillantak a levegőben Turati ujjai, és a túloldalon is az asztalra ereszkedett egy lomha, fényfoltos fejű, fekete gyalog. És megszabadulván ettől a két, váratlanul fába merevült mennyiségtől, a játékosok mintha megnyugodtak volna, elfeledték a pillanatnyi fellángolást: a táblának ezen a részén azonban még nem ült el teljesen a remegés, valami még forrongott a mélyben… De ezek a hangok nem álltak össze a kívánt akkordba — egy másik, telt, mély hang bukott fel oldalt, és mindkét játékos, otthagyva a még remegő négyzetet, a tábla más tájai iránt kezdett érdeklődni. De itt is minden hiába volt. Harsány hangon szólongatták egymást a leghatalmasabb erők a táblán — aztán ezek is lecserélődtek, és két sakkerő megint csak lakktól csillogó faragott bábuvá változott. Aztán hosszú-hosszú töprengés következett, melynek során Luzsin a tábla egyik pontjáról kiindulva tíz képzeletbeli partit játszott le egymás után, és hirtelen kitapintott egy elragadó, kristálytörékeny kombinációt — ami halk pendüléssel hullt szét Turati válaszlépése után. De Turati sem tudott semmit sem csinálni, úgyhogy a két ellenfél időnyerés céljából — hiszen az idő a sakk világában könyörtelen — ugyanazt a két lépést ismételte, fenyegetés és védelem, fenyegetés és védelem —, ám eközben mindketten egy rendkívül bonyolult kombináción gondolkoztak, melynek semmi köze sem volt ezekhez a gépies lépésekhez. Turati végül is rászánta magát erre a kombinációra — egyből zenei vihar kerítette hatalmába a táblát, s Luzsin makacsul kereste benne a neki szükséges tiszta kis hangot, hogy belezengje a mennydörgő harmóniába. Most minden az élettől zihált a táblán, minden egyetlen helyen, összpontosult, egyre feszesebbre és feszesebbre ajzódott; pillanatnyi megkönnyebbülés volt két bábu eltűnése, és ismét — furioso. Mámorító és borzalmas útvesztőkben bolyongott Luzsin gondolata, nagy néha Turati nyugtalan gondolatával találkozva bennük, mely ugyanazt kereste, amit ő. És mindketten egy időben értették még, hogy világos nem köteles végigvinni az elgondolását, ritmust kell vltani, Turati gyorsan kierőszakolt egy cserét, és a táblán tovább csökkent az erők száma. Újabb lehetőségek tűntek fel, de még senki sem tudta megmondani, ki áll jobban. Luzsin támadást készített elő, de ehhez előbb végig kellett járnia a változatok labirintusát, melyben minden lépése vészjóslóan kongott. Hosszasan elgondolkozott: úgy tűnt, még egy utolsó, hihetetlen erőfeszítés, és megtalálja a győzelemhez vezető titkos lépést. Lényegébe hirtelen kívülről, léte határain túlról fájdalom hatolt — hangosan felkiáltott, rázogatta a kezét, melyet megégetett a gyufa lángja —, rá akart gyújtani, de aztán a gyufát elfelejtette a cigarettához emelni. A fájdalom azonnal elmúlt, de a tűz fényénél valami kibírhatatlanul félelmest látott meg, megértette, micsoda szörnyűséges sakkörvénybe került, önkéntelenül ismét a táblára nézett, és a még soha nem érzett fáradtságtól ellankadtak a gondolatai. De a sakk irgalmatlan volt, fogva tartotta és magával rántotta őt. Volt ebben borzalom, de csakis ebben volt harmónia, hiszen mi van a világon a sakkon kívül? Homály, ismeretlenség, nemlét… Hirtelen észrevette, hogy Turati már nem ül, hanem áll, kezét tördelve. „Függő, mester — mondta mögötte egy hang. — Borítékolja a lépést.” „Nem, még ne” — könyörgött Luzsin, szemével keresve, ki szólt hozzá. „Függő” — ismételte ugyanaz a hang, ismét hátulról, amolyan szeleburdi hang. Luzsin fel akart állni, de nem tudott.

Először valaminek a piros sarka bújt elő, aztán az egész tárgy — olyasmi, mint egy lapos bőrkötésű jegyzetfüzetecske. Luzsin megnézte, felvonta a szemöldökét, a kezében forgatta egy ideig, és oldalt kikapcsolva óvatosan kinyitotta. Nem könyvecske, hanem egy kis összecsukható, szattyánbőr sakktábla volt. Luzsinnak azonnal eszébe jutott, hogy egy párizsi klubban kapta ajándékba — az ottani versenyminden résztvevőjének osztogattak ilyen apróságokat — talán valami cég reklámjaként vagy talán csak úgy emlékbe a klubtól. A tábla szélén, rekeszekben, körömhöz hasonló celluloiddarabkák voltak, mindegyiken egy sakkfigura képe. E darabkákat a hegyes felükkel kellett bedugdosni a négyzetek alján levő keskeny résekbe, s a lekerekített rész a rárajzolt figurával laposan ráfeküdt a négyzetre. Nagyon elegáns és szépen kidolgozott volt — az a kis vörös-fehér tábla, a helyes kis celluloid körmöcskék, s hozzá az arannyal nyomott betűk a tábla vízszintesés az aranyozott számok a függőleges oldala mentén. Luzsin, száját eltátva a csodálkozástól, elkezdte berakosgatni a körmöcskéket — előbb egyszerűen csak a gyalogokat a második sorra —, aztán meggondolta magát és óvatosan, az ujja hegyével fogva meg a betolható képecskéket, felállította azt az állást, amelynél függőben maradt a Turati elleni játszmája. A figurák egy szempillantás alatt a helyükre kerültek, s egy csapásra megszűnt a dolog anyagszerűsége: a tenyerén kinyitott kis tábla érzékelhetetlenné és súlytalanná vált, a szattyán rózsaszín ködbe olvadt, minden eltűnt, kivéve a bonyolult, éles, váratlan lehetőségekkel teli állást.

Horváth Sz. István fordítása