„Monge, ez a barom…”

Stendhal
Részletek a Henry Brulard élete című önéletrajzi írásból
matematika, geometria, párhuzamosok, algebra, polinomok gyökhelyei, Leonhard Euler, Laplace, Lagrange, Gaspar Monge, Louis Monge, biológia, Georges Cuvier
szóelválasztás

Annyi fecsegés helyett talán elég lesz ez: Brulard (Marie-Henry), született Grenoble-ban 1786-ban, jó polgári, de nemességgel kétkedő családból – nem volt náluk meggyőződésesebb arisztokrata kilenc évvel később, 1792-ben. B. már korán megtapasztalta, milyen gonoszak és képmutatók bizonyos emberek, ebből ered ösztönös gyűlölete a vallás iránt. Gyerekkora boldog volt, egész anyja haláláig, akit hétéves korában vesztett el, aztán a papok pokollá tették. Hogy szabaduljon, rávetette magát a matematikára, s 1797-ben vagy 98-ban elnyerte az első díjat, míg öt másik növendék, akit a következő hónapban felvettek a Műszaki Főiskolára, csak másodikat kapott. Brumaire 18-a (1799. november 9.) másnapján érkezett Párizsba, de esze ágában se volt vizsgára jelentkezni a Műszaki Főiskolán. Ehelyett mint »kültag« útra kelt a tartalék sereggel, s két nappal az Első Konzul után kelt át a Szent Bernáton. Milánóban aztán unokabátyja, Daru úr – akkoriban felügyelő a hadseregnél – bejuttatta a 6-os dragonyosokhoz, akiknek Le Baron úr, a barátja, volt az ezredesük: B. először altiszt lett, majd hamarosan hadnagy. Az ezrednél, minthogy havi százötven frank járadéka lévén, gazdagnak mondta magát, s tizenhét éves volt, irigyelték és nem bántak vele túl szívélyesen; de azért szép bizonyítványt kapott az Igazgatótanácstól. Egy év múlva a derék Michaud altábornagyhoz került szárnysegédnek, részt vett a Bellegarde tábornok ellen vezetett minciói hadjáratban, alkalma nyílt meggyőződni Brune tábornok ostobaságáról, és felettébb kellemes napokat töltött Bresciában és Bergamóban. Később el kellett válnia Michaud tábornoktól, mert szárnysegéd csak főhadnagy vagy annál magasabb rangú lehetett, visszatért tehát az Albában és Saviglianóban (Piemonte) állomásozó 6-os dragonyosokhoz, Saluzzóban súlyos betegségen esett át: 14 érvágás, nevetséges kaland egy előkelő hölggyel. Tiszttársai – csupa megcsontosodott hadfi – annyira terhére voltak B.-nek, hogy végül is hazament Grenoble-ba, beleszeretett Victorine Mounier kisasszonyba; majd a kurta békeidőszakban sietve benyújtotta lemondását, és Párizsba költözött, ahol két évet töltött teljes magányban, a Perzsa leveleket, Montaigne-t, Cabanist és Tracyt olvasva azt hitte, pusztán szórakozásból foglalkozik velük, holott ezek voltak felsőbb tanulmányai.

Stendhal jegyzete a Henry Brulard élete egyik kéziratlapjának szélén

2. FEJEZET


Mindamellett azt is kezdtem belátni, hogy csak a polgárság terem olyan erélyes férfiakat, mint Rebuffel unokabátyám (St-Denis utcai nagykereskedő), Ducros atya, Grenoble város könyvtárnoka s a nagyszerű Gros (a St-Laurent utcából), rangos geometriatudós és nekem mesterem, de férfirokonaim tudta nélkül, lévén ő jakobinus, egész családom meg vakbuzgó ultra. Ezé a három férfié volt minden nagyrabecsülésem és szeretetem, már amennyire a tisztelet és a korkülönbség lehetővé tette azt a kapcsolatot, melyből a szeretet fakad. Mi több, éppúgy viselkedtem velük, mint később azokkal, akiket nagyon szerettem: szótlan voltam, merev, bárgyú és nem túlságosan kedves, sőt néha egyenesen sértő, amit az odaadás, az én teljes feloldódása magyaráz. Önérzet, én, érdek mind semmivé foszlott a szeretett személy közelében: beléolvadtam, átlényegültem. Mire vezetett ez, mikor az illető olyan j6 firma volt, mint Angela Pietragrua? De megint előreszaladok. Lesz-e hozzá erőm, hogy érthető formában írjam meg vallomásaimat? Mesélni kellene, én pedig elmélkedem mindenféle apró-cseprő eseményről, holott ezeket, épp mikroszkópi arányaik miatt, ajánlatos volna nagyon részletesen elbeszélni. Mennyi türelemre lesz szüksége, kedves olvasóm!


Azért folyamodom filozófiai módszerekhez, azért osztályozom ifjúkori barátaimat fajták szerint, mint (a botanikában) Adrien de Jussieu a növényeit, mert így talán sikerül megragadnom az igazságot, amely egyre menekül előlem. Most döbbenek rá, hogy amit 1800-ban magas hegynek néztem, többnyire nem volt több vakondtúrásnál; de ez a felfedezés már alaposan megkésett.


Valójában kitűnő nagyapám nevelt fel, Henri Gagnon úr – ő és senki más. Ez a ritka tehetségekkel megáldott ember még Ferney-be is elzarándokolt, hogy lássa Voltaire-t, aki igen kegyesen fogadta. Volt egy kis Voltaire-szobra, épp csak öklömnyi, hat hüvelyk magas ébenfa talpon. (Ez különös ízlésre vallott, de a képzőművészetek nem tartoztak az erősségei közé se Voltaire-nek, se kitűnő nagyapámnak.)

Ez a szobor ott állt az íróasztala előtt – dolgozója a hatalmas lakás legbenső szobája volt, elegáns teraszán virágpompa. Nagy kegynek számított, hogy néha beléphettem ide, és még nagyobbnak, hogy láthattam és megérinthettem Voltaire szobrát.

Mindennek ellenére, amennyire csak terjed az emlékezetem, Voltaire írásai sose tudtak megragadni, gyerekesnek tűntek. Elmondhatom, hogy e nagy ember egyetlen munkája se tetszett. Akkor még nem láttam, hogy ő volt Franciaország törvényszerzője és apostola, Luther Mártona.

Henri Gagnon úr rizsporos, kerek parókát viselt, három sor „vuklival”, lévén orvosdoktor, sőt divatos doktor, főképp a hölgyek körében – azzal is megvádolták, hogy többnek szeretője volt, például bizonyos Teyssere-nének, a város egyik legcsinosabb asszonyának, akit nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna, mert akkor épp nem akartak tudni egymásról, de aki ezt később különös módon adta értésemre. Ez a paróka okozta, hogy mindig nyolcvanesztendősnek néztem drága nagyapámat. Ideges természet volt (mint én, boldogtalan), csúz gyötörte, a gyaloglás nehezére esett, de elvből sose szállt kocsiba, és sose tette fel a kalapját – kis háromszögletű kalap volt ez, mindig a hóna alá csapta, én viszont igyekeztem megkaparintani, és nagy boldogan tettem a fejemre, amit a család tiszteletlenségnek tartott, úgyhogy végül is – tiszteletből lemondtam a háromszögletű kalapról és a könnyű sétapálcáról, melynek puszpánggyökér gombját gyöngyházberakás ékesítette.

Nagyapám igen kedvelte Hippokratész apokrif leveleit – ezeket latinul olvasta, bár tudott valamelyest görögül is – és Horatiust, Johannes Bond kétségbeejtően apró betűs kiadásában. Mindkét szenvedélyét rám is átörökítette, sőt valójában ő formálta ki egész ízlésemet, bár nem úgy, ahogy ő szerette volna, mint később majd elmondom.


7. FEJEZET


Aztán persze a családhoz tartozott apám is.

Joseph-Chérubin Beyle, a Parlament ügyvédje, később ultra és a Becsületrend lovagja, Grenoble helyettes polgármestere, 1819-ben halt meg, mint mondták, hetvenkét éves korában; eszerint 1747-ben született. 1790-ben tehát negyvenhárom évesnek kellett lennie.

Roppant barátságtalan ember volt, örökké csak birtokvásárlások és eladások jártak a fejében, rendkívül agyafúrt is volt, tíz dauphinéi furfangja szorult belé, és megszokta, hogy parasztokkal alkudozzék. Semmi sem állt távolabb tőle, mint a spanyol szellem, a nemeslelkűség hóbortja, sikerült is kivívnia Élisabeth néném ellenszenvét. Amellett iszonyúan ráncos volt és csúnya, félszeg és nők társaságában néma, pedig nők nélkül nem tudott meglenni.

Ez az utóbbi tulajdonsága megnyitotta előtte az Új Héloise és Rousseau többi művének világát, mindig rajongással beszélt Rousseau-ról, bár átkozta is mint hitetlent, mert anyám halálának hatására a vallás felé fordult, s buzgósága a legképtelenebb túlzásokba vitte. Kötelességszerűen elmondta például, akár egy pap, az összes officiumot, három vagy négy évig azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy belép valamelyik rendbe, s ettől valószínűleg csak az tartotta vissza, hogy szerette volna rám örökíteni ügyvédi állását; konzisztoriális-i kinevezését várta, ami előkelő rangot jelentett az ügyvédek között, úgy beszélt róla, mint ifjú gránátoshadnagy beszél az érdemkeresztről. Nem magamért szeretett tehát, a fiúgyermeket látta bennem, aki által továbbél a család.

Nagyon nehéz is lett volna szeretnie: 1° világosan látta, hogy én se szeretem őt, sose szóltam hozzá fontos ok nélkül, mert semmi érzéke sem volt azokhoz a szép irodalmi és filozófiai kérdésekhez, amikkel kapcsolatban nagyapámtól kértem útbaigazítást, s a nyájas öregúr meg is adta, kitűnően. Igen ritkán is találkoztunk. Szenvedélyes vágyam, hogy elkerüljek Grenoble-ból, vagyis az ő közeléből, és szenvedélyem a matematika, mint egyetlen lehetőség iránt, hogy otthagyhassam ezt a várost, melytől iszonyodtam, s melyet még ma is gyűlölök, mert ott kezdtem megismerni az embereket – matematikai szenvedélyem teljes magányra kárhoztatott 1797-től 1799-ig. Állíthatom, hogy úgy dolgoztam ebben a két évben, sőt 1796 néhány hónapjában is, ahogy Michelangelo dolgozott a Sixtus-kápolnában.

Miután végre útra keltem 1799 októberének végén – emlékszem az időpontra, mert brumaire 18, vagyis november 9-e Nemours-ban ért –, csak pénzkérésekkel zaklattam apámat, s egyre jobban elhidegültünk egymástól, minden szaván fennakadtam. Iszonyodtam tőle, mert ha eladott valami szántót egy parasztnak, nem átallott egy hétig mesterkedni, hogy zsebre vághasson 300 frankot – ebben lelte kedvét.

Mi sem volt természetesebb. Apja, aki, azt hiszem, a nagy Pierre Beyle nevet viselte, hirtelen halt meg hatvanhárom éves korában Claix-ben, a köszvény vitte el. Apám tizennyolc éves korára – a dolog tehát 1765-ben történt – ott maradt a claix-i majorsággal, amely 800 vagy 1800 frankot hozott, egy ügyészi állással és tíz lánytestvérrel, akiket férjhez kellett adni, meg egy anyával, aki gazdag örökösnő volt – azaz lehetett vagy 60 000 frankja –, és mint ilyen, akár az eleven ördög. Sokszor felképelt gyerekkoromban, ha meghúztam Azornak, a kutyájának farkát (hosszú, selymes szőrű fehér bolognai eb volt). Apámnak tehát a pénz körül forgott minden gondolata – és joggal –, én viszont utáltam az anyagiasságot. Máig se tudtam megbarátkozni a pénzzel, ha van, nem érzek semmi különös örömet, ha nincs, az igen kínosan érint.

Talán soha nem sodort össze a véletlen két gyökeresen ellentétesebb embert, mint az apám és én.

Ez magyarázza, hogy minden öröm hiányzott gyerekkoromból 1790 és 1799 közt. Ez a korszak, melyet mindenki az élet legboldogabb korszakának nevez, számomra – hála apámnak – nem volt más keserűségek és undorok hosszú soránál.


8. FEJEZET

Egyszer nagyapám megkérdezte Raillane abbét:

– Mondja csak, kedves abbé, miért tanítja ennek a gyereknek Ptolemaiosz világrendszerét, amely, mint tudja, régen megdőlt?

– Azért, uram, mert mindent megmagyaráz, amellett az Egyház is helyesli.

Nagyapám nem tudta megemészteni ezt a választ, gyakran előhozta, de nevetve; sose háborgott az ellen, ami másoktól függött, márpedig az én nevelésem apámtól függött, s bár veje tudományát nem sokra becsülte Gagnon úr, apai jogait feltétlenül tiszteletben tartotta.

Az abbénak ez a válasza azonban, melyet imádott nagyapám gyakran emlegetett, végképp megerősített hitetlenségemben: ádáz istentelen lettem, s ha lehet, még komorabb. Nagyapám jártas volt a csillagászatban, bár a számításokhoz semmit sem értett; a nyári estéket lakása remek erkélyén töltöttük, megmutatta a Kis- és a Nagygöncölt, s költői szavakkal mondta el a káldeai pásztorok és Ábrahám történetét. Így aztán némi tiszteletet kezdtem érezni Ábrahám iránt, s ekképp nyilatkoztam Reytiers-nek:

– Ez nem olyan csirkefogó, mint a Biblia többi szereplője.

Nagyapámnak megvolt, vagy kikölcsönözte a közkönyvtárból, melynek létrehozását annak idején ő szorgalmazta, Bruce Utazás Nubiában és Abessziniában című munkájának egy negyedrét alakú példánya. Ebben az útleírásban képek is voltak, ezért jutott olyan jelentős szerephez neveltetésemben.

Viszolyogtam mindentől, amit apám és Raillane abbé a fejembe akart verni. Nos, apám szóról szóra felmondatta velem Lacroix földrajzkönyvét, s az abbé úgyszintén; ennélfogva tudtam is kiválóan, de szívből utáltam.

Bruce – kitűnő nagyapám szerint a skót királyok leszármazottja – erős hajlandóságot ébresztett bennem valamennyi tudomány iránt, amelyről csak beszélt. Ő szerettette meg velem a matematikát, s ebből adódott végül is az a – nem habozom kimondani: zseniális – ötlet, hogy a matematika segítségével előbb-utóbb elszabadulhatok Grenoble-ból.

11. FEJEZET

Amar és Merlino


Apám azzal „rejtőzött el”, hogy a szomszéd utcából átjött éjszakára apósához, bár mindenki tudta, hogy két vagy három éve ott ebédel és vacsorázik. A Terror tehát enyhe, és merészen hozzáteszem: igen józan volt Grenoble-ban. Az 1815-ös Terror, vagyis apám pártjának visszavágása – bár akkorra huszonkét évet haladt a világ – szerintem kegyetlenebb volt. 1815 azonban olyan mérhetetlen undorral töltött el, hogy elfelejtettem a tényeket, s egy pártatlan történész talán másképp ítélne. Kérem tehát az olvasót, ha ugyan valaha is lesz olvasóm, kegyeskedjék figyelembe venni, hogy csak érzelmeim tekintetében kezeskedem állításaim igaz voltáról, a tényeket illetően mindig is gyatra volt az emlékezetem. Mellesleg ezért húztam mindig a rövidebbet a híres Georges Cuvier-vel szemben, aki néha megtisztelt azzal, hogy vitába szállt velem a szalonjában 1827 és 1830 között, szombati napokon.


15. FEJEZET


Az áttetsző víz megkapó ellentétet alkotott Les Granges bűzös patakjaival, melyekben nyüzsögtek a békák, s a felszínüket zöld rothadék lepte. Azt a zöld növényt ugyanis, amely ezekben a szennyes patakokban burjánzik, valamiféle oszladozó anyagnak tartottam. Ha nagyapám azt mondja: „Növény ez, mint ahogy növény a penész is, amitől a kenyér megromlik” – rövidesen megszűnt volna az undorom. Így csak attól fogva tudtam elfojtani teljesen, hogy Adrien de Jussieu úr (ez az oly természetes, oly bölcs, oly okos, oly szeretetreméltó ember) nápolyi utunk során (1832) hosszasan beszélt nekem ezekről a kis növényekről, amiket mindig a bomlás jeleinek tekintettem kissé, bár homályosan tudtam, hogy növények.1

  • 1az itt következő pár sort Stendhal áthúzta a kéziratban: „Most már igazán foglalkoznom kellene a férgek és szkarabeuszok természetrajzával, amiktől változatlanul borzadok. Már 1810-ben megvolt bennem ez a szándék, meg is vettem két kötetet Duméril úr munkájából, de az oroszországi, majd az 1813-as hadjárat és kiküldetésem a hetedik körzetbe mindent felforgatott. Grenoble-ban azért olvastam egy keveset belőlük, hogy beszélhessek róla Gauthier-nénak.”

16. FEJEZET


Nagyon szerette a geológiát, s bizonyára híve vagy ellenfele lett volna Élie de Beaumont úr gyűrődési elméletének, amit én ragyogónak tartok. Nagyapám tűzbe jött, s ez itt a lényeg, mikor bizonyos Guettard úr geológiai eszméit magyarázta nekem, személyesen ismerte ezt a Guettard-t, ha nem tévedek.


Nagyapám mindennap megöntözte a virágait, inkább kétszer is, mint egyszer, és Séraphie sose tette ki a lábát a teraszra, úgyhogy itt egy kis nyugságom volt. Mindig segítettem nagyapámnak a virágokat megöntözni, ő pedig Linnéről és Pliniusról beszélt nekem, nem kötelességszerűen – élvezetből.

Íme, mennyi mindent, milyen végtelenül sokat köszönhetek ennek a kiváló embernek. Ráadásul nem sokat tartott a tudákos alakokról (a mai Lerminier-kről, Salvandykról stb.), olyanféle szellem volt, mint Letronne úr, aki nemrég detronizálta Memnont, s vele Memnon szépen zengő szobrát. Nagyapám ugyanilyen érdeklődéssel beszélt nekem Egyiptomról is, megmutatta a múmiát, amit az ő sugallatára vásárolt a Városi Könyvtár; itt a kitűnő Ducros atya (az első kiemelkedő tehetségű ember, akivel életemben beszéltem) azt se tudta, hogy járjon kedvembe. Nagyapám, bár Séraphie, apám hallgatásától támogatva, erősen ellenezte ezt, elolvastatta velem a Szethoszt (Terrasson abbé nehézkes regényét), amit akkor isteninek találtam. A regény olyan, mint a vonó, a hegedű teste pedig, mely a hangokat kibocsátja, az olvasó lelke. Az én lelkem akkor nagyon fel volt zaklatva, mindjárt elmondom, hogy miért.

Amíg nagyapám a karosszékében ülve olvasott (D), a kis Voltaire-mellszoborral szemben (V), én a könyvei közt (B) kutakodtam, egyik-másik negyedrét Pliniust felütve, melyben a fordítás mellett ott volt az eredeti is. Főképp a természetrajzát kerestem.


17. FEJEZET


Grenoble-ban apám mindig rejtőzködött, vagyis nagyapámnál lakott, és napközben nem hagyta el a házat. Politikai szenvedélye nem tartott tovább másfél évnél. Látom magamat, amint Allier-hez, a Szent András téri könyvkereskedőhöz megyek ötven asszignáta-frankkal, mert megkért, hogy vegyem meg neki Fourcroy Kémiáját, amely aztán a mezőgazdaság felé terelte. Nagyon is megértem, mi szülte ezt a szenvedélyét: csak Claixben sétálgathatott.


20. FEJEZET


Még korábban – vagy későbben – heves érdeklődés támadt bennem az optika iránt: a városi könyvtárban elolvastam Smith Optikáját. Szerkesztettem egy szemüveget is, amellyel a szomszédot figyeltem, miközben úgy tűnt, mintha magam elé néznék. Az optika megint olyan terület volt, melyen egy kevés ügyességgel komoly munkára lehetett volna bírni, arra is serkentve egyúttal, igyekezzem matematikából is zsebre vágni egy jobbfajta díjat. Innen az asztronómia már csak egy lépés lett volna.

23. FEJEZET

A Központi Iskola


Jó néhány évvel később, 1817 táján, megtudtam Tracy úrtól, hogy a Központi Iskolákkal kapcsolatos kitűnő törvényt nagyrészt ő [Stendhal apai nagyapja – A szerk.] dolgozta ki.

A bizottságnak, mely azzal a feladattal alakult meg, hogy a megyei hatóság számára összeállítsa a kinevezendő tanárok listáját, s megszervezze az iskolát, nagyapám lett az elnöke, és méltán. Nagyapám rajongott az irodalomért és a művelődés ügyéért, s negyven év óta ő állt minden irodalmi és liberális kezdeményezés élén Grenoble-ban.

Séraphie keményen megrótta, amiért elfogadta ezt a szervező bizottsági tagságot, a Városi Könyvtár alapítója azonban tekintélyének tartozott azzal, hogy ő legyen a Központi Iskola feje.

Durand úr, aki a házunkhoz járt órákat adni nekem, latintanár lett – hogy tehettem volna meg, hogy ne hallgassam meg az előadásait a Központi Iskolában? Ha él, Séraphie bizonyára talált volna valami ürügyet, így azonban apám beérte annyival, hogy mély értelmű és komoly megjegyzésekkel mutatott rá a veszélyre, amely a helytelen tudás révén az erkölcsöket fenyegeti. Nem éreztem semmi örömet; az iskolát ünnepélyes üléssel nyitották meg a könyvtár termeiben, s ezen nagyapám beszédet mondott.


A tanárok a következők voltak: Durand úr: latin nyelv; Gattel: általános nyelvészet, sőt logika is, ha nem tévedek; Dubois-Fontanelle, az Ericia vagy a Vesta-szűz című tragédia szerzője és huszonkét éven át a Gazette des Deux-Ponts szerkesztője: szépirodalom; Trousset, fiatal orvos, nagyapám védence s mondhatni tanítványa: kémia; Jay, egy öt láb tíz hüvelyk magas égimeszelő, nagyzoló fráter, akiben árnyéka se volt a tehetségnek, csak lelkesíteni tudott (telebeszélni a gyerekek fejét): rajz – hamarosan háromszáz növendéke volt; Chalvet (Pierre-Vincent), egy laza erkölcsű szegény ifjú ember, igazi tehetségtelen szerző: történelem – a beiratkozási díjakat is neki kellett összegyűjtenie, meg is dézsmálta a pénzt három kétes erényű és mesterségű nővérrel, akiktől újra megkapta a vérbajt, ez el is vitte nem sokkal később; végül Dupuy, a legdagályosabb és legatyaibb polgár, akit valaha ismertem, a matematikát oktatta, a tehetség árnyékának árnyéka nélkül. Földmérőnek is épp hogy megjárta, s tanár lett abban a városban, melynek egy Gros-ja volt! Nagyapám azonban egy kukkot sem értett a matematikából, s utálta ezt a tudományt, amellett Dupuy atyánk (így hívtuk; ő meg „gyermekeim”-nek szólított bennünket) a dagályával igen nagy tekintélyt szerzett magának Grenoble-ban, ami nem csoda. Egyébként ez az üresfejű ember is felettébb bölcsen szólt egyszer:

Gyermekem – mondta –, igyekezz megismerni Condillac Logikáját, mert ez az alapja mindennek.

Ez ma is szent igaz, bár Condillac nevét most már Tracyéval illik felcserélni.

A legjobb az egészben az, hogy Dupuy úr már az első szavát sem értette annak a Condillac-féle Logikának, melyet nekünk ajánlott; egyébként roppant vékonyka kis tizenkettedrét formájú kötet. De megint elébe vágok a dolgoknak, nem tudom fegyelmezni magam, lehet, hogy mikor átolvasom ezeket a lapokat, mindent ki kell törölnöm majd, ami nem illik bele az időrendbe.


A Központi Iskola tanárait – Gattelt, Dubois-Fontanelle-t, Trousset-t, Villars-t (egy Hautes-Alpes megyei parasztot), Jayt, Durand-t, Dupuyt, Chalvat-t, körülbelül ez a rangsor a gyerekek okulása szempontjából, az első három jeles ember volt – hamarosan kinevezték, ez nem került sokba, az épületek azonban alapos javításra szorultak. De ezeket is elvégezték, a háború ellenére is – mindent elvégeztek azokban az erélyes időkben. Nagyapám örökösen pénzért zaklatta a megyei hatóságokat.

A tanítás, úgy rémlik, tavasszal kezdődött meg, ideiglenes termekben.

(1. Kollégium vagy Központi Iskola. 2. 3. emelet. 3. A földszinten matematikaterem. 4. Lépcsőház. 5. Kémiaterem. 6. Földszínt. 7. Nagy matematikaterem az első emeleten. 8. Tábla. 9. A kollégium udvara. 10. Irodalomterem. 11. I. emelet. 12. A jezsuiták s egyben a kollégium temploma. 13. Gipszmintaterem. 14. Jay úr Óriási rajzterme. 15. Chalvet úr lakása. 16. Neuve utca.)

Nagyon különösen éreztem magam, amikor 1794- vagy 95-ben, tizenegy vagy tizenkét éves koromban megkezdtem pályafutásomat egy olyan iskolában, ahol tíz-tizenkét osztálytársam volt.

Úgy találtam, hogy a valóság, mélyen alatta marad fellengzős elképzeléseimnek. Társaim nem voltak sem elég vidámak, sem elég bolondosak, s a modoruk gyászos volt.

Úgy rémlik, hogy Durand úr, akinek kissé a fejébe szállt a központi iskolai tanárság, de változatlanul jóindulatúnak mutatkozott, Sallustiust kezdte fordíttatni velem, a De Bello Jugurthinót. A szabadság meghozta első gyümölcseit, dühöm lecsillapodott, kezdtem megjózanodni, és nagyon élveztem Sallustiust.

A kollégium tele volt munkásokkal, a harmadik emeleten, ahol mi tanyáztunk, sok szoba nyitva állt, ezekbe vonultam el időnként némi magányos ábrándozásra.

A szabadság, amely után annyit vágyakoztam, s amely végre itt volt, nagyon megdöbbentett. Örömömet leltem benne, de én nem ilyen örömöket vártam, s a vidám, szeretetre méltó, nemes szívű pajtások helyett, akiket képzeletem ígért, csupa végtelenül önző kis gézengúz vett körül.

24. FEJEZET

Társaimmal nemigen értettük meg egymást, ma már látom, milyen nevetséges voltam a gőgnek és a szórakozni vágyásnak azzal a keverékével, amely akkor eltöltött. Féktelen önzésükre spanyol fennköltségemmel válaszoltam. Nagyon bántott, mikor kihagytak a játékaikból, s ami még kínosabb volt: nem is jeleskedtem ezekben, annyi nagylelkűséggel, előzékenységgel játszottam, hogy bizonyára teljesen ütődöttnek tartottak. A gyerekek közt egyetlen dolognak van sikere: a ravasz, éber önzésnek, a már-már gátlástalan önzésnek.

Nekem nem sok sikerem volt tehát, s ezt még tetézte, hogy tartottam a tanárunktól, ettől a tudálékos kispolgártól: elég volt egy enyhe szemrehányás, egy szinte mellékesen odavetett, de jogos feddő szó, s máris könnyek szöktek a szemembe. Ezek a könnyek gyávaságra vallottak a Gautier fivérek, Saint-Ferréol, azt hiszem, Robert (ma a párizsi Olasz Színház igazgatója) és főképp Odru szemében. Az utóbbi egy nagy erejű parasztgyerek volt, erejénél csak a durvasága nagyobb, s mivel jó lábnyival magasodott bármelyikünk fölé, Góliátnak hívtuk; olyan kecsesen is mozgott, mint óriáshoz illik, de jókorákat sózott a fejünkre, ha lomha agyával végre rájött, hogy bolondítjuk.

Apja – gazdag paraszt – Lumbinben vagy a völgy egy másik falujában élt. (Ha arrafelé azt mondják: a völgy, ezen egyedül az Isére csodás völgye értendő, Grenoble és Montmélian közt. Valójában a völgy egészen a Moirans-csúcsig terjed, amint a képen is látható.)

Nagyapám, Séraphie megboldogulását kihasználva, matematika-, kémia- és rajzórákra is járatott.

Dupuy úr, ez az oly dagályos és kedélyes polgár mint közéleti személyiség afféle alsóbbrendű vetélytársa volt Gagnon doktornak. Hasra esett a nemesség előtt, de ezt az előnyét Gagnon úrral szemben ellensúlyozta az, hogy hiányzott belőle minden kedvesség és irodalmi érzék, márpedig akkoriban a társalgás leginkább ebből táplálkozott. Persze Dupuy úrnál, aki erősen féltékenykedett Gagnon doktorra, lévén az tagja a szervező bizottságnak s neki fölöttese, semmi foganatja se lett e szerencsés vetélytárs ajánlásának, s nekem be kellett bizonyítanom, hogy érdemes vagyok helyemre a matematikai teremben, s három éven át újra meg újra tapasztalnom, hogy kétségbe vonják, csakugyan érdemes vagyok-e rá. Dupuy úrnak, aki sokat (de sose túl sokat) beszélt Condillacról s az ő Logikájáról, szemernyi logika se volt a fejében. Méltósággal s bizonyos kellemmel beszélt, tiszteletet keltő ábrázata és igen udvarias modora volt.

1794-ben Dupuy úrnak igen jó ötlete támadt: már az első matematikaórán öt-hét főnyi brigádokra osztotta a földszinti termet megtöltő száz diákot, s minden brigádnak kijelölte a vezetőjét.

Az enyém a nagyok közé tartozott, vagyis már túljutott a serdülőkoron, s jó lábnyival magasabb volt nálunk. Az volt a szokása, hogy ujját ügyesen a szája elé illesztve, leköpött bennünket. A katonaságnál az ilyet vaddisznónak becézik. Panaszra mentünk hát ez ellen a vaddisznó ellen, akit, azt hiszem, Raimonet-nak hívtak, s Dupuy úr csodálatos méltósággal csapta el. Mert Dupuy úr a valence-i tüzérség ifjú tisztjeinek is adott órákat, s igen nagyra tartotta a becsületet (azt, amit karddal védenek meg).

Bezout gyatra könyve alapján haladtunk, de Dupuy úr szerencsére megemlítette Clairaut munkáját s ennek új kiadását is, melyet Biot úr (ez a szorgalmas sarlatán) jelentetett meg.

Clairaut igéire aztán kezdtek nyiladozni az elmék, melyek, ha Bezout-n múlik, talán örökre zárva maradnak. Bezout-nál minden tételt valami roppant titoknak érez az ember, melybe egy jólelkű szomszédasszony avatja be.

A rajzteremben úgy találtam, hogy Jay úr és betört orrú helyettese, Couturier úr, égbekiáltó igazságtalanságokat követ el velem szemben. Jay úrnak azonban, ha egyéb nem is, egy jeles tulajdonsága volt: a dagály, s mi ahelyett, hogy nevettünk Volna rajta, föllelkesültünk a dagályától. Jay úr szép sikerrel működött, ami sokat jelentett a Központi Iskolának, mert a papok épp elég rágalmat szórtak rá. Két- vagy háromszáz növendéke volt.

Ez a diáksereg hét-nyolc személyes padokban helyezkedett el, s mindennap új padokat kellett csináltatni. És a minták! Csupa rossz akt, amiket Pajouék rajzoltak, vagy maga Jay, otromba, darabos csúnya, karokkal-lábakkal. A fiatal Moreau dolgozott így, meg Cochin, aki olyan furán nyilatkozik Michelangelóról és Domenichinóról itáliai útirajza három kis kötetében.

A tanulmányfejeket vöröskréta-rajzok vagy ceruzarajz stílusú metszetek formájában kaptuk meg. El kell ismerni, hogy a rajztudás teljes hiánya ezeken kevésbé látszott, mint az aktokon. E tizennyolc hüvelyk magas fejek nagy művészi becse a tökéletesen párhuzamos sraffirozásban (vonalkázásban) rejlett, ami a természet ábrázolását illeti, arról nem volt szó.

Bizonyos Moulezin, egy fontoskodó alak és akkora ökör, hogy majdnem elbődült, ma pedig gazdag és fontos polgára Grenoble-nak s alighanem ádáz ellensége mindennek, ami ésszerű, csakhamar hírnevet szerzett vöröskréta-vonalkázásának tökéletes párhuzamosságával. Ő, aki korábban a lyoni Villonnenál tanult, aktokat csinált; nekem viszont, aki Le Roy úr tanítványa voltam, márpedig Le Roy urat betegsége és párizsi jóízlése mindvégig megóvta attól, hogy a sarlatánság olyan fokára süllyedjen, mint Villonne, a lyoni kelmemintázó – nekem csak a fejek jutottak, amin sokat méltatlankodtam, de ami a javamra is vált egyúttal, mert szerénységre tanított.

Ez pedig alaposan rám fért, hogy őszinte legyek. Neveltetésem rokonaim műve volt, s ők fülem hallatára kérkedtek tehetségeimmel, úgyhogy a legkülönb ifjú embernek képzeltem magam egész Grenoble-ban.


Eljött az év vége, s a bizottság és, azt hiszem, a Megye egy képviselőjének jelenlétében megtartották a vizsgákat.

Én csak egy nyomorult dicséretet kaptam, s gondolom, ezt is csak azért, hogy kedvében járjanak Gagnon úrnak, a bizottság elnökének, és Dausse úrnak, aki szintén bizottsági tag volt és Gagnon úr barátja.

Nagyapám megalázónak érezte a dolgot, s ezt tökéletes udvariassággal és szelídséggel – meg is mondta nekem. Egyszerű szavai nagy hatást tettek rám. Nevetve ennyit tett még hozzá:

– Egyebet se tudtál, mint azt a nagy hátsódat mutogatni!

Ebben a meglehetősen hátrányos helyzetben a matematikai terem táblájánál mutatkoztam.

Ez egy hatszor négy lábnyi palalap volt, öt láb magasságban erős állvány tartotta, három lépcsőfok vitt fel hozzá.

Dupuy úr levezettetett egy-egy tételt, például az átfogó négyzetét, vagy feladott egy ilyesféle példát: egy anyag öljének hét frank, négy sou, három dénár az ára; a munkás hét öl, öt láb, három hüvelyknyit készített belőle. Mennyi jár neki?

Az év folyamán Dupuy úr mindig Monvalékat hívta ki a táblához, akik nemesek voltak, Pinát, aki nemes és ultra volt, Anglést, Renneville-t, aki nemes volt, de soha, vagy legfeljebb egyszer engem.

A kisebbik Monval, ostoba képű, ostoba fickó, de jó matematikus (iskolai fogalmak szerint), útonállóknak esett áldozatul Kalábriában, 1806 körül, ha nem tévedek. Az idősebbikből, aki olyan jó viszonyban volt Paul-Louis Courier-val, leköpni való vén ultra lett… Ezredességig vitte, aljas módon tönkretett egy előkelő nápolyi hölgyet; Grenoble-ban kétkulacsossággal próbálkozott 1830 tájt, de leleplezték, s mindenki megvetette. Ez az általános és bőven kiérdemelt megvetés vitte a sírba – a szenteskedők az égig magasztalták (lásd a Gazette 1832-es vagy 1833-as évfolyamát). Szép férfi volt, hétpróbás gazember.

M. Matematikaterem. D. Dupuy úr, egy 5 láb 8 hüvelyk magas férfiú, vastag nádpálcájával, öblös karosszékében. M. Védencei, a nemesúrfiak. H. Én, aki rettentően szerettem volna, ha kihívnak a táblához, s mindig elbújtam, mert rettentően féltem, és rettentő bátortalan voltam. H’. A padom.
(1. Lépcsőház. 2. Nyaktörő lépcső, korlát nélkül. 3. A kollégium udvara. 4. Rajzterem.)

Ez a férj ugyanis, egy hírhedt fösvény fia és maga is nagy fösvény, végtelenül savanyú ember volt, s teljesen ferdén és teljesen antimatematikus módon gondolkodott. Amellett botrányosan pipogya volt; majd később elmesélem a pofonja és a szarvai történetét. 1826-ban vagy 27-ben kicsöppent a rendőrfőnökségből, ekkor elvonult a hegyek közé, s Roanne mellett szép kastélyt épített magának, ott is halt meg, nem sokkal később, egész váratlanul és még fiatalon. Savanyú alak volt, az összes dauphinéi rossz tulajdonsággal: földhözragadt, ravasz, gyanakvó, minden aprósággal vesződő.


(1. Palalap)

A táblánál az O pontban írt az ember. A felelő feje jó nyolc lábnyi magasságban volt. Én, aki havonta egyszer emeltettem ki a tömegből, s akinek Dupuy úr egy árva szóval se segített, Monvallal vagy Pinával társalgott, miközben a számokat róttam – én mindig zavarba jöttem és hebegtem. S mikor aztán a bizottság színe előtt rám került a sor, és fel kellett mennem a táblához, még jobban inamba szállt a bátorságom, végképp összezavarodtam a táblától jobb felé ülő urakat s főképp a félelmetes Dausse urat megpillantva. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne nézzek arra, csak a feladatomra figyeljek, s ezt becsülettel meg is oldottam, de untattam az urakat. Mennyire másképp zajlott le a vizsgám 1799 augusztusában! Elmondhatom, hogy matematikában és rajzban feltörtem, ahogy ezt a Központi Iskolában mondtuk, s ez nem csekély munkámba került.

Kövér voltam és nem éppen magas, világosszürke szalonkabát volt rajtam. Innen a szemrehányás.

– Végül is miért nem kaptál díjat? – kérdezte aztán nagyapám.

– Nem volt elég időm.

A tanítás ebben az évben – az elsőben – csak négy vagy öt hónapig tartott.

Kimentem Claix-be, mert még mindig bomlottam a vadászatért; de míg a környéket cserkésztem, folyton ez a mondat forgott a fejemben: „Miért nem kaptál díjat?”

Arra nem tudok visszaemlékezni, négy évig vagy csak háromig jártam-e a Központi Iskolába. Csak abban vagyok biztos, mikor kerültem ki onnan, 1799 végén volt az utolsó vizsgám, Grenoble-ban ekkor az oroszokat várták.

Az arisztokraták és rokonaim, gondolom, így fohászkodtak:

O Rus, quando ego te adspiciam!2

Ami engem illet, én csak a vizsgámért reszkettem, melynek révén elszabadulhattam Grenoble-ból. Ha valaha is visszamegyek oda, a Megyei Levéltárban és a Prefekturán némi kutatás árán megállapíthatom, 1796-ban vagy csak 1797-ben nyitották-e meg a Központi Iskolát.

  • 2Horatius-idézet. Szó szerinti fordításban: „Ó, falu, mikor látlak meg?” Az idézet francia kiejtéssel olvasva szójátékot ad. A „Rus” (falu) szó kiejtése ugyanolyan, mint a „russe” (orosz) szóé. Ebben az időben a cári Oroszország a francia forradalom ellen szervezkedő európai reakció egyik fő ereje volt.

Akkoriban a Köztársaság fennállásától számították az éveket, ez az V. vagy VI. év volt. Csak jóval később, a Császár egy ostoba rendelkezése folytán ismerkedtem meg 1796, 1797 fogalmával. Abban az időben egész közelről láttam a dolgokat.

A Császár ekkor fogott hozzá, hogy felállítsa a Bourbonok trónját, s ebben Laplace határtalan gerinctelensége is segítségére volt. Különös dolog: a költők bátor emberek, a tulajdonképpeni tudósok viszont gerinctelen szolgalelkek. Hogy hajbókolt, gazsulált a hatalomnak például Cuvier! Még a megfontolt Sutton Sharpe is kárhoztatta érte. Az Államtanácsban Cuvier báró mindig a legmegalkuvóbb nézeteket képviselte.

Amikor megalapították a Réunion-rendet, én igen bennfentes voltam az Udvarnál: valósággal rimánkodott – ez a helyes szó –, hogy megkapja. Majd ha ott tartunk, elmondom, mi volt a Császár válasza. Gerinctelenségükért járadékot kaptak: Bacon, Laplace, Cuvier, Lagrange, úgy rémlik, nem alacsonyodott le ennyire.

Ezek az urak tudják, hogy írásaikkal biztosították dicsőségüket, s abban reménykednek, a tudós majd elfödi az államférfit; pénz és kegyek dolgában a hasznosság az elvük. A híres Legendre – elsőrangú geométer –, mikor megkapta a Becsületrend keresztjét, rögtön kitűzte, megnézte magát a tükörben, s örömében ugrott egyet.

A lakás alacsony volt, beleverte fejét a mennyezetbe – félholtan esett össze. Méltó halál lett volna Arkhimédész e kései utóda számára!

Mennyi aljasságot követtek el a Tudományos Akadémián 1815 és 1830 között s azóta, hogy megkaparinthassák az érdemkereszteket! Hihetetlen dolgok történtek, ahogy Jussieu, Edwards, Milne-Edwards és Gérard báró szalonja révén megtudtam. De már elfelejtettem ezt a sok ocsmányságot.

Egy diplomata sokkal kevésbé aljas, ha nyíltan kijelenti: – Mindent elkövetek, hogy előrejussak.

Marie-Henri Beyle (ismert álnevén Stendhal) (Grenoble, 1783. január 23.–Párizs, 1842. március 23.) XIX. századi francia író. Egyike a realizmus első képviselőinek Vörös és Fekete (Le Rouge et le Noir, 1830), illetve A pármai kolostor (Le Chartreuse de Parme, 1839) című regényeiben. Kortársa, Honoré de Balzac így jellemezte: „a legromantikusabb realista és a legrealistább romantikus”.
Párizsi utcatábla

26. FEJEZET

De azok után, amiket átéltem, semmi se tudott meghatni. Nekigyürkőztem a latinnak és a rajznak, és kaptam is egy első díjat, már nem tudom, melyikből a két tárgy közül, meg egy másodikat. Élvezettel fordítottam Tacitus Agricola életét, ez volt jóformán az első eset, hogy valamelyes élvezetet leltem a latinban. De ezt az élvezetet is megkeserítette – amareggiato – tenyereseivel a langaléta Odru, ez a nagy darab, nehézfejű lumbini paraszt, aki velünk tanult, és az égvilágon semmit meg nem értett. Állandóan püföltük egymást Giroud-val, aki piros ruhában járt. Félig még mindig gyerek voltam, s életem nagyobbik felében az is maradtam.

A lelki vihar azonban, mely hónapokig dúlt bennem, mégiscsak megérlelt, kezdtem komolyan így gondolkodni:

„El kell határoznom magam, és ki kell jutnom ebből a sárfészekből.”

Erre egyetlen mód kínálkozott: a matematika. De olyan ostobán tanították, hogy semmit se haladtam, bár meg kell hagyni, hogy társaim, ha lehet, még a semminél is kevesebbet. A hórihorgas Dupuy úr úgy magyarázta a tételeket, mintha ecetkészítési receptek volnának.

És mégis: egyedül Bezout révén szabadulhattam el Grenoble-ból. De Bezout oly ostoba volt! Olyan koponya volt, mint Dupuy úr, dagályos tanárunk.

Nagyapám ismert egy szűkfejű polgárt, Chabert nevezetűt, aki a lakásán matematikából korrepetált. Arrafelé így mondják ezt, s a kifejezés pontosan talált erre a férfiúra. Engedélyt kaptam, bár elég nehezen, hogy én is eljárjak Chabert úr fent nevezett lakására; attól féltek, Dupuy úr megsértődik, amellett tizenkét frankot kellett fizetni havonta, ha nem tévedek.

Azzal érveltem, hogy aki matematikát tanul a Központi Iskolában, majdnem mind jár Chabert úrhoz, és hogy ha nem járhatok én is, az utolsó helyre kerülök a Központi Iskolában. Járni kezdtem tehát Chabert úrhoz.

Chabert úr elég jól öltözött polgárember volt, de mindig ünneplősnek látszott, s a hideg kilelte arra a gondolatra, hogy kárt tesz a mellényében vagy a szép sárgászöld nadrágjában – arca is elég kellemes polgárarc volt. A Neuve utcában lakott, a Saint Jacques utca tájékán és csaknem szemben Bourbonnal, a vaskereskedővel, akinek a nevét nagyon furcsállottam, mert polgári rokonaim a legmélyebb tisztelettel és a legőszintébb odaadással ejtették ki ezt a nevet. Azt hihette az ember, Franciaország léte-nemléte fűződik hozzá.

De Chabert úrnál ugyanaz a mellőzés várt rám, amely a Központi Iskolában annyira nyomasztott: sohase hívtak ki a táblához. A kis szobában, ahol hét-nyolc tanuló szorongott a viaszosvászon tábla körül, igen kellemetlen volt a táblához kéredzkedni, és ötödször vagy hatodszor bebizonyítani azt a tételt, amit négy vagy öt növendék már bebizonyított. Mégis többször rákényszerültem erre Chabert úrnál, különben sose jutottam volna feleléshez. Chabert úr minus habens-nek3 képzelt, és nem is változtatta meg ezt a csúf véleményét. Annál furcsább volt aztán hallani később, hogyan beszél matematikai sikereimről.

  • 3minus habens francia — idióta.

Az első időkben azonban nagyon furcsa mulasztás vagy inkább nemtörődömség volt rokonaim részéről, hogy nem kérdezték meg, feleltetnek-e, és egy héten hányszor szólítanak ki a táblához. Ilyen kicsinységekkel ők nem törődtek. Chabert úr, aki, mint mondta, mélységesen tisztelte Dupuy urat, többnyire csak azokat szólította a táblához, akiknek ez a Központi Iskolában is kijárt. Volt egy Renneville nevű fiú, akit Dupuy úr mindig kihívott a táblához, lévén nemes és Monvalék kuzinja – ebből a folyton kikerekedő szemű hülyéből úgy kellett kihúzni minden szót, s majd szétrobbantam a méregtől, látva, hogy Dupuy úr, éppúgy, mint Chabert úr, mégis elémbe helyezi.

Nem haragszom Chabert úrra, rendkívül beképzelt és fennhéjázó kis kölyök lehettem. Nagyapám és családom csodalénynek nyilvánított, végtére is öt esztendeje foglalkoztak velem, igaz?

Chabert úr, az igazat megvallva, nem volt olyan tudatlan, mint Dupuy úr. Nála találkoztam először Euler nevével és példáival: egy parasztasszony bizonyos számú tojást visz a piacra, egy csirkefogó ellopja az ötödrészét, az asszony elejti a maradék felét stb., stb.

Ezáltal sok minden megvilágosodott előttem, kezdtem sejteni, mire megy az ember az algebrának nevezett segédeszközökkel. Vigyen el az ördög, ha ezt bárki is megmondta nekem; Dupuy úr, aki annyit szavalt erről, ezt az egyszerű szót: munkabeosztás, sose ejtette ki – mert munkabeosztásról van szó, mely, mint minden téren, itt is csodákat művel, és lehetővé teszi, hogy szellemi erőinket a tárgyak egyetlen oldalára, egyetlen tulajdonságára összpontosítsuk.

Mennyire másképp haladtunk volna, ha Dupuy úr így beszél: ez a sajt puha vagy kemény; fehér vagy kék; öreg vagy friss; az enyém vagy a tiéd; könnyű avagy nehéz. E sok tulajdonság közül bennünket egyedül a súly érdekeljen. Akármekkora legyen ez a súly, nevezzük A-nak. És most, anélkül, hogy a sajtra egyetlen további gondolatot vesztegetnénk, alkalmazzuk A-ra mindazt, amit a mennyiségekről tudunk.

Ezt az oly egyszerű dolgot senki se mondta meg nekünk azon az elmaradott vidéken; azóta a Műszaki Főiskola hatása és Lagrange eszméi bizonyára az egész vidéket átjárták.

Az akkori idők nevelésének remeke egy zöld ruhás, szelíd, képmutató, kedves modorú, alig három láb magas kis pernahajder volt, aki szó szerint bemagolta a levezetett tételeket, cseppet se törődve vele, érti-e őket vagy sem. Chabert úr éppúgy kegyelte, mint Dupuy úr, s ha nem tévedek, Paul-Émile Teysseyre-nek hívták. A Műszaki Főiskola vizsgáztatója, az a hígvelejű Louis Monge, a nagy geométer fivére, aki azt a hírhedt baromságot írta (a Statika elején), nem jött rá, hogy Paul-Émile memóriája döbbenetes ugyan, de a tehetsége – semmi.

Bejutott a Főiskolára; tökéletes képmutatása, emlékezőtehetsége és csinos lányos arca itt már nem hódított úgy, mint Grenoble-ban, ennek ellenére persze tisztté avatták, de nemsokára megérintette a kegyelem, és pap lett. Sajnos, elvitte a mellbaj, élvezettel figyeltem volna élete folyását. Amikor elmentem Grenoble-ból, azon fohászkodtam csak, hogy egyszer majd kedvem szerint, amúgy istenigazában megpofozhassam.

Úgy rémlik, némi kis előleget adtam is neki Chabert úrnál, ahol tévedhetetlen memóriájával fölém kerekedett, és méltán.

Ami őt illeti, ő sose haragudott meg semmiért, és fel se vette a kis álszent kiáltásokat, melyek mindenünnen záporoztak rá, kivált miután rózsakoszorús angyalként láttuk egy körmenetben.

A kis Teysseyre volt talán az egyetlen a Központi Iskola diáktársadalmában, akin megakadt a szemem. Szép ellentétet formált a komor Benoît-val – ővele Dubois-Fontanelle úr irodalmi óráin találkoztam össze, a szókratészi szerelemre esküdött, mellyel a félkegyelmű Clapier doktor ismertette meg.

Megvan talán tíz éve is, hogy nem gondoltam Chabert úrra; lassan-lassan eszembe jut, hogy valóban sokkal kevésbé volt korlátolt, mint Dupuy úr, bár a beszéde még vontatottabb volt, s a külseje még semmitmondóbb, még polgáribb.

Becsülte Cléraut-t, s óriási dolog volt, hogy kapcsolatba kerültünk általa ezzel a zseniális emberrel, s egy kicsit kidughattuk az orrunkat a sivár Bezout-ból. Megvoltak neki Bossut és Marie abbé munkái is, néha ezekből kellett átvennünk egy-egy tételt. Még Lagrange-tól is volt néhány kéziratos aprósága, a magunkfajta aprónépnek való.

Úgy rémlik, tollal, füzetben számoltunk, egy viaszosvászon-tábla körül.

Mindenben háttérbe szorultam, talán mert rokonaim valami ügyetlenséget követtek el, esetleg elmulasztottak karácsonyi pulykát küldeni Chabert úrnak vagy a húgainak, ugyanis igen csinos húgai voltak, s ha nem vagyok olyan félénk, udvaroltam volna nekik. Nagyon tisztelték bennem Gagnon úr unokáját, amellett ők is eljártak hozzánk vasárnap misére.

Néha kimentünk földet mérni a környékre, mérőasztallal és táblával dolgoztunk; valamelyik nap egy mezőt mértünk fel a Boiteuses út mentén.


27. FEJEZET


Ez a barátság, mely tökéletes jóindulaton alapult, bensőségessé mélyült alig két hét alatt. Bigillionnak [Saint-Ismier-i igen módos falusi polgár] volt egy szerzetes nagybátyja, igen tudós ember, s gondolom, igen kevéssé szerzetes – talán bencés –, a jó Morlon atya, aki gyerekkoromban nagyapám kedvéért meggyóntatott egyszer-kétszer. Nagyom meglepett a szelídsége és a nyájassága, ez a modor merőben különbözött a vaskalapos, tudákos papok zordságától, akiket apám általában rám szabadított, mint például Rambault abbét.

A jó Morlon atya nagy hatással volt szellemi fejlődésemre, megvolt neki az egész Shakespeare Letourneur fordításában, gyerek számára meglehetősen terjedelmes munka, tizennyolchúsz kötet, amiket unokaöccse, Bigillion révén sorra kölcsönkaptam.

Szinte újjászülettem az olvasásuk közben. Shakespeare-nek megvolt az az óriási előnye, hogy rokonaim nem magasztalták, és nem tukmálták rám úgy, mint Racine-t. Mert csak dicsérniük kellett egy-egy kellemes olvasmányt, hogy nekem rögtön elmenjen a kedvem tőle.

Hogy Shakespeare hatalma teljes legyen a szívemen, azt hiszem, még apám is rosszat mondott róla.

Mindent gyanakvással fogadtam a rokonaimtól, de legfőképpen a művészettel kapcsolatos véleményeket: a legszebb dolgokat is megutáltam, ha ők dicsérték. Szívem, mely jóval érettebb volt értelmemnél, nagyon is úgy érezte, hogy olyanformán dicsérik csak, ahogy a Kingek a vallást dicsérik manapság, vagyis bizonyos hátsó gondolatokkal. És igen homályosan, de igen erősen s nagy hévvel, mely lelohadt már, azt is éreztem, hogy ha erkölcsi célok, vagyis érdekek vezetik a művészt, ez megöli a művet. 1796 és 1799 között jóformán mást se olvastam, mint Shakespeare-t. Racine-t ellenben, akit rokonaim szüntelenül magasztaltak, unalmas képmutatónak tartottam. Nagyapám elmesélte az ismert anekdotát a haláláról: állítólag abba halt bele, hogy XIV. Lajos többé nem nézett rá. Különben a verses formát se kedveltem – a mondatok túl hosszúra nyúlnak, s vesztenek világosságukból. Bosszantott, ha ló helyett paripa volt a szövegben. Képmutatásnak neveztem ezt.

Magányosan éltem egy igen szépen beszélő családban – hogy érezhettem volna a különbséget választékos és kevésbé választékos beszéd között? Honnan ismerhettem volna a nem elegáns kifejezéseket?

Corneille-től már nem idegenkedtem annyira. Akkori kedvenc íróim, bálványaim Cervantes – Don Quijote – és Ariosto voltak, persze fordításokban. Rögtön utánuk Rousseau következett, bár neki kettős hibája (drawback) volt, dicsérte a papokat, és a vallást, s apám dicsérte őt. Élvezettel olvastam La Fontaine Meséit és a Féliciát. De ezek nem voltak irodalmi gyönyörök. Az efféle könyveket az ember csak félszemmel olvassa, ahogy …-né mondta.


Talán egy évvel idősebbek voltunk valamennyien, de legföljebb eggyel, két utolsó évemet, 1799-et és 1798-at egészen magának követelte a matematika és Párizs mint végcél; mindez tehát 1797-ben vagy inkább 1796-ban történt, 1796-ban pedig tizenhárom éves voltam.

Úgy éltünk, mint az erdőben hancúrozó, kakukkfüvet rágcsáló nyúlfiak.

28. FEJEZET


Gall-lal és La Bayette-tel, úgy rémlik, a matematikateremben ismerkedtem meg, s egészen biztos, hogy itt barátkoztam össze Louis de Barrallal (jelenleg a legrégibb és legjobb barátom, senki a világon nem szeret úgy, mint ő, s gondolom, nincs az az áldozat, amit én is meg ne hoznék érte).

Nagyon kicsi, nagyon sovány, nagyon girhes volt abban az időben, úgy hírlett, túlzásba viszi azt a rossz szokást, amelynek mindnyájan hódoltunk, s ez tagadhatatlanul meg is látszott rajta. Mégis meglepő jól festett, hála a fényes mérnökhadnagyi mundérnak, mert ő már hadmérnök-jelölt volt, ahogyan nevezték: ezzel sok gazdag családot meg lehetett volna nyerni a Forradalom ügyének, vagy legalábbis mérsékelni a gyűlöletüket.


30. FEJEZET


Együtt olvastuk Adam Smith-et és J.-B. Say-t is, de aztán hátat fordítottunk ennek a tudománynak: túl sok homályt, sőt ellentmondást találtunk benne. Elsőrangú matematikusok voltunk mindketten, s a három év alatt, amit a Műszaki Főiskolán töltött, Crozet annyit haladt a kémiában, hogy ugyanolyan állást kínáltak fel neki, mint a Thénard úré (Thénard ma szintén főrend, de mi akkor nem láttuk kiemelkedő tehetségnek; egyedül Lagrange-ért és Monge-ért lelkesedtünk; még Laplace-t is jóformán csak afféle megvilágosítónak tekintettük, akinek inkább a megértetés, a tanítás, s nem a kitalálás a hivatása). Crozet-val elolvastuk Montaigne-t, és már nem is tudom, hányszor Letourneur Shakespeare-jét (bár nagyon jól tudtunk angolul).

Öt-hat órákat tanultunk együtt, miután megkávéztunk az Université utcai Hambourg szállóban, ahonnan jól látszott a Francia Műalkotások Múzeuma, ez a remek, már-már tökéletes gyűjtemény, melyet ostoba Bourbonjaink aztán tönkretettek.

Talán dicsekvésnek hat, hogy az imént kitűnő matematikusnak minősítettem magam. Nos, sose értettem a differenciál- és integrálszámításhoz, de volt egy korszak az életemben, amikor szívesen eljátszogattam a gondolattal, hogy jó lenne egyenletekbe foglalni azt, amit némi merészséggel a matematika metafizikájának neveznék. És elvittem az első díjat (mégpedig minden kedvezés nélkül, épp ellenkezőleg, fölényességem ellenszenvet keltett) nyolc olyan ifjú ember elől, akiket egy hónappal később, 1799 végén, egytől egyig fölvettek a Műszaki Főiskolára.

Nem kevesebb, mint hat-nyolcszáz alkalommal ültem össze ilyen improbus4 munkára Louis Crozet-val, s minden „ülésünk” öt-hat órát tartott. Munkánkat, melyet komolyan, szemöldök-ráncolva végeztünk, a Műszaki Főiskolán használatos szóval biflázásnak hívtuk. Ezeknek az együttléteknek köszönhetem voltaképpen irodalmi műveltségem alapjait, kimondhatatlan gyönyörűséggel kutattuk az igazságot, nagy megbotránkozására Jean-Louis Basset-nak (jelenleg Richebourg báró, államtanácsi ülnök, volt alprefektus, egy gazdag Montmorency lány volt szeretője, és felettébb öntelt alak, akiben csipetnyi szellemesség sincs, de legalább nem árt senkinek). Ez a négy láb három hüvelyk magas tökmag – az is nagyon bántotta, hogy Basset-nak hívják5 – együtt lakott Crozet-val a Hambourg szállóban. Semmi más érdeméről sem tudok, mint hogy szuronydöfés érte a mellét – talán a kabáthajtókája tájékán – azon az emlékezetes napon, amikor a földszintről rohamot intéztünk a Théâtre-Français színpada ellen, és el is foglaltuk Duchesnois kisasszony tiszteletére (Uramisten, mekkora kitérő megint!), aki kitűnő volt kéthárom szerepben, és 1835-ben halt meg.

  • 4improbus latin – itt: istentelen
  • 5basset francia – tacskó, tökmag

Amikor így együtt tanultunk Crozet-val, semmit se néztünk el egymásnak, attól féltünk mindig, hogy a hiúságnak engedve elkalandozunk, mert barátaink közül senkit sem tartottunk méltónak arra, hogy részt vegyen irodalmi eszmecseréinken.

Barátaink pedig a következők voltak: a két Basset, Louis de Barral (bizalmas barátom és Louis Crozet-nak is bizalmas barátja) és Plana (professzor Turinban, tagja az összes ottani akadémiának és tulajdonosa az összes ordónak). Crozet és Plana – mindkettő barátom – egy évvel mögöttem járt matematikában, ők az aritmetikát tanulták, én meg már a trigonometriánál és az algebra elemeinél jártam.

Kút a rue de l’École Polytechnique-nél, rálátással a rue Descartes-ra (1865)
Charles Merville dagerrotípiája

32. FEJEZET


Irodalomból nekem ítélték az első díjat – megtapsoltak –, matematikából pedig dicséretet vagy második díjat kaptam, s ezért keményen meg kellett küzdenem. Dupuy úr határozott ellenszenvvel viseltetett szőrszálhasogató hajlamaim iránt.

Mindennap kihívta – és tegezve – a táblához a két Monvalt, mert nemesek voltak, s ő is azt állította magáról, hogy nemes, kihívta az ugyancsak nemes Sinard-t, Saint-Ferréol-t, védencét, a jó Aribert-t, a kedves Mante-ot stb. stb. – engem viszont a lehető legritkábban szólított ki, s akkor se figyelt rám, ami nagyon megalázott és bizonytalanná tett, mert a többiekről le nem vette a szemét. Ennek ellenére, mivel a matematika iránti szerelmem kezdett komollyá válni, ha valamin fennakadtam, előadtam neki, ahogy ott álltam a tábla előtt (H), Dupuy úr pedig öblös égszínkék karosszékében terpeszkedett D-ben; kotnyelességem rákényszerítette, hogy feleljen, s ez volt a bökkenő. Mindig arra kért, hogy kételyeimet négyszemközt tárjam elé, mert ezzel lopjuk az osztály idejét.

Aztán megbízta a jó Sinard-t, hogy oszlassa el kételyeimet. Sinard, aki sokkal okosabb volt, de könnyen hívő, egy-két óra hosszat tagadta, majd elismerte e kételyek jogos voltát, s végül bevallotta, hogy nem tud mit felelni.

Úgy rémlik, ezek a jó emberek, az egy Mante kivételével, valamennyien pusztán az emlékezet dolgának tekintették a matematikát. Dupuy úrnak leesett az álla, mikor elvittem az első díjat irodalomból, s hozzá nagy fölénnyel. Vizsgám, mely, mint a többieké is, a megyei vezetőség és a bizottság tagjainak, az egész tanári karnak és két-háromszáz diáknak jelenlétében folyt le, mulattatta az urakat. Okosan beszéltem, úgyhogy a megyei vezetőség tagjai, akiket meglepett, hogy nem kell unatkozniuk, nagyon megdicsértek, s vizsgám végeztével így szóltak:

– B. úr, a díj már a magáé, de szerezze meg nekünk azt az örömet, hogy felel még néhány kérdésre.

Ez a diadal, melyet azt hiszem, még a matematikavizsga előtt arattam, olyan becsületet és magabiztosságot szerzett nekem, hogy a következő évben Dupuy úr kénytelen volt gyakran kihívni a táblához.

Ha valaha is elvetődöm még egyszer Grenoble-ba, meg kell kerestetnem egyet s mást a Prefektura irattárában az 1794–1799-es évekből. A díjkiosztás nyomtatott jegyzőkönyvében mind megtalálhatom ezeknek az apró eseményeknek a dátumait, amikre oly jólesik annyi év után visszaemlékezni. Életem felívelőben volt, s milyen lángoló színekkel festette elém képzeletem a gyönyörűségekkel teli jövőt! … Most hanyatlóban vagyok.


33. FEJEZET


Olyan voltam ekkor, mint egy nagy folyó, amely hamarosan zuhatagként veti a mélybe magát, akár a Rajna Schaffhausen felett, ahol még békésen hömpölyög, de hamarosan roppant zuhatagként veti a mélybe magát. Az én zuhatagom a matematika volt, mely egyrészt mint eszköz, annak az eszköze, hogy hátat fordíthassak Grenoble-nak, a polgáriasság és – nevezzük csak nevén – az undor megtestesítőjének, másrészt mint szenvedély, mindent magával sodort.

A vadászat, mely arra indított, hogy meghatottan olvasgassam A falusi házat, és kivonatoljam Buffon munkáját, Az állatok történetét, amelynek pátoszán már ebben a zsenge korban is megütköztem, az apám körül nyüzsgő papok álszentségével éreztem egytestvérnek – a vadászat volt lelkem utolsó életjele a matematika előtt.

Amilyen gyakran csak tehettem, elmentem Victorine Bigillionhoz, de úgy rémlik, sok időt töltött vidéken ezekben az években. Gyakran voltam bátyjával, Bigillionnal, La Bayette-tel, Gallal, Barrallal, Michoud-val, Colombbal, Mante-tal is, de szívemet a matematikának adtam.

Még egy história, s aztán ki se látszom majd az x-ekből és y-okból.


34. FEJEZET

Azt hiszem, sort kerítettem mindenre, amiről beszélni akartam, mielőtt belefogok a grenoble-i dolgaimról szóló utolsó fejezetbe, vagyis elmondom matematikai „zuhatagom” történetét.


Minél jobban megvetettem a tanáraimat – Dupuy és Chabert urat –, annál jobban szerettem a matematikát. Bármilyen fellengősen és udvariasan, méltóságteljesen és nyájasan beszélt is Dupuy úr mindenkivel, eléggé átláttam rajta, hogy rájöjjek: sokkal tudatlanabb Chabert úrnál. Chabert úr, aki a grenoble-i polgári társadalom ranglétráján jóval alacsonyabban állt, mint ő, néha, vasárnap vagy csütörtök reggel, fogott egy Euler- vagy …-kötetet, és nekigyürkőzött a nehézségeknek. Mégis olyan volt mindig, mint egy patikus, aki tud egy csomó jó receptet, de akinél semmi se mutatja, hogyan születnek ezek a receptek egymásból, szemernyi logika, filozófia se volt ebben a fejben; nem tudom, a neveltetés vagy a hiúság, esetleg a vallás játszott-e közre, de a jó Chabert úr még a nevüket is gyűlölte ezeknek a dolgoknak.

Mai fejemmel gondolkodva két perccel ezelőtt még meglepetten – és igazságtalanul – kérdeztem magamtól, hogyhogy nem fedeztem fel rögtön az orvosságot. Nos, nem támaszkodhattam senkire, nagyapám – hiúságból – utálta a matematikát, szinte egyetemes tudásának ez volt az egyetlen fehér foltja. Ez az ember, vagy inkább: Gagnon úr soha semmit se felejtett el abból, amit egyszer elolvasott – mondogatták tisztelettel Grenoble-ban. Ellenségei egyedül a matematikára hivatkozhattak. Apám – azt hiszem, vallási elvei miatt – undorodott a matematikától, s legfeljebb az hangolta némi elnézésre iránta, hogy lehetővé teszi a birtokok feltérképezését. Örökké másolatokat készítettem neki a claix-i, échirolles-i, fontagnieu-i, cheylas-i földjei helyszínrajzairól – az utóbbi helyen (a … melletti völgyben) jó üzletet csinált.

Bezout-t éppannyira megvetettem, mint Dupuy és Chabert urat.

Volt a Központi Iskolában öt-hat eminens, akit 1797-ben vagy 98-ban felvettek a Műszaki Főiskolára, de ezek se méltatták Válaszra kifogásaimat, talán nem magyaráztam el elég világosan, vagy ami valószínűbb: kényelmetlennek találták őket.

Megvettem, vagy díjként megkaptam Marie abbé műveit, egy nyolcadrét formájú kötetet. Úgy faltam, mint valami regényt. Marie abbé más szavakkal fejtette ki a matematikai igazságokat, ami sok örömet szerzett, és kárpótolt fáradságomért, de újat semmit nem hozott.

Ezzel nem akarom azt állítani, hogy valóban nem volt új benne, talán csak nem értettem meg, nem tudtam még eleget ahhoz, hogy fölfedezzem.


A matematika iránti lelkesedésem főképp talán a képmutatás iránti undoromból táplálkozott, a képmutatást Séraphie néném, Vignonné és a papjaik testesítették meg.

Úgy képzeltem, a matematika nem tűri a képmutatást, és ifjonti együgyűségemben ugyanezt hittem a többi tudományról, melynél, mint hallottam, a matematika is szerephez jut. Mekkorát csalódtam aztán, amikor kiderült, hogy senki se tudja megmagyarázni nekem, miért ad mínusz szorozva mínusszal pluszt (– × – = +). (Ez ugyanis az algebra-ként ismeretes tudomány egyik alaptétele.)

És nemcsak hogy nem tudták megmagyarázni ezt a rejtélyt (amely pedig kétségkívül megmagyarázható, hisz az igazsághoz vezet), ennél sokkal többet ártottak azzal, hogy olyan érveket vonultattak fel, amiket maguk se nagyon értettek.

Chabert úr, amikor kérdéseimet nekiszegeztem, kínjában újra elmondta az anyagot, pontosan ugyanazt, amely ellen kifogásaim voltak, s végül mintha ilyesfélét olvashattam volna le az arcáról:

– De hisz ez a szokás, mindenki elfogadja ezt a magyarázatot. Euler és Lagrange, akiknél talán csak nem tartja többre magát, szintén elfogadták. Tudjuk, hogy nagyon okos fiú (azaz: tudjuk, hogy első díjat kapott irodalomból, és kivágta a rezet TesteLebeau úr és a megye többi vezetője előtt), de most nyilván csak a feltűnést keresi.

Ami Dupuy urat illeti, ő fölényes, már-már elutasító mosollyal felelt félénk (fellengős modora miatt félénk) ellenvetéseimre. Bár korántsem volt olyan eszes, mint Chabert úr, nem volt annyira polgár, annyira korlátolt, és talán józanul ítélte meg saját matematikai tudását.

Ma elég volna egy hét, hogy kiismerjem ezeket az urakat.

Egyvalamit azonban sose szabad szem elől veszteni.

Rokonaim, akiket az elkeseredés még szűkfejűbbé tett, üvegbura alatt neveltek, minden kapcsolat nélkül az emberekkel, s így érzelmi életem ugyan igen fejlett volt tizenöt éves koromra, de az embereket megítélni, kisded játékaik mélyére látni sokkal kevésbé tudtam, mint a többi gyerek.

Nincs is nagy bizalmam abban a temérdek ítéletben, amivel az eddigi 536 oldalt telezsúfoltam. Csak az feltétlenül igaz, amit az érzéseimről állítok, de aki az igazságra kíváncsi, tegyen a kifejezéseim elé. Egy hidegfejű negyvenéves ember kifejezései ezek, akinek érzékein már sokat tompított a tapasztalat. Világosan emlékszem, hogy mikor a mínusz szorozva mínusz-szal-t illető kétségeimet megemlítettem egy eminensnek, a szemembe nevetett; többé-kevésbé olyanok voltak valamennyien, mint Paul-Émile Teysseyre, és bemagoltak mindent. Hányszor hallottam, amint a levezetés végére érve a táblánál, kijelentik:

– Nyilvánvaló tehát stb. …

Ördögöt nyilvánvaló, legalábbis a ti számotokra – gondoltam. De az én számomra nagyon is nyilvánvalóak voltak a szóban forgó dolgok, a legjobb akarattal se tudtam kételkedni bennük.

A matematika a tárgyaknak csak egyetlen tulajdonságával (a mennyiségével) foglalkozik, de megvan az a jó oldala, hogy amit erről mond, az biztos és igaz – majdnem a teljes igazság.

Tizennégy éves koromban, 1797-ben, úgy gondoltam, hogy a magasabb matematika, amelyhez sohasem értettem, a tárgyak összes vagy csaknem összes jellemzőjét felöleli, és így, ha majd eljutok odáig, biztos, kétségbevonhatatlan s bármikor bebizonyítható tényeket fogok megtudni mindenről.

Sokáig tartott, amíg meggyőztem magamat, hogy Chabert úrnak egyszerűen nem fér a fejébe, miért berzenkedem a – × – = + ellen, hogy Dupuy úrnak sose lesz más válasza számomra, mint egy fensőbbséges mosoly, s az eminensek, akiket kérdéseimmel zaklattam, mindig bolondnak fognak tartani.

Be kellett érnem, és ma is beérem ennyivel: a –-szor – egyenlő + tétel szükségképpen igaz, hiszen a számolásban lépten-nyomon alkalmazva helyes és kétségbevonhatatlan eredményeket kapunk. A legtöbb töprengést ez az ábra okozta:

Tegyük fel, hogy RP az a vonal, mely a pozitívot elválasztja a negatívtól, ami fölötte van, az mind pozitív, ami alatta van, az mind negatív; nos, a B négyszöget annyiszor véve, ahány egységet az A négyszög tartalmaz, hogy érem el, hogy átkerüljön a C négyszög oldalára?

És hadd hivatkozzam arra a suta példára is, amely Chabert úr utánozhatatlanul vontatott és grenoble-i hanghordozásával előadva még sutábban hatott: tegyük fel, hogy a negatív mennyiségek valakinek az adósságát jelentik – vajon 10 000 frank adósságot 500 frankkal szorozva hogy lesz az illetőnek 5 000 000-s, ötmilliós vagyona, hogyan csinál tőkét a tartozásból?

Dupuy és Chabert úr is olyan képmutató tehát, mint a papok, akik nagyapámhoz járnak misézni, és imádott matematikám is puszta csalás? Nem tudtam, merre keressem az igazságot. Ó, ha valaki néhány szót ejt ekkor a logikáról vagy az igazság kiderítésének módjairól, milyen mohón hallgattam volna! Milyen kedvező volt a pillanat, hogy megismertessenek Tracy úr Logikájával! Talán más ember lett volna belőlem, sokkal jobb koponya.

Szerény kis erőimmel végül is erre a következtetésre jutottam: lehet, hogy Dupuy úr szélhámos, Chabert úr viszont hiú polgár, aki nem tudja felfogni, hogy más nehézséget láthat ott is, ahol ő nem lát.

Apámnak és nagyapámnak megvolt Diderot és d’Alembert ívrét alakú Enciklopédiája, ez a munka hét-nyolcszáz frankba kerül, illetőleg került. Iszonyú hatásnak kell ahhoz érvényesülnie, hogy egy vidéki ember könyvekbe öljön ekkora összeget, s ebből ma arra következtetek, hogy születésem előtt nyilván apám is, nagyapám is szívvel-lélekkel a filozófusok pártján állt.

Apám mindig elkomorult, ha látta, hogy az Enciklopédiát lapozgatom. A legteljesebb bizalmat éreztem ez iránt a könyv iránt, éppen mert apám idegenkedett tőle, s a házunkhoz járó papok leplezetlenül gyűlölték. Rey kanonok és püspöki helynök – nagy, öt láb tíz hüvelyk magas papírmasé-figura – különös fintorral ejtette ki, következetesen összecserélve a kettőt, Diderot és d’Alembert nevét. Lelkem mélyén roppantul élveztem ezt a fintort, ma is áhítozom az efféle örömöket. 1815-ben volt bennük részem néhányszor, látva, hogy a vitézlő nemesek nem hajlandók Nicolas Buonaparte – mert így hívták akkor ezt a nagy férfiút – zászlai alá gyűlni, jóllehet már 1807-től fogva azon fohászkodtam, bárcsak ne tudná meghódítani Angliát, mert ugyan hol talál az ember menedéket aztán?

D’Alembert matematikai cikkeit olvasgattam tehát az Enciklopédiában, de nem győztem háborogni rajta, milyen elbizakodott a hangjuk és milyen lagymatagok az igazságot illetően – egyébként nem is értettem túl sokat belőlük. Hogy lángoltam-rajongtam az igazságért akkor! Milyen őszintén hittem még, hogy a világban, ahol nemsokára én is megkezdem pályafutásomat, az igazság uralkodik! Úgy láttam, nincs más ellensége, csak a papok.

Ha már a – × – = + annyi gyötrelmet okozott, elképzelhető, milyen sötétség borult a lelkemre, amikor felütöttem a Statikát, Louis Monge-nak, a híres Monge fivérének a munkáját, akinek később Grenoble-ba kellett volna jönnie, hogy a Műszaki Főiskola részéről levizsgáztasson bennünket.

A geometria egyik legelső tétele így hangzik: „PÁRHUZAMOSNAK nevezünk két olyan egyenest, mely a végtelenben se találkozik soha.” Mármost Louis Monge, ez a barom, a Statikának mindjárt az elején körülbelül ezt írja: „Két párhuzamos egyenest úgy tekinthetünk, mint amely a végtelenben találkozik.”

Úgy éreztem, valami katekizmust olvasok, és azt is nagyon otrombát. Chabert úrhoz persze hiába fordultam magyarázatért.

– Kisfiam – mondta azzal az atyai arckifejezéssel, amely annyira nem illik az ilyen dauphinéi rókákhoz, Édouard Mounier (1836-ban főrendházi tag) szokta felölteni ezt a kifejezést –, fiacskám, idővel majd meg fogja ezt is érteni.

Azzal odalépett – a szörnyeteg! – viaszosvászon táblájához, két párhuzamos és egymáshoz igen közel futó vonalat rajzolt fel, s ezt mondta:

– Amint látja, nyugodtan állíthatjuk, hogy a végtelenben találkoznak.

Majdnem faképnél hagytam, és vele az egész tudományát. Egy gyóntató – ügyes, dolgát értő jezsuita – megtéríthetett volna ekkor, ha ilyesféle megjegyzéseket fűz ehhez a tételhez:

– Amint látja, minden csak káprázat, vagy mondjuk inkább így: nincs se igazság, se hazugság, felfogás dolga az egész. Válassza hát azt a felfogást, amellyel a legtöbbre viheti az életben. Nos, a köznép hazafias érzelmű, és örökké csak be fogja mocskolni a kérdésnek ezt az oldalát; legyen arisztokrata, mint a rokonai, és majd szerét ejtjük, hogy Párizsba mehessen, és befolyásos hölgyek felkarolják.

A Rue Descartes, a Rue Mouffetard 31-es számű háznál 1874-ben
Charles Merville dagerrotípiája

35. FEJEZET

Ha ezt elég meggyőzően tudja elmondani, gazember lett volna belőlem, és ma, 1836-ban, nagy vagyonom volna.

Tizenhárom éves koromban egyedül Duclos Titkos emlékiratai és Saint-Simon hétkötetes Emlékiratai alapján képzeltem el a világot. A boldogság netovábbjának azt tartottam, ha Párizsban élhet és könyveket fabrikálhat az ember, száz arany évjáradékkal. Marion azzal biztatott, hogy apám többet hagy rám.

Úgy rémlik, ezt mondogattam magamban: akár igaz, akár hazug a matematika, hozzásegít, hogy elkerüljek Grenoble-ból, ebből a posványból, amelytől már kavarog a gyomrom.

Ezt az okoskodást azonban igen korainak találom éveim számához képest. Folytattam hát a tanulást tovább, túlságosan letört volna, ha abbahagyom, de mélységesen nyugtalan és szomorú voltam.

Végül is a véletlen utamba hozott egy nagy embert, és megóvott tőle, hogy gazemberré váljak. Itt már másodízben történik meg, hogy a tárgy meghaladja a tárgyaló képességeit. Igyekszem majd elkerülni a túlzásokat.

Mióta a matematika bűvöletében éltem, többször hallottam emlegetni egy fiatalembert, közismert jakobinust, szenvedélyes és rettenthetetlen vadászt, aki sokkal jobban értett a matematikához, mint Dupuy és Chabert úr, de nem ez volt a mestersége. Csak éppen, mivel nem vetette fel a pénz, órákat adott annak a fonák észjárású Anglé’snek (aki később gróf és rendőrprefektus lett, és XVIII. Lajos gazdaggá tette a kölcsönök idején).

De hogy merem megszólítani, én, aki olyan félénk vagyok? És hogy teremtem elő a szükséges pénzt, amikor szörnyű drágán tanít, tizenkét sout kér egy óráért? (Ez az összeg ma nevetségesen csekélynek látszik, talán huszonnégy vagy negyven sout ért.)

Mindezt elpanaszoltam, nagy sóhajtozások közepette, jó Élisabeth nénémnek, aki talán már nyolcvanéves is megvolt akkor, de nagyszerű szíve és, ha lehet, még nagyszerűbb értelme nem volt több harmincnál. Bőkezűen kisegített egy csomó hatfrankos tallérral. És nem is ez volt az igazi áldozat, amit ez a méltán nagyon büszke és kényes lélek hozott: a különórákat titkolni kellett apám előtt, amiért jogos és megérdemelt szemrehányások érhették. Vajon Séraphie néném élt-e még? Nem merném az ellenkezőjét állítani. Alighanem kisgyerek voltam Séraphie néném halálakor, mert mikor a konyhában, Marion szekrényével szemben állva meghallottam, hogy meghalt, térdre borulva adtam hálát Istennek, amiért megszabadított nagy ellenségemtől.

Ez az esemény, Élisabeth néném nagylelkűsége, akinek a tülléraival titkon órákat vehettem ettől a szörnyű jakobinustól, végképp meggátolta, hogy gazemberré váljak. Megismerni egy férfit, aki tökéletesen megfelel a görög és római eszményeknek, s elhatározni, inkább meghalok, ha nem lehetek olyan, mint ő – mindez egy pillanat műve volt: punto (Non sia che un punto) (Alfieri).

Nem tudom, hogyan győztem le félénkségemet, s kerültem kapcsolatba Gros-val. (A freskónak ez a része lehullott, s gyatra regényíró volnék, afféle Don Rugiero Caetani, ha megpróbálnám kiegészíteni. Célzás a pisai Campo Santo freskóira és jelenlegi állapotukra.)

Nem tudom tehát, hogy jutottam oda, de látom magamat Gros kis szobájában a Saint-Laurent-ban – ez volt a város legrégibb és legszegényebb negyede, egyetlen hosszú és szűk utca a hegy és a folyó közt. Nem egyedül léptem be ebbe a kis szobába, de ki volt a tanulótársam? Talán Cheminade? Erre egyáltalán nem emlékszem, egész figyelmemet nyilván Gros kötötte le. (Ez a nagy ember már oly rég halott, hogy azt hiszem, fölösleges az úr-at kitennem.)

Sötétszőke fiatalember volt, nagyon mozgékony, de nagyon kövér, talán huszonöt-huszonhat éves, haja rendkívül göndör és elég hosszú; szalonkabátot hordott, és így szólt hozzánk:

– Hol kezdjük, polgártársak? Látni szeretném, mit tudnak már.

– A másodfokú egyenleteket tudjuk.

És akkor – nagyon okosan – magyarázni kezdte nekünk ezeket az egyenleteket, vagyis hogy miképp alakítjuk ki például az a+b négyzetet (amit aztán négyzetre emeltetett velünk: a2+2ab+b2), hogyan tételezzük fel, hogy az egyenlet első tagja egy négyzet eleje, hogyan egészítjük ki ezt a négyzetet stb. stb. stb.

Mintha az ég nyílt volna meg fölöttünk, vagy legalábbis fölöttem. Végre láthattam a dolgok miértjét, nem holmi égből pottyant patikusrecepttel kellett megoldanom az egyenleteket.

Mindez annyira magával ragadott, mint egy érdekfeszítő regény. Bár meg kell vallani, hogy amit Gros a másodfokú egyenletekről elmondott nekünk, nagyjából benne volt ócska Bezout-nkban is, csak szemünk ott nem méltóztatott észrevenni. Bezout oly szárazon adta elő ezt a részt, hogy egyszerűen nem tudtam figyelni rá.

A harmadik vagy negyedik órán áttértünk a harmadfokú egyenletekre, és itt már csupa új dolgot mondott Gros. Mintha egyenest a tudomány határára ragadott volna bennünket: ott álltunk a leküzdendő nehézséggel szemben, vagy a fátyol előtt, melyet fel kellett lebbentenünk. Például sorra elmagyarázta nekünk a harmadfokú egyenlet megoldásának különböző módozatait, bemutatta az első kísérleteket, melyek, azt hiszem, Cardano nevéhez fűződnek, aztán a fejlődést és végül a ma használatos eljárást.

Nagyon csodálkoztunk, hogy a tételeket nem vezetteti le egymás után mindegyikünkkel. Mihelyt kellőképpen megértettük a szóban forgó dolgot, áttértünk egy másikra.

Anélkül, hogy bármi módon sarlatán lett volna, Gros-ban megvolt az a tulajdonság, amely a tanár számára éppolyan fontos, minta hadvezér számára: valósággal megbabonázott. Annyi imádattal és tisztelettel vettem körül, hogy talán meg is neheztelt rám. Bár lehet, csak rosszul emlékszem, amikor ezt a kellemetlen és meglepő jelenséget, amelyet oly sokszor tapasztaltam később, rajongásaim első tárgyával is kapcsolatba hozom. Többek közt Tracy úr és Pasta asszony neheztelt meg rám túl lelkes csodálatomért.


A két utolsó évről, 1798-ról és 1799-ről jóformán semmi emlékem se maradt. Matematikai szenvedélyem annyira fölemésztette minden időmet, hogy mint Félix Faure elmesélte, túl hosszú hajjal jártam akkor, mert még azt a fél órát is sajnáltam, amit a levágatásával elvesztettem volna.


1799 nyara végén polgártársi szívemet nagyon elbúsították itáliai vereségeink, Novi meg a többi, amiknek hírét rokonaim kitörő örömmel fogadták, bár ebbe az örömbe némi nyugtalanság is vegyült. Nagyapám, aki józanabbul gondolkodott, nem szerette volna, ha az oroszok és az osztrákok bevonulnak Grenoble-ba. Bár meg kell vallanom, amit itt családom óhajairól elmondok, jóformán nem több feltevésnél, a remény, hogy hamarosan szedhetem a sátorfámat, s a matematika iránti heves és odaadó szerelmem annyira lefoglalt, hogy nemigen figyeltem rokonaim társalgására. Ha talán nem is fogalmaztam meg ilyen határozottan, ezt éreztem: „Most, mikor már ennyire vagyok, mit érdekel az efféle locsogás!”

Nemsokára egy kis önző félelem is vegyült polgártársi gyászomba. Attól féltem, hogy az oroszok közeledte miatt nem fogják a vizsgákat megtartani Grenoble-ban.


Az ellenség közeledésének csakugyan az lett az eredménye, hogy Louis Monge, a Műszaki Főiskola vizsgáztatója, nem jött el Grenoble-ba. Nekünk kell majd Párizsba mennünk, gondoltuk mindnyájan. Igen ám, tűnődtem, de hogy szerzem meg az engedélyt a családomtól egy ilyen úthoz? Elmenni a modern Babilonba, a romlás városába, tizenhat és fél éves fejjel! Rendkívüli módon felzaklatott a dolog, de határozott emlékem nincs semmi.

Eljött Dupuy úr matematika vizsgáinak az ideje, és nagy diadalt hozott számomra.

Elvittem az első díjat nyolc-kilenc ifjú ember előtt, akiknek legtöbbje idősebb volt nálam, és jobban is pártolták, s akiket két hónappal később egytől egyig felvettek a Műszaki Főiskolára.

Remekeltem a táblánál, hisz olyan dologról kellett beszélnem, amellyel legalább tizenöt hónapja szívvel-lélekkel foglalkoztam, s amelyet három éve tanultam (utánanézni, kezdettől fogva jártam Dupuy úr óráira, amiket a Központi Iskola földszinti termében tartott). Dausse úr – nyakas és nagy tudású ember –, látva, hogy tudok, csupa nehéz, fogós kérdést adott. Félelmes külsejű férfi volt, és nem bátorított senkit. (Domeniconira, a kitűnő színészre hasonlított, aki most, 1836 januárjában, mindig elbűvöl a Vallé-ban.)

Dausse főmérnök úr, nagyapám barátja (nagyapám is meghallgatta a vizsgámat, és felettébb élvezte) megtoldotta az első díjat egy negyedrét alakú Euler-kötettel. Ámbár lehet, hogy ez 1798-ban történt, mert ennek az évnek a végén is én kaptam az első díjat matematikából. (Dupuy úr két, sőt három éven át tanított bennünket.)

Rögtön a vizsga után, este, vagy inkább annak a napnak az estéjén, amikor nevem, dicsőségtől övezve, megjelent a hirdet ményen („B … polgártársnak, pontos, kitűnő feleleteiért…”, s íme Dupuy úr utolsó sakkhúzása: azzal az ürüggyel, hogy hét vagy nyolc társam ne kerüljön hátrányos helyzetbe, nem átallotta nekik is kieszközölni az első díjat, pusztán azzal az ürüggyel, hogy ne kerüljenek hátrányos helyzetbe a Műszaki Főiskolára való felvételnél, Dausse úr azonban irgalmatlanul megkötötte magát, s bevétette a jegyzőkönyvbe, és következésképpen kinyomatta, a fenti megjegyzést, vagy valami hasonlót), látom magam a Park ligetében, a Herkules-szobor és a kerítés között vonultunk el Bigillionnal és még két vagy három barátommal, akiket megrészegített a diadalom, mert mindenki úgy vélekedett, hogy megérdemeltem, és látni való volt, hogy Dupuy úr nem szível; a különórák híre, melyeket ettől a jakobinus Gros-tól vettem, én, aki egy Dupuynek lehettem a tanítványa, szintén nem hozott bennünket közelebb egymáshoz.

Nos, ahogy ott bandukoltunk, odafordultam Bigillionhoz, és bölcselkedve, mint mindig, megjegyeztem:

– Ilyenkor az ember az ellenségeinek is megbocsát.

– Épp ellenkezőleg – volt a válasz –, lerohanja őket.

Az öröm a fejembe szállt egy kicsit, az igaz, elmefuttatásaimmal ezt akartam leplezni, Bigillion válasza azonban voltaképp jól tükrözi az ő mélységes józanságát és gyakorlatiságát, s egyszersmind megmutatja az én fellegekben járó spanyolkodásomat is, amelynek, sajnos, rabja voltam egész életemben.

Látom a körülményeket: Bigillion, társaim meg én nem sokkal azelőtt olvastuk el a hirdetményt s benne a rám vonatkozó mondatot.

A Koncertház átjárója alatt, a megye vezetői aláírásával, ott függött a vizsgák jegyzőkönyve: a koncertterem ajtajára szögezték ki.


Szó került arról is, hogy még egyszer le kell vizsgáznom Dupuy úrnál, s én halálosan fáradt voltam, meghajszolt, elcsigázott. Újra átvenni az aritmetikát, geometriát, trigonometriát, algebrát, a kúpszeleteket, a statikát, felkészülni egy második vizsgára iszonyú robotot jelentett volna. Erre már csakugyan nem futotta az erőmből. Ez az újabb erőpróba, melyre számítottam ugyan, de csak decemberre vártam, megutáltatta volna velem imádott matematikámat. Szerencsére Dupuy úr, akinek szüretre kellett mennie Noyarey-ba, éppúgy húzódozott a dologtól, mint én, s ez lett a megmentőm. Közölte velem – mégpedig tegezve, ami a jóindulat legfőbb jele volt nála –, hogy pontosan ismeri a tudásomat, miért is újabb vizsgára semmi szükség, és nagy méltósággal, akár egy püspök, fényes bizonyítványt állított ki, mely egy valótlanságot bizonyított, azt tudniillik, hogy újra levizsgáztatott a Műszaki Főiskolára felvétel szempontjából, s ez a vizsga nagyszerűen sikerült.


36. FEJEZET

Párizs


Ma már világosan látom, amit 1799-ben csak igen homályosan éreztem, hogy tudniillik Párizsba érkezésemkor két régi és hő vágyam tárgya foszlott hirtelen semmivé. Rajongtam Párizsért és a matematikáért. Nos, a hegyek nélküli Párizs olyan mélységes utálatot ébresztett bennem, hogy már-már elfogott a honvágy. A matematika pedig már nem volt számomra több, mint az előző napi örömtűz állványzata (Torinóban láttam ilyet, 1802 János-napja után).

Sokat gyötrődtem e változások miatt, bár tizenhat és fél éves koromban még nem láttam se a miértjüket, se a hogyanjukat.

Párizst tulajdonképpen csakis azért szerettem, mert Grenoble-ot mélységesen utáltam.

Ami a matematikát illeti: ez csak eszköz volt. 1799 novemberében még gyűlöltem is egy kicsit, mert féltem tőle. Eltökéltem, hogy nem vizsgázom le Párizsban, mint az a hét vagy nyolc társam, aki utánam még első díjat kapott a Központi Iskolában, s akit egytől egyig felvettek. De ha apám csak egy kicsit is törődött volna velem, rákényszerít, hogy letegyem a vizsgát, fölvesznek a Főiskolára, s akkor már nem élhettem volna Párizsban vígjátékokat fabrikálva.

Összes szenvedélyem közül ez az egy maradt meg.

Semmiképp sem értem, s ez harminckét évvel az események után ütött először szöget a fejembe – most, hogy ezekről írok, semmiképp sem értem, miért nem kényszerített rá apám a vizsgázásra. Valószínűleg bízott bennem, hiszen látta, mennyire rajongok a matematikáért. Apámat egyébként csak az érdekelte, ami a közelében volt. Ennek ellenére pokolian féltem, hogy rám parancsol, és mégis bekerülök a Főiskolára, s remegve vártam a tanévkezdést jelző hirdetmény megjelentét. Egzakt tudományoknál képtelenség a harmadik órán beülni a padba.


37. FEJEZET


Olyan sokáig éltem szerelmi házasságban a matematikával, hogy ma is bolondulok a jó meghatározásokért, mert ezek nélkül minden csak körülbelül érvényes.

Nagy tudósok párizsi utcatáblái
Jegyzet

…hirtelen elhatározással – 1835. november 23-án – belekezd az Henry Brulard életébe. Vissza kell pillantania ifjúkorára, a csodálatos milánói évekre, hogy kiheverje a megtorpanás megrázkódtatását; önmagával kell foglalkoznia ismét, hogy erőt merítsen letörtségében.

Az Henry Brulard élete önéletírás, az ifjúsághoz való visszatérés, az önvizsgálat regénye. Ennek a művének olyan előzményei vannak, hogy nyugodtan mondhatjuk: hosszú évekig érlelődött benne. Kezdjük a Naplóval, melynek első sorait 1801-ben vetette papírra, csaknem egy esztendővel azután, hogy a napóleoni hadsereggel Milánóba érkezett. Eleinte meglehetősen szorgalmasan írta, azután egyre rendszertelenebbül, míg végül az utolsó évekből már csak néhány soros följegyzések maradtak ránk. Az utolsó dátum: 1823. Sohasem gondolt arra, hogy ezeket a füzeteket valaha is közönség elé bocsátja. Önmagának írta és önmagáról meg körülményeiről, mintegy beszélgetett önmagával. Az embernek az az érzése: csak azért vállalkozott a naplóírásra, hogy gondolatait szavakba öntve is lássa; arra törekedett, hogy a szó eszközével tiszta és világos formát adjon gondolatainak. Meg akarta tanulni az írás mesterségét. Aztán lelkiállapotát figyelte kíváncsian, szinte feszülten, és leírta énjének minden rezdülését; így született meg a másik előzmény, az 1832-ben írt különös, önelemző mű, az Egotista emlékezések. És egyéb előzményei is vannak: készülő műveinek margójára írt széljegyzetei, levelek és ügyiratok hátlapjaira odavetett megjegyzések, néhány szavas vagy mondatos jellemzések, portrék, könyvekbe firkantott vélemények. Ezekből a szétszórt mondatokból, töredékekből, jegyzetekből szinte összeállítható az élettörténete, sőt szellemének arcképe is: ezekben a mozaikdarabokban az Henry Brulard életének csaknem teljes nyersanyaga együtt van.

Az Henry Brulard élete már a nyilvánosságnak készül; sietve és gyorsan írja; egy-egy résznél hosszabban elidőzik, meg is jegyzi az egyik fejezetnél, kéziratának lapszélén: tudja, hogy itt hosszadalmasabb a kelleténél, de szórakoztatja a fölidézett esemény. Nem bajlódik a csiszolással, a szerkesztéssel, az arányok szabatos meghatározásával, mert arra gondol, megadatik majd neki, hogy kedve szerint javítsa, amit kéziratában később, újraolvasva, javítandónak ítél. Ám az sem adatott meg neki, hogy befejezze.

Az első megszakítás még nem veszedelmes, mert csak néhány napra hagyja abba a munkát, akkor, amikor arról a jókedvről és boldogságról számol be, mely első lépéseit kísérte Itáliában, 1800-ban. A fölidézett emlék keltette izgalom veszi ki kezéből a tollat, de aztán annál nagyobb igyekezettel írja emlékeit arról a csodálatos milánói tavaszról. Mert az írás vigasztalás neki – ahogy egyik lapszéli megjegyzésében írja – abban a környezetben, melyben az unalom megfagyasztja szellemét.

A második megszakítás végleges. 1836. március 26-án azt írja kéziratának margójára, hogy megkapta a hírt szabadságának engedélyezéséről, és hamarosan utazik Párizsba. „Képzeletem másfelé száll” – írja ugyanitt, és többé nem tud koncentrálni az írásra, hanem útitervét készíti. Emlékeinek írása helyett azt jegyzi a kéziratlapra, hol száll hajóra, milyen útvonalon utazik Párizsba, kit látogat meg. És 1836. május 11-én elindul Civitavecchiából, május 24-én pedig megérkezik Párizsba. Az Henry Brulard életének kéziratát többé nem veszi kézbe, befejezetlenül hagyja az utókorra.

Forrás

Stendhal: Henry Brulard élete · Egotista emlékezések. Fordította Somogyi Pál László és Szekeres György. Henri Martineau vázlatos Stendhal-életrajzát fordította és a jegyzetekben a művek történetét írta Belia György, a tárgyi magyarázatokat összeállította Benyhe János. A szöveghűséget ellenőrizte Réz Ádám. A sorozatot szerkeszti és a hatodik kötetet gondozta Benyhe János. Budapest: Magyar Helikon, 1969. (Stendhal művei, 6.) [A fordítás alapjául a Bibliothéque de la Pléiade sorozatban megjelent Stendhal: Oeuvres intimes című francia kiadás (Paris, Gallimard, 1955) szolgált.]