Stendhal viszonyulása a matematikához és matematikus kortársaihoz

Udaï Venedema
matematika, algebra, geometria, Stendhal, Monge, Laplace, Lagrange, Fourier
szóelválasztás

Stendhalt a legtöbben úgy ismerjük, mint a Vörös és fekete vagy A pármai kolostor szerzőjét. Az már azonban kevésbé köztudott, hogy ezek mellett rengeteg személyes jellegű írásnak is a szerzője, melyek a Journal [magyarul Bizalmas írások címen jelent meg válogatás a naplóból és a levelekből – A szerk.] és a Henry Brulard élete című kötetekben láttak napvilágot. A Pléiade kiadásban a kötetek átlagos terjedelme 1000 oldal, melyből 500 oldalon a kritikai jegyzetek foglalnak helyet. A sorozat első két kötete tartalmazza a regényeket, míg a személyes írások három kötetet tesznek ki. Ezek mellett további két kötetben jelentek meg a cikkei és útleírásai. Az itt megjelenő idézetek mind a Pléiade kiadásból származnak.

  • aA szerzőről annyit tudok, hogy feltehetően Lyonban él, és nívós matematikatörténeti kötetekben is láttam már neki szóló köszönetnyilvánítást. – A szerk.

A fiatal Beyle számára a matematika menedéket jelentett családjának légköre elől. És ekkor hirtelen megérkezett Párizsba, ahol félbeszakítva addigi matematikai tanulmányait, már a Műszaki Főiskola (École Polytechnique) felvételi vizsgáira sem jelentkezett. Inkább drámaíróként próbált érvényesülni, és kezdetben fiatal színésznőkkel szórakoztatta magát. Éppen ezért nem lehet teljesen megbízni abban, amit a matematikáról és a matematikusokról mondott. Többek között beismerte azt is, hogy:

[…] sose értettem a differenciál- és integrálszámításhoz […]

Henry Brulard élete, 257. p.; Somogyi Pál László fordítása

Ezért igencsak megdöbbentem, amikor először hallottam a „párhuzamosokkal” kapcsolatos anekdotát. Stendhal először elmagyarázza, hogy milyen nehézségei adódtak a negatív előjelek használatának szabályait illetően, melyet tanárai nem tudtak neki elmagyarázni:

Ha már a – × – = + annyi gyötrelmet okozott, elképzelhető, milyen sötétség borult a lelkemre, amikor felütöttem a Statikát, Louis Monge-nak, a híres Monge fivérének a munkáját, akinek később Grenoble-ba kellett volna jönnie, hogy a Műszaki Főiskola részéről levizsgáztasson bennünket.

A geometria egyik legelső tétele így hangzik: PÁRHUZAMOSNAK nevezünk két olyan egyenest, mely a végtelenben se találkozik soha. Mármost Louis Monge, ez a barom, a Statikának mindjárt az elején körülbelül ezt írja: Két párhuzamos egyenest úgy tekinthetünk, mint amely a végtelenben találkozik.

Úgy éreztem, valami katekizmust olvasok, és azt is nagyon otrombát. Chabert úrhoz persze hiába fordultam magyarázatért.

– Kisfiam – mondta azzal az atyai arckifejezéssel, amely annyira nem illik az ilyen dauphinéi rókákhoz, Édouard Mounier (1836-ban főrendházi tag) szokta felölteni ezt a kifejezést –, fiacskám, idővel majd meg fogja ezt is érteni.

Azzal odalépett – a szörnyeteg! – viaszosvászon táblájához, két párhuzamos és egymáshoz igen közel futó vonalat rajzolt fel, s ezt mondta:

– Amint látja, nyugodtan állíthatjuk, hogy a végtelenben találkoznak.

Majdnem faképnél hagytam, és vele az egész tudományát. Egy gyóntató – ügyes, dolgát értő jezsuita – megtéríthetett volna ekkor, ha ilyesféle megjegyzéseket fűz ehhez a tételhez:

– Amint látja, minden csak káprázat, vagy mondjuk inkább így: nincs se igazság, se hazugság, felfogás dolga az egész. Válassza hát azt a felfogást, amellyel a legtöbbre viheti az életben. Nos, a köznép hazafias érzelmű, és örökké csak be fogja mocskolni a kérdésnek ezt az oldalát; legyen arisztokrata, mint a rokonai, és majd szerét ejtjük, hogy Párizsba mehessen, és befolyásos hölgyek felkarolják.

Henry Brulard élete, 297–298. p.; Somogyi Pál László fordítása

Megdöbbenésem a kritikai apparátus teljes hiányából adódott, mely alapos magyarázattal szolgálhatott volna ezzel kapcsolatban. Victor Del Litto úr, aki vonzó személyiség és gyakorlatilag a legalkalmasabb a Pléiade kiadás szerkesztésére, nem rendelkezett matematikai képzettséggel és így nem is tudta helyesen értelmezni az anekdotát. Helyette inkább két másik cikkre hivatkozott:

1. F. Michel: Stendhal mathématicien. Stendhal Club no. 20, 15 Juliet 1963, 289. p.; Études Stendhaliennes. Paris, Mercure de France, 1972, 386–400. p.

2. J. Théodoridès: Stendhal du côté de la science.

Amint azt a belőlük nyert idézetek is mutatják, ennek a két cikknek sem volt tudomása arról, hogy a Statique bizony a híres Monge (első) könyve és nem a testvéréé.

Louis Monge (1748–1827) 1799-re már valóban felelős volt a Műszaki Főiskola jelentkezőinek toborzásáért Franciaország összes tartományában, mégsem őt találjuk a háttérben. A

TRAITÉ ÉLÉMENTAIRE DE STATIQUE, A L’USAGE DES COLLEGES DE LA MARINE. Paris, Musier 1788. In–8 [A statika elemei a tengerészeti iskolák számára]

az a kötet, amelyben számos sikertelen próbálkozás után, végül megtaláltam a „corpus delicti”-t (12. p., 3. ábra):

La direction des deux forces P, Q, & celle de leur résultante R étant parallèle, on peut les regarder comme concourant en un même point infiniment éloigné, & les deux forces P, Q comme appliquées toutes deux à ce point […]

Minthogy a két erő, P és Q, valamint az R eredő iránya párhuzamos, úgy vehetjük, mintha ugyanazon végtelen távoli ponton haladnának át, és mindketten ugyanebben a pontban hatnának […]

Az egyetlen magyarázat, amit arra vonatkozóan találtam, hogy Stendhal miért keverte össze a két testvért, Stendhalnak a híres Monge (1746–1818), vagyis Gaspard iránt tanúsított mélységes tiszteletén alapszik. Ő az egyetlen matematikus Lagrange kiemelkedő példáján kívül, akit Stendhal nem mint „sarlatán”-t idéz. Persze Lagrange esetében nagy előny volt itáliai származása, ami a „milánói Beyle” számára sokat jelentett:

Legutóbb két zseniális ember volt Franciaországban, Monge és Lagrange. Monge annak a Műszaki Főiskolának (École Polytechnique) volt egyik alapítója, ami kitűnő mérnökökkel árasztotta el az országot. Napóleon minden évben egy hajózható csatornát akart építeni, majd azt a következő évben eladni, és a bevételből egy újabb hajózható csatornát építeni. Háborúi mellett, utakra és csatornákra évente 25–30 milliót áldozott, többet, mint XIV. Lajos az ugyanilyen felújításokra, uralkodásának teljes 19 éve alatt.

The New Monthly Magazine,b 1823. március, 127–128. p. (Foreign Publications); M. de Pommeuse Franciaország hajózható csatornái című könyvének ismertetőjében
  • bA The New Monthly Magazine and Literary Journal című brit folyóiratot Henry Colburn publikálta 1814 és 1884 között. Egyes évfolyamai megtalálhatók a Google által digitalizált anyagok között.

Marie-Henri Beyle (Stendhal), 1835
Louis Ducis, Bibliothèque Sormani, Milánó
Gaspard Monge
Pierre-Simon Laplace
Joseph Fourier
Joseph-Louis Lagrangre
Adrien-Marie Legendre és Joseph Fourier arcképe a legutóbbi leletek tükrében
A corpus delicti

Láthatjuk, hogy Stendhal angol folyóiratokkal működik együtt és az foglalkoztatja, hogy mi lenne hasznos Anglia számára. Stendhal ezek szerint anglomán lett volna? Biztosan nem, hiszen ahogy állítja:

Az angol a Biblia olvasása által elbutult nép.

Valójában az angol folyóiratoknak írt cikkeiben, az otthoni cenzúrát megkerülve a franciaországi viszonyokról kívánt beszámolni.

Monge-ról azt írja, hogy

Eme nagy ember matematikai tudásának alapja kitűnő logikája volt. Metzben kezdte kőfaragóként, innen emelkedett, minden ügyeskedés nélkül, szenátori rangba, miután a Műszaki Főiskolának egyik megalapítója lett. […] az egyetem, mely 1822-re szervezetlenné vált, és amelyik négyezer ötszáz kiváló szakembert adott Franciaországnak.

The New Monthly Magazine, 1822. december. (Foreign Publications)

Hol találhatta Monge-ról a „metzi kőfaragó” történetét? Megértjük azt a szándékát, hogy egy egyszerű és egyenes jellemű ember képét vázolja fel, de az igazság az, hogy Monge földméréssel kezdte pályáját és ennek révén kezdhetett el az École de Génie de Mézières-en tanítani. Lehetséges, hogy ez a legenda szóbeszéd útján terjedt a Műszaki Főiskola munkatársai között, és így Beyle, akinek számos barátja és ismerőse származott ebből a miliőből, egyszerűen továbbadta a történetet.

Ugyanígy:

Beaune terméke Monge szenátor. Valójában nem volt szellemes, csupán zseniális férfiú, akivel Napóleon szívesen eltársalgott, valahányszor alkalma nyílt rá.

Francia földön, 93. p. [Beaune 1837. május 12.]; Lontay László fordítása

Stendhal felfogásában a szellemességc a férfi számára elérhető legmagasabb rendű tulajdonság (és ugyanígy a nők számára is: amikor elhagyták vagy becsapták, Stendhal vigasza az volt, hogy náluk nem igazán a szellemességet kereste. Stendhal a szellemességet nélkülöződ férfiismerősére – rosszindulatúan – Lagrange-t hozza példaként:

Mondják, inkább 30 000 adóslevelet választana, semhogy Lagrange-á kéne lennie.

  • cavoir de l’espritfrancia.
  • dsans espritfrancia.

Annak ellenére, hogy Stendhal Lagrange-t a szellemtelen emberek közé sorolta, mégis biztos, hogy ő volt a kedvenc matematikusa. Ezt végig látni fogjuk – először, amikor hősünk matematikai képzésére térünk rá, és később, amikor haragját fejezi ki az Akadémikusok iránt.

Visszatérve főhősünk fiatalkorára, ekkor fedezi fel, hogy a matematika őt a Műszaki Főiskolán keresztül Párizsba vezetheti, és így megszabadulhat apjától és a korlátolt, provinciális világtól, amelyben addig élt. Ezért 1796 és 1799 között a tanulmányaira koncentrált:

Matematikai szenvedélyem annyira fölemésztette minden időmet, hogy mint Félix Faure elmesélte, túl hosszú hajjal jártam akkor, mert még azt a fél órát is sajnáltam, amit a levágatásával elvesztettem volna.

Henry Brulard élete, 303. p.; Somogyi Pál László fordítása

A fiatal Beyle felvételt nyert az új városi oktatási intézménybe, ahogy akkor nevezték Központi Iskolába (École Centrale, ma gimnázium). Ott Dupuy úr tanította a matematikát.

Bezout gyatra könyve alapján haladtunk, de Dupuy úr szerencsére megemlítette Clairaut munkáját s ennek új kiadását is, melyet Biot úr (ez a szorgalmas sarlatán) jelentetett meg.

Clairaut igéire aztán kezdtek nyiladozni az elmék, melyek, ha Bezout-n múlik, talán örökre zárva maradnak. Bezout-nál minden tételt valami roppant titoknak érez az ember, melybe egy jólelkű szomszédasszony avatja be.

Henry Brulard élete, 203. p.; Somogyi Pál László fordítása

Csalódva Dupuy tanítási módszereiben, Beyle ragaszkodott ahhoz, hogy egy igen drága magánkurzusra járhasson Chabert úrhoz:

Chabert úr, az igazat megvallva, nem volt olyan tudatlan, mint Dupuy úr. Nála találkoztam először Euler nevével és példáival: egy parasztasszony bizonyos számú tojást visz a piacra, egy csirkefogó ellopja az ötödrészét, az asszony elejti a maradék felét stb. stb.

Ezáltal sok minden megvilágosodott előttem, kezdtem sejteni, mire megy az ember az algebrának nevezett segédeszközökkel. Vigyen el az ördög, ha ezt bárki is megmondta nekem; Dupuy úr, aki annyit szavalt erről, ezt az egyszerű szót: munkabeosztáse, sose ejtette ki – mert munkabeosztásról van szó, mely, mint minden téren, itt is csodákat művel, és lehetővé teszi, hogy szellemi erőinket a tárgyak egyetlen oldalára, egyetlen tulajdonságára összpontosítsuk.

Mennyire másképp haladtunk volna, ha Dupuy úr így beszél: ez a sajt puha vagy kemény; fehér vagy kék; öreg vagy friss; az enyém vagy a tiéd; könnyű avagy nehéz. E sok tulajdonság közül bennünket egyedül a súly érdekeljen. Akármekkora legyen ez a súly, nevezzük A-nak. És most, anélkül, hogy a sajtra egyetlen további gondolatot vesztegetnénk, alkalmazzuk A-ra mindazt, amit a mennyiségekről tudunk.

Ezt az oly egyszerű dolgot senki se mondta meg nekünk azon az elmaradott vidéken; azóta a Műszaki Főiskola hatása és Lagrange eszméi bizonyára az egész vidéket átjárták.

Henry Brulard élete, 225–6. p.; Somogyi Pál László fordítása
  • e’division du travail’ – a ’munkaelosztás’ helyett szerencsésebb lett volna a ’munkamegosztás’-t fordítani – A szerk.

Az ilyen töménységű reflexiója az algebráról, mint „gyönyörű eszközről” egyszerűen csodálatos! Kezdve Euler-rel, hogy aztán a tojásoktól és a sajttól eljusson Lagrange-ig – igazi ínyencség. Csak azt nem értem, honnan vette a „munkamegosztás” ötletét, mely korát megelőzve taylori.

Úgyszintén:

Megvan talán tíz éve is, hogy nem gondoltam Chabert úrra; lassan-lassan eszembe jut, hogy valóban sokkal kevésbé volt korlátolt, mint Dupuy úr, bár a beszéde még vontatottabb volt, s a külseje még semmitmondóbb, még polgáribb. Becsülte Cléraut-t, s óriási dolog volt, hogy kapcsolatba kerültünk általa ezzel a zseniális emberrel, s egy kicsit kidughattuk az orrunkat a sivár Bezout-ból. Megvoltak neki Bossut és Marie abbé munkái is, néha ezekből kellett átvennünk egy-egy tételt. Még Lagrange-tól is volt néhány kéziratos aprósága, a magunkfajta aprónépnek való.

Henry Brulard élete, 226–7. p.; Somogyi Pál László fordítása

Meg kell jegyeznünk, hogy főhősünk a matematikai eszmélkedésének éveiről szóló emlékeit (Henry Brulard élete) csak 35 évvel később írta meg. Úgy írja le emlékezésének jelenségét, mint egy antik freskó felderítését, melynek felületéről teljes darabok hiányoznak.

Udaï Venedem ezt a bizonyos részt idézte Stendhaltól:

Dupuy úr, aki annyit szavalt erről, ezt az egyszerű szót: munkabeosztás, sose ejtette ki – mert munkabeosztásról van szó, mely, mint minden téren, itt is csodákat művel, és lehetővé teszi, hogy szellemi erőinket a tárgyak egyetlen oldalára, egyetlen tulajdonságára összpontosítsuk.

Henry Brulard élete, 225. p.; Somogyi Pál László fordítása

És hozzáteszi:

Csak azt nem értem, honnan vette a »munkamegosztás« (franciául: division du travail, angolul: Division of Labour) gondolatát, amely korát megelőzve taylori.f

A forrás (közvetve vagy közvetlenül) Adam Smith A nemzetek gazdagsága (1776) című művéből származhat. Az első könyv első fejezete „A munkamegosztás” címet viseli és ezzel a mondattal kezdődik:

The greatest improvement in the productive powers of labor, and the greater part of the skill, dexterity, and judgment with which it is anywhere directed, or applied, seem to have been the effects of the division of labor.

A munka termelőereje terén mutatkozó fejlődés a legnagyobb mértékben, a munka irányításában és elvégzésében megnyilvánuló gyakorlottság, szakszerűség és értelmesség pedig jórészt, nyilván a munkamegosztás hatására jött létre.g

Bilek Rudolf fordítása

Az Oxford English Dictionary ezt az idézetet közli, a kifejezés első előfordulásaként.

William C. Waterhouse, Penn State
  • fFrederick Winslow Taylor (1856–1915) – a Henry Ford által alkalmazott futószalagot feltaláló (1903) amerikai mérnök. Az 1911-ben kiadott A tudományos irányítás alapelvei című könyve a 20. század első felének ipari vezetéselméleti könyvsikere volt. Tovább…
  • g Adam Smith: A nemzetek gazdagsága. E gazdagság természetének és okainak vizsgálata. Fordította Bilek Rudolf. (A közgazdaságtan klasszikusai.) Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992.

(Megjegyzés: az angol folyóiratokból származó idézeteket a Stendhal: Paris–Londres, Chroniques, Stock 1997-es párizsi kiadása alapján közlöm; míg a többi idézetet a Gallimard Kiadó Pléiade sorozata alapján.)

Az alábbiakban néhány, akadémikusokra vonatkozó idézetet olvashatunk, melyek többsége Laplace-ra fókuszál.

Stendhal rossz véleménye Laplace-szal kapcsolatban megkérdőjelezhető. Azt viszont tudjuk, hogy Stendhal többször járt Cuvier szalonjába, így a vele való kapcsolatát személyes okok is befolyásolhatták. Beyle jó ideig (a napóleoni rezsim vége felé már boldogtalanul) emelkedett a társadalmi ranglétrán. Fontos adminisztratív szerepet kapott, szokás volt őt „de Beyle”-nek nevezni, és báróvá is megkísérelték előléptetni. Végül az összes reménye szertefoszlott, amikor a Bourbonok visszatértek. Ezt követően Beyle – örömünkre (legalábbis néhányunk örömére) – más irányba fordult. Mindenesetre tény, hogy nem kopogtatott mindenáron zsarnokok és despoták ajtaján kitüntetésekért.

A tárggyal kapcsolatban Benjamin Constant úr kijelenti: minden népek hiedelmei ismereteik korlátai között találnak menedéket. Benjamin Constant úr könyvének erre vonatkozó része teljes egészében de Laplace márki úrtól lett kölcsön véve. Eme nagy ember, Égi Mechanikájában fejtette ki az előttünk felvillanó igazságot, mégpedig olyan erővel és világosan, mely mesze kívánatosabb Constant úr gyönyörű szentimentális mondatainál. Talán éppen ez az oka, hogy Constant úr elfelejtette megemlíteni Laplace nevét.

London Magazine, 1824. november, 487. p.
  • A London Magazine című irodalmi és művészeti folyóiratot 1732-ben alapították az Egyesült Királyságban

(Filozófiai értekezés a valószínűségről, de Laplace márki úrtól, ötödik kiadás.) Ez egyike a legnagyszerűbb könyveknek, amit a Forradalom óta Franciaországban kiadtak. A valószínűség alkalmazása a köztestületi szavazásokra érdekes és új téma Angliában, megannyi dologról dönt a többség egy köztestületben. Nem félek kimondani, hogy az ilyen természetű kutatásokban soha egyetlen filozófus sem jutott oly messzire, mint de Laplace úr. A tudós szorgalmasan végiglátogatta a Franciaországban harminc év óta megjelenő összes kormányzatot, mindenütt szívesen látták. Érdeklődésének megfelelően gyakran alkalmazta a valószínűségszámítást.

The New Monthly Magazine, 1825. május. (Foreign Publications)

Mielőtt befejeznénk ezt a francia irodalmi prózáról szóló vázlatot, ne feledjük el megemlíteni, hogy Cuvier és Laplace urak különleges eleganciával írtak, az előbbi a természetrajzról, az utóbbi csillagászatról és a valószínűségek obskúrus elméletéről. Nagyra becsült tudósok, de mint politikus, mindkettőjük váltogatta szekértáborát és véleményét a kormányok és dinasztiák változásainak megfelelően, ezért Párizsban csak úgy emlegetik őket, mint a tudományban és szervilitásban egyaránt szép eredményeket elérő mintapéldányokat.

The New Monthly Magazine, 1825. június. 586. p. (Foreign Publications)

Valójában egyetlen Akadémiánk van, az igazi érdem elégtétele ez, a Tudományos Akadémia. de Laplace márki úr ármánykodásai, Cuvier báró szolgalelkű kapzsisága, de Humboldt báró mély jezsuitizmusa nem jártak sikerrel, páratlan tehetségük dacára, hogy eltántorítsák a tudomány igazi embereit.

London Magazine, 1825. szeptember, 130. p.

A természetfilozófia és a matematika az egyedüli tudományok, amit ma Franciaországban sikerrel művelnek. E tekintetben visszatértünk XIV. Lajos korához. Akadémiánk büszkén sorolja tagjai közé Cuvier urat és ragyogó riválisát Geoffry Saint-Hilaire urat, Laplace, Fourier, Arago, Magendie, Chevreul, Pouillet urakat és megannyi fiatal természettudóst, akik a tudományból nem meggazdagodni óhajtanak, mint Laplace és Cuvier urak, hanem ki merik mondani azt, amit igaznak hisznek.

The New Monthly Magazine, 1826. június. (Foreign Publications)

Számos remek kis kötet viseli az »Életrajzok« címet. […] Ezek kimondják az igazságot azokról, akiket az újságok elkényeztettek, mint például az egyik cikk az Irodalmi Életrajzban Cuvier úrról, az ismert természettudósról, aki szép sorjában minden hatalomra kerülő pártnak eladta magát. Ugyanabban a kötetben Humboldt és Laplace uraknak szól a tanács, hogy kevesebbet ármánykodjanak. Ezekről az általam említett személyekről semelyik újság nem mert másként beszélni, mint a felsőfokú dicséretek hangján. Létezik egy másik Életrajz is, az udvarhölgyeké, amit itt nem kockáztatnék meg bemutatni. Az említett Cuvier és Laplace urak neve meglehetősen gyakran felbukkan benne.

The New Monthly Magazine, 1826. október. (Foreign Publications)

És végül, a megbékélés szavai:

Akadémiánk óriás léptekkel halad előre Cuvier, Geoffroy, Saint-Hilaire, Fourier és Laplace urak irányítása alatt.

The New Monthly Magazine, 1826. november. (Foreign Publications)

Cauchy-t Stendhal az angol folyóiratokkal való együttműködése alatt végig az Intézeth laikus jezsuitájánaki nevezte! Például: New Monthly Magazine, 1825. június, 587. p..

Tudósaink léhák, másra sem vágynak, mint hízelgésre és misére járni, igen kevés dolgozik lelkiismeretesen.

The New Monthly Magazine, 1822. december. 587. p. (Foreign Publications)

És közbeszúrásként, a Legendre-el kapcsolatos anekdota. A történet igencsak légből kapottnak hangzik és igazságtalannak egy olyan emberről, aki nem élt vissza magas rangjával, különösen azt követően, hogy 1824-ben az Institut de France-ban a kormányzat jelöltje ellen szavazott és a így a nyugdíját is elvesztette.

A Császár ekkor fogott hozzá, hogy felállítsa a Bourbonok trónját, s ebben Laplace határtalan gerinctelensége is segítségére volt. Különös dolog: a költők bátor emberek, a tulajdonképpeni tudósok viszont gerinctelen szolgalelkek. Hogy hajbókolt, gazsulált a hatalomnak például Cuvier! Még a megfontolt Sutton Sharpe is kárhoztatta érte. Az Államtanácsban Cuvier báró mindig a legmegalkuvóbb nézeteket képviselte.

Amikor megalapították a Réunion-rendet, én igen bennfentes voltam az Udvarnál: valósággal rimánkodott – ez a helyes szó –, hogy megkapja. Majd ha ott tartunk, elmondom, mi volt a Császár válasza. Gerinctelenségükért járadékot kaptak: Bacon, Laplace, Cuvier. Lagrange, úgy rémlik, nem alacsonyodott le ennyire.

Ezek az urak tudják, hogy írásaikkal biztosították dicsőségüket, s abban reménykednek, a tudós majd elfödi az államférfit; pénz és kegyek dolgában a hasznosság az elvük. A híres Legendre – elsőrangú geométer –, mikor megkapta a Becsületrend keresztjét, rögtön kitűzte, megnézte magát a tükörben, s örömében ugrott egyet.

A lakás alacsony volt, beleverte fejét a mennyezetbe – félholtan esett össze. Méltó halál lett volna Arkhimédész e kései utóda számára!

Mennyi aljasságot követtek el a Tudományos Akadémián 1815 és 1830 között s azóta, hogy megkaparinthassák az érdemkereszteket! Hihetetlen dolgok történtek, ahogy Jussieu, Edwards, Milne-Edwards és Gérard báró szalonja révén megtudtam. De már elfelejtettem ezt a sok ocsmányságot.

Egy diplomata sokkal kevésbé aljas, ha nyíltan kijelenti: – Mindent elkövetek, hogy előrejussak.

Henry Brulard élete, 211–212. p.; Somogyi Pál László fordítása

És most elérkeztünk egy fontos részhez Beyle-Stendhal és Fourier viszonyával kapcsolatban. Mindez inkább egy jó forgatókönyvbe illik: drámai jelenetek, pompás tájképekkel a háttérben. Két periódust éltek át. Az elsőt Stendhal csípős stílusa és megvetése jellemzi.

Az első találkozásuk valóban a Mars pártfogásában zajlott le („pártfogás” – ez arra emlékeztet, mennyire utálta Stendhal az ilyen klisés kifejezéseket). 1814. január 9-e és március 13-a között, tehát a Birodalom összeomlása idején, Beyle-t a szenátor helyetteseként a Dauphiné-Savoie tartomány védelmének szervezésére küldték a 7. katonai hadosztállyal. És ekkor (már 1802-től kezdődően) Fourier volt Isére, így jelen tartomány nagyobb részének prefektusa.

Nincsen fegyverünk, célszerű hát felszámolni minden tüzérséget, aminek a felfegyverzésére nincsen szükség. Remélhetőleg a művelet végére jutunk Fourier báró prefektus úrnak köszönhetően, aki ügybuzgalmával járul mindahhoz, amit Őfelségétől kapunk. Kiváló prefektusunk érdemeit tovább erősíti, hogy az ellenség közelsége igen nehézzé teszi a rekvirálások végrehajtását (…)

Feltre hercegének,j 1814. január 17-én

Mit meg nem tett volna Dauphiné, ha a lakosok közt szét tudtak volna osztani 50 000 puskát és lett volna pénz a kisebb kiadásokra, függetlenül a rekvirálásoktól. Kérem Excellenciádat, tudassa Őfelségét [Napóleon császárt] Dauphiné jó szándékáról.

Feltre hercegének, 1814. január 20-án
  • jA herceg Henri Jacques Guillaume Clarke hadügyminiszter, Franciaország marsallja volt.

Az idegen koalíció megszálló erői ellen tanúsított modern „ellenállás” ötlete az egyik, mellyel eltérő véleményre juthatott Stendhal Fourier prefektussal. Megjegyzendő még a (ritkán kifejezésre juttatott) büszkesége, hogy a hegymászóiról híres Dauphinois-ból származik. Az ellenállás gondolatára hat nappal később tér vissza:

Jelentem Excellenciádnak a legjobb elmék és a legelszántabbak katonai véleményét, melyben arra jutottak, hogy vidékünk védelmére szervezzenek gerillákat.

Feltre hercegének, 1814. január 26-án

Habár Beyle felmenői Vercor-ban éltek (az 1944-es francia ellenállási mozgalomról ismert fennsík), mégis nehéz őt elképzelni, mint posztmodernt partizánt vagy gerillát. Ugyancsak nehéz elképzelni Fourier-t, Che Guevaraként.

Bármi is lehetett Beyle nézeteltérése Fourier-val a tartomány védelmének megszervezését illetően, nagyon keveset találunk róla hivatali írásaiban, vagy a sorok között olvasva (a „szeretett prefektusom” igencsak ironikusan hangzik):

Ismételten figyelmébe ajánlom, hogy minden lehetséges módon juttassa el hozzánk a töltényeket és a lövedékeket. Fel kell készülnünk a Genfi-tó vonalán várható komoly ütközetre. […] Adjon hírt magáról szeretett prefektusom, aggódom Önért. Szívélyes üdvözletekkel…

Az Isère-i prefektushoz [Fourier], 1814. március 4-én

Személyes írásaiban Beyle sokkal kevésbé fogalmaz diplomatikusan és haragját sem rejti véka alá. Íme egy idézet húgához, Pauline-hoz írt leveléből. Del Litto úr, aki életét Stendhal tanulmányozásának szentelte, kiderítette, hogy a „petit homme” [kis ember – A szerk.] mögött Fourier rejtőzik:

Egészen másképp érzem magam, mióta kiszabadultam az általános kicsinyességek közül. Ötvenkét napot veszítettem, más kárpótlásom nincsen, csak az öröm, hogy megismerhettem Derville asszonyt, a veszekedések a kis emberrel, valamint öt-hat névtelen levél. Errefelé másféle a természete a nevetségességnek […]

Pauline Périer-Lagrange-nak, 1814. március 4-én

Bosszúságaim egyik oka […] a kis éles eszű tudós volt, az a teljesen kicsinyszerű alak felruházva az alávaló szolgai udvariassággal, akit Fourier-nak hívnak. Nem találok megfelelő botanikai nevet, mely ezeket a domináns tulajdonságokat leginkább kifejezhetné. […]

A kis Fourier végtelen fecsegésével mindent megállított és megakadályozott, meglepődve láttam, hogy de Saint-Vallier úr nem vette észre ezt a maszatolást, és egyfolytában meg volt elégedve a prefektussal. Ebben nem értettem egyet szenátorommal.

Végül is kiismerték ezt a kicsiny és annál is kisebb hivatalnokot, aki az írást tartja a célnak, nem pedig a cselekvést, akinek az írásai mindössze széljegyzetek. És az utolsó napjainkban, Grenoble-ban ott volt a szenátor is, sőt odamondott neki valamit, egyáltalán nem viccesen vagy burkoltan.

[A kipontozás Del Litto úrtól ered.]

Napló, 903. p., 1814. március 2.

Del Litto úr Fourier-ban látja megtestesülni a Vörös és fehér regénybeli Boucult de Séranville prefektusát.

A „császári sasok visszatérése” idején Fourier, aki prefektus maradt az első bourbon restauráció idején, a Napóleonnal való találkozás elkerülése végett lemondott.

Marchand tábornok és Fourier prefektus távozott a városból. A császár jót mulatott a prefektus szökésén, aki elbűvölő, valóban franciásan szellemes férfiú volt, Napóleonnal együtt harcolt az egyiptomi hadjáratban.

– De hát kell valaki, aki eligazítja a megyét – állapította meg a császár.

Francia földön, 495–496. p., 1837. augusztus 27.; Lontay László fordítása

Miután rátalált a bűnösre, némi szemrehányás után („Hogyan? Egy régi egyiptomi?”) Napóleon végül kinevezte Lyon prefektusává.

1817-ben, amikor kiadja Az itáliai festészet történetét, ezt írja Stendhal a szerkesztőjének:

Könyvemet úgy tekintem, mint egy matematikai művet, mely pár száz olvasónak szól, és amely tökéletes feledésre van ítélve.

Pierre Didot-hoz, 1817. március 5-én

és arra kéri, küldjön egy példányt

Joseph Fourier geométer, volt prefektus,
Mont-Blanc utca, Victor kávéház

A második periódusban Stendhal Fourier-ra már mint jelentős személyiségre tekint, aki pozícióját a második Restauráció idején elvesztette).

Franciaország nem ad többé irodalmárokat, viszont jeleskedik a tudományokban. A Fourier, Dulong, Legendre nevek Európa-szerte ismertek.

The New Monthly Magazine, 1823. január. 31. p. (Foreign Publications); Lamarck Histoire naturelle des animaux vertébrés [A gerincesek természetrajza] című kötetéről

de Chabrol gróf Párizs prefektusa […] Úri kedvtelésből ez a vagyonos ember a statisztikákat tanulmányozta, és nem kis sikerrel. Évente 2400 könyvnyi helyet adott Fourier bárónak, az elsőrangú tudósnak, akit annak idején Bonaparte magával vitt Egyiptomba, majd akit visszatérve elsüllyesztett egy vidéki prefektúrára. A Szent Heléna mártírja iránti kegyelet nem feledtetheti, hogy akitől az egész világ rettegett, ravasz ember volt. A jezsuitákban ugyanúgy megvan a gondolkodást elfojtó hajlam, csak a megfojtáshoz való hatalmuk hiányzik. Miután a Bourbonok visszavették Fourier úr prefektusi megbízását, régi kollégájának, de Chabrol úrnak lett az alkalmazottja, a Bourbonok őt megtartottak Párizs prefektusának, ami Napóleon idején is volt. Fourier úr kitűnő statisztikai tablót készített Párizsról. Hasonló vizsgálódások, folytatva egy századon át, a politikai gazdaságot ugyanolyan alapokra helyezhetné, mint az egzakt tudományoké.

London Magazine, Stendhal [P.N.D.G], 1825. november, 418. p.

Fourier úr, aki a tudományos világban hőtani munkája által vált híressé […]

The New Monthly Magazine, 1826. július

A végére értünk Stendhal matematikával és matematikusokkal kapcsolatos megállapításainak. A célom az idézetek közzététele volt, és csupán néhány apró korrekciót végeztem a témáknak megfelelően. A megjegyzések, melyeket hozzájuk fűztem, a jobb érhetőséget szolgálják, és azt, hogy az idézetek olvasása legalább annyira váljon örömére mindenkinek, mint ahogy számomra jelentett élvezetet ezeket először olvasni. Befejezésül pedig, következzen Stendhaltól egy az antipódizmusraj utaló kijelentés:

Amikor nekünk a Hold csak egy kis karéjt mutat magából, a Föld túloldalán élő emberek így szólnak egymáshoz: Milyen pompás világosság! Majdnem teli a Hold!

Egotista emlékezések, 478. p.; Szekeres György fordítása
  • jantipódusgörög elemekből a földrajzban, a földgömbnek pontosan az ellenkező oldala. Itt, ellentétes állásponton lévő ember.

Irodalom

  1. Stendhal: Henry Brulard élete · Egotista emlékezések. Fordította Somogyi Pál László és Szekeres György. Stendhal művei 6. Budapest: Magyar Helikon, 1969.
  2. Stendhal: Francia földön. Egy turista feljegyzései. Fordító Lontay László. Stendhal művei, 10. Budapest: Magyar Helikon–Európa, 1967–1975.
  3. The New Monthly Magazine.
  4. London Magazine. The Online Books Page.
Essai philosophique sur les probabilités (1814)
Oldal a New Monthly Magazine-ból
Jegyzet

Talán nem felesleges néhány megjegyzést fűzni a fenti, igen érdekes íráshoz.

Nincs okunk azt feltételezni, hogy Stendhalnak jól tanították a matematikát. Sőt! Az a benyomás alakulhat ki bennünk, hogy Stendhal egy jó gondolkodású, másképp fogalmazva éles eszű, de kiemelkedő matematikai tehetséggel nem bíró diák volt. Ebből következően, amit értelmesen elmagyaráztak neki matematikából, azt megértette és jól alkalmazta, amit nem, azzal súlyos gondjai voltak. Soha rosszabb diákja ne legyen egy matematikatanárnak!

Biztosak lehetünk abban, hogy Stendhal kortársairól alkotott véleményét nagymértékben befolyásolták a társasági pletykák, személyes szimpátiák, antipátiák. Ugyanakkor hibás következtetés volna az, hogy a nagy matematikus (tudós), emberként is nagy. Vagy igen, vagy nem. Lásd Gauss példáját.

Az pedig, hogy egy irodalmi kritikai kiadás szerkesztője sokszor nem tud mit kezdeni a természettudományos – esetünkben matematikatörténeti – tartalmú szövegrészekkel, a Vekerdi Laci bácsik nem egyenletes eloszlása ismeretében inkább természetes, mint csodálatos.

A angol nyelvű összekötő szöveg fordításáért Iváncsics Bernátnak, míg a műfordításban hozzá nem férhető francia idézetek fordításáért Lehel Jenőnek tartozunk köszönettel.

A szerkesztő