Különféle megfigyelésekbe mélyedve vagy másfél órán át nem hederítek a ferde számokra a versztajelző oszlopokon. De íme a nap hevesebben kezdi égetni a fejem és hátamat, az út porosabb lesz, a teásláda háromszögletű fedele már igen zavar, többször is megváltoztatom helyzetemet, melegem lesz, kényelmetlenül érzem magam, unatkozom. Minden figyelmem a verszta-oszlopok s a rajtuk lévő számok felé fordul; különféle matematikai számításokat végzek az időt illetően, amely alatt az állomásra érkezhetünk. „Tizenkét verszta1 harminchatnak a harmada, Lipciig negyvenegy verszta, következésképp megtettük az [út] egyharmadát, meg még mennyit is?” stb.

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 92. p.

  • 1Oroszországi mérföld — 7 verszta = 7467,6 m

Egyszer meg a fekete tábla előtt állva, különféle figurákat rajzolgattam rá s egyszerre csak ez a gondolat nyilallt belém: miért kellemes a szemnek a szimmetria? Mi az a szimmetria? Velünk született érzés, feleltem magamnak. De mi az alapja? Van az életben mindenben szimmetria? Ellenkezőleg, itt az élet — s egy ovális alakzatot rajzoltam a táblára. Az élet után a lélek átmegy az örökkévalóságba; itt az örökkévalóság — s az ovális alakzat egyik oldalától egy vonalat húztam a tábla széléig. A másik oldalon miért nincs ilyen vonás? S valójában milyen is lehet az az egyik oldali örökkévalóság, bizonyára léteztünk mi már ez előtt az élet előtt is, ha el is vesztettük az emlékezetét.

Ez a gondolatmenet, amelyet én rendkívül újnak és világosnak éreztem — amelynek az összefüggését most nehezen tudom felfogni — nagyon megtetszett nekem, úgyhogy vettem egy ív papírt s azt gondoltam, írásban is kifejtem, de a fejemben eközben a gondolatok olyan örvénye támadt, hogy kénytelen voltam felkelni s föl-le járni a szobában. Ahogy az ablakhoz értem, a vízhordó ló, amelyet a kocsis épp akkor fogott be, figyelmemet megfordította s minden gondolatom annak a kérdésnek az eldöntésére összpontosult, hogy milyen élőlénybe vagy emberbe megy át ennek a vízhordó lónak a lelke, amikor megdöglik. Ebben a pillanatban ment át a szobán Vologya, s észrevéve, hogy tűnődöm valamin, elmosolyodott; ez a mosoly elég volt beláttatni, hogy mindaz, amit gondoltam, a legszörnyűbb badarság.

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 134. p.

Vologya a napokban iratkozik be az egyetemre, a tanítók már külön járnak hozzá s én irigykedem, önkéntelen tisztelettel hallgatom, ahogy a krétával fürgén kopog a fekete táblán s függvényekről, szinuszokról, koordinátákról magyaráz, amelyek elérhetetlen bölcsesség kifejezései a szememben. De íme, egy vasárnap valamennyi tanító s a két professzor nagymama szobájába gyűlik s papa és néhány vendég jelenlétében egyetemi próbavizsgát rendeznek, amelyen Vologya, nagymama nagy örömére rendkívüli tudásról tesz tanúbizonyságot. Nekem is adnak fel néhány tárgyból kérdéseket, de egészen rosszul szerepelek s a professzorok láthatólag igyekeznek elrejteni nagymama elől a tudatlanságomat, ami még jobban összezavar. Rám különben kevés figyelmet fordítanak; én csak tizenöt éves vagyok, következésképpen egy esztendőm van még a vizsgáig. Vologya csak az ebédhez jön le, különben az egész napot, még az estét is fönn tölti tanulással, nem kényszerűségből, hanem tulajdon óhajára. Rendkívül hiú s a vizsgáit nem közepesen, hanem kitűnően akarja letenni.

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 136. p.

Csak néhány hónapom van hátra az egyetemig. Jól tanulok. hogy félelem nélkül várom a tanítókat, de bizonyos gyönyörűséget is érzek a tanórán.

Jókedvre gerjeszt, hogy világosan és szabatosan mondom el a tanult leckét. A matematikai fakultásra készülök, erre a választásra, hogy az igazat megmondjam, kizárólag az bírt rá, hogy ezek a szavak: szinusz, tangens, differenciál, integrál, rendkívül tetszenek nekem.

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 143. p.

Abban az évben, amelyikben az egyetemre felkerültem, Nagyhét valahogy késő áprilisra esett, úgyhogy a vizsgákat Foma-napra tűzték ki, a Nagyhéten pedig gyónnom kellett és a vizsgai készülődést befejeznem.

Az időjárás a nyirkos hó után — amelyre Karl Ivanics azt szokta mondani, hogy „megjött a fiú az apja után” — három napja már csendes volt, meleg és derült. Az utcákon egy hógöröngyöt sem lehetett látni, a sáros tészta nedvesen csillogó úttestté és gyors vízerekké változott. A tetőkről az utolsó cseppek olvadoztak a napban, az előkertben a fák rügye megduzzadt, az udvaron száraz volt az ösvény, amely a megfagyott trágyadomb mellett a lóistállóhoz vezetett, s a tornác előtt a kövek közt mohos fű zöldellt. A tavasznak az a különös szaka volt, amely mindennél erősebb hatással van az ember lelkére: a ragyogó, mindenen ott csillogó, de nem forró nap, a vízerek, az olvadt hó tócsái, a levegő illatozó üdesége, a gyöngéd kék ég, rajta a hosszú, áttetsző felhőcskék. Nem tudom, mért, de nekem úgy tűnik fel, hogy a tavasz születésének ez az első periódusa a nagyvároson a lélekre még érezhetőbb és erősebb hatással van; az ember kevesebbet lát, de többet sejt. Ott álltam az ablaknál, amelynek kettős ablakkeretén át a reggeli nap izzó sugarakat vetett tűrhetetlenül megunt tanulószobám padlójára, s a fekete táblán valami hosszú, algebrai egyenletet oldottam meg. Egyik kezemben Franker szakadt, puhafedelű Algebráját tartottam, a másikban egy darabka krétát, amellyel mindkét kezemet, arcomat s frakkom könyökét is bemocskoltam már. Nyikolaj kötényben, kabátujját feltűrve az ablak tömítését verte ki s az előkertre nyíló ablak szögeit feszegette ki egy fogóval. Foglalatossága, a kopogás, amelyet csinált, elvonta figyelmemet. Amellett igen rossz, elégedetlen hangulatban is voltam. Valahogy semmi sem sikerült: a számolás elején hibát követtem el, úgyhogy mindent elölről kellett kezdenem, a krétát két ízben elejtettem, arcom és kezem, éreztem, mocskos, a szivacs elkeveredett valahová.

Nyikolaj kopogása fájón nyilallt idegeimbe. Haragudni, dohogni szerettem volna; eldobtam a krétát, az Algebrát s föl-le jártam a szobában. De eszembe jutott, hogy ma nagyszerda van, gyónnom kell s minden rossztól őrizkednem; hirtelen valami furcsa, szelíd lelkiállapotba kerültem s Nyikolajhoz léptem.

— Hagyd, majd segítek, Nyikolaj — mondtam, s hangomnak legszelídebb színezetet igyekeztem adni; a gondolat, hogy bosszúságom elfojtásával s azzal, hogy segítek neki, jót teszek, még fokozta szelíd hangulatomat.

A tapasztás ki volt verve, a szögek kihajlítva; s noha Nyikolaj teljes erejéből rángatta a keresztgerendát, az ablakkeret nem engedett.

„Ha a ráma most, amikor vele együtt húzom, kijön — gondoltam — az rosszat jelent, s ma nem kell többet tanulnom.” A keret oldalvást engedett s kijött.

— Hova vigyem? — mondtam.

— Hagyja, majd én megcsinálom — felelte Nyikolaj szemmel látható csodálkozással és buzgalmammal, úgy látszik, elégedetlenül. — Nem szabad összekeverni, számozva rakom őket a kamrába.

— Majd én megjelölöm — mondtam a keretet felemelve. Ha a kamra két versztányira lett volna, s a keret kétszer annyit nyomott volna, azt hiszem, nagyon meg lettem volna elégedve. Kedvem lett volna elcsigázódni, amíg ezt a szívességet megteszem Nyikolajnak. Amikor a szobába visszajöttem, a tégladarabok és a kis sópiramisok már át voltak rakva az ablakdeszkára s Nyikolaj tollseprővel söpörte ki a homokot és az álmos legyeket a nyitott ablakon. A friss, illatos levegő behatolt már s megtöltötte a szobát. Az ablakon a város lármája hallatszott, meg az előkert verebeinek csiripelése.

Minden tárgy ragyogó fényben állt, a szoba felvidult, könnyed tavaszi szellő mozgatta Algebrám lapjait s Nyikolaj fején a hajat.…

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 154—155. p.

„Most meggyónok s megtisztulok minden bűntől — gondoltam — és soha többé nem fogok… (itt azok a bűnök jutottak eszembe, amelyek leginkább gyötörtek). Minden vasárnap önként feltétlenül elmegyek a templomba s utána még egy teljes óra hosszat olvasom az evangéliumot, a huszonöt rubelemből, amit egyetemre kerülésem után havonta kapok majd, kettő és felet (a tizedét) okvetlenül a szegényeknek adom, de úgy, hogy senki meg ne tudja: nem koldusoknak, hanem olyan szegényeket kutatok fel, árvát vagy öregasszonyt, akiről senki sem tud.

Külön szobám lesz (bizonyára a St.-Jérôme-é), azt magam takarítom s tartom csodálatos tisztán; cseléddel magamnak semmit nem csináltatok, hisz ő is olyan ember, mint én. Mindennap gyalog megyek az egyetemre (ha könnyű kocsit kapok, eladom s azt a pénzt is a szegényeknek adom), s mindent pontosan teljesítek. (Hogy mi ez a „minden”, akkor nem tudtam volna megmondani, az okos, erkölcsös, gáncstalan életnek ezt a „minden”-jét nagyon jól értettem, éreztem.) Az előadásokat feldolgozom, sőt előre átmegyek a tantárgyakon, úgyhogy az első évfolyamban első leszek s értekezést írok; a második évfolyamon előre tudok már mindent, úgyhogy rögtön áttehetnek a harmadikba s tizennyolc éves koromban mint első kandidátus két aranyéremmel végzem az egyetemet, aztán leteszem a magiszteri vizsgát, a doktorit, Oroszország első tudósa leszek — még Európának is lehetek legnagyobb tudósa… No és aztán? — kérdeztem magamat, de ekkor eszembe jutott, hogy ezek az ábrándok: kevélység, bűn, amiről ma este be kell számolnom a gyóntatónak visszatértem elmélkedésem elejére: — Hogy az előadásokra felkészüljek gyalog megyek a Verébhegyre; kinézek magamnak egy helyet egy fa alatt, ott olvasom az előadásokat…

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 156—157. p.

MATEMATIKAI VIZSGA


A következő vizsgára Grapon kívül, akit méltatlannak tartottam ismeretségemre és Ivinen kívül, aki valamiért húzódozott tőlem, sok új ismerősöm volt már. Néhányan már köszöntöttek is. Ikonyin még meg is örült, amikor meglátott és közölte, hogy új vizsgát tesz a történelemből, a történet-professzor még a múlt évi vizsgáról dühös rá melyen állítólag szintén összezavarta őt. Szemjonov, aki egy fakultásra lépett velem — a matematikaira — a vizsgák végéig mindenkit elkerült, némán és egyedül ült fölkönyökölve, ujjait ősz hajába vájva, s kitűnően vizsgázott. Ő volt a második; első pedig az egyes számú gimnázium egyik tanulója. Ez egy magas, barna, ösztövér fiú volt, igen sápadt arca fekete kendővel felkötve, homlokát pattanások borították. Keze sovány, vörös, ujjai rendkívül hosszúak, körmét úgy lerágta, hogy ujja végeit mintha fonállal kötötték volna át. Én mindezt nagyszerűnek éreztem, olyannak, amilyennek egy gimnáziumi elsőnek lennie kell. Éppúgy beszélt mindenkivel, mint a többiek, még én is megismerkedtem vele, de járásában, ajakmozdulataiban, fekete szemeiben mégis mintha valami szokatlant, magnetikust lehetett volna megfigyelni.

A matematika vizsgára a szokásosnál korábban jöttem. Elég rendesen tudtam a tárgyat, de volt két algebrai kérdés, amelyet valahogy eltitkoltam a tanító elől s amelyek tökéletesen ismeretlenek voltak előttem. Ahogy visszaemlékszem, a két kérdés a kombináció elmélete és Newton binomiális tétele volt. Ott ültem a hátsó padon, a két ismeretlen kérdést nézegettem; de nem szoktam meg, hogy egy lármás teremben tanuljak, meg az idő előre érzett rövidsége is megakadályozott benne, hogy abba, amit olvastam, behatoljak.

— Itt van ő, gyere ide, Nyehljudov — hallatszott mögöttem Vologya ismerős hangja.

Megfordultam s a bátyámat és Dmitrijt pillantottam meg, akik kigombolt zubbonyban, kezüket lóbálva jöttek felém a padok közt. Rögtön látni lehetett rajtuk a másodikéves diákot, aki mintegy otthon van az egyetemen. Már a kigombolt zubbony is megvetést fejezett ki a magunkfajta, most felkerülők iránt, a magunkfajta felkerülőben pedig irigységet és tiszteletet gerjesztett.

Nekem nagyon hízelgett a gondolat, hogy a körülöttem levők mind láthatják, hogy két másodéves diák ismerősöm van, s a szükségesnél gyorsabban kelteni fel, hogy elébük menjek.

Vologya nem is tudta megállni, hogy fölényérzését el ne árulja.

— Ej, te szerencsétlen! — mondta. — Még mindig nem vizsgáztál?

— Nem.

— Mit olvasol? Nem készültél talán?

— De, csak két kérdésből nem egészen. Ezt itt nem értem.

— Mit? Ezt itt? — mondta Vologya, s magyarázni kezdte Newton binomiális tételét, de olyan szaporán és homályosan, hogy szememből bizalmatlanságot olvasva ki tudása iránt, Dmitrijre pillantott s minthogy az ő szemében alighanem ugyanazt olvasta, elpirult, de azért csak tovább beszélt valamit, amit én nem értettem.

— De állj meg már, Vologya, hadd vegyem át vele, ha van rá idő — mondta Dmitrij a professzori sarokra pillantva s odaült mellém.

Rögtön észrevettem, hogy a barátom abban az önelégülten szelíd hangulatban van, amely mindig elfogta, amikor meg volt elégedve magával és amelyet én különösen szerettem benne. Minthogy a matematikát jól tudta és világosan beszélt, olyan kitűnően átvette velem a kérdést, hogy mindezidáig emlékszem rá. De alig fejezte be, St.-Jérôme hangosan suttogva odaszólt már: „A vous, Nicolas!”2 én Ikonyin nyomában úgy mentem ki a padból, hogy a másik kérdést, amelyet nem tudtam, nem volt már időm átvenni. Odamentem az asztalhoz, amely mellett két professzor ült s egy gimnazista állt a fekete tábla előtt. A gimnazista fürgén vezetett le valami tételt, a krétát egy reccsenéssel eltörve a táblán, s még mindig írt, noha a professzor azt mondta már: „Elég”, s ránk szólt, hogy húznunk tételt. „Jaj mi lesz, ha a kombináció elméletét kapom!” gondoltam s a fölvágott papírszeletek kusza halmából reszkető ujjal vettem ki egy cédulát. Ikonyin ugyanazzal a merész mozdulattal, mint a múlt vizsgán is, egész fél oldalát meglódítva, keresgélés nélkül vette el a legfelső cédulát, rápillantott s haragosan ráncolta össze a homlokát.

— Mindig ilyen pokoli dolgokat kapok! — mormogta.

Ránéztem a magaméra.

— Önt szólítják. Nicolas!

Ó, borzalom! A kombináció elmélete volt…

— Maga mit kapott? — kérdezte Ikonyin.

— Megmutattam neki.

— Ezt tudom — mondta ő.

— Cseréljünk?

— Nem, egyre megy, érzem, hogy nem vagyok formában — suttogta Ikonyin, s a professzor már oda is hívott minket a táblához.

„No, minden oda van! Ragyogó vizsga helyett, amilyenre számítottam, örök szégyent hozok a fejemre, csúnyábban járok, mint Ikonyin.”

De Ikonyin hirtelen, a professzor szeme láttára, felém fordult, kitépte kezemből a cédulát s odanyomta az övét. Rápillantottam, Newton binomiális tétele volt.

A professzor nem volt öreg ember, kellemes, okos arckifejezését főként homloka rendkívül domború alsórészének köszönhette.

— Mi az, kicserélik a céduláikat, uraim?

— Nem, professzor úr, csak úgy odaadta megnézni az övét — találta föl magát Ikonyin, és megint a „professzor úr” volt az utolsó szó, amelyet ezen a helyen kiejtett; majd mellette megint visszamenve, odapillantott a professzorokra, rám, elmosolyodott s olyan arckifejezéssel rántotta meg a vállát, amely azt mondta:

— Oda se neki, testvér. (Később tudtam meg, hogy Ikonyin már harmadéve jelenik meg a felvételi vizsgán.)

Én a kérdésből, amelyet csak az imént vettem át, kitűnően feleltem, a professzor még azt is mondta, hogy jobb, mint amit kívánni lehet s beírta az ötöst.

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 173—175. p.

  • 2A vous, Nicolas! ???

A tél észrevétlen múlt el, már megint olvadni kezdett, s az egyetemen már ki is szögezték a vizsgarendet, amikor egyszer csak eszembe jutott, hogy tizennyolc tárgyból kell felelnem, amelyeket hallgattam s amelyek közül egynél sem hallgattam igazán oda, nem is jegyeztem s nem készültem belőlük. Különös, hogy egyszer sem merült fel előttem: hogyan felelek meg a vizsgán? De ezen a télen merő ködben éltem, ami annak az élvezéséből eredt, hogy nagy vagyok s „comme il faut”, úgyhogy, amikor az jutott eszembe: miképpen teszem le a vizsgát, a kollegáimmal vetettem össze magamat s azt gondoltam: „Ők is leteszik, pedig nagy részük nem comme il faut, nekem tehát még előnyöm is van velük szemben, s nekem is le kell tennem.” Az előadásokra csak azért mentem el, mert megszoktam már, s papa elküldött hazulról. Amellett sok ismerősöm volt s gyakran jól mulattam az egyetemen. Szerettem a lármát, beszédet, kacagást, szerte az előadótermekben. Szerettem óra alatt a hátsó padban ülve a professzor hangjának egyenletes zajára valamin elábrándozni, társaimat figyelni; szerettem néha valakivel leszaladni Maternhez, egy kis pálinkát inni s harapni valamit s tudva, hogy emiatt a professzorok később megmoshatják a fejemet, félénk ajtónyikorgatás közt a terembe visszajönni, szerettem részt venni valami csínyben, amikor is évfolyam évfolyam hátán tolongott a folyosón Mindez igen mulatságos volt.

Amikor már mindnyájan pontosabban kezdtek az órákra járni, a fizika professzor befejezte, előadásait s a vizsgákig elbúcsúzott tőlük, a diákok pedig kezdték a füzeteket gyűjteni, s csoportokban készülődni, én is azt gondoltam, hogy készülnöm kell. Operov, akivel továbbra is köszöntöttük egymást, de a leghidegebb viszonyban voltunk, amint már mondtam, nemcsak füzeteit ajánlotta fel, de meghívott, hogy készüljek vele s más diákokkal. Én köszönetet mondtam neki s beleegyeztem, azt reméltem, hogy ezzel a megtiszteltetéssel tökéletesen elsimítom régebbi viszályunkat, csak azt kértem, hogy feltétlenül nálam gyűljenek össze minden alkalommal, minthogy énnekem szép lakásom van.

Azt felelték, hogy felváltva készülnek, hol ennél, hol másnál, ott, ahol közelebb.…

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 266. p.

Vagy két héten át esténként szinte minden nap eljártam Zuhinhoz tanulni. Tanulni igen keveset tanultam, mert mint már mondtam, elmaradtam a társaimtól s nem volt erőm egyedül hozzálátni, hogy beérjem őket, csak adtam, hogy hallgatom s értem, amit olvasnak. Azt hiszem, kollegáim is átláttak képmutatásomon, s gyakran vettem észre, hogy elhagynak részeket, amelyeket ők maguk tudtak s engem sosem kérdezgettek.

Ahogy életükbe beleszívódtam, napról napra jobban kimentettem magam előtt a kör rendetlenségét, annyi költőiséget találtam benne. Csak a Dmitrijnek adott becsületszó, hogy nem megyek velük sehova dőzsölni, tartott vissza, hogy szórakozásaikat meg ne osszam velük. Egyszer hencegni akartam előttük, főként francia irodalmi ismereteimmel és erre a témára fordítottam a beszédet. Csodálkozásomra kiderült, hogy noha az idegen címeket oroszul mondták ki, sokkal többet olvastak nálam, ismerték, becsülték az angol, sőt a spanyol írókat is meg Lesage-t, akiről én akkor még nem is hallottam. Puskin és Zsukovszkij voltak szemükben az irodalom (nem úgy mint az enyémben: sárgakötésű könyvek, amelyeket gyermekként olvastam s tanultam). Egyformán megvetették Dumas-t, Sue-t, Féval-t, s lehetetlen volt be nem ismernem, hogy sokkal jobb és világosabb ítéletük volt az irodalomról, főként Zuhinnak, mint nekem. A zene ismeretében sem volt semmiféle előnyöm fölöttük. Még nagyobb csodálkozásomra, Operov hegedült is, a velünk tanuló diákok közül egy másik csellózott, zongorázott, mind a ketten játszottak az egyetemi zenekarban, alaposan ismerték a zenét s becsülték a szépet. Egyszóval, akármivel akartam kérkedni előttük, kivéve francia és német kiejtésemet, jobban értettek hozzá s egyáltalán nem büszkélkedtek vele. Dicsekedhettem volna társasági helyzetemmel, de az nem volt nekem, nem úgy, mint Vologyának. Akkor hát mi volt az a magasság, amelyről néztem őket? Ismeretségem Ivan Ivanics herceggel? A francia kiejtésem? A hintó? A hollandi ingem? A körmöm? De hát nem szamárság mindez? — kezdett néha tompán a fejemben felmerülni az irigység hatása alatt, amely a szemem előtt lévő kedélyes, fiatalos vidámság és barátság láttán elfogott. Ők mind tegeződtek. Érintkezésük egyszerűsége már-már a durvaságot súrolta, de ez alatt a durva külső alatt is állandóan látható volt a félelem, nehogy valamivel is megbántsák egymást. Az aljas, disznó, amit enyelgésképp mondtak, csak engem érintett kellemetlenül, nekem adott ürügyet, hogy magamban csúfolódjam rajtuk, őket ezek a szavak nem sértették, nem akadályozták meg, hogy egymás közt a legőszintébb baráti viszonyban ne legyenek. Érintkezésükben olyan óvatosak és tapintatosak voltak, amilyenek csak igen szegény és igen fiatal emberek szoktak lenni. A fő azonban az volt, hogy Zuhin jellemében és az ő Lissabon-beli kalandjaiban valami nagyobb szabású dőzsölést éreztem. Megéreztem, hogy ezeknek a tivornyáknak egészen másoknak kell lenniök, mint az a képmutatás az égetett rummal és pezsgővel, amelyben Z. bárónál részt vettem.

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 269—270. p.

Nem tudom, hogy Zuhin melyik társadalmi rendhez tartozott, de azt tudom, hogy a Sz.-i gimnáziumból jött, vagyona nem volt, s úgy látszik, nemessége sem. Ekkoriban tizennyolc esztendős volt, noha külsőre sokkal többnek látszott. Szokatlanul okos volt, főképpen jó felfogású; könnyebb volt neki egy egész bonyolult tárgyat egyszerre átfognia, minden részletét s következményét előrelátni, mint tudatosítás révén fontolni meg a törvényeket, amelyeknek alapján ezek a következtetések létrejöttek. Tudta, hogy okos, büszke volt rá s e büszkeség tette, hogy az érintkezésben mindenkivel egyformán egyszerű volt és jólelkű. Bizonyára sokat tapasztalt már az életben. Lobbanékony, fogékony természetében tükröződött már szerelem, barátság, üzlet, pénz. Ha kis mértékben, ha a társadalom alsóbb rétegeiben is, de nem volt dolog, amely iránt, miután megpróbálta, ne lett volna benne vagy megvetés, vagy valami közöny, vagy figyelmetlenség, a túl nagy könnyedségből eredő, amellyel mindennek birtokába jutott. Ügy tűnt fel, csak azért kapott olyan hévvel minden új dolgon, hogy amikor célját elérte, megvesse, amit elért, márpedig tehetséges természete mindig elérte a célokat s így a megvetés jogát is. Tudományos téren ugyanez történt: keveset tanult, nem jegyzett, de kitűnően tudta a matematikát, nem kérkedett, amikor azt mondta, hogy lefőzi a professzort. Abból, amit előadtak neki, sok mindent szamárságnak tartott, a természetében rejlő öntudatlan, gyakorlati huncutsággal azonban rögtön kitapogatta, amire a professzornak szüksége volt, s minden professzor szerette őt. A felsőbbséggel való viszonyában egyenes volt, a felsőbbség azonban tisztelte őt. A tudományokat nemcsak hogy nem tisztelte és nem szerette, de még azokat is megvetette, akik komolyan foglalkoztak azzal, amit ő olyan könnyedén szerzett meg. A tudományok, ahogy ő értelmezte őket, nem foglalkoztatták képességei tizedrészét sem; az élet az ő diák állapotában nem nyújtott semmi olyat, aminek egészen odaadhatta volna magát, lobbanékony s mint mondta, tevékeny természete életet követelt s ő olyanfajta tivornyázásba vetette magát, amely eszközeihez mérten lehetséges volt, s szenvedélyes hévvel s azzal a vággyal vetette bele magát, hogy minél több erő van benne, annál jobban kimerítse magát. Most a vizsgák előtt bevált Operov jóslata. Vagy két hétre elveszett, úgyhogy az utolsó időben már más diáknál készültünk. De az első vizsgán sápadtan, kimerülten, reszkető térddel jelent meg a teremben s ragyogón ment át a második évfolyamra.

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 270—271. p.

MEGBUKOM


Végül itt volt az első vizsga, a differenciál- és integrál-számítás, s én még mindig valami furcsa ködben voltam s nem adtam világosan számot magamnak róla, hogy mi vár rám.

Esténként, amikor Zuhin és a többi kollegák társaságából megjöttem, olyan gondolatom támadt, hogy változtatni kell a nézeteimen, hogy valami nem helyénvaló és nem jó bennük, reggel, a napfényen azonban megint comme il fant lettem és ezzel nagyon meg voltam elégedve s nem is kívántam, hogy bármiben is megváltozzam.

Ilyen lelkiállapotban érkeztem az első vizsgára. Azon az oldalon ültem a padba, ahol a hercegek, grófok és bárók ültek, franciául kezdtem el beszélgetni velük — s (akármilyen furcsán hangzik is) eszembe se ötlött, hogy egy tárgyból, melyet egyáltalán nem tudok, nyomban felelnem kell. Hidegvérrel néztem azokat, akik vizsgázni mentek, sőt némelyikükön még egy kis gúnyolódást is megengedtem magamnak.

— Mi az, Grap — mondtam Ilinykának, mikor az asztaltól visszajött — berezelt?

— Majd meglátjuk magát — mondta Ilinyka, aki azóta, hogy az egyetemre került, végképp fellázadt befolyásom ellen, amikor beszéltem vele, nem mosolygott s ellenséges érzéssel volt irányomban. Én megvetően mosolyogtam Ilinyka válaszán, pedig a kétely, amelynek hangot adott, egy percre megrémített. De újra köd lepte be ezt az érzést s én továbbra is szórakozott voltam és közönyös, úgyhogy rögtön azután, hogy levizsgáztattak (mintha ez a legsemmibb dolog volna a számomra), megígértem, hogy Z. báróval elmegyek harapni valamit Maternhez. Amikor Ikonyinnal együtt behívtak, megigazítottam egyenruhám redőit s teljes hidegvérrel léptem a vizsgáztató-asztalhoz.

Az ijedelem könnyed borzongása csak akkor futott végig a hátamon, amikor a fiatal professzor, ugyanaz, aki a felvételin vizsgáztatott, egyenesen az arcomba nézett s én a levélpapír felé nyúltam, amelyre a tételek voltak írva. Ikonyin, noha testének ugyanazzal az ingásával vette el a tételt, amellyel a megelőző vizsgákon tette, felelt valahogy, bár igen rosszul; én azonban azt tettem, amit ő az első vizsgákon, sőt még rosszabbat is, mert egy másik tételt is húztam s arra sem feleltem semmit. A professzor részvéttel nézett az arcomba.

— Maga, Irtyenyev úr, nem megy át a második évfolyamra — mondta csendes, de határozott hangon. — Jobb, ha nem is jön vizsgázni. Meg kell tisztítani a fakultást. És maga sem, Ikonyin úr — tette hozzá.

Ikonyin, mint valami alamizsnát, úgy kért engedélyt az újravizsgázásra, a professzor azonban azt felelte, hogy amit egy év alatt nem csinált meg, azt két nap alatt nem tudja megcsinálni, s hogy semmiképpen sem mehet át. Ikonyin ismét panaszosan, megalázva könyörgött, a professzor azonban újra elutasította.

— Mehetnek, uraim — mondta, ugyanazon a halk, de határozott hangon.

Csak ekkor szántam rá magamat, hogy az asztaltól elmenjek, s szégyenkeztem, hogy néma jelenlétemmel, mintegy részt vettem Ikonyin megalázkodó könyörgésében. Nem emlékszem, hogy mentem végig a diákok mellett a termen, mit feleltem kérdéseikre, hogy jöttem ki az előcsarnokba, s hogy kerültem haza. Megbántott, megalázott voltam, igazán boldogtalan.

Három nap nem léptem ki a szobámból, senkivel nem találkoztam; mint gyermekkoromban, élvezetet találtam a könnyben és sokat sírtam. Pisztolyt kerestem, amivel, ha nagy kedvem támadna rá, agyonlőhetem magamat. Ilinyka Grap, azt gondoltam, arcomba köp, ha találkozik velem, s helyesen cselekszik, ha megteszi; hogy Operov örül szerencsétlenségemnek s mindenkinek elmondja; hogy Kolpikovnak tökéletesen igaza volt, amikor Jarnál megszégyenített; hogy az ostoba beszédnek, amit Kornakova hercegasszonnyal folytattam, nem is lehetett más következménye stb. Életemnek valamennyi súlyos, hiúság-gyötrő perce sorra mind eszembe jutott; igyekeztem vádolni valakit a szerencsétlenségem miatt; azt gondoltam, valaki készakarva tette ezt, egész cselszövényt találtam ki önmagam ellen, zúgolódtam a professzorok, kollegáim, Vologya, Dmitrij, papa ellen, hogy egyetemre adott; zúgolódtam a gondviselés ellen, amiért megengedte, hogy ekkora szégyen érjen. Végül érezve, hogy mindazok szemében, akik ismertek, végképp lejárattam magam, papától azt kértem, hogy a huszárokhoz vagy a Kaukázusba mehessek. Papa elégedetlen volt velem, de látva szörnyű elkeseredésemet, vigasztalt s azt mondta, akármilyen csúnya is a dolog, helyre lehet még ütni, ha más fakultásra megyek át. Vologya sem látott semmi szörnyűséget a bajomban s azt mondta, hogy más fakultáson legalább nem kell új kollegáim előtt szégyellnem magamat.

Hölgyeink egyáltalán nem értették s nem is akarták vagy nem tudták megérteni, mi az a vizsga, mi az át nem menni, s csak azért sajnáltak, mert látták bánatomat.

Dmitrij mindennap eljött hozzám, egész idő alatt rendkívül gyöngéd és szelíd volt; de énnekem épp ezért úgy tetszett, hogy elhidegedett tőlem. Mindig fájónak és bántónak találtam, amikor feljött hozzám az emeletre, némán odaült a közelembe, egy kicsit azzal az arckifejezéssel, amellyel az orvos ül a súlyos beteg ágyára, Szofja Ivanovna és Varenyka könyveket küldtek vele, amelyeket régebben szerettem volna megkapni, s azt kívánták, jöjjek el hozzájuk; de épp ebben a figyelemben büszke, sértő leereszkedést láttam egy immár túl mélyre zuhant ember iránt. Vagy három nap múlva némileg megnyugodtam, de falura utazásunkig sehova nem mentem ki a házból, folyton a bánatomon gondolkozva, henyén csatangoltam szobáról szobára s igyekeztem a házbelieket elkerülni.

Gondolkoztam, gondolkoztam, s végre is, egyszer késő este, ahogy lenn ültem és Avdotya Vasziljevna valcerét hallgattam, hirtelen fel ugrottam, fölszaladtam az emeletre, elővettem a füzetet, amelyre az volt írva, hogy „Életszabályok”, kinyitottam, s a bűnbánat s az erkölcsi felbuzdulás perce jött rám. Felzokogtam, de már nem a kétségbeesés könnyeivel. Magamhoz térve, elhatároztam, hogy újra meg írom az életszabályokat s szilárdan meg voltam győződve, hogy soha többé semmi rosszat nem csinálok, egyetlen percet sem töltök el henyén és mindig betartom a szabályokat.

Soká tartott-e ez az erkölcsi felbuzdulás, mi lett a vége, s hogy vetette meg erkölcsi fejlődésem új alapját, ifjúságom következő, boldogabb felében beszélem el.

Jasznaja Poljana, szeptember 24.

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 274—276. p.

Emlékek

Nem követem óráról órára emlékeimet; egy gyors pillantást vetek a legfőbbekre, attól az időtől, ameddig elbeszélésemben eljutottam, addig, amíg egy nem mindennapi emberrel kerülök érintkezésbe, akinek döntő és áldásos hatása volt jellememre és fejlődésemre.

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, ?. p.

…a következőket jegyeztem be a naplómba:

„1903. január 6.

A pokol kínját éreztem most: korábbi életem egész undoksága eszembe jut, az emlékek nem hagynak el s megmérgezik életemet.

Rendesen azon panaszkodnak, hogy a személyiség a halál után nem őrzi meg emlékeit. Milyen szerencse, hogy nem történhet meg! Milyen gyötrelem volna, ha ebben az életben mindez a rossz, lelkiismeretet gyötrő eszembe jutna, amit e megelőző életben elkövettem! Márpedig, ha az ember emlékezetében tartja a jót, emlékeznie kell minden rosszra is. Milyen szerencse, hogy az emlékezet a halállal megszűnik, csak a tudat marad meg, a tudat, amely mintegy összeredménye a jónak és a rossznak, a legegyszerűbb alakra hozott bonyolult egyenlet: X = pozitív, illetőleg negatív, nagy vagy kicsiny mennyiség! Igen, nagy szerencse, hogy az emlékek megsemmisülnek, nem lehetne öröm velük az élet. Így pedig, hogy megsemmisültek tiszta fehér lappal lépünk az életbe, amelyre újra lehet jót, rosszat írni.”

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 284. p.

Apám otthon, azonkívül, hogy a gazdasággal és velünk, gyermekekkel foglalkozott, sokat olvasott is. Könyvtárat gyűjtött, amely azon idők szokása szerint francia klasszikusokból, történeti és természettudományi művekből — Buffon, Cuvier — állt. Nénikéim azt mondták, apám szabályul állította föl, hogy nem vásárol új könyvet, míg a régieket el nem olvasta. De ha sokat olvasott is, nehéz elhinni, hogy mindezekkel az histoires des croisades et des papes-pal3, melyeket könyvtárába beszerzett, megbirkózott volna. Amennyire megítélhetem, a tudományokra nem volt hajlama, de kora művelt embereinek a színvonalán állt.

  • 3a keresztes hadjáratok és a pápák történetével.

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 293. p.

A különösségei Kazanyban kezdődtek. Jól s mindig egyformán tanult; igen könnyen verselt, emlékszem, igen szépen fordította le Schiller Der Knabe am Bach-ját, de nem adta rá magát a fordításra. Keveset közösködött velünk, mindig nyugodt volt, komoly, tűnődő. Emlékszem, hogy egyszer pajzán kedve támadt s a lányok hogy föllelkesedtek ezen, irigyeltem is érte s azt gondoltam, ez azért van, mert mindig komoly. Utánozni akartam. Gyámanyánknak igen ostoba gondolata volt, hogy mindegyikünk mellé egy-egy fiút adott, hogy az később hű szolgánk legyen. Mityenkának Vanyusát adta ez a Vanyusa ma is él). Mityenka gyakran csúnyán bánt vele, úgy rémlik, meg is verte. Azt mondom: úgy rémlik, mert nem emlékszem rá, csak arra, hogy Vanyusa miatt valamiért megbüntették, meg a megaláztatásra, hogy bocsánatot kellett kérnie.

Így nőtt, észrevétlen, keveset érintkezve az emberekkel; a düh perceit kivéve, mindig csendes volt, komoly, nagy, gesztenyebarna szeme tűnődő, szigorú. Növésre nagy volt, elég sovány, erős, de nem nagyon, karja hosszú, keze nagy, háta hajlott.

Különcségei akkor kezdődtek, amikor az egyetemre került. Egy évvel volt fiatalabb Szergejnél, de vele együtt iratkozott be az egyetemre; a matematikai fakultásra, csak azért, mert a bátyja is matematikus lett. Nem tudom, hogy s mi vitte őt olyan korán a vallásos életre, de egyetemi életének már az első évében elkezdődött a dolog. Vallásos hajlamai természetesen a templomi élet felé irányították, s mint ahogy mindent csinált, ebbe is végletesen vetette bele magát. Böjti ételeket kezdett el enni, minden istentiszteletre eljárt s életmódjában még szigorúbb lett önmagához.

Gyermekkor · Serdülőkor · Ifjúság, 317. p.