Az emberi ész meg nem foghatja a mozgás abszolút folytonosságát. Az ember csak akkor érti meg bármilyen mozgás törvényeit, ha e mozgás önkényesen kiragadott egységeit vizsgálja. De éppen abból ered az emberek tévedéseinek javarésze, hogy a szakadatlan mozgást önkényesen tagolt egységekre szakítja szét.

Közismert az az ókori úgynevezett szofizma1a, mely abban áll, hogy Achilles sohasem éri utol az előtte mászó teknősbékát, jóllehet Achilles tízszerte gyorsabban halad: mialatt Achilles megteszi azt a távolságot, amely a teknősbékától elválasztja, a teknősbéka is megteszi ő előtte e távolság tizedrészét; mialatt Achilles megteszi ezt a tizedrésznyi távolságot, a teknősbéka is megteszi a századrészét és így tovább a végtelenségig. Az ókoriak szemében megoldhatatlannak látszott ez a probléma. A következtetés képtelensége (Achilles sosem éri utol a teknősbékát) csakis abból eredt, hogy önkényesen egységekre tagolták a mozgást, holott mind Achilles, mind a teknősbéka mozgása folyamatosan ment végbe.

Ha mind apróbb és apróbb egységekre bontjuk a mozgást, csupán közelebb jutunk a kérdés megoldásához, de sohasem érjük el. Csak ha végtelenül kicsiny mennyiségetb és a belőle egy tizedesig levezetett haladványt alkalmazzuk, ha e mértani haladvány összegét tekintjük, csak akkor érjük el a kérdés megoldását. A matematika egyik új ága, amely eljutott a végtelen kicsiny mennyiségekkel való bánás művészetéhez,c most már a mozgás más, még bonyolultabb kérdéseire is megadja a választ, olyan kérdésekre, amelyek megoldhatatlannak látszottak.

  • 1szofizma — ál-okoskodás; szántszándékkal hazugul felépített következtetés, amely forma szerint helyesnek látszik, de a valóságban a fogalmak kétértelműségét használja fel.
  • aEbben az esetben, nem igazán szerencsés a pejorativ tartalommal is bíró szofizma kifejezés használata. Valójában Zénón egyik aporiájáról, azaz paradoxonáról van szó, amely alkalmas annak bemutatására, hogy a valóságról alkotott fogalmi modelljeink ellentmondásokhoz vezethetnek. — A szerk.
  • bValójában, a végtelen kicsiny mennyiségeket, a XX. század második felében, Abraham Robinson — az Egyesült Államokba emigrált német matematikus — regulázta meg az ún. nem-standard analízis megalkotásával. — A szerk.
  • cItt Tolsztoj a klasszikus analízis azon eredményére utal, amely szerint a végtelen sorok összege nem szükségképpen végtelen (lásd a határérték fogalmát). — A szerk.

A matematikának ez az ókoriak előtt ismeretlen, új ága a mozgás kérdéseinek vizsgálata során azzal, hogy végtelen kicsiny, vagyis olyan mennyiségeket tételez fel, amelyek lehetővé teszik a mozgás főfeltételének (az abszolút folyamatosságnak) a helyreállítását, kiküszöböli azt a hibát, amelyet az emberi ész nem kerülhet el, ha a folytonos mozgás helyett csupán a mozgás külön egységeit vizsgálja.

A történelmi mozgás törvényeinek kutatása során teljesen ugyanaz történik.

Az emberiség mozgása, mely tömérdek ember ösztönös akaratából származik, folyamatosan megy végbe.

E mozgás törvényeinek felderítése a történelem feladata. De az emberi elme avégett, hogy felderítse valamennyi ember summázott ösztönös akarata folytonos mozgásának törvényeit, önkényes, tagolt egységeket tételez fel. A történetírás első módszere az, hogy a folytonos eseményekből önkényesen kiragad egy sort és a többiektől elszakítva vizsgálja, holott nincs és nem is lehet kezdete semmilyen eseménynek, hanem az egyik esemény mindig folyamatosan a másikból ered. A másik módszer, hogy egy ember, cár vagy hadvezér cselekedeteit az emberek ösztönös akaratának summájaként vizsgálja, holott az emberek ösztönös akaratának summája sohasem egy történelmi személy tevékenységében fejeződik ki.

A történelemtudomány a saját mozgása során állandóan kisebb és kisebb egységeket vesz szemügyre, és ezen az úton igyekszik közelebb jutni az igazsághoz. De bármilyen kicsinyek is azok az egységek, amelyeket a történelem vizsgál, érezzük, hogy a másiktól elszakított egység feltevése, egy bizonyos jelenség kezdetének és annak feltevése, hogy valamennyi ember ösztönös akarata egy történelmi személy cselekedeteiben fejeződik ki, már önmagában is hamis.

Valamennyi történelmi következtetés, a kritika legcsekélyebb erőfeszítése nélkül is úgy porrá omlik, hogy semmi se marad a helyén — pusztán azért, mert a kritika mindig kisebb-nagyobb kiragadott egységet választ vizsgálódása tárgyául.

Csak ha végtelen kicsiny egységet, a történelem differenciálját, vagyis az emberek egynemű törekvéseit vesszük szemügyre, és ha eljutottunk az integrálás művészetéhez (e végtelen kis mennyiségek összegezéséhez) — csakis akkor remélhetjük, hogy felderítjük a történelem törvényeit.

A XIX. század első tizenöt esztendeje Európában, embermilliók szokatlan mozgását tárja elénk. Az emberek otthagyják megszokott foglalkozásukat, Európa egyik feléből a másikba rontanak, fosztogatják, gyilkolják egymást, diadalt ülnek és kétségbeesnek, néhány évre megváltozik az élet egész folyása és fokozott mozgást mutat, amely eleinte erősödik, később gyengül. Mi az oka e mozgásnak, és milyen törvények szerint megy végbe? — kérdi az emberi elme.

A történetírók e kérdésre felelve azt taglalják előttünk, mit cselekedett és beszélt néhány tucat ember Párizs városának egyik épületében, és ezeket a cselekedeteket meg beszédeket a forradalom szavának nevezik; aztán Napóleon és néhány vele érző vagy őt gyűlölő ember tüzetes életrajzát írják le, arról magyaráznak, milyen hatást tettek ezek a személyek egymásra, és azt mondják: hát ezért keletkezett az a mozgás, és ezek a törvényei.

De az emberi elme nemcsak vonakodik elhinni ezt a magyarázatot, hanem kereken kijelenti, hogy a magyarázatnak ez a módszere hamis, mert ez a magyarázat a gyengébb jelenséget tekinti az erősebb okának. Hisz az emberek ösztönös akaratának summája szülte a forradalmat is, Napóleont is, és csakis a sok ösztönös akaratnak ez a summája tűrte, majd semmisítette meg őket.

„De valahányszor voltak hódítások, mindig voltak hódítók is; valahányszor fordulatra került sor egy államban, mindig voltak nagy emberek” — mondja a történetírás. Valóban, valahányszor megjelentek a hódítók, mindig voltak háborúk is — feleli az emberi értelem —, de ez nem bizonyítja azt, hogy a hódítók voltak a háború okai és hogy a háború törvényeit fel lehet fedezni egy ember egyéni tevékenységében. Valahányszor az órámra nézek és látom, a mutató a tízeshez ér, mindig hallom: a szomszédos templomban megszólalnak a harangok; de abból, hogy a mutató mindig akkor ér a tízesre, amikor a templomban megszólalnak a harangok, nincs jogom azt következtetni, hogy a harangok mozgásának a mutató állása az oka.

Valahányszor látom a mozdony mozgását, mindig hallom a füttyét, látom a szelep kinyílását és a kerekek mozgását, de ebből nincs jogom arra következtetni, hogy a mozdony mozgását a kerekek mozgása és a fütty okozza.

A parasztok azt mondják, hogy tavasz utóján hideg szél fúj, mert bomlik a tölgyfa rügye, és csakugyan: minden tavasszal hideg szél fúj, amikor a tölgyfa rügye feslik. De jóllehet nem tudom, miért fúj hideg szél a tölgyfa rügyezésekor, nem érthetek egyet a parasztokkal abban, hogy a hideg szél oka a tölgy rügyfakadása, már csak azért sem, mert a szél ereje kívül esik a rügy hatásán. Csupán azoknak a körülményeknek a találkozását látom, amelyek megvannak minden életjelenségben, és azt látom, hogy akármilyen tüzetesen vizsgálom is én az óramutatót, a mozdony szelepét és kerekeit, vagy a tölgyfa rügyét, nem tudom meg a harangzúgásnak, a mozdony mozgásának és a tavaszi szélnek az okát. Ehhez az szükséges, hogy egészen más szempontból folytassam a vizsgálódást, és a gőz, a harang és a szél mozgásának a törvényeit tanulmányozzam. Ugyanezt kell tennie a történetírásnak is. És már történtek is ilyen kísérletek.

A történelem törvényeinek tanulmányozása végett teljesen meg kell változtatnunk vizsgálódásunk tárgyát, békében kell hagynunk a cárokat, a minisztereket, a tábornokokat, és azokat a végtelenül kicsiny, egynemű elemeket kell tanulmányoznunk, amelyek a tömegeket irányítják. Senki se mondhatja, mennyire adatott meg az embernek, hogy ezen az úton eljusson a történelem törvényeinek értéséhez; de nyilvánvaló, hogy csakis ezen az úton nyílik lehetőségünk a történelem törvényeinek megragadására; de ezen az úton az emberi elme még egymilliomod részét sem tette meg azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket a történetírók a különféle cárok, hadvezérek és miniszterek tetteinek leírására és e tettekre vonatkozó saját elképzeléseik kifejtésére fordítottak.

III. kötet. 3. rész. 1. fejezet

„Lám, nálunk mindig minden fonákul történik!” — mondták a tarutyinói ütközet után az orosz tisztek és tábornokok, pontosan ugyanúgy, ahogy most is mondani szokták, azt akarván éreztetni, hogy egy ostoba fickó odafent mindent fonákjára fordít, pedig mi de másként csinálnánk! Ám akik így beszélnek, vagy nem értenek ahhoz, amiről beszélnek, vagy szántszándékkal becsapják magukat. Minden csata — a tarutyinói, a borogyinói, az austerlitzi — egészen másképp megy végbe, mint ahogy irányítói tervezik. Ez benne van a dolgok természetében.

A szabad erők tengernyi sokasága (hiszen az ember sehol sem szabadabb, mint éppen a csatában, ahol életről és halálról van szó) gyakorol hatást az ütközet irányára, és ezt az irányt sohase lehet előre kiszámítani, mert sohasem esik egybe egy bizonyos erő irányával.

Ha egy testre egy időben különböző irányú erők hatnak, akkor a test mozgásának iránya sohasem esik egybe egyik erőnek irányával sem; mindig a legrövidebb, a középső irányt választja, melyet a mechanikában az erők parallelogrammájának átlója fejez ki.

Ha a történészek, különösen a francia történészek leírásában azt találjuk, hogy a háborúk és ütközetek mindig előre meghatározott terv szerint folynak le, akkor mindebből csakis azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek a leírások helytelenek.

A tarutyinói csata nyilvánvalóan nem érte el azt a célt, amelyet Toll a szeme előtt tartott — a csapatokat a hadparancs megállapította rend szerint vezessék a csatába —, sem azt a célt, amelyet Orlov gróf kitűzött — elfogja Murat-t —, sem Bennigsen és más személyek célját: egy pillanat alatt megsemmisítsék az egész hadtestet — sem annak a tisztnek a célját, aki azért akart részt venni a csatában, hogy kitüntesse magát, sem azét a kozákét, aki még több zsákmányra akart szert tenni, mint amennyit szerzett stb.… De ha a csatának az volt a célja, ami meg is valósult, és ami akkoriban minden orosz ember általános kvánsága volt (a franciák kiűzése Oroszországból; hadseregük elpusztítása), akkor világos, hogy a tarutyinói csata, éppen a baklövések sorozata folytán olyan esemény lett, amelyre a hadjárat akkori szakaszában szükség volt. Nehéz, sőt lehetetlen más, célszerűbb kimenetelét elképzelni, mint amilyen a valóságban volt. A legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb zűrzavar közepette, a legcsekélyebb veszteség árán az egész hadjárat során a legnagyobb eredményt érték el: a visszavonulásból átcsaptak támadásba, leleplezték a franciák gyengeségét, és megadták azt a lökést, amely még hiányzott ahhoz, hogy a napóleoni hadsereg megkezdje a menekülést.

IV. kötet 2. rész 8. fejezet

Jön egy mozdony. Felmerül a kérdés, mitől mozog? Az egyik paraszt azt mondja: az ördög mozgatja. A másik azt mondja: a mozdony azért megy, mert gördülnek a kerekei. A harmadik azt állítja, hogy a mozgás oka a füst, amelyet a szél hátrafelé sodor.

A parasztot nem könnyű meggyőzni — ő kieszelte: ez a dolog veleje. Ahhoz, hogy megcáfoljuk hiedelmét, be kellene bizonyítanunk, hogy nincs ördög; vagy egy másik paraszt kellene, aki megmagyarázza neki, hogy nem az ördög az ördög, hanem a német mozgatja a mozdonyt. Csak akkor, az ellentmondásokból eszmél rá, hogy egyik magyarázónak sincs igaza. Ám, aki azt mondja, hogy a kerék mozgása az ok, magamagát cáfolja meg, mert ha rálép az elemzés ösvényére, mind tovább és tovább kell mennie: meg kell magyaráznia a kerekek mozgásának okát. És mindaddig, amíg nem jut el a mozdony mozgásának legvégső okáig, a kazánban összesűrűsödő gőzig, nincs joga megállni az ok kutatásában. Az pedig, aki a mozdony mozgását a hátrafelé sodródó füsttel magyarázza, bizonyára így cselekedett; észrevéve, hogy a kerekekről adott magyarázat nem fejti meg az igazi okot, megragadta a kezeügyébe kerülő első ismertető jelet, és azt tüntette fel ok gyanánt.

Az egyetlen fogalom, amely megmagyarázhatja a mozdony mozgását, annak az erőnek fogalma, mely egyenlő a látható mozgással.

Az egyetlen fogalom, amelynek segítségével meg lehet magyarázni a népek mozgását, annak az erőnek a fogalma, mely egyenlő a népek egész mozgásával.

Csakhogy a különféle történetírók teljesen különböző és a látható mozgással egyáltalán nem egyenlő erőt értenek ezen a fogalmon. Egyesek a hősökben közvetlenül ható erőt látják, mint a muzsik az ördögöt a mozdonyban; mások a több más erőből származó erőt — ez a kerekek mozgása; ismét mások a szellemi tevékenységet — ez pedig a hátrafelé szálló füst.

Mindaddig, amíg egyes személyek történetét írják meg — akár a Caesarokét és Sándorokét, akár a Lutherekét és Voltaire-ekét, akik részt vettek egy bizonyos eseményben — nem pedig mindenkiét, egyetlen kivétel nélkül mindenkiét, addig csakis egyes személyeknek tulajdoníthatják azt az erőt, amely a többi embert arra kényszeríti, hogy egy közös célra irányítsák tevékenységüket. Az egyetlen ilyen fogalom, amelyet a történetírók ismernek — a hatalom.

Ez a fogalom az egyetlen fogantyú, amelynek segítségével uralkodni lehet a történelem anyagán a jelenlegi ábrázolásmód esetén, és az, aki letörné ezt a fogantyút — miként Buckle tette — mivel nem ismeri fel, hogy másképp is lehet bánni a történelmi anyaggal, az csak megfosztaná magát az utolsó lehetőségétől is annak, hogy foglalkozzék vele. Azt, hogy a hatalom fogalma szükséges a történelmi események megmagyarázásához, a legjobban maguk az egyetemes történetírók és a kultúrtörténészek bizonyítják, akik állítólag tagadják a hatalom fogalmát, pedig elkerülhetetlenül, lépten-nyomon alkalmazzák ők maguk is.

A történelemtudomány az emberiség kérdéseihez való viszonyában mindeddig a forgalomban levő pénzhez, a bankóhoz és a pengő váltópénzhez hasonlít. Az életrajz és az egyes nemzetek története a bankóhoz hasonlít. Forgalomban lehetnek, „foroghatnak”, teljesíthetik rendeltetésüket, anélkül, hogy bárkinek is kárt okoznának — sőt még hasznot is hajtanak —, mindaddig, amíg nem merül fel az a kérdés, mi a biztosítékuk. Ha csak azt a kérdést vetjük fel, hogy a hősök akarata milyen módon idézi elő ezt vagy azt az eseményt, a Thiers-ek történetírása érdekes és tanulságos; sőt ezenkívül a költészet némi árnyalata is érezhető rajta. De ugyanúgy, miként a papírpénz valóságos értékében való kételkedés vagy abból fakad, hogy esetleg sokat nyomnak belőle, mert igen könnyű gyártani; vagy abból, hogy az emberek aranyat szeretnének kapni helyette — ugyanúgy kétség támad az effajta történelmi írások igazi jelentőségével szemben is, vagy azért, mert túlságosan sok akad belőlük, vagy azért, mert valaki — együgyűségében — megkérdezi: milyen erő folytán cselekedte ezt Napóleon? Vagyis a forgalomban levő papírpénzt a tényleges fogalom tiszta aranyára akarja beváltani.

Az egyetemes történészek és a kultúrtörténészek pedig azokhoz az emberekhez hasonlítanak, akik, felismerve, hogy milyen kényelmetlenek a bankjegyek, elhatározták: ők papír helyett olyan pengő fém-érméket veretnek, amelyeknek nincs olyan tömörsége, mint az aranynak. És ez a váltópénz csakugyan pengene, de csak pengene. A papírpénzzel még csak be lehet csapni a tudatlanokat; de az értéktelen — habár pengő — váltópénzzel nem lehet becsapni senkit. Miként az arany csak akkor arany, ha nem csupán beváltásra, hanem gyakorlati üzleti célra is felhasználható, akképpen az egyetemes történetírók is csupán akkor számítanak aranynak, ha felelnek a történelemnek arra a lényeges kérdésére: mi a hatalom? Az egyetemes történészek egymásnak ellentmondóan felelnek erre a kérdésre, a kultúrtörténészek pedig teljesen félretolják, és egészen másra válaszolnak. És akárcsak az aranyhoz hasonló zsetont csupán azok használhatják egymás között, akik aranynak tekintik, úgy azok között, akik nem ismerik az arany tulajdonságait — az egyetemes történetírók és a kultúrtörténészek is csupán az egyetemeken és az olvasók tömegei, a „komoly könyvek kedvelői” szemében töltik be a váltópénz szerepét, mert nem válaszolnak a leglényegesebb kérdésekre.

IV. kötet Epilógus 2. rész 3. fejezet

10

A szabadságról és a szükségszerűségről kialakult elképzelésünk tehát fokozatosan csökken vagy nő a külső világhoz fűződő szorosabb vagy lazább kapcsolat, a hosszabb vagy rövidebb időbeli távolság, és az okoktól való nagyobb vagy kisebb függés szerint, amelyekben vizsgáljuk az ember életének jelenségeit.

Úgyhogy, ha az embernek olyan helyzetét vizsgáljuk, amelyben a legjobban ismerjük a külső világhoz fűződő kapcsolatát, amelyben a legnagyobb az ítéletformálást a cselekedet végrehajtásától elválasztó időszak, és a leginkább hozzáférhetőek a cselekvés okai — a legnagyobb szükségszerűség és a legkisebb szabadság fogalma alakul ki bennünk. Ha pedig a külső körülményektől való legnagyobb függésében vizsgáljuk az embert; ha a cselekvés a jelenhez legközelebb eső pillanatban történt; ha a cselekvés oka hozzáférhetetlen — a legkisebb szükségszerűség és a legnagyobb szabadság fogalma alakul ki bennünk.

De sem az egyik, sem a másik esetben nem tudjuk elképzelni sohasem a teljes szabadságot, sem a teljes szükségszerűséget, bárhogyan megváltoztatjuk is nézőpontunkat, bárhogyan tisztázzuk is az ember és a külső világ kapcsolatát, vagy bármilyen hozzáférhetőnek látszik is ez a kapcsolat, bármennyire meghosszabbítsuk vagy csökkentsük is az időbeli távolságot, bármennyire érthetőek vagy megfoghatatlanok is az okok.

1. Bármennyire elképzeljük is, hogy az ember el van zárva a külső világ befolyása elől, sohasem kapjuk meg a térbeli szabadság fogalmát. Az ember minden cselekvését eleve meghatározza maga az emberi test és mindaz, ami körülveszi. Felemelem a kezemet, és leengedem. Cselekvésem szabadnak látszik; de ha megkérdezem magamtól: felemelhettem volna-e kezemet minden irányban, azt látom, hogy csak abban az irányban emeltem fel, amelyben a cselekvés legkevesebb akadályba ütközött, mert ilyen akadályok vannak mind az engem körülvevő testekben, mind pedig az én testem felépítésében. Ha valamennyi lehetséges irány közül egyet választottam, azért választottam éppen ezt, mert ebben az irányban volt a legkevesebb akadály. Avégett, hogy cselekvésem szabad legyen, feltétlenül szükséges, hogy ne ütközzék semmilyen akadályba. Ahhoz, hogy szabadnak képzeljem el az embert, a téren kívül kell elképzelnem, ez pedig lehetetlen.

2. Bármennyire közel hozzuk is az ítéletalkotás idejét a cselekvés idejéhez, soha se kapjuk meg az időben való szabadság fogalmát. Mert ha az egy másodperccel előbb történt cselekvést vizsgálom is, mégis el kell ismernem, hogy a cselekvés nem szabad, mert szorosan ahhoz az időponthoz kapcsolódik, amelyben megtörtént. Fel tudom emelni a kezemet? Felemelem: de azt kérdezem magamtól: megtehettem volna-e, hogy abban a már elmúlt időpontban nem emelem fel a kezemet? Hogy erről meggyőződjek, a következő pillanatban nem emelem fel a kezem. Csakhogy én nem abban az első pillanatban nem emeltem fel a kezemet, amikor a szabadságra vonatkozólag megkérdeztem magamat. Elmúlt az idő, mert nem tarthattam vissza, és kezem, amelyet felemeltem, a levegő, amelyben akkor elvégeztem azt a mozgást, már nem az a levegő, amely most körülvesz, nem az a kéz, amellyel most nem végzek mozgást. Az a pillanat, amikor az első mozgás végbement, visszahozhatatlan, és abban a pillanatban csak egy mozdulatot tehettem, és bármilyen mozdulatot tettem volna is, ez a mozdulat csak egy lehetett volna. Az, hogy a következő pillanatban nem emeltem fel a kezemet, nem bizonyítja: azt is megtehettem volna, hogy az előbb nem emelem fel. És mivel mozdulatom csakis egy lehetett, egy bizonyos időpontban történhetett meg, így hát nem is lehet más. Ahhoz, hogy szabadnak képzeljem el, a jelenben kell elképzelnem, a múlt és a jövő határán, vagyis az időn kívül; ez pedig lehetetlen.

3. Akármennyire megnövekszik is az ok megragadásának nehézsége, sohasem jutunk el a teljes szabadságnak, vagyis az ok hiányának elképzeléséhez. Bármennyire megfoghatatlan is az akarat megnyilvánulásának oka, bármilyen saját cselekedetünkben vagy a másokéban, az ész első követelménye annak az oknak feltevése és kutatása, mely nélkül nem lehet elképzelni semmilyen jelenséget sem. Felemelem a kezemet, hogy egy minden októl független cselekedetet végezzek, ámde az, hogy végezni akarok egy cselekvést, amelynek nincs oka — éppenséggel oka ennek a cselekvésnek.

De ha elképzelünk egy embert, aki teljesen el van zárva minden hatás elől, ha csupán a jelenben végbemenő pillanatnyi cselekvést vizsgáljuk, ha feltesszük, hogy ezt a cselekvést semmilyen ok sem idézte elő, és a szükségszerűségnek csupán egy végtelen kicsiny maradékát ismerjük el, amely a semmivel egyenlő, még akkor sem jutunk el az ember teljes szabadságának fogalmához, mert az a lény, amely nem fogadja magába a külső világ benyomásait, kívül áll az időn, és nem függ okoktól, az már nem ember.

Ugyanígy sohasem tudjuk elképzelni az embernek olyan cselekvését, amely a szabadság részvétele nélkül menne végbe, és csupán a szükségszerűség törvényétől függene.

1. Bármennyire gyarapodnak is azok a térbeli körülményekre vonatkozó ismereteink, amelyek között az ember él, ezek az ismeretek soha sem lehetnek teljesek, mert e körülmények száma éppoly végtelen, mint maga a tér. Éppen ezért, mihelyt nem határozunk meg minden körülményt és minden befolyást, amely az emberre hat — már nincs meg a teljes szükségszerűség, ellenben megvan a szabadság egy bizonyos hányada.

2. Bármennyire meghosszabbítsuk is a vizsgált jelenséget az ítéletalkotástól elválasztó időszakot, ez az időszak mégiscsak véges, az idő pedig végtelen, ezért tehát ebben a viszonylatban sem lehet teljes a szükségszerűség.

3. Bármennyire hozzáférhető is bármilyen cselekvés okainak célja, soha sem ismerjük az egész célt, mert az végtelen, és ezért sohasem jutunk el a teljes szükségszerűséghez.

De ezenkívül, ha még feltesszük is a legkisebb szabadság semmivel egyenlő maradványát, ha elismerjük, hogy bizonyos esetekben, például a haldokló emberben, vagy a magzatban, vagy a félkegyelműben egyáltalán nincs meg a szabadság, ezzel semmivé tennénk az ember fogalmát, amelyet vizsgálunk: mert mihelyt nincs szabadság, nincsen ember sem. Ezért az embernek csupán a szükségszerűség törvényétől függő cselekvéséről való elképzelés, tehát a szabadság legkisebb maradványának hiánya is, éppúgy lehetetlen, mint az ember teljesen szabad cselekvésére vonatkozó elképzelés.

Tehát azért, hogy elképzeljük az embernek csakis a szükségszerűségtől függő cselekvését, a szabadság hiányát, fel kellene tennünk a térbeli körülmények végtelen nagy mennyiségének, a végtelen hosszú időszaknak és az okok végtelen sorának ismeretét.

Ahhoz, hogy elképzeljünk egy teljesen szabad embert, aki nincs alárendelve a szükségszerűség törvényének, egymagában, téren, időn, és az okoktól való függésen kívül állónak kell elképzelnünk.

Az első esetben, ha lehetséges volna a szükségszerűség a szabadság nélkül, oda lyukadnánk ki, hogy a szükségszerűséget magával a szükségszerűséggel határoznánk meg, vagyis csupán egy tartalmatlan formát kapnánk.

A második esetben, ha lehetséges volna a szabadság a szükségszerűség nélkül, a téren, időn és okokon kívül álló abszolút szabadsághoz jutnánk el, amely éppen mert abszolút volna, és semmi sem korlátozná, nem volna semmi, vagy csupán tartalom volna forma nélkül.

Általában eljuthatnánk ahhoz a két alaphoz, amelyből összetevődik az ember egész világnézete — az élet megfoghatatlan lényegéhez és azokhoz a törvényekhez, amelyek meghatározzák ezt a lényeget.

Az értelem azt mondja:

1. A tér mindazokkal a formákkal, amelyeket látható megjelenése: az anyag ad neki, végtelen, és nem is képzelhető el másképp.

2. Az idő végtelen mozgás, egy pillanatnyi nyugalom nélkül, és nem is képzelhető el másképp.

3. Az ok és az okozat láncolatának nincs se kezdete, se vége.

A tudat azt mondja:

1. Én egymagam vagyok, és minden, ami létezik, az csak én vagyok, magamba foglalom a teret;

2. én a tovatűnő időt a jelen egy mozdulatlan percével mérem, és csakis abban tudom élőnek magam: tehát én időn kívül vagyok, és

3. kívül állok az okon is, mert önmagamat érzem életem minden megnyilvánulása okának.

Az értelem a szükségszerűség törvényeit fejezi ki. A tudat a szabadság lényegt fejezi ki.

A semmivel sem korlátozott szabadság az élet lényege az ember tudatában. A tartalom nélküli szükségszerűség az ember értelme három formájával.

A szabadság az, amit vizsgálnak. A szükségszerűség az, ami vizsgál. A szabadság a tartalom, a szükségszerűség a forma.

Csak ha szétválasztjuk a megismerés két forrását — amelyek úgy viszonylanak egymáshoz, mint a forma a tartalomhoz — csak akkor kapjuk meg külön-külön a szabadság és a szükségszerűség egymást kölcsönösen kizáró, megfoghatatlan fogalmát.

Csak ha e kettőt egyesítjük, kapjuk meg az emberi élet fogalmát.

E két fogalmon kívül — amelyek, ha egyesítjük őket, mint a formát a tartalommal, kölcsönösen meghatározzák egymást — nem lehetséges az életnek semmilyen elképzelése.

Mindaz, amit az emberek életéről tudunk, csak a szabadságnak bizonyos viszonya a szükségszerűséghez, vagyis a tudat bizonyos viszonya az értelem törvényeihez.

Mindaz, amit a természet külső világáról tudunk, csupán a természet erőinek egy bizonyos viszonya a szükségszerűséghez, vagy az élet lényegének egy bizonyos viszonya az értelem törvényeihez.

A természet életének erői rajtunk kívül esnek, rajtunk és tudatunkon, és mi ezeket az erőket nehézségi erőnek stb. nevezzük; de az ember életének ereje tudatunkban él, és ezt szabadságnak hívjuk.

De pontosan ugyanúgy, mint a magában megfoghatatlan nehézkedési erő, amelyet minden ember érzékel, csak annyira érthető, amennyire ismerjük a szükségszerűség törvényeit, mert hiszen azoknak van alárendelve (kezdve azon az első ismereten, hogy minden test nehéz, egészen Newton2 törvényéig) — pontosan ugyanúgy a szabadság önmagában megfoghatatlan, de mindenkinek a tudatában benne élő ereje is csak annyira érthető, amennyire ismerjük a szükségszerűség törvényeit, mert hiszen azoknak van alárendelve (kezdve azon, hogy minden ember meghal, egészen a legbonyolultabb gazdasági vagy történelmi törvények ismeretéig).

  • 2Isaac Newton (1634—1727) — angol matematikus és fizikus, a nehézkedési erő törvényének felfedezője.

Minden ismeret csupán az értelem törvényeinek alkalmazása az élet lényegére.

Az ember szabadsága abban különbözik minden más erőtől, hogy ez az erő benne van az ember tudatában; de az értelem számára semmiben sem különbözik bármely más erőtől. A nehézségi erő, a villamosság vagy a vegyi rokonság ereje csak abban különbözik egymástól, hogy ezeket az erőket különbözőképpen határozza meg az értelem. Az értelem szempontjából ugyanúgy az ember szabadságának ereje csupán az értelem adta meghatározásában különbözik a természet egyéb erőitől. A szabadság pedig a szükségszerűség nélkül, vagyis az értelem ama törvényei nélkül, amelyek meghatározzák, semmiben sem különbözik a nehézségi erőtől, a hőtől vagy a vegetációs erőtől — az értelem számára a szabadság csupán egy pillanatnyi, meghatározhatatlan életérzet.

És miként az égitesteket mozgató erő meghatározhatatlan lényege a hő, a villamosság vagy a vegyi rokonság, vagy a vegetációs erő meghatározhatatlan lényege a csillagászat, a fizika, a vegytan, az állattan, a növénytan stb. tartalmát alkotja, akként a szabadság erejének lényege a történelem tartalmát alkotja. De miként minden tudomány tárgya az élet ez ismeretlen lényegének megnyilvánulása, maga ez a lényeg pedig csak a metafizika tárgya lehet — akként az emberi szabadság erejének megnyilvánulása — a térben, az időben, az okoktól való függésben — a történelem tárgyát alkotja, de maga a szabadság a metafizika tárgya.

Az élő testekre vonatkozó tudományokban azt, amit ismerünk, a szükségszerűség törvényeinek nevezzük; azt, amit nem ismerünk, vegetációs erőnek nevezzük; a vegetációs erő csupán annak kifejezése, ami ismeretlen marad azon túl, amit az élet lényegéről tudunk.

Ugyanígy a történelemben azt, amit ismerünk, a szükségszerűség törvényeinek nevezzük; azt, amit nem ismerünk, szabadságnak. A szabadság a történelem szempontjából csupán annak kifejezése, ami ismeretlen marad azon túl, amit az ember életének törvényeiről tudunk.

11

A történelem az ember szabadságának megnyilvánulását a külső világgal időben és oksági viszonyban való kapcsolatában vizsgálja, vagyis az értelem törvényeivel határozza meg ezt a szabadságot, ezért a történelem csak annyiban tudomány, amennyiben ezek a törvények meghatározzák ezt a szabadságot.

A történelem szempontjából az emberek szabadságának, mint olyan erőnek elismerése, amely befolyásolhatja a történelmi eseményeket, vagyis nincs alárendelve törvényeknek, ugyanaz volna, mint a csillagászat számára az égi erők mozgásában a szabad erő elismerése.

Ha ezt elismernénk, megszüntetnénk a törvények létezésének, vagyis bármilyen ismeretnek a lehetőségét. Ha van akár csak egy szabadon mozgó test is, akkor nincsenek többé Kepler3 és Newton törvényei, nincs többé semmilyen fogalmunk sem az égitestek mozgásáról. Ha van az embernek akár csak egy szabad cselekedete is, akkor nincs többé egyetlen történelmi törvény sem, és nincs semmilyen fogalmunk sem a történelmi eseményekről.

  • 3Johannes Kepler (1571—1630) — német csillagász, az új, tudományos világnézet harcosa. Kopernikus tanításainak nyomán ő volt a bolygók mozgástörvényeinek felfedezője.

A történelem szempontjából csak az emberi akaratok mozgásának bizonyos vonalai léteznek, amelyeknek egyik vége az ismeretlenbe vész, a másik végén pedig térben, időben és oksági viszonyban az emberek szabadságtudata halad a jelenben.

Minél jobban szélesedik szemünk előtt a mozgásnak ez a pályája, annál világosabban látjuk e mozgás törvényeit.

A történelemnek az a feladata, hogy megragadja és meghatározza e törvényeket.

Abból a szemszögből, amelyből most vizsgálja tárgyát ez a tudomány — azon az úton, amelyen most halad, az emberek szabad akaratában keresve a jelenségek okait —, ez a tudomány nem fogalmazhatja meg a törvényeket, mert bárhogyan korlátozzuk is az emberek szabadságát, mihelyt törvényektől független erőnek ismerjük el, már nem létezhet törvény.

Csak ha a végtelenségig korlátozzuk ezt a szabadságot, vagyis ha végtelenül kis mennyiségnek tekintjük — csak akkor győződünk meg arról, hogy az okok teljesen hozzáférhetetlenek; csak akkor tűzi maga elé feladatul a történelem a törvények kutatását az okok kutatása helyett.

E törvények kutatása már rég megkezdődött, és a gondolkodásnak azok az új módszerei, amelyeket el kell sajátítania a történelemnek is, azzal az önmegsemmisítéssel egyidejűleg alakulnak ki, amely felé a jelenségek okait egyre tovább aprózgató, régi történetírás halad.

Ezen az úton haladt minden emberi tudomány. De a matematika, a legpontosabb tudomány, a végtelen kis mennyiséghez eljutva, abbahagyja az aprózás folyamatát, és hozzáfog az ismeretlen, végtelen kis mennyiségek összegezésének új folyamatához. A matematika az ok fogalmától elfordulva a törvényt, vagyis a minden ismeretlen végtelen kis elemben meglevő közös tulajdonságokat kutatja.

Ha más formában is, de a gondolkodásnak ugyanezen az útján halad a többi tudomány is. Amikor Newton kimondta a nehézségi erő törvényét, nem azt mondta: a napnak és a földnek tulajdonsága a vonzás, hanem azt mondta: a legnagyobbaktól a legkisebbekig minden testnek megvan az a tulajdonsága, hogy mintegy vonzzák egymást, vagyis a testek mozgásának okára vonatkozó kérdést mellőzve, azt a tulajdonságot fejezte ki, amely a legnagyobbaktól a legkisebbekig minden testben közös. Ugyanezt teszik a természettudományok is: az ok kérdését mellőzve, a törvényeket kutatják. Ugyanezen az úton áll a történelem is. És mivel a történelem tárgya a népek és az emberiség mozgásának tanulmányozása, nem pedig egyes emberek életéből merített epizódok leírása, az ok fogalmát félrehárítva, azokat a törvényeket kell kutatnia, amelyek közösek a szabadság valamennyi egyenlő, egymással elszakíthatatlan kapcsolatban álló végtelen kis elemeiben.

12

Amikor Kopernikus4 felfedezte és bebizonyította törvényeit, az egyetlen felismerés, hogy nem a nap mozog, hanem a föld, megdöntötte a régiek egész kozmográfiáját5. Ha ezt a rendszert megcáfolják, meg lehet tartani a testek mozgására vonatkozó régi szemléletet, de ha nem cáfolják meg, akkor látszólag lehetetlen tovább tanulmányozni a ptolemaiosi6 világokat. De a ptolemaiosi világokat még sokáig tanulmányozták Kopernikus felfedezése után is.

  • 4Nikolaus Kopernikus (1473—1543) — lengyel csillagász. Ő fedezte fel először, hogy a naprendszer központja a nap, és hogy a föld meg a többi égitest a nap körül forog.
  • 5kozmográfia — a világegyetem látható részének leírása; általános ismeretek a csillagászatból és a fizikai földrajzból.
  • 6Ptolemaios (i.sz. 150 körül) — görög csillagász, matematikus és geográfus. A „Ptolemaiosi világok” néven ismerik Ptolemaios elméletét, amely szerint a föld mozdulatlan központja a világűrnek, a nap és az égitestek pedig a föld körül keringenek.

Amióta megállapították és bebizonyították, hogy a születések száma vagy a bűncselekmények száma mennyiségtani törvényeknek van alárendelve; hogy bizonyos földrajzi és politikai gazdaságtani feltételek határozzák meg ezt vagy azt a kormányformát; hogy a lakosság és a terület arányának bizonyos alakulása idézi elő a népek mozgását — azóta lényegében összedőlt az alap, amelyen a történelem felépült.

Ha megcáfolják ezeket az új törvényeket, talán meg lehet tartani a régi történelemszemléletet, de ha nem cáfolják meg, lehetetlennek látszik továbbra is az emberek szabad akaratának termékeként tanulmányozni a történelmet. Mert ha ilyen és ilyen földrajzi, néprajzi vagy gazdasági körülmények folytán alakul ki ez és ez a kormányforma, vagy megy végbe egy nép mozgása, akkor azoknak az embereknek az akaratát, akik a kormányforma megteremtőinek vagy a nép mozgása kezdeményezőinek látszanak, már nem vizsgálhatjuk, mint okot.

Pedig a régifajta történelmet továbbra is tanulmányozzák a statisztika, a földrajz, a politikai gazdaságtan, az összehasonlító nyelvészet és a geológia törvényeivel együtt, amelyek szöges ellentétben állnak a történelem tételeivel.

A természetbölcseletben sokáig makacs harc folyt a régi és az új szemlélet között. A hittudomány őrködött a régi szemléleten, és azzal vádolta az újat, hogy szétrombolja a kinyilatkoztatott vallást. De amikor győzött az igazság, az új alapokon ugyanolyan szilárdan felépült ismét a hittudomány.

Ugyanilyen hosszú és makacs harc folyik most a régi és az új történelemszemlélet között, és a teológia pontosan ugyanúgy őrködik a régi szemléleten, ugyanúgy a kinyilatkoztatott vallás szétrombolásával vádolja az újat.

A harc mind az egyik, mind a másik esetben felkorbácsolja a szenvedélyeket mind a két oldalon, és elfojtja az igazságot. Az egyik oldalon előtűnik a félelem és a sajnálkozás az évszázadok munkájával emelt egész építményért; a másik oldalon meg a rombolás szenvedélye.

A természetfilozófia igazsága ellen harcolók azt hitték, hogy ha ők elismerik ezt az igazságot, szétrombolódik az istenbe, a világ teremtésébe és Jézus csodáiba vetett hit. Kopernikus és Newton törvényeinek védői, például Voltaire, azt hitték, hogy a csillagászat törvényei szétrombolják a vallást, és Voltaire a vallás ellen irányuló fegyverként használta a nehézségi erő törvényét.

Ugyanígy most is úgy látszik, hogy mihelyt elismerjük a szükségszerűség törvényét, tüstént szétrombolódik a lélek, a jó és a rossz fogalma és az e fogalmon felépülő állami és egyházi intézmények mind.

A szükségszerűség törvényének fogadatlan prókátorai — ugyanúgy, mint annakidején Voltaire — a vallás ellen irányuló fegyverként használják a szükségszerűség törvényét; holott éppúgy, miként Kopernikus törvénye a csillagászatban a szükségszerűség törvénye a történelemben egyáltalán nem pusztítja el, sőt inkább megerősíti azt az alapot, amelyen az állami és az egyházi intézmények felépülnek.

Miként egykor a csillagászat kérdésében, ugyanúgy most a történelem kérdésében is, azon alapszik a nézetek egész különbsége, hogy elismerjük-e vagy nem ismerjük el egy abszolút egység létezését, amely a látható jelenségek zsinórmértékéül szolgál. A csillagászatban ez a föld mozdulatlansága volt; a történelemben: a személyiség függetlensége, a szabadság.

Miként a csillagászatban az nehezítette meg a föld mozgásának elismerését, hogy le kellett mondanunk a föld mozdulatlanságának közvetlen érzetéről, és az égitestek mozgásának ugyancsak közvetlen érzetéről, akképpen a történelem szempontjából is az nehezíti meg ennek felismerését: a személyiség a tér, az idő és az okság törvényeitől függ, hogy le kell mondanunk a személyiségünk függetlenségének közvetlen érzéséről. De ahogy a csillagászatban azt mondta ez az új nézet: „Igaz, nem érezzk a föld mozgását, de ha feltesszük a föld mozdulatlanságát, ostobaságra lyukadunk ki; ha pedig mozgását tesszük fel, amelyet különben nem érzünk, törvényekhez jutunk el”, ugyanúgy a történelemben is azt mondja ez az új szemlélet: „Igaz, nem érezzük függőségünket, de ha azt tesszük fel, hogy szabadok vagyunk, ostobaságra lyukadunk ki; ha pedig azt tesszük fel, hogy a külső világtól, az időtől, az okságtól függünk, törvényekhez jutunk el”.

Az első esetben le kellett mondanunk a térbeli mozdulatlanság tudatáról, és el kellett ismernünk azt a mozgást, amelyet nem érzékelünk; jelen esetben pedig pontosan ugyanúgy le kell mondanunk a tudatunkban élő szabadságról, és el kell ismernünk azt a függőséget, amelyet nem érzékelünk.

IV. kötet Epilógus 2. rész 10—12. fejezet

Az idézett részeket Makai Imre fordította

Az oroszországi hadjárat egyik legelső és talán mindmáig a legjobb ábrázolását M. Minard francia hídmérnök készítette 1869-ben. Közli Edward R. Tufte az Envisioning Information című kötetében. by Graphics Press
Edward R. Tufte: Envisioning Information