Füzetek

Paul Valéry
Válogatta, fordította, az előszót és az utószót írta Somlyó György
matematika, fizika, biológia, Kerékjártó Béla

Az Európa Könyvkiadó Mérleg könyvek sorozatában, 1997-ben jelent meg a Füzetek című kötet. Paul Valéry monumentális naplójából, amelyben elképesztő mennyiségű matematikai és természettudományos témájú bejegyzés található, Somlyó György válogatott, és a fordítás is az ő munkája. Az alábbi válogatás a kötet idevágó (azaz matematikai, fizikai és biológiai témájú, illetve ezekből a tudományokból kölcsönvett metaforákkal operáló) szövegrészeit teszi közzé. Sajnos a kötetbe terjedelmi okokból nem kerülhettek olvasást könnyítő jegyzetek. Ezt a hiányosságot a későbbiekben – legalább részben – pótolni szándékozom. Külön szeretném felhívni az olvasó figyelmét egy magyar vonatkozásra: Kerékjártó Béla matematikus professzor látogatására Valérynél. Végül szeretnék köszönetet mondani Somlyó Györgynek, aki nem csupán fordításának internetes másodközlését engedélyezte, de rendelkezésemre bocsátotta a Füzetek fakszimile kiadásának huszonnegyedik kötetét, így az ebből idézett részeket eredeti formájukban is közölni tudom. – A szerk.

Tartalom

ELŐSZÓ
ELŐHANG
Testificatio (1892–1933)

  1. HAJÓNAPLÓ
    Hajónapló (1894–1900)
  2. FÜZETEK · EGO SCRIPTOR · GLADIÁTOR · NYELV
    Ego Scriptor · Nyelv
  3. FILOZÓFIA · RENDSZER · PSZICHOLÓGIA · SOMA ÉS TSZV
    Filozófia · Rendszer · Pszichológia
  4. ERÓSZ · THÉTA · BIOSZ · MATEMATIKA
    Théta · Biosz · Matematika
  5. ÉRZÉKENYSÉG · IDŐ · AZ ÉN ÉS A SZEMÉLYISÉG
    Idő · Az én és a személyiség
  6. MŰVÉSZET ÉS ESZTÉTIKA · KÖLTÉSZET · IRODALOM · VERSEK ÉS KIS ABSZTRAKT KÖLTEMÉNYEK
    Művészet és esztétika · Költészet · Versek és kis absztrakt költemények
  7. HOMO · TÖRTÉNELEM – POLITIKA
    Homo
  8. A XXIV. FÜZETBŐL (1940–1941)

UTÓSZÓ
Valéry-bibliográfia

szóelválasztás

Valéry Füzetei – A Füzetek Valéryje

A Füzetek egyedülálló műve a század irodalmának. Unikum. Vagy „unikális példány”, ahogy teljesen elveszett régi könyvek utolsó megmaradt példányáról mondjuk. De nem elveszett, hanem talált könyv. Mint a régi Gesták és Almagesták, Portolánok, könyv előtti könyvek, amilyenek fölött Valéry közvetlen irodalmi közelében Saint John Perse szeretett ábrándozni.

S annak ellenére ilyen, hogy számos hozzá hasonló könyvet ismerünk; amelyek azonban nem hasonlítanak hozzá. Többé-kevésbé nagy írók többé-kevésbé vallomásos, többé-kevésbé narratív vagy éppen többé-kevésbé filozofikus naplóit. Posztumuszokat és a szerző életében publikáltakat. Csak néhány legfontosabbat: íróik közé tartozik Virginia Woolf és Katherine Mansfield, Franz Kafka és Füst Milán. Itt vannak a legutóbbi időben nyilvánosságra kerültek közül Thomas Mann hatalmas (és kicsinyes) naplókötegei; végül olyanok, amiket maga Valéry is ismerhetett: André Gide vagy Julien Green az ő közvetlen közelében íródott, és szerzőik, valamint az ő életében (legalább részben) meg is jelent naplói. Nem beszélve a régebbiekről, mint az ugyancsak később felfedezett roppant Amyot-napló, vagy közelebbről a Goncourt fivérek és Jules Renard modellszerűnek tekintett hagyatékai. De, a dolog lényegét tekintve, a Füzetek ezek egyikével sem vethető össze. Vannak növények, amelyek látszatra igen közel állnak egymáshoz, de fajuk, a rendszerben szerkezetük alapján elfoglalt törvényes helyük merőben más.

Mindenekelőtt: bár több mint fél évszázadon át valóban napról napra íródtak, e tekintetben minden „igazi” naplóírásnál szabályosabban, a Füzetek – nem naplók. A szónak („journal”) sem az intimitást, sem, ezzel ellentétesen, a nyilvánosságot idéző jelentésében nem. Szerzőjük nem napjai „margójára” jegyezte le őket. Úgy látszik, első pillanattól fogva egy virtuális könyv lapjaira és egy nagy könyv távlatával íródtak, egy óriási, vég és cél nélküli, eleve befejezhetetlen „könyvbe”, de olyan becsvággyal, amely csak Mallarmé a könyv által való megkísértetéséhez hasonlítható: a KÖNYV eszméje által, amelynek semmi célja, de amely egymagában a VILÁG célja és tetőzete. A Mester abszurd eszméje a Tanítványban egy abszurd teljesítmény demiurgosza lett.

A többi említett napló viszont nemcsak szerzője napjainak, hanem műveinek, „életművének” is a margóján születik, marginália (ahogy sokan nevezik is a magukét, mint például az ifjú Valéryre – Baudelaire és Mallarmé nyomán – nagy hatással lévő E. A. Poe). Forrásuk nem az irodalom helyett, az irodalommal való alapvető meghasonlásból, az irodalom kétségbeesett elutasításából ered. Ellenkezőleg: ezek a naplók éppen a totális irodalomban való lét termékei, azé, amely az alkotás, az ihlet kegyelmi állapotának meg nem létében is az irodalomhoz kénytelen folyamodni. Ezek a „naplók” hiányt töltenek be; a Füzetek hiányt támasztanak. Azok a „művek közti” térben és időben jönnek létre; Valérynél, megfordítva, az (úgynevezett) „művek” jönnek létre ilyen köztes, mintegy a „Füzetek közti” állapotban; szinte „melléktermékként” (ahogy szerzőjük nemegyszer nevezi is őket). Nála a Füzetek azok, amelyek valósággal, vegy- (vagy kegy-) tiszta állapotban őrzik az ihlet elemi erejét.

A költő életében, mikor a Füzetek még csak kósza legendaként keringtek a neve körül, olykor nem minden ok nélkül lehetett különcködésnek, hermetikus póznak, a saját zsenije lebecsülésében való tetszelgésnek tekinteni sorozatos nyilatkozatait arról, hogy (legnagyobb sikerei közepette, koronázatlan költőkirályi minőségében) nem tekinti magát „hivatásos” írónak, hogy mindaz, amit publikált, csak puszta esetlegesség, amit nem a belső ihlet inspirációjára, hanem csupán külső alkalomból, baráti unszolásra vagy éppen rendelésre, kívülről megszabott tárgyakról, olykor megszabott terjedelemre írt (lásd többek között a Variété előtt álló „kiadói jegyzetet”, 1924). A Füzetek szinte mesebeli terjedelmű köteteinek mostani végső ismeretében azonban mindezek a nagyúri amatőr által tett nyilatkozatok és gesztusok a legmagasabb szinten hitelesítődtek. A Füzeteknek a Bibliothéque de la Pléiade sorozatban megjelent kétkötetes válogatása (mely az egésznek csak mintegy a tizedrészét tartalmazza) terjedelmét tekintve maga is megegyezik a Művek ugyanebben a sorozatban kiadott két kötetével.

Holott – tudjuk – ez a válogatás csak parányi töredéke az egésznek, amely csak forgalomba nem került fakszimile kiadásban, huszonkilenc hatalmas kötetben huszonhatezer oldalt tesz ki. Előttünk nem egy író „naplója” áll, hanem inkább egy ember „hajnalai” sorakoznak, ötvennégyszer háromszázhatvanöt hajnal pontosan betartott órái, amikor

Se dissipe dès la rose
Apparence du soleil.
Dans mon âme je m’avance,
Toute ailé de confiance:

borította: íme, rózsa-
színben megjelent a Nap.
Saját lelkem utazója,
megyek, szállok bizakodva:

hogy megkeresse és megtalálja önmagát, ezt az „Étre! Universelle Oreille”-t („Lét! Te! óh, Egyetemes fül” – Hajnal című vers, Szabó Lőrinc fordítása), amely önmagát hallgatva („elle s’écoute”), a lehetőség szélső határáig, sőt azon is túl rögzíti egyetlen ember gondolkodásának teljes grafikonját, grafikáját és (matematikai) gráfját, megalkotva így valamiféle „Önmagam Énjét”, az „Én Énjét”. Ennek az énnek a középpontjában a gondolkodás áll, és ennek a gondolkodásnak a középpontjában az én. A farkába harapó kígyó a Füzetek illusztrációs rajzainak egyik folyton visszatérő témája. És a farkától minél messzebbre nyújtózó kígyó is. Mintegy e két egymáshoz kapcsolt véglet, gondolkodás és én közötti inga és kígyómozgás emblémája. „Gladiátor”, mondja. „Az atlétával párosítani az anatómust.” Feltehetően egyedülálló becsvágy és teljesítmény az irodalom nevű ősszörny (mondjuk: „grafoszaurusz” vagy „sztüloszaurusz”) hosszú élettartamában. Mert itt nem a gondolkodás eredménye „működik”, hanem a működése válik „eredménnyé”: amennyit csak lehetséges, az írás fogságába vetve belőle, vagy, megfordítva, belemenekítve az írás szabadságába. Vagy együtt a kettő. Ahogy Judith Robinson írja a Pléiade-válogatás előszavában:

Valéry újra meg újra azt az alapvető kérdést teszi fel, amely huszonegy éves korától haláláig uralkodott belső életén: hogyan tudhatjuk meg, milyen az emberi gondolkodás természete, milyenek a működési feltételei, lehetőségei és határai. […]

A Füzetek alapján végre meg lehet érteni azt a különös jelenséget, ami annyi szóbeszéd tárgyául szolgált: miért szólt olyan keveset Leonardóról nagy tanulmányában, amelynek címe Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe. Azért, mert (illegálisan) a saját módszerébe vezet be, amelyet ő maga talált ki, s amelyet nem kívánt nyilvánosságra hozni.

Ezt a módszert ő maga a Füzetek legkülönbözőbb helyein nem módszernek, hanem rendszernek nevezi (Système – szokásos rövidítésében sokszor: S), ezt is a maga paradoxonkedvelésének köszönhetően, hiszen az ő rendszere („szisztémája”) éppen minden rendszer, szisztéma kiküszöbölése, pontosabban: megelőzése. Akár egy profilaxis. Mintha csak az emberi gondolkodásnak méghozzá éppen a legmagasabb szintjén – az állandóan fenyegető betegsége a rendszeralkotás lenne. Ezért olyan távolságtartó, ha nem élesen kritikus, a filozófiával és a tudományokkal szemben, holott folyamatos gondolkodása – a Füzetekben és közlésre írt tanulmányaiban is – elsőrendűen filozofikus, a filozófia mindenkori legfontosabb kérdéseit teszi fel, mint ahogy a kor tudományának legfontosabb kérdéseit is; formációjánál fogva is matematikus lévén, valamint egész gondolkodásában elszántan és sokszor kinyilvánítottan, az egész emberi gondolkodás paradigmájaként a matematikát emelve ki, a Leonardótól is örökölt more geometricó-t (egy helyen: more matematicorum-ot). Ahogy Nietzsche kényszerítette ki magából a filozófián túli filozófiai nyelvet és a tudományon túli tudományt, vele körülbelül egy időben (kezdve), csak legnagyobb részében csupán önmaga számára, a hatás és befolyás Nietzschének oly fontos becsvágya nélkül, úgy próbálja Valéry kivonni a rendszerek uralma alól a minden emberi dologról való gondolkodást. Úgy látszik, legalábbis hosszú időn keresztül, de tevékenysége nagyobb részében véges-végig, úgy érezte, ezt csak a „magában beszélés” formájában lehet megkísérelni. A Füzetek 1941-es kötetében írja: „Magunkban beszélni annyi, mint azt gondolni, hogy beszélünk, de egyben azt is, hogy azt beszéljük, amit gondolunk.” Így lehet odáig menni a gondolkodásban, hogy ne legyen belőle (másoknak való) „rendszer”, hanem mindig csak újra: „gondolat”, à l’état pure. Ezt a rendszeralkotásig nem engedett vagy a rendszertől megszabadított gondolkodást foglalta e bámulatosan tömör és egyéni megfogalmazásba: „Minél tovább gondolkodom, annál tovább gondolkodom.” („Plus je pense, plus je pense.”) A mondat magyar fordítása első látásra is, nyelvtudás nélkül is megállapíthatóan – tökéletlen. Az eredetiben egymásra következő két tagmondat szavai betűről betűre megegyeznek; jelenteni azonban – a mondat szerkezetében – nem ugyanazt jelentik. Ez pontosan (vagyis Valéry eszménye szerint: geometrikusan) egybevág azzal a nehezen kifejezhetővel, amit kifejezni hivatott. Az önmagában való mindig továbblépést, a végtelenig (pontosabban a véges végéig, hiszen Valéry, mint nem egy megjegyzése utal erre, még a matematikából is ki szeretné iktatni a „végtelent”), anélkül, hogy önmaga mozgásában bármilyen külső, célszerű vagy teleologikus vonatkozást feltételezne: magát a „művet” sem, mint teleologikus feltételezést. A publikált műveiben felülmúlhatatlannak ítélt „formaművész” (aminek ellentétes előjelű vagy visszájára fordított megfelelője, mások szerint, a „formalista” vagy „presziő”, netán „sznob” à la Proust), nagy, illegális, „államtitokként” kezelt füzeteiben éppen mindennemű formaalkotást megkerül: azt a fajta, rendszert”, amely a filozófiák „formája”, valamint azokat a rendszereket is, amelyek az irodalom különféle műfajainak, műnemeinek és egyes műveinek „formái”. Mint a Füzetek XVI. kötetében az „1892–1932 – Testificatio” külön címmel ellátott bejegyzés kifejti, talán minden idevonatkozó egyéb fejtegetésénél egyértelműbben:

…ez a reductio ad certum et incertum – amelyet [18]92-ben fogalmaztam meg – 42 évvel ezelőtt – (hogy képzelgő és képzelt betegségeimtől megszabaduljak) – s amelytől egész »intellektuális« életem többé sose vált meg –, az én »Rendszerem« a rendszer hiánya – sosem hoztam nyilvánosságra, úgy őriztem, mint valami államtitkot – mint valami gyöngeséget vagy fegyvert…

A Füzetek lebontják az írás köré emelt évszázados állványzatokat: minden „építményt” az épület körül; minden palánkot, amit az „irodalom” húzott fel, ledöntve eközben az „írott dolog” valóságos falait. Arra törekszenek, hogy a töredék valóságos teljességét tegyék a fiktív „teljességek” helyébe. Minél „elvontabbnak” látszik ez az eljárás, eredményeivel együtt, annál konkrétabbak ez utóbbiak, annál „életközelibbek”, annál testibbek és érzékibbek, ha úgy tetszik. Hiszen, mint a fent idézettekből kiderül, fogantatásuk is fizikai-testi, képzelgő és képzelt betegségeitől való szabadulásban gyökeredzik. Illetve a létnek abban a hármasságában, amelyet állandó emblémájául is választ a CEM szóban, mely a Corps–Esprit–Monde rövidítése (Test–Szellem–Világ, fordításomban: TSZV, s amely magyarázza azt a filozófiához való alapvető magatartását is, amelyet egy helyen úgy fejez ki, hogy minden filozófia „értelmetlen, amiben nem játszik alapvető szerepet az emberi test”. A Füzetekről ugyanaz elmondható, amit majd később a Hüpnosz szerzője, René Char elmond a maga Lapjai-ról, hogy „semmit sem vesznek át az öntetszelgésből, a novellisztikából, a maximákból vagy a regényből”. Sem a filozófiából, sem az esszéből, sem az aforizmából – tehetnénk hozzá Valéry esetében. Igaz, számos gyűjteményében, amelyeket később, 1944-ben Tel Quel címen foglalt össze két kötetben, Valéry egyfajta aforizmasorozatot alakított ki (és hozott nyilvánosságra) a Füzetek anyagából. Analaecta, Rhumbs, Littérature, Choses tues, Mauvaises pensées et autres stb. – valóban mind egy-egy aforizmagyűjtemény-féle. Egyes helyek szinte szó szerint a Füzetek egyes passzusait ismétlik meg; többnyire azonban bizonyos átalakításokkal, rövidítésekkel vagy kiegészítésekkel. Ezek azonban, még a szó szerintiek is, mégis csupán – „fordítások”. A szövegazonosság a megváltozott szövegkörnyezetben elveszti önazonosságát. Ilyesfajta képlettel írhatnánk le azt, ami itt történik: a Füzetekben nem megírt írás, eredeti formáját mindenestül megtartva, írott szöveggé lesz a Tel Quel-ben: késztetésre vagy rendelésre történt újrabeiktatása az irodalomba annak, ami nem irodalomként jött létre.

A Füzetek eszméjének, szerkezetének a szerző kora ifjúságában, a múlt század végén történt „kitalálása” („egész nap kitalálom magam”, írja majd élete vége felé a Füzetekben) az első – a maga nemében páratlan – kísérlet volt arra, hogy el és megkerüljük mindazokat a kiüresedő klasszikus és hagyományos irodalmi formákat, amelyek az író ember elsődleges közvetlenségét ezzel a közvetettséggel helyettesítették a századok során. A Füzetek nem afféle avant-la-lettre „a-littérature”, ha nem „művön kívüli” valami, „fuera de muros”, hors d’oeuvre”; mintegy előtagja a „műnek”, „prae”-mű (másként és egyben hasonlóképp, mint Szentkuthy oly későn felismert zseniális találmánya, amelynek elnevezése is Prae, s amely a postban is mindig prae marad). Egyben mű utáni mű is, „post-mű” (prae-posztmodern nem mű?…). Vagy: „Magából a gondolkodás tényéből épülő műalkotás.”

Valéry, Műveinek botcsinálta írója, a Füzetekben ama nem-irodalom írója lett, amelyről kezdettől fogva álmodott, az a nem író, akivé korai felismerése alapján akart válni. Ha igaz, amit egy körkérdésre adott válaszában mondott, hogy műveit „gyengeségből” írta, a Füzetekben az erőssége lép működésbe. Mi az erőssége? „Az én erősségem az, hogy be tudom magamnak vallani, amit gondolok.” Itt mintha a gondolkodó embernek (a sok egyéb jelzővel ellátott Homo után valóban a Homo sapiensnek) sikerült volna mindazzá válnia, ami; megvalósítani az ő személyében rejlő összes személyiséget, mindazokat, akik az ember életében általában „az eszmék állapotában maradnak meg”; s ez éppen azáltal sikerült, hogy meg tudtak maradni „az eszmék állapotában”; s hogy ezt, az eszmék állapotát fel tudták emelni a lét állapotába. Valéry kedvelt és provokatív szavát (inhumain = embertelen) csakis innen, vagyis a visszájáról („à rebours”) lehet értelmezni, a maga szótári értelméből kiforgat. Nem „Übermensch”, se „Superstar”, nem is „Supra-humain”, s még csak nem is „Homme-Dieu” ahogy maga nevezi. Egyszerűen csak – ember.

„Én nem az én „naplómat” írom”, jegyzi fel 1940-ben. De a kulcsmondat, a pofonegyszerű, amelyben több mint egy fél évszázad felismerése és gyakorlata foglalódik két szóba, közel a halálához, 1944-ből származik. „Magamat írom, ezeket a jegyzeteket írván.” Természetesen, minden igazi író önmagát akarja írni. De ehhez médiára van szüksége. Valéry rendszer nélküli rendszere, vagyis, hogy a „rendszere” ő maga, éppen ezt a mediálist küszöböli ki. Ő úgy írja magát, ahogy az ember magát éli. A Füzetek egy olyan, állandóan készülőben, készülőfélben, tehát mindig félben (állandó készületben és készenlétben) lévő munka, amely sohasem készülhet el, így sosem válik művé (mintegy örökös „Work in Progress”), amihez válogatás és választás (eszközválogatás és témaválasztás) nélkül minden reggel (az élettel együtt) hozzá lehet (hozzá kell kezdeni, és sosem kell a befejezésével törődni, mindig folytatás, és mindig lesz folytatása – a végtelenségig (illetve a saját végességünkig). Hogy hívek maradjunk Valérynek a Leonardótól örökölt more geometrico szelleméhez, hasonlítsuk ezt egy állandó differenciálszámításhoz, amely sosem érkezhet el a limesekig. Vagy, ugyancsak Valéry újra meg újra felbukkanó, kedvelt filozófiai teorémájához, Zénón Achilleszéhez, aki sosem érheti el a teknőcöt. Bármilyen gyors lábú amaz, s bármilyen lassú lábú ez utóbbi.

Ez a munka nem válik el egy ponton az élet görbéjétől, hogy egy új, saját görbét alkosson, hanem ugyanazt a görbét írja le. A lehető legteljesebben azonosul az élettel, hiszen azzal ér véget – nem hagy tehát soha abban az űrben, amelyet minden befejezett, elkészült munka megnyit maga után; megszabadítja életünket ezektől a folytonos „kis haláloktól”, amikbe minden elkészült munka beletaszít a hiányával, s amik után mindig mindent kínkeservesen újra kell kezdeni. Ott ér véget, ahol mi, ott érünk véget, ahol ő véget ér. A mindennapos újjászületés egyben művünk újjászületése is. Ami egyben a költő Valéry mindig megújuló nagyszabású témája is: számtalan aubade, megannyi önmagának adott hajnali szerenádja születik belőle, az Aurore-tól kezdve, amely a Charmes nyitóverse lesz.

Mindezt, más oldalról, úgy is fel lehet fogni, mint az általános specializálódás korszakában az emberi integritás despecializálódására tett kivételes kísérletet, az egyetemességre való specializálódást. A munkamegosztás kialakulása előtti korban az ember az akkor felhalmozható minden emberi tudásra egyszerre lehetett képes. Miért ne lehetne ezt – más szinten – újra feltámasztani? Ha az „emberi” agy képes a matematikára és képes a költészetre, miért ne lehetne képes mindegyikre? Természetesen, az enciklopédikus tudás ellehetetlenülésének korában, Valérynél ez nem a lehetetlen enciklopédikus tudás illúziója, csupán az enciklopédikus érdeklődésé. „Hiába minden, minden érdekel!” – olvassuk a Füzetek legelső köteteinek egy helyén. „Képességre vágyom, csakis a képességre”, ugyanott. Ennek jegyében kényszerül – önmaga ösztönzését követve – az enciklopédikus gondolkodásra, még hétköznapibban: egyszerűen a mindennapos mindenirányú gondolkodásra. Nem mindent tud, de mindent akar tudni (ami elébe és útjába kerül). Valéry ellenezné leginkább, ha mégis, mindenirányú tudására is felhívnánk a figyelmet. Hiszen mindvégig titokban („államtitokként”) tartotta a korszak néhány korszakalkotó tudományos vagy szellemi felfedezésének – igen korai – legalábbis megsejtését – a Füzetekben. Egy szóval azért talán ki kell térni rájuk is. 1899-ben – az első relativitáselmélet megjelenése előtt évekkel – ezt a kurta angol nyelvű, állítmány nélküli mondatot találjuk: „Time’s geometry.” Nem sokkal később ezt: „Az idő magunkon belül lévő távolság.” Matematikai töprengéseiben a legkoraibb füzetekben (ugyancsak még 1905 előtt) feltűnően gyakori a Maxwell-egyenletekre való hivatkozás. 1902-ben alapvetőnek, a matematika lényegének nevezi a levezetések eleganciáját (ha jól tudom, ez a sokkal későbbi modern matematika egyik uralkodó közhelye lett). A metafizikával és teológiával való (általános) szinte a Füzetek egészén végigvonuló viaskodása elsősorban azon az elven nyugszik, amely sokkal később a wittgensteini Tractatus 7. számmal jegyzett legutolsó, untig idézett mondata lett: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” A nyelvről folytatott szakadatlan meditációiban a legkoraibbaktól kezdve végigvonul az a gondolat, amely ugyancsak Wittgensteintől lett híressé: hogy a szónak csak használatában van jelentése. (Lásd többek közt az „Ó, filozófus!…” kezdetű 1907-ből való bejegyzést.) Igen korán felmerül és számtalan változatban ismétlődik a heisenbergi „bizonytalansági együtthatóval” analóg gondolatmenet, nem csupán az „egzakt” tudományokkal, hanem az összes belső és külső – intrus et extra, ahogy ő mondja – megfigyelhető jelenségek megfigyelhetőségével kapcsolatban. Nem is beszélve (legsajátabb területén) poiétiká-járól, mint minden későbbi „formalista”, „new criticism”, „strukturalista”, ingardeni, jacobsoni, welleki stb. modern „irodalomtudomány” közvetlen előzményéről. A hozzáértőbb olvasó bizonyára ennél is több egybeesésre tudná felhívni figyelmünket.

Végezetül: a mű – ez a m, amely nem mű – spontán szervességgel folytatja és szerkeszti önmagát, ha úgy tetszik, a mindnyájunk egyéni létezését – tehát önmagunkat – meghatározó kettős spirálban szerveződő molekulasorhoz hasonlíthatóan: mint maga az élet. Itt nem az „élet” kényszerül beépülni egy „mű” kompozíciójába, egy szükségképpen művi kompozícióba, hanem – a mű épül bele szervesen az élet kompozíciójába. Így – és csakis így – azonosulhat a kettő. A mű („munka”) így nem lesz más, mint az élet mindennapos szokásainak és szükségleteinek egyike; mint az alvásnak vagy a táplálkozásnak, megvan a maga személyre szabott és személyek szerint változó és meghatározott ideje és üteme, „ritmusa” (az a titok, amelyet Valéry oly visszatérő makacssággal próbál újra meg újra meghatározni). Ezért mondhatja: „Az én rendszerem – én vagyok.” Ami óhatatlanul Isten bibliabéli önmeghatározását idézi: Sum quod sum.

Vagy, szerényebben, a királyi „Az Állam én vagyok” helyett így: A Mű én vagyok. Nemhiába hangsúlyozza számtalan feljegyzésében és kiadott tanulmányainak is számos helyén, hogy a „mű” nem azonos azzal az „én”-nel, amellyel (vagy amelynek nevével) összekapcsolódik. Itt egy óriási vállalkozás indult, és történt egy fél évszázadon keresztül (titokban) a mű és az ember egymáshoz való közelítésére, illetve azonosulására. Hogy ez sem „sikerülhetett” teljesen? Ez is benne van a „rendszerben”. Az emberi tervek közül semmi sem valósul meg úgy, ahogy elképzelték. Azzá sikeredik, amivé képes, ami lehetséges. Amit számtalan – előre nem látható, utólag nem rekonstruálható – körülmény (véletlen? szükségszerűség? Valéry tudta legjobban, milyen hiú és üres szavak ezek) meghatároz és elvégez.

Ebben az értelemben azt lehetne mondani, hogy Valéry pályája pyrrhusi győzelem, vagy fordítva, győztes kudarc: egyrészt az irodalom kivihetetlenségének felismerése („az irodalom nem tudja elviselni saját természetét”) – másrészt annak a belátása is, hogy bizonyos lényegbevágó emberi körülményeknek, bizonyos embereknek (tehát végső soron az embernek mint olyannak) nincs más lehetősége, mint hogy az irodalomhoz folyamodjék. Valéry egész élete az irodalom csömöre; de ez a csömör mintegy harmincezer lapnyi írást hozott létre, amelyet mégse lehet más néven nevezni, mint az „irodalom” mégiscsak szép nevén. S e helyen óhatatlanul felidéződnek Giraudoux Elektrájának utolsó szavai. „Szép neve van annak”, mondja a Koldus. „Úgy hívják, hogy: hajnal.”

Az alapvető tehát a Füzeteket író Valéry magatartásában: az írói zsenialitás szakítása az írói tevékenységgel. Valérynek ez a szakítása az irodalommal (saját irodalomra szánt önmagával (lásd „első Én”]) nem puszta személyes konfliktus; az első tudatos egyéni átélése annak a történelmi-szellemi konfliktusnak, amely az egész századot betölti. Nem az egyéni pályaválasztás drámája, hanem az irodalom (művészet) jelenségének általános kibékíthetetlenné válása az irodalom (művészet) nevű jelenséggel. Ezért szól Valéry egész műve „egy áttetsző birodalom határain”, félrehúzódva a többi árnyaktól”, mint Szókratésze az Eupalinoszban.

„Félárnyékban kell maradni…” – írta a Füzetek talán legkurtább, három ponttal félbeszakított aforizmájában, feltehetően már pályája ama második felében, amely teljes fényben ragyogott. Ez a fény nem „tudta”, hogy voltaképpen csak félárnyék. Valéry azonban nagyon is tudta, hogy ez a fény csak felét, terjedelmét tekintve messzemenően kisebb felét, fontosságában talán még kisebbet hasít ki életművéből. Halála előtt alig két hónappal, utolsó megjelent írásában, méltó önelégültséggel mondhatta magának, mindvégig folytatódó magánbeszélgetésében, miután az utolsó percig ritka önmegtartóztatással tartotta teljes sötétségben, pontosabban csak a maga fényében, a maga fényének, azt, amit a legfontosabbnak tudott:

Úgy érzem, életem befejeződött, más szóval a jelenben semmi olyat nem látok, aminek még másnapja lehetne. Ami életemből hátravan, már nem lehet más csak elvesztegetett idő. Végül is megtettem, amit megtehettem…

Nekrológjában a nagy angol kortárs, T. S. Eliot megemlíti, hogy körülbelül ugyanekkor, 1945. májusi találkozásuk alkalmából Valéry ezt mondta neki: Európának vége van. S ezt fűzi hozzá:

De az utolsó harminc év minden, bármilyen nyelvű költője közül Valéry mondhatta ki a legtöbb joggal ezt a véleményét: mert az utókor számára ő marad a XX. század első felének reprezentatív költője, költőszimbóluma. Nem Yeats, nem Rilke, sem senki más.

(Ebbe a „senki más”-ba, nem kis önmegtartóztatással óhatatlanul önmagát is beleértve.)

Bár ekkor még ő sem tudhatott a Füzetekről. Vagyis arról, hogy Valéry utókora nemcsak a XX. század első felében ismert Valéryé lesz, hanem a második felében kiegészül (ha nem nagy részben behelyettesítődik) Valéry „füzeteivel”, a Füzetek (ismeretlen) Valéryjével.

Somlyó György

I. HAJÓNAPLÓ

Hajónapló (1894–1900)

El tudunk-e képzelni egy elképzelt hőségnél nagyobb fokú hőséget?

167

Az m szám egyszerűbbnek tűnik föl, mint az m + 1.

205

II. FÜZETEK · EGO SCRIPTOR · GLADIÁTOR · NYELV

CAHIERS II (1894–1914)


A tudomány alapfeltételezése az, hogy rosszul ismerjük a világot.

92

A matematikai értelemben nem folyamatos zene a legteljesebb folyamatosság érzetét keltheti.

412

CAHIERS III (1894–1914)


Az infinitizmus teóriája

Megingathatatlan alap = Minden, amit ismerünk, véges.

Minden megismerhető szintúgy véges.

Mit jelent ez és milyen körülmények között?

428

A matematikus szigora, kifejezési tisztasága és hűsége;

A jogász és a teológus disztingváló készsége;

A zenevirtuóz könnyedsége és gyorsasága;

Az író finomsága a mellérendelésekben;

A katona helytállása –

A kutya, az orvos és a filológus szimata.

486

Ego scriptor (PI. 236–389)

Megpróbáltam a modern (vagyis tudományos eredetű) szellemmel összhangba hozni olyan homályos területeket, mint költészet, filozófia.

CXIII. 476.; PI. 265. – 1932

Nyelv (PI. 382–476)

Leibnizben és Descartes-ban ugyanaz az eszme támadt – sőt már Lullusban is.


A gondolatok – illetve formák ábécéje.

De Descartes a képzet nagy elvét is látta.

CII. 83.; PI. 384. – 1900–1901

III. FILOZÓFIA · RENDSZER · PSZICHOLÓGIA · SOMA ÉS TSZV

Filozófia

A metafizika igazi hibája az, hogy egyik sem felel pontosan egyetlen pontosan feltett kérdésre sem.

CIII. 373.; PI. 492. – 1903–1905

Az antik dualizmus a mechanikában is ott van. Erő és tömeg lényegében úgy jelenik meg, mint lélek és test.

CIV. 635.; PI. 505. – 1911

Ahol a régiek egy egységet vezettek be, ott mi egy kémiai folyamatot vezetünk be, egy nagyon összetett, s lehet, hogy csak képzelt molekulát.

CVIII. 252.; PI. 569. – 1921

A világnak nincs se kezdete, se vége, se oka, se célja, se kiterjedése (csak végtelen számú kiterjedései), se időtartama, se általános alakja, se… semmije, ami emberi – talán nincs is világ, csak az ember számára van – akkor tehát nem határozható-e meg ez az embernek való világ úgy, mint az emberi test reciprok értéke?

CVIII. 248.; PI. 569. – 1921

Az anyag csak a pillanatban létezik…

Ez alapvető. – A pillanat anyag, semmi más, csak anyag, és minden egyéb csak – szellem, vagyis semmi.

CIX. 20.; PI. 581. – 1922

A túl korai megszólalás művészete

Metafizikus – Az, aki túl korán szólal meg. Várj ki egy örökkévalóságot, akkor majd kicsit többet fogsz tudni róla.

CVIII. 897.; PI. 580. – 1922

A Zénón-ügy lényege az az állítás, hogy ki tudjuk mutatni egy (létezésével érzékeinkre ható) jelenség nem létező voltát, és magát a jelenséget leíró kifejezésekből (támadhatatlan érveléssel) levonhatjuk e jelenség lehetetlenségét.

Csakhogy, lehetetlenségről nem beszélhetünk anélkül, hogy előbb a lehetőségről fogalmat ne alkottunk volna. Holott egyedül erről van szó.

CXVII. 373.; PI. 676. – 1934

A logika azt az ellentmondást feltételezi, hogy – tudtuk, amit nem tudtunk.

Ezen a formulán tehát javítani kell, és hozzá kell tenni, hogy implicite tudtuk, amit explicite nem tudtunk.

A logika így pusztán az implicit explicitté változtatására redukálódik.

CXIII. 887.; PI. 726. – 1940

Rendszer

Feltételezésem szerint: A matematikai Tudomány olyan alkalmazásaitól, mint geometria, leíró aritmetika stb. megszabadult, csakis az algebrára, vagyis egy homogén elemekből álló lény átalakulásainak elemzésére redukált formája – a leghívebb leirata a szellem csoportosító, elkülönítő és variáló képességeinek.

CI. 36.; PI. 775. – 1894

A pszichológia lehetne az idő geometriája – vagyis egy konvenció vagy azoknak a törvényeknek az összessége, amelyek szerint a megismerés állapotai egymásra következnek.

CI. 383.; PI. 777. – 1898

Meglepő – vagy nem is az? –, hogy még egyetlen fiziológus sem akadt, aki az összes funkciók egyidejű összjátékát igyekezett volna megragadni: azt, hogyan függnek, illetve nem függnek egymástól, „relativitásukat”, összeütközéseiket és alkalmazkodásaikat… stb.

Ezt szerettem volna megtenni én a megismerés területén (…)

CXI. 891.; PI. 823. – 1926–1927

Pszichológia

Alapegyenletek – A mechanikáé nagyjából az, hogy minden mechanikai jelenség csak idő, távolság, tömeg.

Minden szellemi tény pedig csupán kérdés és felelet.

CII. 793.; PI. 891. – 1902

Valamely test súlya olyan különös tény, amely – a newtoni nehézkedésben – csodálatosan kozmikus értelmet kapott.

Tegyük föl, hogy a gondolatnak, a tudatnak, az eszmének – stb., az emlékezetnek – stb. – is találunk valami olyan egyetemes jelentést, az előbbihez hasonló egyetemes jel-értéket – (de valóban megtalálunk és nem kitalálunk-e, à la Pascal) – Akkor…

CVII. 743.; PI. 984. – 1920–1921

A térfogatot nem tudjuk érzékelni – Csak a felületet. Nem tudjuk megállapítani, hogy egy szobának ugyanakkora-e a térfogata, mint egy obeliszké.

CIX. 829.; PI. 979. – 1924

Ahogy a relativitáselmélet teoretikusa igyekszik feltárni, mi marad fenn továbbra is az első fizikából, mikor a megfigyelés feltételei a mozgás által megváltoznak, feltehetnénk azt a (reménytelen) kérdést is, mi marad fenn a tudatból, mikor a megismerés feltételei megváltoznak valamilyen mérgezettség vagy működési zavar következtében.

Például az üldözöttek hallási hallucinációi vagy a pervertált személyiség esetében stb.

CXXIX. 485.; PI. 1111. – 1945

IV. ERÓSZ · THÉTA · BIOSZ · MATEMATIKA

Théta

Vers-téma. Einstein Zürichbe megy abszolút differenciálszámítást tanulni, mert szüksége van rá az általános relativitáselmélet megalkotásához.

IX. 751.; PII. 1324. – 1924

Mindenki viszonylagos naivitása.

Einstein naivitása, Bergson naivitása.

Mindazok speciális relativitása, akik valami olyan konstrukcióra törekszenek, amelyben mindennek benne kell lennie.

Ez a minden az ő naivitásuk. Én csak tudom, mi ez.

XIV. 100.; 874. – 1929

Szept. 12.

Louis de Broglie előadása – Sorbonne – Edmée de la Rochefoucauld – Véra Bour stb.

Benyomásom: eszmék zűrzavara. 37 éve immár, hogy e sötét ügyekben döntöttem a magam számára – tisztán és egyszerűen elkülönítve egymástól azt, ami kép és ami megfigyelés – ami jel stb. Őszinte gratulációm önmagamnak.

Vita – EinsteinBorelLangevin – stb.

Az elnöklő Xavier Léon jelt ad, hogy szólaljak fel. A fejemmel nemet intek. Nem tudok eleget ahhoz, hogy pontosan rendezzem az elmondottakról való nézeteimet.

A Poincaré Intézet felé mentünkben meg is említem Cartannak. A tudósok mindig fel vannak dúlva, ha a Tudományt visszavezetik előttük az abszolút tengelyekhez.

5 óra 30-kor Einstein előadása.

A vége felé nagyon érdekel – Nagy művésznek mutatkozik, ő az egyetlen művész mindezeknek a tudósoknak a körében –

Bizonytalanságát fejtegeti és a formák felépítésére (vagy szépségére) alapozott HITét.

Ez legbelülről érint – Einstein képes rá, hogy a formák útján közelítse meg a dolgokat – úgy, ahogy én szerettem volna.

D’Ocagne elárulja, hogy Picard nem engedélyezte Borelnek, hogy (a Tudományos Akadémián, ahová Einstein eljött) (németként) mutassa be Einsteint. Micsoda nyomorúság!

XIV. 107.; PII. 875. – 1929

Biosz

Egy spermatozoa, ez a semmi, továbbviszi tulajdonosának morális és fizikai képmását…! Zavarbaejtő gondolat… Micsoda monád!… Micsoda kifürkészhetetlen képviseleti rendszer! Semmiben nem ismerek ennél misztikusabb, szertelenebb tényt. Egy tömény oldatba dobott kristály, mindent kikristályosít…

II. 126.; PII. 721. – 1900–1901

Az élet olyasvalami, ami 8000 méter magasság és 8000 méter mélység között történik.

II. 199.; PII. 721. – 1900–1901

Az élő – törékeny és szívós. Tünékeny, de ellenáll az örök tehetetlenségi erőnek. Végső soron mindig győz, pillanatban soha.

II. 816.; PII. 721. – 1902

Leonardo szerint (őt értelmezem) a legparányibb állat élete is csak mélységes sajnálattal hagyja ott lakását, a testet, amelyet annyi tapasztalattal, századok tudásával alkotott magának (az ő művét). Az élet tiszteletére tanít – kombinációk e csodájára –, arra, hogy csodáljuk a szerveket, a mozgást, érezzük át egy-egy tag, egy csont értékét… De nem árt azt felelni erre, hogy maga az élet sokkal kevésbé tanít minden élőlény tiszteletére.

III. 457.; PII. 722. – 1905

A biológia jelen pillanatban szinte megbabonázza a homályos szellemeket – Nemsokára átveszi „a szellem” ősi és örök misztikus világának helyét. A spiritualizmus dörzsöli benne légies kezeit. A kerék észrevétlen fordulattal visszatér eredeti helyzetébe.

III. 464.; PII. 722. – 1903–1905

Egy fa egyszeriben megmutatja mindazt, amit bizonyos helyi sajátságokra felelt és felel továbbra is egy általuk létrehozott lény.

IV 327.; PII. 723. – 1907–1908

Az élet mint szükségszerű jelenség. Hogyan tehette ez a világ szükségszerűvé az életet? Mi teheti az életet szükségszerűvé?

IV 381.; PII. 723. – 1909–1910

Nem tudsz olyan hatalmas szellemet, amely magától kitalálhatná, hogy ez a tölgyfa ebből a makkból sarjadt.

IV. 381.; PII. 724. – 1910

Amit néhány pillanat alatt képtelenség elképzelni, az néhány milliárd év alatt megvalósulhat, anyagi valóságot ölthet.

Végül is, ha az embrióból oly kevés számú nap alatt ember lehet, miért ne válna az osztrigából galamb vagy majom? De nem vagyok evolucionista… Ami azt jelenti, hogy nem rendelkezem ezekkel a milliárdokkal. Nem állnak rendelkezésemre a pszichológia századai, amelyek ezekhez a mutációkhoz kellenének.

Csak néhány percem van, és néhány perc alatt még a gondolat se adhat értelmet ezeknek az átalakítási javaslatoknak.

Az evolúció dolgai előtt még a leghatalmasabb gondolat is olyan kicsi, mint egy atomrészecske a hegy mellett.

Itt semmiféle tehetetlenségi nyomaték, amott a látható tehetetlenség örökkévalósága. Csak valami egészen különös fajta illúzió által vagyunk képesek magunk elé képzelni ezeket az átmeneteket.

IV. 650.; PII. 725. – 1911–1912

Nem ismerjük az élet eredetét; de nem tudunk többet egy kavics vagy szénatom eredetéről sem.

A rugalmasság éppúgy meghaladja eszünket, mint az érzékenység; a nehézkedés ugyanannyira, mint a szárnyak mozgása.

VI. 875.; PII. 726. – 1918

Az élet csodája a látszólagos spontaneitás és a szervezettség összefonódásában rejlik.

Az élettelen dolgokban a leépülés, a szétesés a spontán, a természetes folyamat, a várható – a valószínűség.

VII. 104.; PII. 726. – 1918

A „természet”, mikor az állatokat „létrehozza”, mintha csak ismerné a fizika és a kémia törvényeit… Vagy inkább: ami él, ezeket a törvényeket értelmezi és alkalmazza, a tapasztalatok milliárdjaival.

Élőlény nem lehetséges (?) 1000 C fok hőmérsékleten. Nem lehetséges olyan élőlény, amelynek kémiája egyszerű – nincs olyan, amelyben ne volna víz.

VII. 819.; PII. 727. – 1920–1921

Ha azt mondjuk, hogy az élet, az érzékenység, a tudat csupán fiziko-kémiai jelenségek, lehetetlenséget állítunk. Mert ez a fizikai kémia vagy a jövőé, és akkor olyan hatalmat és sikert tulajdoníthatunk neki, amilyent csak akarunk (vagy homályosan elképzelünk) – és állításunk elvitathatatlan lesz, de egyben semmis – vagy a mai fizikai kémiáról van szó, és akkor az állítás téves.

VIII. 175.; PII. 728. – 1921

Mi máson látható és érzékelhető jobban az igazi idő, mint az élő szervezeten…?

A növény számára (a bambusz gyűrűi) egy forma megfelel egy bizonyos kornak – a forma a nagyság függvénye.

Alak, nagyság, kor.

Az idő felbonthatatlan megfelelésben van az élővel… Egy év egy ízület, egy réteg, egy a középponttól eltávolodott és egyben hozzákapcsolt – járulékos, megnyújtott, megemésztett, rendezett, osztályozott, felépült – tömeg…

CVIII. 238.; PII. 728–729. – 1921

Mire ebből a palántából fa lesz, én már halott leszek.

Nézd, hogy nő. Ártatlan és kecses. És megöl téged.

Mire ez a kisgyerek megőszül…

Az élőlények egész gyönyörű növekedése ellenedre van.

CVIII. 884.; PII. 728. – 1922

Az „Élet”-tel foglalkozó Tudományok a megértés legnagyobb teljesítményei –

A problémák –

fajok – szaporodás

ösztön – utánzás – emlékezet

öröklés – változatok

Nincs magyarázat – minden csak szócsavarás.

Minden elégtelen – Kiválasztás stb. – evolúció.

CIX. 36.; PII. 730. – 1922

Az élőlény úgy járja be a szervetlen anyagot, ahogy a hullám a tengert – Az élet a mozgó formája annak az anyagnak, amelyet haladása minden pillanatban elvesz és visszaad. – Az élet jelmondata: Másnak a kárán. Örvényforma. Az élet úgy cserélgeti az egyedeket, ahogy egy mozgó tárgy a környezetét, vagy az utas a járműveket – egyedek szerint változó időnként.

CIX. 393.; PII. 731–732. – 1923

„Élet”

Azt mondjuk: ez a könyv életteli.

Úgy értjük, hogy a könyv izgalmas, tele van eseménnyel és mozgalmassággal; érdekesség és feszültség, gyors változások és meglepetések sorjáznak benne.

Csakhogy az élet nem mozgás.

Inkább létfenntartás, és csak olyan körülmények közt aktivizálódik olyan tékozlóan, amelyekben a létfenntartás megköveteli – akár az egyed rovására is.

A vitális pazarlás sokkal inkább azokban a magvakban nyilvánul meg, amelyek éveken át megőrzik, még a legalacsonyabb hőmérsékleten is, a csírázóképességüket. (Lásd: emlékezet.)

CIX. 657.; PII. 735. – 1923

Nincs élet szűk fiziko-kémiai határokon kívül. Ez alapvető tény. A legfontosabb biológiai tény.

CIX. 796.; PII. 735. – 1924

Ember és állat egy igen vékony felszíni rétegben élnek, a fizikai feltételek egy keskeny szeletén. Itt-ott képesek ebből végtelen kis mértékben kilépni.

CX. 186.; PII. 736. – 1924

Olyan fajhoz tartozunk, amely támadásba indult a természet ellen.

CX. 252.; PII. 736. – 1924

Az élőlény nem élő testek rendszere? de mik azok a nem élő testek? – és mi egy rendszer?

Folytonosan rendszerekben kell gondolkodnunk.

CX. 635.; PII. 737. – 1924

A mag rendkívüli titkokat rejt. – Mert él is meg nem is. Kifeszített rugó.

CX. 635.; PII. 737. – 1924

Darwin azt hitte, megrajzolhatja egy olyan családfa képzeletbeli gyökereit, amelynek csak a lombját láthatta.

CX. 635.; PII. 737. – 1925

Volt egy nap, mikor a természet új játékszereként, legutóbbi alkotásaként útjára bocsátotta a csigát… és lesz egy olyan nap, amikor a legutolsó csiga is eltűnik. Nincs miértje annak az elképzelésnek, amely létrehozza és mozgatja ezeknek az állatoknak a milliárdjait. Önkényes, hiábavaló és leleményes ténykedés.

PII. 738. – 1925).

A „tudomány” csak a mozdulatlannal tudott mit kezdeni. Mihelyt eltávolodunk attól, ami mozdulatlan, megjelenik és elkezd hímezni-hámozni a feltételezés, az élőlény beavatkozik abba, amit csak a maga módján lát és irányít.

CXI. 98.; PII. 741. – 1926

Az első, legnagyobb és legkevésbé érzékelhető benyomás, amit a növényektől kapunk, az ismétlődés.

Egy fa ismétlődésekkel van elborítva. Nem egyéb mint eleven és rezgésben lévő szám. Minden erdő azt susogja: levél, levél… Levelek milliói.

És, a nedvek nyomása minden irányba kiterjed; hatása azonban előre megadott, diszkrét számú hajtás. Levélhozam.

CXI. 497.; PIl. 741. – 1926

Medúzák a moziban.

az élet – (milyen tekintetek számára kialakított?) – szépséges formái, kiürülő, megtelő, hajladozó kelyhek a víz kellős közepén, kecses torzulások sorozata – folytonos hullámzásban, habfodrozásban, kéjes kitárulkozásban; a ruha egyfajta kéjes gimnasztikája az intim részek körül, rozetták, eleven négykaréjúak, rojtos kristályok; különös kihívás ezekben a körkörös mozgásokban, ezekben a szökésekben, visszafordulásokban, inverziókban, a szervek e kokettériájában – merő díszítmény, geometria és fugit ad salices vegyüléke (Vergilius). Kihívók és elvontak.

E sugárzó, sugaras, áttetsző lények szimmetriája, tündökletesen eleven lágyságuk, a majdnem folyékony élet elmosódott és mégis szabályos formái a folyadékban.

Életük olyan átalakulások folytonos sorozata, amelyek csak és kizárólag folytonosak lehetnek miután semmi szilárd anyag nincs a testükben.

CXII. 316.; PII. 744. – 1927

Mendel és Mendelejev

A fajok együttese nem alkot teljes gyűjteményt.

Az élők fajainak nincs Mendelejevük, legalábbis olyanformán, ahogy mostanáig osztályozták őket.

Úgy látszik, az élet vaktában halad és szerveződik azok között a fölöttébb szűkös fizikai feltételek között, amelyek számára adottak –

Eljárása behatárolt diktandóra, kölcsönösségekre kárhoztatott egyedeken megy végbe.

Az életben a folytonos fogyasztás, az állandó átalakulás a legfeltűnőbb. Egy bizonyos közegromlás mikéntje. – De az a tevékenység egyben megőrzés is.

CXII. 552.; PII. 745. – 1927–1928

Figyelemre méltó, hogy az értelem sokkal kevésbé érti meg az életet, mint a mozdulatlan rendszereket. Sokkal jobban el tudja képzelni ez utóbbiak változatait, mint az előbbiekét. Holott ehhez sokkal közelebb áll, vagy közelebb kellene állnia, mint amazokhoz.

CXIII. 126.; PII. 746. – 1928

A Földön megfigyelhető élet annyi egyidejűleg adott feltételt követel, hogy más csillagokon való létezésének valószínűsége ezeknek a számától függ, és végtelen kicsi, ha nem éppen végtelenül nagy.

Talán azt lehet gondolni, hogy az összes csillag egy maroknyi mag, amelyek közül egyesek kicsíráznak…

CXIII. 615.; PII. 748. – 1929

Az élőlény olyan anyagi rendszer, amely a Carnot-tétellel ellentétes irányú átalakulások sorozatában tartja fenn magát – úgy, hogy minden kívülről elszenvedett spontán átalakulásra ellentétes irányú mesterséges átalakulással felel (amihez a Felhasználható Energiát a közeg spontán átalakulásából meríti).

Például: sugárzik; ennek következtében a nap felé fordul és hidrokarbonátot szív magába.

CXIII. 712.; PII. 749. – 1929

A szellem nem tudja elviselni az „élet” világos látványát, annak egyhangú körkörös folytonossága borzadállyal tölti el – S ez igencsak különös szembenállás.

CXV 288.; PII. 752. – 1931

Élet más égitesteken –

El lehet képzelni más égitesteken is valamit ami legalábbis annyira különbözik a csillag fiziko-kémiai természetétől, mint az élet a földétől – ez azonban semmi másban nem hasonlít a mi életünkhz.

Olyan alakulat, amely ki tudja játszani Carnot törvényét és meg tud küzdeni vele.

CXV. 442. PII. 752. – 1931–1932

Nem valami sokat értünk meg az életből, mert az élő természet jelenségei egyidejűleg a törvények és mennyiségek különböző rendjeiben mennek végbe, miközben mi minden alkalommal csak egyet tudunk ezekből egyszerre felfogni – mi több, ez a sokféleség csak a mi számunkra az, a mi számunkra, akik arra kényszerülünk, hogy szétválasszunk, megkülönböztessünk, a mi független változóinkhoz viszonyítsunk, elszigeteljük egymástól a rendszereket, megkeressük, mi az, ami itt fenntartja önmagát…

De az élet maga – csak a jövőt tartja fenn.

Mindenestül egy bizonyos jövőnek a fenntartása.

Egy valószínűség fenntartásának a valószínűsége.

CV. 539.; PII. 754. – 1931–1932

Minden egyes élőlény létezése szemben áll az élettel, és az élet szemben áll minden egyedi létezéssel – amelyeket megteremt, hogy létezhessen, és visszavon, hogy létezhessen – egyszerre teremtve meg az őrült ragaszkodást annak a fenntartásához, ami csupán ideiglenes – és a hitet annak a valaminek a végtelen (egyéni) értékében, amely pedig nem egyéb, mint egy statisztikai adat. Az egyénnek a végletekig ragaszkodnia kell ahhoz, amit el kell veszítenie – és önmagát egyetlennek és pótolhatatlannak kell hinnie ahhoz, hogy statisztikai és bizonytalan és mással is helyettesíthető szerepét kellőképp betöltse.

Mert az élet csak mozgásban létezhet, az anyagból emelkedik ki, hogy ezt az anyagot hulladékként, hulla-ként hagyja maga után.

És ennek a hullámnak nincs se célja, se oka. Cél és ok csak az egyén tartozéka – szemben áll ezzel a hullámmal – mint minden, amit kitalálunk, hogy küzdhessünk – – –

CXVI. 128.; PII. 755. – 1932–1933

A megmaradás érdekében átalakulni és átalakítani.

CXVI. 128.; PII. 755. – 1933

Élet – („definíció”!)

Naivan: úgy találjuk, hogy az anyag bizonyos részei olyan tulajdonsággal bírnak a külvilághoz való viszonyukban, amelyekkel az ész nem bír.

Példának okáért, a hőmérséklet csökkenése végleges módosulásokat visz végbe bennük.

– Ezeket az egyszer megszüntetett tulajdonságokat semmilyen művelettel, se külső energiabehozatallal nem lehet visszaállítani, se a hőmérséklet emelésével, se mechanikus bomlasztással –

– Ezek a tulajdonságok csakis a közeg bonyolult körülményei között őrizhetők meg, amelyek között ott található ennek a közegnek bizonyos módosulása is – A változatlan közeg is megszünteti őket.

– Ezek egyébként magukban foglalják a Carnot-tétel megsértését (ami egyébként az el nem szigetelődés következménye), méghozzá nem esetleges, hanem folyamatos, szervezett megsértését, és talán ebben rejlik a szervezettség definíciója – az antirendetlenség (ami maga a valószínűség) – De egyben korlátozott is (halál).

CXVIII. 127.; PII. 760–761. – 1935

Élet – és Akadémia

A május 31-i szótár-ülés. Megállítottam a szózuhatagot – a névlegesen definiált – Élet szónál: Szervezett létezők állapota, amennyiben éreznek és mozognak. – Feltettem a kérdést: és quid a sárgarépa? Általános felzúdulás, aminek jóvoltából az a mulatságos ötletem támad, amelyet azonnal kifejezésre is juttatok, hogy kérjük ezt a „definíciót” Bergsontól. Doumic elképedésében se mer nemet mondani, csak ennyit: „Biztos valami nagyon faramucival fog előállni.” A határozat elfogadtatik. Értesítsem előre Bergsont. Elragadó kis levélben válaszol. – Csütörtökön (június 6-án) Doumic felolvassa a definíciót Bergson előtt. Baudrillart mellett foglalok helyet, aki már táguló orr- és fülcimpákkal készül a támadásra. Bergson definíciója meglehetősen biológiai jellegű – – Érsekünk odaszól hozzám: de hát az isteni élet – Az Élő Isten, akiről a Biblia beszél? Aztán ugyanezt elmondja fennhangon is. Azt mondja: De hát ez materialista! Azt felelem: Nem – legfeljebb energetikai! – Folytatja: Szent Tamásnál kell valami definíciónak lennie. – Már nem emlékszem, hol. De utána fogok nézni. A vitát elnapoljuk.

CXVIII. 137–138.; PII. 761. – 1935

Hogyan képes egyetlen spermium annyi jellegzetességet hordozni magában, amelyek majd újra megjelennek a nemzettben (és sokszor hosszú idővel a születése után) – ez meghaladja az emberi észt – Az összegezésnek olyan – elképzelhetetlen – lehetőségét feltételezi, és hosszas merengésre készt afölött, amit Mi-nek nevezünk – és személyiségnek – és életnek – valamint ezek anyaga fölött.

CXVIII. 552.; PII. 761. – 1936

Amennyire az élet feltételeit ismerhetjük, az életképes növények és állatok összessége korántsem öltött még alakot.

CXVIII. 621.; PII. 762. – 1936

Atomi szinten nem különböztethetők meg az élőlények a többiektől – egy hidrogénatom nem tudja, óceán-e, egy emberi agynak vagy a légkörnek a része.

CXVIII. 621.; PII. 762. – 1936

Úgy gondolok az élő természetre, hogy megfigyelem, miként visz végbe – nem! – hogy miként mennek végbe rajta olyan átalakulások és alakváltozások, amelyek teljességgel idegenek a mi munkavégzési és átalakítási módjainktól – és amelyek kifejezhetetlenek azokkal a terminusokkal, amikkel mi rendelkezünk, hiszen ezeket a felfogás és a kivitel hozza létre…

míg a csinálás, elvégzés (mindezek általános elnevezése) az élő természet sajátlagos alkotása, mely egyes állatfajokban (köztük mibennünk) megtalálható – de sem a növényekben, sem a legtöbb állatfajban nem található meg.

Csinálni (elvégezni) = megmunkálni, kialakítani.

Az oroszlán nem munkál meg semmit – Ha csak azt nem, hogy az élő antilopot eleséggé, húsát pedig fogai segítségével emészthető masszává alakítja át.

– Nem csodálatos műalkotás-e, kérdi az Oroszlán, amit az állkapcsommal csinálok – mikor a Másik életét halállá, az ő halálát viszont az én életemmé változtatva, irdatlan pofám, tündöklő fogsorú arany álarcom a leölt prédával foglalatoskodik.

CXIX. 428.; PII. 763. – 1936

Hasznosság, szépség stb. merőben emberi jellegzetességek. Az „élő természet” nem áldoz nekik – tudni sem akar róluk.

Megfigyelhetjük, hogy semmiféle hasznosságot nem fedezünk fel valamely élőlény egyik-másik részében – azok mégis éppúgy megjelennek és kialakulnak, mint a legfontosabb szervek –

mintha csak a hasznos és a haszontalan, a szép és a rút fogalma nem is létezne ennek a terméknek a számára – amely egyébként nem is termék.

CXIX. 442.; PII. 763–764. – 1936

Az élet eseményei több fontos dolgot takarnak és fednek el, mint amennyit felfednek. A beszéd miatt megfeledkezünk a lélegzésről. A betegségek érdekesebbek, mint az egészség egyensúlya.

PII. 764. – 1937

Emberi tevékenységekSebészet

Különös elgondolni, hogy hozzányúlhatunk az élethez…

hogy kezet emelhetünk rá.

Az első fogalom, amelyet az ember alkothatott az életről, az, hogy képes halált okozni.

Itt van minden tudomány kezdete – az élet ismerete – A biológia legelső szava: 1. axiómája vagy elemi meghatározása: az élet olyasvalami, amit meg tudunk szüntetni. – Egyébként maga is csak önmaga felfalása árán tud kifejlődni – életek egész zuhataga ömlik minden élet szakadékába.

De az ember különös módon megzavarja ennek az átalakulási ciklusnak a rendszerét. Talán ez különbözteti meg legjobban az embert –

Hogy egész fajokat pusztít ki, másokat átalakít, átültet, kitelepít. –

És végül minden erejével ellene szegül a halálnak, amelyet olyan hatalommal és erőszakkal képes okozni. Egy angyali szemlélő a világon semmit nem értene meg az embernek az élethez fűződő viszonyából.

Az ember gyilkol – de meg is ment, gyógyít is. Halált okozó sebet üt – de olyan sebet is, amely életet ment.

Az ember az őrület minden jelét mutatja a megfigyelőnek. Lángésznek kellene lennie ahhoz, hogy megértse, hogy nem vagyunk őrültek. Ha ugyan nem vagyunk azok.

PII. 765. – 1938

Van-e valami, ami különösebb, megfoghatatlanabb és megoldhatatlanabb számunkra, mint az élet? – Ez a furcsa élet, vak hatalmával, esendőségével és szűkös fizikai feltételeivel…? Ez az élet, amelyet az élettelen dolgokból kiindulva se „szükségszerűnek”, se teljesen véletlennek nem tudunk elképzelni; …amely látszólag célokat tűz maga elé, holott neki magának nincs célja; látszólag valamilyen irányt és egyenlőtlenséget akar teremteni vagy jelenteni, de teljesen egyenlővé válik a statisztikában.

PII. 767. – 1939

A „szellem”, az ismeret, az emlékezet, a kombinálóképesség, az érzelmek stb. éppen úgy az élet termékei, mint a cselekedetek… vagy a csigahéjak.

Ugyanígy az értelem is – de, az élet termékeiként, ezek maguk nem tudnak életet termelni, vagyis felfogni – megérteni az életet. Mindaz, ami a megértéshez rendelkezésünkre áll: célkitűzés, tettekre ösztönzés stb. – az élet függvénye – és feltételezi az életet. Nem mintha itt valami rejtély bújna meg… Nincs semmi rejtelem abban, hogy a szem nem láthatja önmagát.

CXXII. 371.; PII. – 766. – 1939

Egy cikket olvasok „az élet eredetéről”, „a kérdés mai állása”!…

3 vagy 4 hipotézis van.

Huxley, Bergson. Mózes és Tsai. Továbbá itt vannak a laboratóriumi kísérletek – amelyek igen nagy fontosságúak. Arról van szó, hogy az életet előállítva bebizonyítsák, hogy az élet előállítható… vagy, hogy miközben azt előállítják, valami egészen mást állítsanak elő – ami gyakorta megtörténik a kísérleti tapogatózások sorában –


De ami a hipotéziseket illeti, azokat a teljesen elvesztegetett idő passzívumához kell írni, amennyiben olybá vesszük őket, mint puszta szellemi tornagyakorlatokat, s következésképpen nem soroljuk be az irodalmi vagy logikai kombinációk stb. közé – vagy azok közé a felfedező tények közé, amelyek úgy csábítják és izgatják a szellemet. És így tovább.


Hogyan is látnánk azokat másnak, mint amik és semmi mások, vagyis képzelődés gyanánt? Márpedig az, ami nem tud kiemelkedni az elképzelhetőség és a nyelv tartományából, együtt vagy külön-külön, bármilyen csábító legyen is, bármilyen megalapozottnak, kellőképp átgondoltnak bizonyul is, mi több, bármekkora is az általa felkeltett izgalom energiája – ez csupán – – –

CXXII. 552.; PII. 767. – 1939

Megrendítő, ahogy a haslábúak kijönnek a házukból.

Ez az óvatos, fokozatos kilépés a világba, lassanként nyújtva előre látó- és tapintóérzéküket, állandó kinyújtózásban és összehúzódásban.

Ez az egyetlen testrész, amely maga az egész állat, s amely egyszerre cselekvés és állag, a mozgás és érzőképesség legszorosabb összefonódása, amely egyben forma is. Az élő természetben forma, állag és cselekvés folyamatosan átmegy egymásba.

A forma csak egyetlen pillanat műve: t = 0.

CXXIX. 875.; PII. 774. – 1945

Matematika

Az ismert geometriai ábrák, körök, háromszögek az első ismert képek, amelyeket minta nélkül alkottak meg. A pszichikai alakzatokra vonatkozó legelső tapasztalatok. A pont és az egyenes. Az elképzelés lehetősége, nehézsége, lehetetlensége. Algebra nélkül nem lehetett volna általános tudásunk a síkról és a 3 dimenziós térről.

CI. 28.; PII. 777. – 1894

A matematikai munka jósága: tartalom és forma viszonya állandó.

CI. 97.; PII. 777. – 1896–1897

Elszórakozni azzal, hogy mindent matematikára fordítsunk le: 1-ször a kép kedvéért

2-szor a logika kedvéért, és felfedezni a mennyiségek változatait és rendjeit.

CI. 101.; PII. 777. – 1896–1897

A valóságos tér (a szem és az érzékelés számára való –) nemeuklideszi – görbülete nem állandó.

CI. 105.; PII. 777. – 1896–1897

Egy nehézkes, különc matematikai felfedezés nem sokat ér. Csak az elegancia lehet hasznos, termékeny és mélyreható – Ami azt jelenti, hogy e nélkül a matematika csak érdekesség, általa azonban modellértékű. Az elegancia a lényeg.

CII. 775.; PII. 781. – 1902

A matematika azoknak a szellemi műveleteknek a leírása, amelyeket pontosan le lehet jegyezni.

CIII. 102.; PII. 783. – 1902–1903


A geometria az általunk alkotott és nem a számunkra adott formák tudománya – Ami a geometriában adott, az nem a formák, hanem a műveletek rendje.

CIII. 434.; PII. 784. – 1903–1905

A numerikus számítás a meghatározás eszköze. Az algebrai számítás az ábrázolásé.

CIII. 599.; PII. 784. – 1905

Az analysis situs kimondottan a pontok szétválasztásának és összekapcsolásának tanulmányozása.

CIII. 819.; PII. 785. – 1905–1906

A görögök geometriája templom, amelyet a Szó istene emelt a tér isteneinek.

CVIII. 453.; PII. 792. – 1921–1922

A pont csodálatos története

A „pont” a régieknél. A pont teremtése – ahogy, Descartes-nál létrejön.

Ez a komplex létező x y z, később (x1 x2 x3 – xp). A pont kibontakozása.

Felemelkedése a jelkép rangjára – imaginárius pont, pontok a végtelenben

– a logiko-intuitív molekula rangjára

– a mechanikai majd fizikai molekula rangjára – „anyagi pont”

– a halmazelmélet elemének rangjára (határpont).

– Vektorai nőnek.

– Eseményponttá válik – (x, y, z, t).

Ponktuális egyértelműség.

A pontosság fogalma. 1 egyenlő p számú független alapművelettel.

CVIII. 756.; PII. 794: – 1922

A matematika a definíciójukra redukált dolgok tudománya. (A matematika azoknak a dolgoknak a Tudománya, amelyek a definícióikkal azonosak.)

CIX. 795.; PII. 794. – 1922

A legegyszerűbb és legtökéletesebb nyelv a tízes számrendszer.

CIX. 731.; PII. 797. – 1924

A matematika még közvetve sem foglalkozik magukkal a mennyiségekkel. A nagyságokkal végzett munkája arra vonatkozik, ami nem függ magától a nagyságtól.

CX. 181.; PII. 797. – 1924

Találkozás Estauniével. Azt meséli, hogy gyerekkorában 6 évesen – 2 nap alatt – megtanult hatig számolni.

Akkor rájött, hogy 7 is létezik, és így tovább, és megijedt attól, hogy végtelen számú nevet kell megtanulnia. Ez a végtelen annyira megrémítette, hogy nem volt hajlandó tovább tanulni a számokat.

A számok meghatározásának lehetőségéről kezdek beszélni és elmondom, hogy nem osztom Poincaré nézetét. Erre ő Poincaréról beszél.

Poincaré matematikai zsenije és gyerekessége. Mint a gyerek, úgy tud örülni egy kitüntetésnek (a Becsületrend Parancsnoka). Az újság szélére firkálja feljegyzéseit. Zsenialitása: a megtestesült analízis.

Mikor Estauniét kinevezték a Posta-Főiskola Igazgatójává és növelni akarta az iskola hírnevét, felkérte Poincarét, tartson előadást a villamosság még megoldatlan problémáiról. Poincaré elfogadta. Estaunié azt javasolta, beszéljen az áramátvitel gyorsaságának valamilyen kérdéséről.

Márciusban megjelent Poincarénál, emlékezette ígéretére – amiről azonban az elfelejtkezett.

Poincaré megkérdezte, milyen nap felelne meg. Pénteki nap volt. Estaunié szerdát javasolta. Poincaré belement és megkérdezte Estauniét, miről is kérte az előadást! – Azóta nem is gondolt rá. Megérkezik tehát – anélkül, hogy felkészült volna – és a tábla előtt magát a kutatómunkát kezdi végezni. Sokért nem adnám, ha részese lettem volna ennek a látványnak! Estaunié azt mondja, hogy egyenletek során át követte mindazokat a fizikai egységeket, amelyeket a kifejezések elébe tártak. A levezetés tisztán matematikai része olyan természetesen adott volt számára, hogy oda se figyelve, úgy végezte el ezeket az átalakításokat és műveleteket, mint ahogy egy festő fest, nem törődve karja és keze mozgásával, amik engedelmeskednek neki, anélkül, hogy ő tudomást venne róluk.

CX. 516.; PII. 799. – 1924–1925

Kerékjártó professzor látogatása, a szegedi egyetemről.

Vézna óriás, kétrét görnyedve fejezi ki irántam való tiszteletét. Fiatal. Nézem ezt a kifejezéstelen, analitikus arcot – a mélyfekete kis szemek tekintetét – és belemerülünk a szakmájába – az Analysis Situs-ba. Kifejti alapelveit – és felfedezését. Pontok közbeiktatásával alakít geometriai kontinuumot – a számot megelőzve – bevezetve a p/q; p1/q1 – és r irracionális pontokat,

majd, hogy hogyan lehet meghatározni a síkot – – a (sugár nélküli) – gömböt.

A 4 szín problémája – kísérlet a lényeges és nem lényeges területek megkülönböztetésére –

lényeges = ha (n–1) szín elég a kiszínezésére.

Én elmondom neki az én szín-tore-omat – (7+2) és az n Térrendszerről az n+1 térrendszerre való áttérés dinamikájának problémáját.

CXIV. 160.; PII. 805. – 1929

Paul Valéry és Kerékjártó Béla 1936-ban

A matematika egyfajta gondolkodásmód – olyan gondolat – az egyetlen ilyen – amely az (vagy az lehet), amit képvisel, és azt képviseli, ami.

CXIV. 182.; PII. 805. – 1929

Alig tíz évszázada, hogy a nullát felfedezték.

PII. 810. – 1933

Franel közli velem a problémát, amit egy Polytechnikum-beli kollégája talált ki:

Egy borbély arra kötelezi el magát, hogy csak azokat borotválja meg a városban, akik nem maguk borotválkoznak – de azokat kivétel nélkül. – És mi legyen ő magával? Megborotválhatja-e saját magát? Ha megborotválkozik, saját maga borotválja magát: ez szemben áll a feltétellel. Ha viszont nem borotválkozik meg, akkor nem borotvál meg mindenkit, aki nem maga borotválkozik.

(Geometriai-probléma. Meg lehetne határozni a pontoknak olyan halmazát – amely hasonló nehézségeket támasztana.) Itt a borbély vendégeit úgy határozzák meg, mint akiket másvalaki borotvál. Ha a borbély maga borotválkozik meg, egyszerre cselekszik borbélyként és vendégként.

Röviden – a vendégek E halmazát C-hez, az egyetlen borbélyhoz való kapcsolata határozza meg – de C meghatározója E. Borbélyként kívül marad E-n; de mint akit megborotválnak, benne van E-ben, ahol nem volna szabad lennie. Maga borotválkozik, így kívül van E-n, de mindazok, akiket ő borotvál, E-hez tartoznak, így tehát ő is hozzátartozik E-hez.

PII. 812. – 1935

Geometria – Cselekvés és nyelv –

A geometria alapelveit eddig mindig a logikában keresték. Holott a valóságban a cselekedetekben rejlenek. Ha keressük őket, azt kell kihámozni, amit a cselekvésből merítettek. – A cselekedetek körök. A nyelv csak ezután kezdődik.

PII. 822. – 1941

Szám – Valós nagyságok – Érzékenység – stb.

Közvetlenül sosem találkozunk és nem is találkozhatunk mással, csak a kis számokkal. Érzékeink, cselekvési lehetőségeink határt szabnak az elé, hogy a kis számok sokszorosait felfogjuk és cselekvési körünkbe iktassuk. Minden egyéb csak közbeszúrt írás.

– A valóság teljessége egy korlátolt érzékenység tartományában alakul és rajzolódik ki, abban válik megfoghatóvá és alakíthatóvá.

PII. 822. – 1941

Matematika

Arról beszélni, amit teszünk. Azt tenni, amiről beszélünk. Azt mondom, hogy ezt teszem, s ez annyi, mint ezt tenni.

Ez egy megelőző összeolvadást feltételez, ami a nyelvnek ad hoc értéket kölcsönöz.

CXXVII. 232.; PII. 826. – 1943

A matematika fő erénye nyelvének szűkös – „szigorú” – körülhatároltságában rejlik. A határaiban – A pontosságra való kényszerben.

CXXIX. 80.; PII. 829. – 1944

V. ÉRZÉKENYSÉG · IDŐ · AZ ÉN ÉS A SZEMÉLYISÉG

Idő

Valahányszor kettősség merül fel szellemünkben, megjelenik az idő. Az idő a fajtaneve minden olyan ténynek, amelyben kettősség, különbség mutatkozik.

CI. 302.; PI. 1263. – 1897–1899

Time’s geometry.

CI. 670.; PI. 1263. – 1899

Az egyetlen folyamatos dolog a jelen fogalma.

CII. 275.; PI. 1263. – 1901

Az időt ugyanúgy kell tárgyalni, ahogy a teret tárgyalták. Axiómákat állítottak fel – valamint elemi megállapításokat és elemi sejtéseket, amelyek meghatározott körülményekhez vagy megszorításokhoz kapcsolódva megteremtették egy tiszta Tudomány – területét és tárgyát.

CII. 589.; PI. 1263. – 1902

A filozófusok fogták az idő szót és elkezdték kutatni értelmét – mintha ez a mindig eltakart értelem adott lett volna – csak el volna rejtve.

CIII. 81.; PI. 1264. – 1903

Minden pillanatban tudom, hogy más pillanatok is léteznek – s amikor nem tudom, akkor is érzem.

CIII. 431.; PI. 1265. – 1903–1904

A jelen bizonyos állandósággal bír – míg a múlt/emlékezet a meghaladottság állapota – (mint az álom).

Az emlékezet átmeneti állapot 2 jelen között.

A jelen – objektiválás – készenlét – élmények élménye.

Olyan együttes, amelyben a dolgok egymás függvényei.

A közvetlen függés érzése.

A jelen a kölcsönös függőség érzése cselekvési és alkalmazkodási feladataim – és elképzeléseim között.

CIII. 854–855.; PI. 1265. – 1905–1906

Az idő bennünk lévő távolság.

CIII. 856.; PI. 265. – 1905–1906

Az idő – az örökös jelen.

CIII. 882.; PI. 1266. – 1905–1906

A gondolat minden pillanatban az idő egészét érinti (arra utal).

Az agyban – a gondolkodó rendszerben – az idő egésze működik.

CIV. 75.; PI. 1269. – 1906–1907

„Ami vagyok” – nem más, mint állandó, általános várakozás… (itt meghatározandó a funkció, a forma).

Többféle várakozás van – egyszeri és állandó.

Folytonos előkészületben, valamire való hajlandóságban élünk – ennek nagy összekapcsolói a szerveink, az emlékezet. Számítok szerveim működésére. Számítok az emlékezetemre, hogy tovább élhessek. Lenni annyi, mint tovább is lenni és át is érezni ezt a lehetőséget. Vö.: előző este.

Amit várunk, az eszme, meghatározott érzés. Ami váratlan, az megrázkódtatás, formátlan érzés.

A várakozásban lévő olyan, mint az ugró, aki úgy esik a talpára, mintha futás közben előreküldte volna magának.

CIV. 775.; PI. 1270. – 1912

Az idő a várakozás szervének érzékelése, aminek révén meg tudjuk ragadni a mozgást.

A túl lassú vagy túl gyors változásokat nem tudjuk érzékelni.

CV. 139.; PI. 1271. – 1913

Az idő mint mennyiség úgy határozható meg, mint – minden változás egyetlen, összeadható, állandóan egyenletesen növekvő hatása, bármi legyen is e változások iránya, ereje, természete. Az egyetlen azonos és egyenletes hatás – az idő. Ez a meghatározás nem érvényes az entrópiára, amely nem egyenletesen növekszik.

CV. 388.; PI. 273. – 1914

Milyen formában jelenhet meg az idő az állatok számára?

CV. 474.; PI. 1278. – 1914

Ritmus – szervezett időtartam – Egy pillanat vagy esemény és egy időtartam vagy fejlemény közötti megfelelés formája.

Ebben az esetben az A állapot a B1 B2 állapotok rendezett sorának felel meg – egy állapot az állapotok egész sorát vonja maga után.

CV. 505.; PI. 1280. 1914–1915

Az idő – olyan osztályozás, amely a tettek és a reakcióink közé iktatódik be. Valójában nem más, mint megkülönböztetés – jelölés, amely a rendre és az in nobis összemérhetőségre vonatkozik.

Semmi se kevésbé általános vagy egyetemes mint az idő. Értelme sincs az egyetemességre vonatkozóan.

CV. 712.; PI. 1294. – 1915

A jelen egyfajta intenzitás. Az egész viszonya a fokozatos érzékeléshez.

Mint ahogy már feljegyeztem, a legjobb meghatározás, amit a Jelenre alkalmazhatunk = a Jelen természeténél fogva forma; az, ami minden lehetséges helyettesítést megőriz – egy mozgó egyensúly feltételeinek rendszere.

Ez a rendszer vagy forma többé-kevésbé magától fedi fel önmagát – Intenzitása ebből ered. Mi több, minden érzékelés a valóságban csak ebben a formában létezik, következésképpen más dolgok kíséretében. Tökéletesen elszigetelt érzés nem létezik. Se örömök-szigete, se tökéletes fájdalom.

CV. 757.; PI. 1294. – 1915–1916

Előszó Az Idő Elméleté-hez

Amit Időnek nevezünk, éppolyan durva és zavaros fogalom, amilyen a dinamika törvényei előtt az erőé volt.

Nagyjából azt nevezték erőnek, ami aztán feszültségként, erősségként, munkaként, intenzitásként, tudásként, képességként, gyorsulásként stb. különböztetett meg.

Egy ilyen megkülönböztetésnek kell megelőznie az idő minden filozófiáját vagy metafizikáját.

CV. 851.; PI. 1294. – 1915–1916

Ritmus – Az olyan nézetek, mint például ez: egy hosszú szótag 2 rövidnek felel meg – elleplezik a jelenséget. Mert ez az időt tekintve fennáll – a ritmust tekintve nem.

Mivel a ritmus kizárja az időt, amelynek szervezettsége, s így a helyébe lép.

A ritmus úgy viszonylik az időhöz, mint egy kristály az amorf tömeghez.

Csupa cselekvésből álló idő, amelyben a szünetek is cselekvések.

N számú módozat egységének kialakulása.

De ez az egység nem az idő egysége. (Habár hozzá lehet rendelni a közönséges idő egyenlőségi feltételét.) 2-féle csöndet vagy szünetet foglalhat magába: megszakítást vagy nulla pontot.

CV. 906.; PI. 1296. – 1916

Minthogy a dolgok folyton változnak, így csak részletekben észleljük őket. Időnek ezt a rejtett részt nevezzük, minden dolognak ezt a mindig rejtőző részét.

CVI. 239.; PI. 1300. – 1916

Grosso modo, az Idő az egyetlen egyetemes változó – amely egyaránt benne foglaltatni látszik a belső és külső jelenségekben, a létezőben és a megismerésben.

CVI. 911.; PI. 1304. – 1918

Egyetlen élőlény sem lenne képes létezni egy olyan közegben, ahol a változások túl gyorsak.

Állandóan meg volna lepve. Minden energiája felemésztődne minden pillanatban.

A közegváltozások hevességének és gyorsaságának olyannak kell lennie, hogy az élőlény, mint olyan, lehetséges legyen.

CVIII. 688.; PI. 1314. – 1922

Minden élőlény tárgya egy jövendőbeli állapot, amely szakadatlanul eltűnik előlük; mert vagy nincs módjuk elérni; vagy, mihelyt elérik, szétfoszlik és újabb késztetést vált ki.

Ez az állapot maga az energia állapota, amely mindig vagy hiányzik vagy túlteng, és pályamódosulást igényel, vagy a bevétel vagy a kiadás irányában. Az ingatagság organikus, lényegbeli – amely korlátozza az időtartam… időtartamát.

CXI. 43.; PI. 1322. – 1925

A szellem olyan hatalom, amely egy adott körülménynek a múlt tartalékait és a valami mássá válás energiáját képes kölcsönözni.

CXI. 235.; PI. 1322. – 1925–1926

Ritmus. Minden olyan változás, minden olyan fejlődés vagy átalakulás vagy kicserélődés, amely csupán a maga kezdeti és befejező feltételeitől függ.

Minden, ami képes megismételni önmagát.

A ritmus minden önmagát ismételni képes dolog mozgató ereje.

Ami ismétlődésre képes, abban benne foglaltatik egy azonos állapothoz való visszatérés képessége. Minden valóságos emberi mozgás önmagába visszatérő görbék mentén történik, oda-vissza.

CXI. 268.; PI. 1323. – 1925–1926

A szellem legfőbb munkája abban áll, hogy… várakozik. És a fáradtság e várakozás sajátosságának vagy bonyolultságának a következménye.

CXI. 334.; PI. 1323. – 1926

Ugyanúgy állunk a térrel és idővel, mint a számokkal. Semmit sem értünk ezekből az ősrégi s oly régóta kimunkált fogalmakból, ha nem vesszük figyelembe azokat a sajátos és behatárolt eseteket, amelyeknek általánosítása révén eljutottak hozzájuk. A legelső kis egész számok szolgáltak a szám fogalmának kialakítására, mert ezek kedvezőek ahhoz, hogy egyesítsék a sokat, az egy és a több különbözőségét, a közvetlen osztályozhatóságot.

Az idő és a tér számára pedig a mindkettő számára közös eszmék: itt vagy most; előbb, utóbb; innen, túl; hosszú és rövid; közte, benne; együtt, külön, egymás után; szünet, távolság; közelség…: azonosság, ismétlődés.

CXI. 666.; PI. 1325. – 1926

Nagy része annak, amit pszichológiának, sőt fiziológiának – mi több, esztétikának nevezünk

egy, az igazi időre vonatkozó analysis situs által lenne igazolható.

Ide helyezném az én alapvető „jelen”-fogalmamat – érintkezés – helyreállítás – forma – megkülönböztetés.

CXII. 131.; PI. 1326. – 1927

Durva megközelítés

A jelen a múlt közvetítésével válik jövővé.

CXII. 329.; PI. 1328. – 1927

Az idő hosszúságát közben érezzük;

a rövidségét csak utána.

CXII. 597.; PI. 1329. – 1927–1928

Úgy gondolom, hogy mikor Kant úgy beszél az időről, mint az érzékenység és a felfogás sajátos formájáról – valójában csak a jelent nevezi meg (vagyis az idő tulajdonságainak csak egy részét).

CXIV. 677.; PI. 1339. – 1930

Azt a nyílást, amelyen át időnk vize elcsorog, lehetetlen eldugaszolni.

CXVIII. 247.; PI. 1352. – 1935

Ritmus – Idő

Miért számolunk: Egy – Kettő – Három! az ugrás vagy bármilyen más cselekvés elindítása előtt? Ez a három „idő” azért van, mert három esemény szükséges és elégséges egy mozgási ciklus meghatározásához. Feszültség + W = 0.

Ez alapvető az igazi idő megértésére. Az igazi idő izomérzeteken alapszik – (vö. álmok), amelyek vagy nyomó-feszítő vagy kioldó jellegűek.

CXVIII. 482.; PI. 1353. – 1935

Ma reggel az én „rendszerem” Aktualizmusnak látszik nevezni önmagát.

CXVIII. 681.; PI. 1359. – 1936

Preambulum –

Jelen mű tárgya az Idő szót (minden olyan esetben, amikor ezt a szót használható mérvű pontossággal alkalmazzák) annyi más szóval helyettesíteni, hogy a kijelentésben ne maradjon kétértelműség.

CXVIII. 696.; PI. 1354. – 1936

A jelen – egyfajta működés.

A működés során – állandó visszatérés történik arra a pontra, ami az adott pillanat – Én-je. Ez a visszatérés éppoly elkerülhetetlen, mint a szív visszatérése összehúzódásának állapotába…

S ez egy olyan „jelennek” a meghatározása, amelynek szellemi termékei éppúgy, mint külső vagy egyéb észleletei csupa kitérők. Kilengésük korlátozott.

Szükséges negatív reakció – amely többé-kevésbé hirtelenül következik be.

CXXVIII. 413.; PI. 1370. – 1944

Az én és a személyiség

Az Én

Lehet, hogy az Én az Ember atommagja. Vagy a taszítóerők középpontja. – Ez a gondolat talán használható valamire.

Mindenesetre arra gondolok, hogy összegyűjtök minden karakterisztikumot, amit az Énről megfigyeltem, és amennyire lehetséges, rendszerezem és csoportosítom őket.

Alapvető mindentagadása, általános reakciótermészete az, hogy MINDENRE KÉSZ VÁLASZ – de egyben első és utolsó válasz is, ami önmagába visszatérő kört jelent.

CXXIV. 523.; PII. 329. – 1941

VI. MŰVÉSZET ÉS ESZTÉTIKA · KÖLTÉSZET · IRODALOM · VERSEK ÉS KIS ABSZTRAKT KÖLTEMÉNYEK

Művészet és esztétika

Zene – a folyamatosság abból ered, hogy csak akkor jöhet létre, ha az n hang akkor szólal meg, mikor az (n – 1) hang még jelen van az emlékezetben; és semmi sem iktatódik közéjük.

Akkor folyamatos – ha a második hang közvetlenül elűzi a megelőzőt, de egyben össze is olvad vele.

Az idő fölé vetett hidak sora.

CII. 172.; PII. 923. – 1900–1901

L’art pour l’art. És mit kezdtek a matematikusokkal? Őket ki zaklatja? őket nyugton hagyják; vagy a sakkozókat.

A mesterség a mesterségért. E nélkül a doktrína nélkül soha semmi jót nem csinálhatunk; e nélkül a szenvedélyes érdeklődés nélkül a semmiségek iránt.

A fő dolog az, hogy mindenki jól csinálja a maga munkáját. A szándék semmit sem ér. Ha csupa jó szándékból rosszul csinálod stb.

És különben is, mire jó? – Mindig a megjelenésről van szó. Az általános és elvont kötelességnek semmi köze a tehetséghez, amely kivételes és az is akar lenni.

Ha nekem azt mondják, a művészetnek az emberiséget kell szolgálnia, egyenesen arra kényszerítenek, hogy ellentmondjak. Mit szolgál maga ez az emberiség? A maga szemében is csak azok által lesz valamivé, akik a legrosszabbul bánnak vele, és önmagukban bánnak vele rosszul, mindenféle képtelen eszmék és lehetetlenül nehezen elérhető feladatok felállításával.

CVII. 537–538.; PII. 940. – 1920

Álláspontom ez:

A tudományok és művészetek szétválasztása csupán kényelmes megállapodások eredménye

De az emberek cselekszenek és gondolkodnak – a transzcendensbe emelve ezeket a pusztán részleges érvényű kategóriákat.

Amelyek mindegyike magától értetődően magában foglalja mind a többit.

CIX. 823.; PII. 945. – 1924

Költészet

Minden költői szerkezet egy rejtett matematikai tényen alapszik.

CII. 703; PII 1059. – 1902

Versek és kis absztrakt költemények

A keverék
Ezekre gondoltam:
a nekem oly kedves, olvadékony dolgokra
Cauchyra, Faraday-re
az építőművészetre
a hajók ritmusában
önmagukkal összekeveredő dallamokra
az Opera nézőterére, zenekarára és Színpadára,
mint egy pszichikus rajzra
a holdra, ott, mely mint egy gyertyaláng.

CI. 62.; PII. 1246. – 1894

VII. HOMO · TÖRTÉNELEM – POLITIKA

Homo

A mély gondolatnak olyan ereje van, mint egy gongütésnek egy boltozatos teremben. Megzendíti a teret, ahol olyan dolgok találhatók, amiket nem ismerünk, s amelyek ismeretlenségükben fontosak.

– Ha ez a hely nem volna véges és zárt, a hang elveszne benne. A végtelennek nincs mélysége.

CXII. 379.; PII. 1411. – 1927

VIII. A XXIV. FÜZETBŐL (1940–1941)

Nem lenne szabad a végtelent belekeverni a paralellák ügyébe. Hanem inkább feltételezni egy véges tartományt.

5

Minden műalkotás különböző egyenlőtlenségek rendszere. Először: azoké az egyenlőtlenségeké, amelyek a művet ∞ lehetőség közül meghatározták; másodszor azoké a potenciális egyenlőtlenségeké, amelyek a szerzőt határozzák meg.

251

Ami növekszik, éppúgy fogyasztja az időt, mint ami fogy.

258

A Második Faust – Lichtenberg fordításában – nem túlságosan ragad el.

Ezek az erőltetett tündérjátékok.

És semmi sem megy igazán mélyre – csak láthatóan úgy tesz, mintha onnan jönne – Túlságosan érezni a csinálást – túl sokféle anyagot hord össze, s köztük nem kevés a papiros. Az Örök Nőiség! Az Anyák!

Persze, nemhogy a versekről nem ítélkezhetem, ítéletem csak arra vonatkozhat, amit olvastam. És a forma bizonyosan módosítana ezen.

Hozzájárul még az elképzelések nagymérvű avultsága is. És ezek a tájak, ahogy 1810-ben látták a „természetet”. Kihűlt látomások.

265

A metrikus geom(etria) a nagyságokat vizsgálja. A projektív geom(etria) a viszonylatokat, a helyzeteket, az összefüggéseket.

371

„Alkotni” – Semmiből valamit csinálni.
Értéket hozni létre abból, ami nem érték.
Pl. magasabb rendű energiát alacsonyabb rendűből.
Anyagot energiából.
„Világot” puszta merő akaratból.

399

A költeményt úgy is lehetne tekinteni, mint egy transzformációs sorozat utolsó tagját (amely egyben új kezdet is).

463

Én a Ψ „fizikáját” vélem érezni, „fizikának” itt egy a részben adott egész kutatását és ábrázolását nevezem (mindenekelőtt pedig ennek a törekvésnek a körülményeit), (és arra való tekintettel, hogy elgondolkozhassunk ezen a képen avégből, hogy másképp kezeljük ezt az „egészet”, még ha ez a kezelés automorf volna is…)

Innen a ΦΨ megkülönböztetés.

532

A szem számára a fény sebessége végtelen.

533

A végtelenül kicsi állapotában semmi sem valóságos.

643

Az atom sokkal inkább láthatatlan, mint oszthatatlan – és ezt a láthatatalanságot valami láthatatalan jelöli; vagyis önkényes.

667

A válogatásról és a fordításról

Minden válogatás védhetetlen. Még kísérletet sem lehetne tenni arra, hogy valamely egyetemi fokozat elérésének és „megvédésének” tárgyává merjük tenni. Itt mindenki (legalábbis minden többé-kevésbé hozzáértő) joggal tárhatja fel szubjektív hiányérzeteit éppúgy, ahogy a válogató is joggal érvényesítheti a maga szubjektív igényeit. De ugyanígy lehet vele a kritikus is, a maga „objektívebb” – szempontjaival. Úgy érzem, „joggal” tételezem fel, hogy az e könyvben olvasható műnek hazai irodalmi életünkben nem túl sok kompetens ismerője (s így kritikusa) akad. De a nem kompetensek is úgy érezhetik, „joggal” jelenthetik be igényüket egy „jobb” válogatásra. Bizonyosak lehetnek benne, hogy lehetséges és elképzelhető, sőt valószínűsíthető jobb válogatás is. Ebben a válogató is habozás nélkül eleve egyetért velük. Mert ez a válogatás, ha lehet, még a szokásosnál is védhetetlenebb (bár, éppen ezért talán védhetőbb is). A mű – vagy „mű” –, amelyből készült, az eredetiben lazán számítva huszonhatezer-hatszáz kéziratoldalt tesz ki, nagyalakú album méretben, és huszonkilenc, egyenként mintegy nyolcszáz ugyanilyen oldalt megközelítő kötetben jelent meg először (s mindeddig utoljára) a maga teljességében. A páratlan kiadást, mely kéziratmásolatban adja közre Valéry kétszázhetven – nagyrészt iskolai – füzetbe írt feljegyzéseinek összességét… de itt máris meg kell állnom, hiszen azóta kiderült, hogy ez a döbbenetes „összesség” sem összes. A Gallimard-NRF gondozásában 1987-ben elkezdődött és eddig ötödik kötetéig eljutott, immár kurrens nyomtatott kiadásban nyilvánosságra hozott szövegből megtudjuk, hogy az újabb, lappangó füzetek tartalmával, és a füzetek bejegyzésein kívül számos az adott időszakhoz tartozó egyes lapokon fennmaradt jegyzetekkel is kiegészült. Ha azt vesszük, hogy ebből az anyagból jelen kötetünk számára mintegy háromszáz könyvoldal volt a válogatás lehetősége, vagyis az – eddig ismert – egésznek mindössze egy százaléka, meglehetősen könnyen felmérhetjük a válogatás nehézségeit és mindenoldalú hibalehetőségeit.

Már a fentiekből is kiderül, hogy itt még azt a kötelezettséget is nehéz teljesíteni, ami minden fordítás és válogatás alapkövetelménye: megadni az alapjukat képező eredeti szövegek pontos adatait. Mégis meg kell próbálkoznom vele. Először a könnyebbik végén fogva meg a dolgot, egyszerűen felsorolom a következő szövegkiadásokat, amelyek a Füzetek esetében léteznek, és amelyekben az itt közölt részletek eredeti szövege megtalálható:

  1. Paul Valéry: Cahiers. Fakszimile kiadás, a francia Centre National de la Recherche Scientifique copyrightjával, 29 kötetben, megközelítőleg 26 600 nagy albumoldalon. Párizs, 1957–1960. A kiadás könyvárusi forgalomba nem került. Igen csekély számú példányban csak a világ nagy könyvtáraiban és tudományos intézeteiben hozzáférhető. Tudomásom szerint, Magyarországon egyetlen példánya sem található. Valójában nem olvasmánynak, nem a nagy-, még a kisközönség számára sem készült, pusztán a tudományos kutatás lehetővé tételére.
  2. Paul Valéry: Cahiers I–II. Gallimard-NRF, Bibliothèque de la Pléiade. Válogatta, gondozta és jegyzetelte Judith Robinson (egyben a fakszimile kiadás gondozója is). Párizs, 1974. Ez a kétkötetes, 1491+1757 oldalnyi válogatás tette először hozzáférhetővé a nagy- (vagy nagyobb) közönség számára a Cahiers – mintegy tizedrészét. A két kötettárgyak és témák szerint 31 fejezetre osztva, a fejezeteken belül szigorú időrendben közli azt, amit a szerkesztő a legfontosabbnak vélt a feljegyzések roppant tömegéből. A kiadás minden bejegyzés esetén pontos referenciát ad a keltezésre, a fakszimile kiadás illetékes kötet- és oldalszámára, valamint Valérynek az adott bejegyzéshez esetenként hozzáfűzött margójegyzeteire, illetve illusztrációira vonatkozóan. Lapalji és kötet végi jegyzetek adnak felvilágosítást esetleges variánsokról, Valéry más műveihez való vonatkozásokról, kiterjednek Valéry fogalmazási és helyesírási sajátosságaira is; név-, mű- és tárgymutatóval szolgálnak; valamint igyekeznek rekonstruálni Valéry szétszórt megjegyzéseiből azokat az elképzeléseket, amelyeket a szerző időről időre a Füzetek egy esetleges majdani kiadásának formája és rendezése felől táplált. Példásan kiváló kiadás, a Pléiade-könyvtár sorozat legjobb szöveggondozási gyakorlatához méltó. A válogatás esetlegessége azonban – a tetemes terjedelemkülönbség miatt – itt sem lehetett elkerülhető.
  3. Paul Valéry: Cahiers 1894–1914. I–III. Gallimard-NRF, Párizs, 1987–1990. Ezzel a három kötettel (488 + 382 + 668 oldal) kezdte meg a kiadó – egyelőre 1914-ig bezárólag – a Füzetek teljes nyomtatott kiadásának hatalmas vállalkozását. Ennek szerkesztésében Judith Robinsont immár Nicole Celeyrette-Pietri is segíti. A III. kötetet Jean Starobinsky remek tanulmánya vezeti be. Itt már megszűnik a tematikus csoportosítás (hiszen a teljes szövegről van szó, csoportosítás nélkül), viszont a nyomtatott szöveg mégsem puszta reprodukciója a fakszimile köteteknek, mert – szükségképpen – kiegészült, a Valéry által használt kétszázhetven füzeten túl – az azóta előkerült, számos külön lapokra írt feljegyzéssel, sőt a füzetek vezetésétől némiképp eltér, az adott időszakokból fennmaradt egyéb kész vagy töredékben hagyott szövegekkel. „Több füzetcsomó átszervezése, bizonyos számú betoldás és összevonás, egyes külön lapok beiktatása, valamint a kézirat és a fakszimile kiadás lapszámozásának teljes meg nem felelése lehetetlenné teszi, hogy a kettő kapcsolatairól pontos táblázatot állítsunk fel”, írják a III. kötet végén a szerkesztők. Ezt csak azért idézzük, hogy érzékeltessük, milyen nehézségekkel jár a Füzetek bármilyen teljes vagy válogatott kiadásában egyértelmű és adekvát formáját megtalálni a hatalmas anyag elrendezésének. S hogy a mi fordításkötetünk sajátos szerkezetének – e sokfajta megoldás környezetében – lehetséges jogosultsága mellett szóljunk.

Magáról a fordításról és szinte megszámlálhatatlan technikai, tematikai, tartalmi problémájáról itt nem kívánok (nincs módom) szólni. Talán csak annyit, hogy alig van olyan írói nyelvezet, amelynek magyarul nehezebb megtalálni a „megfelelőét”, mint a Füzeteké. Ami ilyenné teszi, az elsősorban a filozófia és számos szaktudomány saját nyelvétől tudatosan (és agresszíven) tartózkodó, mégis a filozófia és e tudományok legfontosabb a (korához képest) legújabb kérdéseit (sokszor „avant la lettre”) tartalmilag a legmagasabb (szak)szinten (is) tárgyaló stílus: mintegy magasabbra amely paradigmája a „stílusnak, amely maga az ember”; s amely itt sosem – vagy csak a legritkábban – szól erről az emberről, miközben testibb közelben, élőszó-közelben szólaltatja meg ezt az embert, bárhol, bárhogyan és bármiről szólal meg. Jacques Derrida idézi Qual Quelle – Valéry forrásai című tanulmányában (Marges de la philosophie, 1971) a Cahiers egy helyét (XII. kötet, 10. p.):

Irodalom és stílus annyi, mint – megírni azt, ami a szerző távollétének, a távollét némaságának, az írás inerciájának helyébe lép.

Ha létezik költői esemény – fűzi hozzá Derrida –, az a hang csengésében rejlik; ha létezik irodalmi esemény, az a stílusba van bevésve.

Ez, a „mű” helyett a „stílus”, az írás, az „écriture” szintjére szorító és egyben tágító fogalmazási mód, ahol az ember (az író is) a legkevésbé „író” és a leginkább ő maga („son Moi”): ez az alapja a valéryi „rendszer”-nek amely legteljesebben a Cahiers-ban s annak írásmódjában valósul meg. „Az én rendszerem – én vagyok” – idéztem már az előszóban: ez a „rendszer mint önmagam” a Füzetekben s azok „stílusában” válik valóban önmagává. (Csak a kuriózum kedvéért említem meg, hogy ez a „felfogás” a korban nem egyedül Valéryé; a strukturalista „écriture” terminus, jóval őutána persze, ugyanerre utal. De vele egy időben Füst Milán Naplójában is ezt olvassuk: „Modorod – lényed kompozíciója.” Ami majdnem ugyanaz.) Itt a személytelenség a legszemélyesebb alakot ölti, a személyesség a legszemélytelenebb tárggyá avatja önmagát. Valéry már a híres Heisenberg-együttható ismerete előtt felfedezte, hogy az „emberi tudományokban” is (és számára minden tudomány „emberi”, a matematikáig és biológiáig), a megfigyelő mindig kikerülhetetlenül ott van a megfigyeltben, és a megfigyelt a megfigyelőben.

Külön paradoxona a valéryi feljegyzések nyelvének, hogy a stílus e „tiszta” mestere itt a legkidolgozottabb próza remekléseit állandó spontaneitásban váltogatja a csak önmagunknak odavetett megjegyzések hanyag, nagyúri pongyolaságaival. Mindezt magyarul megszólaltatni, úgy, hogy a fordítás a kifejezés költői és/vagy elméleti csúcsteljesítményeit elérje (vagy megközelítse), a pongyolaságokat, a nemcsak feszes, hanem néhol hanyag eleganciát, vagy akár az elegancia hiányát, a szórakozottan, vagy önmagát mintegy megunva, befejezetlenül hagyott mondatokat úgy közvetítse, hogy az ne a fordító ügyetlenségének hasson… engedtessék meg, hogy ezt a mondatot (mint Valéry maga annyi saját mondatát) „hanyagul” befejezetlenül hagyjam.

Csak annyit még, hogy ezek a problémák természetesen nem csak a magyar fordító problémái. 1990 áprilisában részt vehettem Arles-ban az Irodalmi Fordítók Nemzetközi Kollégiumának egyhetes kerekasztal-konferenciáján, ahol csak különböző nyelvű Cahiers-fordítók gyűltek össze.

Egy teljes héten át szakmányban cseréltük ki tapasztalatainkat a Füzetek angol, német, olasz, spanyol, japán és (akkor még) szerb–horvát fordítói között. Voltak köztük olyanok is, akik team-ben a Cahiers teljes fordítására vállalkoztak (természetesen kiadókkal kötött szerződés alapján): így készül és jelenik meg folyamatosan a teljes német, angol és olasz kiadás. Jellemzésül csak annyit, hogy a hét elteltével még csak a legelején tartottunk a részben eltérő, részben közös fordítói problémák felvetésének és tárgyalásának.

Az eddig elmondottakból kiderül az is, hogy nemcsak a szövegek kiválogatása és fordítása tette próbára e kötet elkészítésének mindenesét, hanem – legalább annyira – az elkészült szövegek kötetté rendezése. Láthattuk, hogy a Cahiers eddigi különböző eredeti kiadásai is az elrendezés különféle módjaihoz folyamodtak: más módszert alkalmazott a kétkötetes válogatás szerkesztője, mint az első teljes – fakszimile – kiadásé, s megint – részben – mást a teljes szöveg folyamatba tétetett nyomtatott kiadásáé – holott mindhárom ugyanaz a személy. Első látszatra nyilvánvalónak tűnik fel, hogy a magyar válogatás a francia válogatás rendjét kövesse. Csakhogy: a magyar válogatás nem pusztán a Pléiade-válogatás alapján készült: tekintetbe vette a nyomtatott kiadás eddig megjelent első három kötetét, azonkívül a fordító – ha futólag is – betekintést nyerhetett a fakszimile kiadás rengetegébe is; sőt: a francia szerkesztő, a már többször említett Judith Robinson kitüntető ajándéka folytán, személyes birtokába juthatott e ritka becses mű egyik, nevezetesen XXIV. kötetének, amelynek az is különös fontosságot ad, hogy a rendkívüli 1940–41-es (háborús) évek naplójegyzeteit tartalmazza. Így tehát a válogatáshoz a Pléiade-kiadáson kívül rendelkezésemre állt a Füzetek kezdeti éveinek, pontosabban az 1894–1900-ig tartó időnek, valamint Valéry pályájának ha nem is a legvégét, de ahhoz közeli időt képviselő két fontos évének anyaga. Öncsonkítás lett volna ezeket a – bár részben esetleges – speciális adottságokat figyelmen kívül hagynom. Annál is inkább, mert így mintegy párhuzamosan, két ágon mutathattam be – a rendelkezésre álló rendkívül csekély terjedelemben is – a Füzeteket: kötetünk elején és végén a maga létrejöttének eredeti formájához közeli alakban: ahogy a napló- (vagy füzet-) író napról napra s akár egyugyanazon a napon is a legkülönbözőbb témákat érinti a legteljesebb szimbiózisban, amiként azok gondolkodásának szimultán közegében létrejöttek; a közbülső, nagyobb részben viszont átvehettem a Pléiade-válogatás tematikus csoportosítását, mely az egyes témák szerves fejlődését kíséri nyomon szoros időrendben, megcsodálhatva az író gondolkodásának ötven éven keresztül ugyanolyan szerves azonosságát, mint amilyen szervesek módosulásai is az egyes témákon belül.

Mindezek következtében a kötet a Füzetek 1894–1900-as anyagának egésze alapján készült válogatással kezdődik, valamint az ugyancsak teljes XXIV. kötet (1940–1941) anyagából vett szemelvényekkel fejeződik be; a kettő közé ékelődnek a Pléiade-kiadás szövegéből készült tematikus-időrendi válogatások, oly módon, hogy ennek harmincegy témaköréből huszonegyet volt módom figyelembe venni. A nagyon is szűkös terjedelmet tekintve, értelmetlen lett volna erőltetni, hogy – így egyenként még kisebb mértékben – a harmincegy témakör mindegyikét szemelvényezzem.

Így állt össze a válogatásnak ez a rendhagyó rendezése, mely az egységesség rovására, előnyben részesített egy talán következetlennek látszó, de az anyagról való ismereteim szerint az egész mű szellemét, természetét, formáját és tartalmát legjobban megközelítő szerkezetet. Kiváltképpen azért, mert könyvkiadásunk jelen helyzetében alig képzelhető, hogy belátható időn belül e műből újabb magyar fordítás készülhetne. Csak remélhetem, hogy ez az elképzelés megértésre talál az olvasók és – netán – a kritikusok között.

Sajnálatos, de el kellett tekintenünk a szöveg jegyzetelésétől, ami pedig bizonyára megkönnyítené egyes helyeken az olvasást. Megint csak a megszabott terjedelemre hivatkozhatom, valamint arra, hogy ez a könyv amúgy is olyan olvasók számára közelíthető meg, akiktől nem idegen a kézikönyvek, szótárak, lexikonok használata.

Elkerülhetetlen, hogy tisztázzuk az egyes bekezdések alatt zárójelek közt olvasható útbaigazító számok értelmezését. Ott, ahol a teljes szöveget tartalmazó kötetekből válogathattunk, tehát kötetünk I. és VIII. fejezetében (Hajónapló, illetve a XXIV. Füzetből, az egyes szövegek alatt csupán a jelzett kötetek oldalszámai állnak. Az Előhang és a II.–VII. fejezet szövegrészei alatt, CI-től CXXXIX-ig a Füzetek eredeti fakszimile kiadásának kötet-, illetve oldalszámai találhatók, melyeket a Pléiade-kiadás két kötetének PI, illetve PII jelzése követ, ugyancsak az illetékes kötetek lapszámaival; s mindkét esetben ezek után a szövegrész leírásának évszáma fejezi be az információt. Ezek alapján minden érdeklődőnek módja van visszakeresni minden fordított szövegrész eredetijét, valamint, enélkül is, követni a kronológiát.

Nem zárhatom le ezt az utószót anélkül, hogy köszönetemet ne fejezzem ki a Cahiers teljes és válogatott kiadásait első soron gondozó Judith Robinsonnak, aki nemcsak ez irányú munkáival, hanem személyes segítségével, tanácsaival, a vele folytatott számos baráti eszmecserével és megtisztelő ajándékával is kezdettől fogva támogatta munkámat.

Hasonlóan köszönet illeti a budapesti Francia Nagykövetség Kulturális, Tudományos és Együttműködési Tanácsát, valamint ezek képviseletében Madame Françoise Allère-t, aki és amelyek segítették kiszabadulni ennek a kötetnek kéziratát, amely évek óta hevert egy sajátos technikai csapda már-már feledésbe merült kátyújában, és a Kosztolányi Alapítvánnyal egyetemben támogatták megjelenését; valamint az ELTE két francia szakos hallgatóját, Sütő Annát és Jeney Zoltánt, akik pótolhatatlan technikai segítséget nyújtottak a kézirat-előkészítés végső kialakításában; végül az Európa Könyvkiadót, amely a könyvkiadás mai nehéz helyzetében vállalta és hosszú évek után újra napirendre tűzte e mű gondozását és kiadását.

(1992–1996)

Somlyó György

Függelék
(vagy összefoglalás)

A Füzetek:

  1. azt jelenti, hogy úgy csináljunk irodalmat, mintha nem csinálnánk; vagy ne irodalmat hozzunk létre, miközben azt hozunk létre;
  2. kísérlet arra, hogy az irodalom ne „irodalom” legyen – a verlaine-i „et tout le reste…” („és a többi csak irodalom”) teljes kiküszöbölésére;
  3. kísérlet arra, hogy az irodalom par excellence mesterei legyünk, miközben par excellence amatőrei maradunk;
  4. visszavenni az irodalomtól az írást eredendő formájában, amelyet az előbbi mintegy kisajátított magának az európai (és egyéb?) fejlődés századai során; nem lenni más, csak: nyelv – nyelvezet – beszéd;
  5. végül is: „Költőnek lenni? Nem! Költőnek tudni lenni”;
  6. élete vége felé Valéry mindezt a Füzetek egy rövid bejegyzésében foglalja össze:

Ego. Minden, amit – »művek« gyanánt – írtam, mellékes tevékenység, nem esik természetes hajlamaim irányába, csak valamiféle kényszer, körülmény, alkalmazkodás, megszabott tevékenység szülötte, nem a magam kedvére, csak…

1941; fakszimile kiadás, XXIV. kötet, 320. p.

A mondat – mint a Füzetek, mint az „életmű” és mint az élet – befejezetlenül maradt…


A Valéry iránt érdeklődő olvasó az alábbiakban megtalálhatja az író legfontosabb magyarra fordított műveinek jegyzékét:


Egy este Teste úrral. Gyergyai Albert fordításában. Nyugat 1930. I., 324–342. p.

Előszó. – Émile Teste levele. (Préface. – Lettre de Madame Teste.) Fordította: Gyergyai Albert. Ima az Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai. Válogatta és az előszót írta Gyergyai Albert. Budapest, 1977. Európa Könyvkiadó.

Változatok. A Varieté című tanulmánykötet-sorozat első kötetének teljes fordítása. Fordította Strém István. Gyergyai Albert előszavával. Révai Világkönyvtár é. n. (1920-as évek vége).

A lélek és a tánc. Dialógus. Somlyó György fordítása. Egyetemi Nyomda, 1946. Új, javított kiadása: Két párbeszéd. Somlyó György utószavával. Gondolat Kiadó, 1973. Az első kiadás reprint megjelenése: Európai Műhely. Szerkesztette Hamvas Béla. I. kötet. Kiadja a Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1990.

Eupalinosz vagy az építész. Dialógus. Somlyó György fordítása. Két párbeszéd. (lásd fentebb).

Versei és oxfordi előadása a költészetről. A versek két nyelven. Fordította Somlyó György. A fordító bevezetőjével. Rose kiadás, 1946.

Európa nagysága és hanyatlása. Fordította Kemény Katalin. Egyetemi Nyomda, 1948.

Mallarméról. Fordította Somlyó György. Írók írókról. Huszadik századi tanulmányok. Budapest, 1970. Európa Könyvkiadó.

Stéphane Mallarmé és Paul Valéry versei. Válogatás, szerkesztés és utószó: Szegzárdy-Csengery József. Fordította Dobossy László, Illyés Gyula stb. Budapest, 1990. Európa Könyvkiadó. (Lyra Mundi.)

Somlyó György

Paul Valéry
Valéry saját akvarellje
Források
  • Paul Valéry: Füzetek (Cahiers). Válogatta, fordította, az előszót és az utószót írta Somlyó György. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1997. 24. kötet. (Mérleg könyvek.)
  • Valéry, Paul: Cahiers, Tome 24. 1940–1941 (Füzetek 24. kötet). Fakszimile kiadás. Paris: Centre National de la Recherche Scientifique, 1960.