A lezárkozó féreghez ősszel

Vályi Nagy Ferenc (1765–1820)
biológia, állattan, ízeltlábúak, áttelelés
szóelválasztás

Menj nyugalomra, bágyadt
Féreg! oh természet ölén függve szopó kis állat!
Porkamarádnak enyvezd
Ajtaját bé jól, oda hogy lárma, szelek csoportja
Bé ne rohanjanak, míg
Nyári munkádat puha fűvánkosodon kialszod.
Fogja le szenderítő
Álom elhúnyó szemeid, míg magadat kinyugszod.
A nyugalomnak árnyék-
Leple, meglankadt tetemid fedje el a fagy ellen.
Mint anya néked a föld
Adja emlőit s azokat szívd aluván ölében,
Szopjad, igyál belőlök
Életet, nyugtodba hogy a fagy ki ne oltsa lelked.
Ah, mi nagyon szerencsés
Vagy te, természet szeretett gyermeke, por lakossa!
Zárva setét helyedben
Nem maradsz holtan, noha most por-nyoszolyádba megfagysz.
Csak kis időre mégy le,
Míg dühét a tél komoran tölti ki, nyugszol addig.
A tavasz újra, bézárt
Házadat gyengén maga felnyitja lehelletével,
Véle Zefir leoldja
Rádfagyott pólyáidat, és lelke viszont felébreszt.
Visszanyered, te kisded
Féreg, így minden tavaszon életed új örömre –
Nem vagyok, áh nem! Ilyen
Boldog én: a durva halál majd ha setét üregbe
Zárja kihülve testem,
Ott fogok megfagyva, talán századokig pihenni.
Bár Zefir a tavasszal
Életet sírom szomorú halma körül leheljen,
Nem hat alá poromhoz:
Érzik a hantok, gyökerek minden Idén felettem
Amikoron reájok
Fú lehelletjök, vele új életerő patakzik
Holt ereikbe – ismét
Élnek – én nem; sőt fagyosan porkamarámba fekszem.
Majd sok idővel, és ki
Tudja, hogy hány század után lesz, hogy az én behantolt
Síromat is kinyitja
Egy tavasz: melly hosszas idő! míg lekötözve nyugszom.

Őszi erdő
Forrás

Három veréb hat szemmel. I–II. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Összeállította, sajtó alá rendezte, magyarázó jegyzetekkel és utószóval ellátta Weöres Sándor. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. II. kötet. 415–416. p.