Az első vulkanológus

geológia, vulkanológia, Vezúv

Ismereteim szerint, az alábbiakban idézett szerző írta le először nagy részletességgel és rendkívüli pontossággal egy vulkán — a Vezúv — kitörésének körülményeit. Azt viszont, hogy a leírás nem csupán a családi érintettségnek köszönhetően szabatos és élvezetes, a szerzőnek egy másik természeti jelenségről készült írásával próbálom bizonyítani. — A szerk.

Kedves Surám!a Szülőföldemről ajándék helyett a te hatalmas tudásodhoz méltó kérdést hoztam. Az egyik hegyen forrás ered, s a sziklákon leömlő vizét mesterségesen kiképzett, ebédelésre szolgáló helyen fogják fel, itt összegyűlik, majd a Larius-tóba ömlik. Csodálatos forrás: vize, naponta háromszor, szabályos időközökben hol felduzzadva, hol elapadva, megnő, illetve elfogy. Világosan látni, s igen nagy élvezet megfigyelni. Leülünk, itt étkezünk, a forrásból iszunk. (Mert igen kellemes, hűs vize van.) Közben bizonyos, meghatározott időközökben emelkedik, majd apad. Ha gyűrűt vagy más tárgyat teszünk a száraz fövenyre, a víz előbb benedvesíti, majd egészen befedi. Azután megint látható lesz a tárgy, visszahúzódnak mellőle a habok. S ha tovább figyeled, másodszor, harmadszor is ugyanezt láthatod.

  • aSura, Licinius — Hispaniából származott, magas hivatalokat viselt. Traianus az ő segítségével lépett trónra. Ő kötötte meg a békét Decebalus dák királlyal. Traianus bizalmasa volt, halála után szobrot emeltek neki.

Talán az üregben megszorult levegő okozza, hogy majd tágul, majd szűkül a víz torkolata, aszerint, hogy a levegő hol a víz útjában áll, hol kiáramlik vele együtt. Ugyanezt figyelhetjük meg palackoknál vagy más edénynél, aminek nincs széles, állandóan szabad nyílása. Mert ezekből is, ha nyílásukkal lefelé tartjuk őket, a levegőtől akadályoztatva éppúgy meg-megállva ömlik ki a folyadék. Vagy ez a forrás is a tengerhez hasonlóan viselkedik? S éppolyan törvények szerint emelkedik és csökken a sekély víz, mint a tenger apálya és dagálya? Vagy itt is olyasmi történik, hogy e víz elapad, mint a tengerbe futó folyóké, ha a szembefúvó szél és az ellenáramlat visszafelé hajtja? Vagy rejtett gyűjtőerei működnek olyan szabályossággal, hogy miközben az elfolyt vizet pótolják, a forrás kiapad, vékonyabb lesz, s ha elég víz gyűlt össze, megint nagyobb és sebesebb folyású? Vagy valami titkos, rejtett egyensúly szabályozza, olyasféle, mint a mérleg? S ha kiürülve megkönnyebbül, felnyomja, előcsalja a forrást, ha viszont elnehezül, eldugaszolja és visszaszorítja?

Derítsd fel e csodálatra méltó tünemény okait, te vagy erre képes. Én megtettem a magamét azzal, hogy pontosan leírtam. Minden jót!

Muraközy Gyula fordítása

Csodás természeti tünemény

(Levelek, Negyedik könyv 30. levél, 134—135. p.)

Kedves Tacitusom!b Nagybátyám halálának leírását kéred tőlem, hogy a valósághoz minél hívebben adhasd át az utókornak. Hálás vagyok érte, mert tudom, ha te örökíted meg halálát, halhatatlan dicsőség fogja övezni. Mert igaz, hogy már az is szinte örökké híressé tenné, hogy oly gyönyörű vidék pusztulásával, olyan emlékezetes szerencsétlenség alkalmával érte a vég, mint ahogy egész városokat és lakóikat is; s az is igaz, hogy számos maradandó művet alkotott; mégis a te műveid halhatatlansága a legfőbb záloga az ő örök emlékezetének.

Boldognak tartom azokat, akik az istenek segítségével olyan tetteket vittek véghez, amelyeket érdemes följegyezni, vagy olyan műveket írtak, melyeket érdemes elolvasni; a legboldogabbak azonban azok, akiknek mind a kettő sikerült. Ezek sorába kerül nagybátyám a maga és a te könyveid révén. Így hát annál szívesebben vállalom, sőt követelem a magam számára ezt a megbízatást.

  • bTacitus, Publius Cornelius (55 k.—120 k.) — római történeti író, politikus. Praetor (88), consul (97), majd Asia provincia helytartója. Megírta G. J. Agricola életrajzát, a germánok nép- és társadalomrajzát (Germania) és az Augustustól Neróig terjedő korszak történetét. Tömör stílusa, drámai erejű jellemrajzai nagy hatással voltak a későbbi korok történetíróira.

Éppen Misenumban volt, és személyesen látta el flottaparancsnoki tisztét. Augusztus 24-én déltájban anyám közli vele, hogy rendkívül nagy és különös fajta felhő tűnt fel. Nagybátyám már túl volt a napfürdőzésen és a hideg lemosdáson, s most leheveredve éppen uzsonnázott és olvasott. Azonnal saruját kérte, és felment egy magaslatra, ahonnan a legjobban megfigyelhette a rendkívüli jelenséget. Távolról nem tudtuk megállapítani, melyik hegyről tört fel a felhő, csak később tudódott ki, hogy a Vesuviusból. Alakja leginkább a lombos fenyőéhez hasonlított, mert hosszan magasba nyúló „törzse” fent mintegy szerteágazott, bizonyára azért, mert a kitörő gőz ereje felhajtotta, majd, amikor az csökkent, s már nem emelte, vagy talán saját súlyánál fogva is, széltében elömlött. Olykor fehér volt, olykor szennyes és foltos, aszerint, hogy földet vagy hamut kapott fel.

A tudós férfiú elég jelentősnek látta ahhoz, hogy közelebbről kívánja megvizsgálni. Megparancsolta, szereljenek föl egy gyorsnaszádot: nekem is megengedte, hogy vele tartsak, ha kedvem van rá. Én azt feleltem, hogy inkább dolgozom. Történetesen éppen ő bízott rám valami írnivalót. Ahogy kilépett a házból, levelet kapott a fenyegető veszedelemtől megrémült Rectinától, Tascus feleségétől; kérte, hogy mentse meg veszedelmes helyzetéből (az ő villájuk ugyanis a hegy tövében feküdt, és csak hajón menekülhettek). Erre megváltoztatta szándékát, s amit a tudós érdeklődésével kezdett, mint életmentő folytatta. Négyevezősoros hajókat bocsátott vízre, s maga is felszállt, hogy segítséget vigyen — nemcsak Rectinának, hanem még sokaknak; mert a partvidék, kellemes fekvése miatt, igen sűrűn lakott volt. Sietve igyekszik oda, ahonnan mások menekülnek, s a kormányt egyenesen a veszélybe irányítja, annyira félelem nélkül, hogy a szerencsétlenség minden mozzanatát, minden jelenetét, ahogy szemébe ötlik, lediktálja vagy maga jegyzi föl.

Ahogy közeledtek, egyre forróbb és sűrűbb hamu hullott a hajóra, majd tajtékkövek meg fekete és átizzott, a tűzben megrepedezett kődarabok. Hirtelen zátony meredt eléjük, és hegyomlás zárta el a partot. Egy darabig habozik, visszaforduljon-e, de azután a kormányosnak, aki a visszatérést tanácsolta, így szól: „Bátraké a szerencse! Előre Pomponianushoz!” Pomponianus Stabiaeban volt, az öböl túlsó partján (a tenger ugyanis öblöt vájt itt az enyhe ívben bekanyarodó partba). Bár oda még nem ért el a veszély, már közelről látható volt, és ha tovább növekszik, közvetlenné válhatott; ezért Pomponianus hajóra rakatta holmiját, készen a menekülésre, ha az ellenszél elül. Mikor nagybátyám, a neki kedvező széllel, hozzá hajózott, átölelte remegő barátját, csillapította, bátorította, és hogy rettegését a maga nyugalmával oszlassa el, fürdőbe vitette magát; fürdés után leheveredik és megebédel, jókedvűen vagy — ami nem kisebb lelkierőre vall — jókedvet színlelve.

Közben a Vesuvius hegyéből több helyen széles lángnyelvek és magas tűzoszlopok csaptak fel; vakító fényüket még növelte az éjszaka sötétsége. Nagybátyám, hogy a rémületet enyhítse, azt erősítgette, hogy a földművesek riadt menekülésükben otthagyott tüzei és üresen hagyott villák égnek a síkságon. Ezután lefeküdt, és mély álomba merült; akik az ajtaja előtt elmentek, hallották kövérsége miatt nehéz és ziháló lélegzetvételét.

Közben az udvart, amelyből szobája nyílott, annyira ellepte és feltöltötte a hamuval vegyes tajtékkő, hogy ha még tovább is a hálószobában marad, többé nem tud kijönni. Ezért felkeltették, s visszatért Pomponianus és a többi virrasztó társaságába. Közösen megbeszélik, hogy a házban maradjanak-e, vagy a szabadban járkáljanak; mert a gyakori és erős földlökésektől meginogtak a házak, és mintha kimozdultak volna helyükből, ide-oda hajladoztak. A szabad ég alatt viszont a tajtékkövek hullásától kellett tartaniuk, bár ezek könnyűek és likacsosak voltak. Így azután, összehasonlítva a veszélyeket, az utóbbit választották; nagybátyám, mert az erősebb érv a gyengébbet, a többiek, mert a nagyobb félelem a kisebbet győzte le bennük. Párnákat tettek a fejükre, és kendőkkel lekötötték; így védekeztek a kőeső ellen.

Máshol már felkelt a nap, ott sötétebb és sűrűbb volt az éj, mint bármikor; csak lángcsóvák és különböző fényjelenségek enyhítették. Elhatározták, hogy kimennek a partra, és közelről nézik meg, lecsillapodott-e már valamennyire a tenger; de még mindig viharos és haragos volt. Ő egy leterített vitorlára heveredett, s újra meg újra hideg vizet kért és ivott. Mikor azután a lángok és a kéngőz, a lángok hírnöke miatt a többiek futásnak eredtek, ő is felkelt. Két szolgájára támaszkodva felállt, de nyomban összerogyott; gondolom, a sűrű gőz akadályozta a lélegzésben, és elzárta légzőcsövét, amely amúgy is beteg, szűk volt, úgyhogy gyakran fulladozott.

Mikor a harmadik napon az után, amelyet ő utoljára látott, visszatért a nappali világosság, megtalálták a testét, épen, sértetlenül, úgy felöltözve, ahogy volt. Külsejéről inkább alvónak, mint halottnak látszott.

Közben én és anyám Misenumban… — de ez már nem tartozik a történethez, és te csak az ő halálának körülményeit akartad megtudni. Zárom hát soraimat. Még csak azt teszem hozz, hogy mindazt sorra vettem, aminél magam jelen voltam, vagy amit nyomban megtörténte után hallottam, amikor leginkább az igazsághoz híven szokták elmondani. Te válogasd ki, amit fontosnak tartasz, mert más levelet írni és más történelmet, másképp ír az ember jó barátnak, másképp mindenkinek. Minden jót!

Maróti Egon fordítása

Az idősebb Plinius halála

(Levelek, Hatodik könyv, 16. levél, 183—186. p.)

Kedves Tacitusom! Felszólításodra levélben számoltam be nagybátyám haláláról. Azt mondod: ez keltette föl benned a vágyat, hogy megtudd, milyen félelmet álltam ki, sőt milyen viszontagságokon mentem át, amíg Misenumban időztem, mert levelemet épp azzal fejeztem be, hogy ott voltam. „Bár lelkem borzad a visszaemlékezéstől… elkezdem.”c

  • cVergilius: Aeneis. II 12

Miután nagybátyám távozott, én magam az egész napot tanulmányaimmal töltöttem (hiszen ezért maradtam otthon); azután megfürödtem, megvacsoráztam, majd egy keveset aludtam. Már jó néhány napja érezhető volt a földrengés, de nem keltett különösebb félelmet, mert Campaniában ezt megszokták; ezen az éjszakán azonban olyan erős volt, hogy szinte már nem is mozgott, hanem felfordult minden. Anyám besiet hálószobámba: ugyanakkor már én is talpon voltam, hogy felkeltsem, ha történetesen még aludt volna. Leültünk a ház előterében, amely keskeny csíkban húzódott a tenger és az épületek között. Nem is tudom, minek nevezzem: bátorságnak vagy oktalanságnak (hiszen tizennyolcadik évemben voltam): oda kértem Titus Livius könyvét, és mintha más gondom se volna, olvasom, sőt kivonatolom, amit már előbb megkezdtem. Ekkor nagybátyámnak az a barátja, aki nemrégiben érkezett hozzá Hispaniából, amint látja, hogy anyámmal ott ülünk, sőt én még olvasok is, korholja anyámat közömbösségéért, engem nemtörődömségemért. Én meg továbbra is éppolyan egykedvűen olvasom a könyvet.

Már reggel hat-hét óra felé járt az idő, és még mindig bizonytalan s valósággal bágyadt volt a világosság. A körülöttünk lévő épületek a folytonos földlökések következtében annyira megrongálódtak, hogy ezen a nyílt, de mégiscsak szűk helyen nagy okunk volt rettegni biztos beomlásuktól. Ekkor végre jónak láttuk távozni a városból. Nyomunkba szegődik a megrémült sokaság, és ami félelmes helyzetekben okosságszámba megy: más tanácsát többre tartja, mint a magáét, óriási tömegével szorongat, és szinte taszigál bennünket útközben. Amint kijutottunk a házak közül, megállapodtunk. Itt sok csodálatos, sok félelmetes élményben volt részünk. Mert azok a kocsik, amelyeket előállíttattunk, hiába voltak egészen sík terepen, egyszer erre, másszor arra gurultak, és még akkor sem maradtak egy helyben, ha kerekeiket kővel alátámasztották. Azután láttuk, hogy a tenger visszaszívódik, és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög. Valóban, a partszegély kiszélesedett, és sok tengeri állat ott rekedt a szárazzá vált fövenyen. A másik oldalon a borzalmas fekete felhőt ide-oda cikázó tüzes és kacskaringós villámok szaggatták meg, s mikor meghasadt, hosszú lángnyelvek csaptak föl benne: ezek hasonlítottak ugyan villámokra, de nagyobbak voltak.

Nos, az előbb említett hispaniai jó barát most már erélyesebben és nyomatékosabban szólt ránk: „Ha testvéred, ha nagybátyád él, azt akarja, hogy épségben maradjatok; ha elpusztult, azt akarta, hogy túléljétek. Hát mért nem menekültök innen?” Azt feleltük neki: amíg nem tudjuk, él-e, nem vagyunk hajlandók a magunk menekülésével törődni. Egy percig sem maradt tovább, nekiiramodott, és vad futással menekült a veszedelemből.

Nem sokkal később az a bizonyos felhő leereszkedett a földre, elborította a tengert, körülvette és elrejtette Capreae szigetét, a Misenum-fok kiugró szikláit szintén eltakarta a szemünk elől. Ekkor anyám kérlel, nógat, parancsol: bármi módon, de meneküljek; fiatal vagyok, tehát el tudok menekülni, ő viszont már idős, elnehezedett testű, és nyugodtan hal meg, ha nem lesz oka az én halálomnak. Azt feleltem neki, hogy nélküle nem óhajtok életben maradni, majd megragadom a kezét, és így kényszerítem, hogy szaporázza lépteit. Csak nagy nehezen fogad szót, és vádakkal halmozza el magát, hogy engem feltartóztat.

Ekkor hamueső kezd hullani, egyelőre csak ritkásan. Hátrapillantok: mögöttünk sűrű sötétség terjengett, elborította a földet, rohanó áradat módjára hömpölygött utánunk. „Térjünk le oldalt — szóltam —, amíg látunk, hogyha elvágódunk az úton, az utánunk özönlő sokaság el ne taposson bennünket a sötétben.” Alig tekintünk körül, máris sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása: némelyek szüleiket, mások gyermekeiket vagy házastársukat szólítgatták, vagy hangjukról lassan felismerték; voltak, kik a maguk baján, mások szeretteik sorsán siránkoztak; akadtak olyanok is, akik halálfélelmükben a halálért esedeztek, sokan az égi istenek felé nyújtogatták karjukat, sokan mások azt hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és rászakadt a világra az a bizonyos utolsó, örökké tartó éjszaka. Nem hiányoztak olyanok sem, akik kitalált és hazug rémhírekkel még inkább fokozták a valóságos veszedelmet. Egyesek ráadásul még azt is híresztelték, hogy Misenumban ez az épület összeomlott, a másik kigyulladt — mindez álhír volt, de elhitték. Kissé kivilágosodott, de mi nem arra gondoltunk, hogy itt a virradat, hanem csak arra, hogy közelebb ért hozzánk a tűz. A tűz azonban jókora távolságban megállott, és újból ránk szakadt a sötétség, újból hullott a sűrű hamueső, egyre sűrűbben. Többször is felkeltünk, hogy lerázzuk magunkról; különben eltakart, vagy éppen agyonnyomott volna bennünket a súlya. Eldicsekedhetném vele, hogy ebben a nagy veszedelemben sem sóhaj, sem gyávaságra valló szó nem jött ki a számon, legfeljebb az volt halandó végzetemnek nyomorúságos, de mégis nagy vigasztalása, hogy mindenkivel együtt pusztulok el, és mindenek énvelem.

Végül ez a bizonyos sötétség mintegy füstté vagy köddé finomulva eloszlott; nemsokára igazi világosság derült ránk, még a nap is kisütött, mindenesetre sárgás fénnyel, mint amilyen napfogyatkozáskor szokott lenni. Még mindig káprázik a szemünk, de döbbenten látjuk már, hogy mindent vastag hamuréteg borít, mint a hó. Visszatértünk Misenumba, úgy-ahogy rendbe hoztuk testünket, majd remény és félelem közt hányódva töltöttünk egy aggódással és kétségekkel teljes éjszakát. A félelem mindennél erősebbnek bizonyult; mert a földrengés is makacsul tartott, sokan pedig félőrülten rémületes jövendölésekkel űztek csúfot a maguk és mások bajaiból. Mi még ekkor sem gondoltunk távozásra — bár már kitapasztaltuk a veszedelmeket, és továbbiakra is el voltunk készülve —, amíg csak hírt nem kapunk nagybátyámról.

Mindez nem való történelmi művedbe, s ne is úgy olvasd, hogy majd megírod, és mivel te kérted, magadra vess, ha kiderül, hogy még levélbe sem való. Isten veled!

Borzsák István fordítása

A Vesuvius kitörése

(Levelek, Hatodik könyv 20. levél, 188—191. p.)