A kísérleti regény

Émile Zola
természettudomány, biológia, fiziológia
szóelválasztás

Irodalmi tanulmányaimban gyakran szóltam a regényre és drámára alkalmazott kísérleti módszerről. A természethez való visszatérés, a századot magával ragadó természettudományos fejlődés lassanként ugyanazon tudományos útra tereli az emberi értelem valamennyi megnyilatkozását. Meglepő lehet azonban az az elképzelés, amely szerint az irodalmat a tudomány határozza meg. Hasznosnak tartom tehát, hogy világosan kifejtsem: mit értek a kísérleti regény fogalmán. Teendőm mindössze az, hogy az irodalomra alkalmazzam a kísérleti módszert, amelyet Claude Bernard mesteri módon kidolgozott a Bevezetés a kísérleti orvostudományba című munkájában. A nagy tekintélyű tudósnak ez a könyve szolgál majd számomra szilárd alapul. Az egész tárgyalt kérdést megtalálom benne, s csupán arra szorítkozom, hogy mint cáfolhatatlan érveket megadjam a szükséges idézeteket. Munkám valóságos szöveggyűjtemény lesz, minden ponton Claude Bernard mögé akarom elsáncolni magamat. Sokszor elegendő orvos helyett regényírót mondanom, s ezzel gondolatom világos és szigorúan tudományos érvényű lesz…

Azért választottam ezt a művet, mert az orvostudományt – az irodalomhoz hasonlóan – sokan még mindig egyfajta művészetnek tekintik. Claude Bernard megállapítja, hogy a kémiának és a fizikának a szervetlen testekre alkalmazott módszere hasznosítható a fiziológiában és az orvostudományban is az élő testek tanulmányozása során.

A magam részéről azt igyekszem bebizonyítani, hogy ha a kísérleti módszer eljuttat bennünket a fizikai élet megismeréséhez, akkor szükségképpen el kell vezetnie az érzelmi és az értelmi élet ismeretéhez is. Ez egyszerűen fokozatok kérdése a kémiától az élettanig, az élettantól az embertanig és a szociológiáig. A kísérleti regény tekinthető az utolsó fokozatnak…

Mindenekelőtt a következő kérdés vetődik fel: lehetséges-e a kísérlet az irodalomban, ahol eddig, úgy tűnik, kizárólag a megfigyelést alkalmazták?…

Ahhoz, hogy meghatározzam, mit értünk megfigyelésen és kísérleten a kísérleti regény vonatkozásában, az alábbi idézetekre támaszkodom:

A megfigyelő nem tesz mást, mint megállapítja a szeme előtt lejátszódó jelenségeket… A jelenségek fényképészének kell lennie; megfigyelésének pontosan tükröznie kell az életet… A természet lüktetését hallgatja és diktálása után ír. De amint megállapította a tényt, jól megfigyelte a jelenséget, közbeiktatódik a gondolat, az okoskodás, s megjelenik a kísérletező, hogy értelmezze a jelenséget…

Nos, visszatérve a regényhez, ugyancsak azt látjuk, hogy a regényíró megfigyelő, s egyszersmind kísérletező is. A megfigyelő összegyűjti a látott tényeket, megállapítja a regény kiindulópontját, kimunkálja azt a szilárd talajt, amelyen a szereplők mozognak és a jelenségek lejátszódnak. Ezután lép fel a kísérletező: egy történet keretében szerepelteti hőseit, s eközben kimutatja, hogy az élet tényei és jelenségei meghatározottak és egymásból következnek. Példaként Hulot báró alakját idézném Balzac Betti nénijéből. A Balzac által megfigyelt tény a rombolás, amelyet a férfi forróvérűsége idéz elő önmagában éppúgy, mint családjában és a társadalomban. A tárgy megválasztása után kiindult a megfigyelt tényekből, majd kísérletezni kezdett; Hulot-t egy sor próbának vetette alá, különböző helyzetekbe állította, és így mutatta meg a szenvedély gépezetének működését. Nyilvánvaló tehát, hogy itt nemcsak megfigyelésről van szó, hanem kísérletről is, hiszen az író nem ragaszkodik szigorúan – fényképész módjára – a maga gyűjtötte adatokhoz, hanem közvetlenül is beleavatkozik a cselekménybe azáltal, hogy irányítja azokat a körülményeket, amelyek közé alakját helyezi. Választ kell adnia arra a kérdésre, hogy bizonyos szenvedély meghatározott környezetben és körülmények között mit eredményez az egyén és a társadalom életében: a kísérleti regény, például a Betti néni, egyszerűen e kísérletezések jegyzőkönyve, amelyet az író a közönség előtt megismétel. Az egész művelet abban áll, hogy megragadjuk a tényeket a természetben, tanulmányozzuk működésüket, miközben a környezet megváltoztatásával hatunk rájuk, anélkül hogy egy pillanatra is eltávolodnánk a természet törvényeitől. Mindezek után eljutunk az ember egyéni és társadalmi cselekvésének tudományos megismeréséhez. Kétségtelen azonban, hogy még messze vagyunk a kémia vagy az élettan bizonyosságaitól. Egyáltalán nem ismerjük azokat a reagenseket, amelyek elemeikre bontják a szenvedélyeket, és lehetővé teszik azok vizsgálatát…

Idézném még Claude Bernard-nak egyik kifejezését, amely nagyon megragadott: a kísérletező a természet vizsgálóbírója. Mi, regényírók, az emberek és szenvedélyeik vizsgálóbírái vagyunk…

Ostoba szemrehányás éri gyakran a naturalista írókat, nevezetesen az, hogy mi kizárólag fényképészek akarunk lenni. Hiába jelentjük ki, hogy elismerjük az egyéni alkat, az írói személyiség megnyilatkozását, továbbra is azt bizonyítgatják, hogy lehetetlen szigorúan a valósághoz ragaszkodni, s hogy bármilyen műalkotás létrehozásához szükség van a tények rendezésére. Nos, e kísérleti módszernek a regényre alkalmazásával minden vita megszűnik. A kísérlet gondolata magában foglalja a módosítás gondolatát is. Igaz ugyan, hogy a való tényekből indulunk ki, ez a mi elpusztíthatatlan bázisunk, de a tények mechanizmusának bemutatásához elő kell állítanunk és irányítanunk is kell a jelenségeket: ezen a ponton kap szerepet a művészi képzelet és a tehetség…

A tudomány ezentúl behatol a regényírók területére, akik az egyéni és társadalmi embert vizsgálják. Megfigyeléseinkkel és kísérleteinkkel folytatjuk a fiziológus munkáját, aki a fizikusét és a kémikusét vitte tovább. Tudományos pszichológiát teremtünk a tudományos fiziológia kiegészítésére; a folyamat betetőzéseképpen a kísérleti módszert alkalmazzuk a természet és az ember tanulmányozásában. Egyszóval úgy kell dolgoznunk a jellemekkel és a szenvedélyekkel, az emberi és társadalmi tényezőkkel, ahogyan a kémikus és a fizikus foglalkozik a szervetlen testekkel, a fiziológus az élő testekkel. A determinizmus mindenen uralkodik. A kísérleteken alapuló tudományos kutatás sorra megküzd az idealisták hipotéziseivel, és a pusztán képzelet szülte regények helyébe megfigyelés és kísérlet útján alkotott regényeket ad. Nem szándékozom itt törvényeket formulázni. Az emberről szóló tudomány jelenlegi állapotában még túlságosan nagy a zűrzavar és bizonytalanság ahhoz, hogy a legcsekélyebb mértékben is vállalkozhatnánk a szintetizálásra. Mindössze annyit mondhatunk, hogy valamennyi emberi jelenségben abszolút meghatározottság érvényesül.

Éppen ezért a kutatás alapvető feladatunk. A módszer birtokában mennünk kell előre, még akkor is, ha egész életünk erőfeszítéseivel csupán az igazság egy darabkáját tudjuk meghódítani…

Az átöröklésnek nagy szerepe van az ember szellemi és érzelmi megnyilvánulásaiban. Egy család, egy embercsoport vizsgálatában, véleményem szerint, a társadalmi környezet ugyancsak alapvető fontosságú. Az élettan valamikor bizonyára magyarázatot tud adni a gondolat és a szenvedélyek működésére: tudni fogjuk, hogyan funkcionál az ember egyéni gépezete, hogyan gondolkodik, hogyan szeret, hogyan jut el a józan észtől a szenvedélyig és az őrületig: a szervek működésének ezek a belső környezettől befolyásolt tényei és jelenségei nem elszigetelten, légüres térben keletkeznek. Az ember nem magányos: társadalomban él, meghatározott társadalmi környezetben, s ezért nekünk, regényíróknak, számolnunk kell azzal, hogy a társadalmi környezet szüntelenül módosítja a jelenségeket. Mindezek alapján a mi nagyszabású regénytanulmányunk tárgya: az egyén és a társadalom kölcsönös egymásra hatása.

A fiziológus számára a külső és belső környezet tisztán kémiai és fizikai természetű, s ez lehetővé teszi, hogy könnyen felderítse törvényeiket. Még nem tartunk ott, hogy bebizonyíthassuk: a társadalmi környezet ugyancsak fizikai és kémiai természetű. Márpedig bizonyosan az, pontosabban: szüntelenül változó terméke egy embercsoportnak, amelynek tagjai maguk is teljességgel alá vannak vetve az élő és élettelen testeken egyaránt uralkodó fizikai és kémiai törvényeknek. Látni fogjuk, hogy a társadalmi környezet is módosítható, ha azokra a jelenségekre hatunk, amelyeknek már fölébe kerekedett az ember. A kísérleti regény feladata: tüzetesen megismerni az emberi jelenségek működését, az élettan magyarázatának segítségével előtárni az öröklés és a körülmények hatására kialakult értelmi és érzéki megnyilvánulások rendszerét: s végül bemutatni az embert a maga teremtette társadalmi környezetben, amelyet nap mint nap alakít, s amelyben maga is folytonosan alakul…

…a fiziológus és kísérletező orvos álma egyszersmind a regényíró álma is, aki a kísérleti módszert a természeti és társadalmi ember tanulmányozására alkalmazza. Az ő céljuk a miénk is: mi is uralkodni akarunk a jelenségeken, a személyiség és az értelem elemein azért, hogy irányíthassuk azokat. Egyszóval, kísérletező moralisták vagyunk, és a kísérlet eszközével vizsgáljuk, hogyan viselkedik a szenvedély adott társadalmi miliőben. Ha majd elérkezünk odáig, hogy ismerjük a szenvedély mechanizmusát, akkor érteni fogunk a kezeléséhez is, akkor le is tudjuk majd győzni, vagy legalábbis a lehetséges mértékig ártalmatlanná tudjuk tenni. Ez jelenti gyakorlati hasznát és magasrendű erkölcsiségét naturalista műveinknek, amelyek az emberrel kísérleteznek, alkatrészeit szétszedik, újra összeállítják, majd a környezet hatása alatt működésbe hozzák az emberi gépezetet. Idővel teljesen birtokunkban lesznek a törvények, s csupán az emberre és környezetére kell hatnunk, ha a legjobb társadalmi állapotba akarunk eljutni. Így művelői vagyunk egyúttal a gyakorlati szociológiának, és munkánk a politikai és gazdasági tudományokat is segíti. Ismétlem, nem ismerek ennél nemesebb tettet, szélesebb alkalmazási lehetőséget. Jó és rossz fölött uralkodni, szabályozni az életet és a társadalmat, megoldani idővel a társadalom összes problémáját, s főképpen szilárd alapokra helyezni az igazságszolgáltatást azáltal, hogy kísérleti úton megoldjuk a bűnözés kérdéseit: vajon nem azok végzik-e az emberi munkának leghasznosabb és erkölcsileg legértékesebb részét, akik ezért a célért fáradoznak?…

…Ezek a meggondolások pontosan alkalmazhatók a kísérleti regényre is. Ha nem akarunk beleveszni a filozófiai okoskodásokba, ha az idealista feltevések helyett az ismeretlen fokozatos meghódítására törekszünk, akkor tartózkodnunk kell a dolgok miértjének kutatásától…

Szólnom kell még azokról a korlátokról, amelyeket Claude Bernard a tudományokra vonatkoztatva megjelöl. Véleménye szerint sohasem tudhatjuk meg a dolgok miértjét: csupán a hogyanról lehet fogalmunk…

Különösképpen megragadott Claude Bernard művének az a része, ahol a szerző az élettani körforgásról beszél. Idézem:

Az izom- és idegszervek segítik elő a vérképző szervek működését, ezzel szemben a vér táplálja az őt létrehozó szerveket. Egy organikus vagy szociális összműködésnek vagyunk itt tanúi, amely bizonyos állandó mozgást tart fenn mindaddig, amíg az egyik fontos életelem működési rendellenessége vagy megszűnése meg nem töri az egyensúlyt, vagy nem eredményez zavart, illetve megállást az élő gépezet mozgásában. A kísérletező orvos feladata tehát az, hogy megtalálja a szervi elváltozás okozóját, más szóval, hogy megragadja az egész folyamatot elindító jelenséget.

Itt megint nincs más dolgunk, mint behelyettesíteni a kísérletező orvost a kísérletező regényíróval, és az egész szövegrészt a mi naturalista irodalmunkra alkalmazhatjuk. A társadalmi körforgás megfelel az élettani körforgásnak: a társadalomban, csakúgy, mint az emberi testben, van bizonyos összeműködés a különféle tagok és szervek között, s ha az egyik szervben bomlás áll be, a baj a többire is átterjed, s mindez nagyon bonyolult betegség formájában tör ki. Ennélfogva, amikor egy súlyos sebet vizsgálunk, amely a társadalmat mérgezi, regényeinkben mi is úgy járunk el, mint a kísérletező orvos: igyekszünk megtalálni az egyszerű indítóokot, majd feltárjuk az egész működést szabályozó, összetett meghatározókat…

Most érkeztem el ahhoz a súlyos kifogáshoz, amellyel megpróbálják elgáncsolni a naturalista regényírókat: fatalizmussal vádolják őket. Hányszor akarták bebizonyítani nekünk: amikor elutasítjuk a szabad akaratot, s az embert csak élő gépezetnek tekintjük – amely az átöröklés és a környezet befolyása alatt cselekszik – durva fatalizmusba esünk, lealacsonyítjuk az emberiséget egy nyáj szintjére, amelyet a sors botja terel. Le kell szögezni, hogy nem vagyunk fatalisták, deterministák vagyunk, s ez a két dolog korántsem azonos… nem vagyunk fatalisták, mert hatni tudunk, mert befolyásoljuk a jelenségek meghatározottságát, például a környezet megváltoztatásával…

Gyakran említettem: nem feladatunk, hogy műveinkből következtetést vonjunk le; ez azt jelenti, hogy műveink önmagukban hordják konklúziójukat. A kísérletezőnek nem kell következtetnie, mivel éppen a kísérlet következtet helyette. Ha kell, százszor is megismétli a kísérletet a közönség előtt, de semmin sem háborodik fel, s egyéni, helyeslő véleményét sem közli: ilyen a valóság, így alakulnak a jelenségek; a társadalom dolga, hogy továbbra is kitermeli-e az adott jelenséget, ha az hasznos, vagy megszünteti-e, ha káros. Nemigen képzelhető el, hogy a tudós megharagszik a nitrogénre, mert az ember nem használja fel légzéskor. Egyszerűen kiiktatja a nitrogént, ha ártalmasnak találja. Mivelhogy azonban a mi hatalmunk nem azonos a tudóséval, s mi kísérletezők vagyunk, nem pedig gyakorló orvosok, meg kell elégednünk azzal, hogy megkeressük a társadalmi jelenségek meghatározóit, a törvényhozókra és végrehajtókra bízva annak gondját, hogy előbb vagy utóbb az emberi hasznosság szempontjából irányítsák ezeket a jelenségeket: a jókat fejlesszék ki, a rosszakat szorítsák vissza…

Egyik naturalista írónk regényt akar írni a színházról. Ebből az általános gondolatból indul ki, anélkül hogy egyelőre akár egyetlen tény vagy szereplő a rendelkezésére állna. Első gondja az lesz, hogy jegyzetekbe gyűjtse össze mindazt, amit tud a megfesteni kívánt világról. Valaha ismert egy színészt, látott előadásokat. Vannak tehát már dokumentumai, mégpedig a legjobbak közül, hiszen ezek már megértek benne. Elbeszélget a színházi életet jól ismerő emberekkel: anekdotákat, történeteket, portrékat gyűjt. Ez még nem minden: utána az írásos dokumentumokhoz fordul, s elolvas mindent, ami hasznos lehet számára. Végül megtekinti magát a helyszínt: néhány napra ellátogat egy színházba, hogy megismerje annak legkisebb zugát is: estéit egy színésznő öltözőjében tölti, a környezet légkörével a lehető legnagyobb mértékben átitatódik.

Mihelyt valamennyi adat rendelkezésére áll, regénye magától felépül. Az írónak csak logikusan el kell rendeznie a tényeket. Mindabból, amit hallott, látott, kibontakozik a történet, az egyes fejezetek vázlata. A mű értéke többé nem a történet rendkívüliségéből adódik, ellenkezőleg: minél banálisabb és általánosabb, annál tipikusabb. Valóságos szereplőket valóságos környezetben mozgatni, megmutatni az olvasónak az élet egy töredékét, ez a naturalista regény titka…

Ha naturalizmusról beszélünk, Diderot-ra, Rousseau-ra, Balzacra, Stendhalra és még vagy húsz más íróra gondolunk. Nevetséges torzképet csinálnak rólam, ha úgy mutatnak be, mint egy példát, mint egy iskola vezérét. Nekünk nincs vallásunk, tehát pápánk sem lehet. Ami pedig az iskolánkat illeti, az túlságosan tekintélyes ahhoz, hogy egy vezérnek engedelmeskedjék…

Mi, a század második felének írói, mint stiliszták, valamennyien a romantikusok gyermekei vagyunk. Ez tagadhatatlan. Ők kikovácsoltak egy szerszámot, ránk hagyományozták, s mi naponta ezzel dolgozunk. Legjobbjaink az 1830-as évek költőinek és íróinak köszönhetik stílusukat De ki ne látná ma már, hogy a szónokok uralma lejárt. Most, hogy átadták nekünk szerszámaikat, szükségszerűen el kell távozniuk. Mi lépünk a helyükbe a magunk feladatát ellátni. A terepet megtisztították előttünk: nem kell a nyelv kérdéseivel vesződnünk, szabadon és könnyedén végezhetjük adatgyűjtő munkánkat.

Összefoglalva tehát: a naturalizmus csak formula, tudományos elv, kísérleti és elemző módszer. Naturalistának tekinthető minden író, aki ezt a módszert használja, függetlenül egyéni stílusától. Stendhal naturalista éppúgy, mint Balzac, noha az előbbi ábrázolásmódja száraz, s nem hasonlítható Balzac stílusának helyenként széles, epikus áradatához: mindketten elemző, kísérleti eljárással dolgoznak. Egy dolgot le kell szögezni: elemzésünk nem is lehet más, mint kegyetlen, hiszen az emberi hulla legbelsejébe is behatolunk. Mindenütt és mindig az emberi vadállatba ütközünk. Igaz: van néhány lepel, amely beborítja, de ha sorra vesszük őket, és az utolsót is kilebbentjük, több szennyet találunk, mint virágot. Műveink azért olyan komorak, szigorúak. Mi nem keressük a visszataszítót, de mindig arra bukkanunk, s ha el akarnánk rejteni, írásunk hazug, de legalábbis tökéletlen lenne…

A legszörnyűbb az, hogy azonnal megtaláljuk az állatot az emberben, akár frakkot hord, akár munkászubbonyt. Vegyük például a Germinie Lacerteux-t: az elemzés itt azért könyörtelen, mert szörnyű sebeket fed fel. Ha magasabb társadalmi osztályokban, jól nevelt, előkelő körökben végezzük el ugyanezt az elemzést, ha lefejtjük a külső burkot, és megmutatjuk az embert a maga meztelenségében – az eredmény éppoly lesújtó lesz, mint a nép esetében, hiszen csak a háttér változott, s a különbség legfeljebb az, hogy itt több a képmutató…

Mi a társadalmi bajok okait keressük; felboncoljuk az osztályokat és az egyéneket, hogy megmagyarázzuk a társadalomban és az egyes emberben keletkező rendellenességeket. Ezért gyakran kénytelenek vagyunk romlott alanyokkal dolgozni; le kell szállnunk az emberi nyomorúság és őrület mélységeibe. Ugyanakkor mi szolgáltatjuk azokat a dokumentumokat, amelyeknek ismeretében uralkodni lehet majd jó és rossz felett.

Sáray Erzsébet fordítása

Émile Zola
(Párizs, 1840–Párizs, 1902)
francia regényíró és művészeti kritikus
Émile Zola: Le roman expérimental. Paris: G. Charpentier, 1880
(Első kiadás)
Forrás

A naturalizmus. Összeállította Czine Mihály. Budapest: Gondolat Kiadó, 1967. 174–186. p.

Jegyzet

Émile Zola (1840–1902) elsősorban Comte filozófiai és Bernard orvostani tételei nyomán fogalmazza meg a kísérletinek nevezett, valójában a naturalista regény főbb követelményeit, s azokat saját írói gyakorlatában, a Rougon-Macquart-ciklus darabjaiban igyekszik megvalósítani. Tanulmánya 1880-ban jelent meg, eredeti címe: Le roman expérimental.