Delirium tremens

Émile Zola
Részlet A Patkányfogó-ból
orvoslás, addiktológia, alkoholizmus, delirium tremens

A Rougon-család egész biográfiája oly kórtani jellemrajzok sorozata, melyek majd mindegyike, ha nem is teljességében, de mélységében a tudományos kórtani leírás követendő példájául állítható. Hogy egy példát említsek, Dide anyónak, a Rougon-család anyai ősének jellemzése oly színgazdag és plasztikus képet rajzol a hisztériás téboly kifejlődéséről és lefolyásáról, amelyet pszichiátriai művekben is alig találunk. Ha nyomon követjük Zolát, amint A Patkányfogóban az alkohol testi és lelki pusztításait írja le, vagy, hogy egy modernebb témáját említsem, midőn Lourdes-jában a beteges autoszuggesztiók kórtanával foglalkozik, mindenütt a megfigyelések oly gazdagságával találkozunk, hogy a tudósnak, meg kell bocsátania, hogy az ilyen kincseket tartalmazó lapok regényekben vannak elszórva, nem pedig tudományos művek száraz tömörségével összefűzve.

Dr. Hajós Lajos: Zola és a természettudomány

szóelválasztás

Coupeau-éknál is kezdett mutatkozni a Patkányfogó vitrioljának pusztító hatása. A mosónő már látta, hogy nincs messze az óra, amikor az ő embere is ostort ragad, mint Bijard, hogy megtáncoltassa őket. S hogy őt is fenyegette a baj, természetesen még mélyebben átérezte a kislány baját. Szó, ami szó, Coupeau nagyon rossz bőrben volt. A gugyi (pálinka) már rég nem festette pirosra a képét. Bezzeg nem verte már a mellét, nem hetvenkedett, hogy őt csak hizlalja az az istenverte ital; az elmúlt esztendők csúf, beteges kövérsége már régen lelappadt, a teste kiaszott, a bőre ónos-zöldes színt kapott, mint a pocsolyában heverő hulláé. Az étvágyát mintha elfújták volna. Hovatovább már a kenyér se ízlett neki, köpött a kajára. Akármilyen jót kotyvasztottak, nem vette be a gyomra, meglazult fogai nem rágták meg. Naponta fél liter pálinkát eregetett le a torkán, az tartotta benne a lelket; ez volt a szokásos adagja, étele-itala, az egyetlen táplálék, amit megbírt. Reggel, ha kikászálódott az ágyból, jó negyedóra hosszat kétrét görnyedve köhögött, csak úgy ropogott a csontja belé, fogta a fejét, taknya-nyála egybefolyt, valami méregkeserű váladék kaparta a torkát. Ez sosem maradt el, előre készíthette már a küblit. Csak akkor tért magához, ha beszopta az első pohár búfelejtőt, valóságos gyógyszer volt ez, jól átmelegítette a beleit. Napközben aztán csak erőre kapott valahogy. Eleinte viszketést, kaparászást érzett a bőrén, a lábában meg a kezében; de csak tréfára vette a dolgot, azt mondogatta, hogy csiklandozzák, s hogy az asszony biztosan viszketőport szórt a lepedőjére. Aztán a lába kezdett zsibbadni, a csiklandás iszonyú görccsé fokozódott, úgy érezte, mintha satuba fognák a húsát. Ezt már nem vette tréfára. Nem nevetett már, ha hirtelen meg kellett állnia az utcán, szédült, zúgott a füle, szeme előtt tüzes karikák táncoltak, majdhogy bele nem vakult. Mindent sárgának látott, a házak táncot jártak, s ő három másodpercig ott állt szédelegve, attól félve, hogy nyomban összeesik. Máskor meg, ha a tűző napon sétálgatott, hirtelen megborzongott, mintha jeges víz csorogna végig a hátán. De leginkább az bökte a csőrét, hogy mitől reszket a két keze; kivált a jobb tehetett rossz fát a tűzre, hogy úgy citerázik. Az istenit neki! Hát nem férfi már? Vénasszony lett belőle? Dühösen feszítette meg izmait, megmarkolta poharát, fogadott, hogy olyan mozdulatlanul megtartja, mintha márványból volna a keze; de bárhogy erőlködött, a pohár kánkánt járt a kezében, jobbra billent, balra billent, szapora, szüntelen remegéssel. Erre lehajintotta a torkán, dühösen bömbölve, hogy még benyakal pár tucatot, s utána, a kisujját se mozdítva, elvisz akár egy hordót is. Gervaise pedig egyre mondogatta, hogy ne igyék annyit, ha azt akarja, hogy elmaradjon a remegés. Coupeau rá se hederített, vedelte a pálinkát, újra kezdte a kísérletet, s dühöngve szidta az arra járó omnibuszt, hogy kiloccsantja az italt.

Egy márciusi estén Coupeau bőrig ázva érkezett haza; Sörös Csizmával jött Montrouge-ból, ahol telezabálták magukat angolnalevessel. Hazajövet a Kemence kaputól a Halárusok kapujáig verte őket az eső, az pedig jókora darab út. Éjjel istentelenül köhögött, lángvörös volt, láza felszökött, oldala úgy járt, mint egy lyukas fújtató. Boche-ék orvosa reggel megvizsgálta, kikopogtatta a hátát, majd sűrű fejcsóválások közepette félrevonta Gervaise-t, s azt tanácsolta, azonnal vitesse a férjét kórházba. Coupeau-nak tüdőgyulladása volt.

Gervaise egy csöppet sem bánkódott, pedig valamikor inkább ízekre szedette volna magát, semhogy az urát azokra a kontárokra bízza. Mikor a Nemzet utcában olyan szerencsétlenül járt, ráköltötte megtakarított filléreit, csak hogy maga ápolhassa. De ha a férj lezüllik, a szeretet elpárolog. Nem, nem, esze ágában sincs megint akkora terhet venni a nyakába. Csak vigyék, akár vissza se hozzák többet, hálás lesz érte. Hanem amikor megjött a betegszállító, s Coupeau-t úgy rakták fel, mint egy bútordarabot, mégis belesápadt, s összeszorította a száját; s habár egyre morogta, hogy úgy kellett neki, a szíve mást mondott; ha csak tíz frankja volna a fiókban, nem engedné el. Elkísérte a Lariboisière-kórházba, megvárta, míg az ápolók lefektetik egy nagy terem végében, ahol sorjában feküdtek a betegek holtra vált arccal, s fejüket felemelve szemmel követték újonnan érkezett társukat; finom kis döglődés, fullasztó láz-szag, beteg tüdősípolás, aki csak hallotta, az is majd kiköpte a tüdejét; különben is olyan volt ez a terem, mint a Père-Lachaise temető kicsiben, kétoldalt a hófehér ágyak úgy sorakoztak, mint megannyi sír. Amikor férje mozdulatlanul elnyúlt az ágyon, az asszony elosont szótlanul, sajnos, üres volt a zsebe is, egy fillért sem hagyhatott könnyebbségül. Kint a kórház előtt megállt, megfordult, visszapillantott a hatalmas épületre. Eszébe jutottak a régmúlt napok, amikor még Coupeau itt a tetők szélén kuporogva forrasztgatta össze a bádoglemezeket, és dalolt a napsütésben. Akkoriban nem ivott még, és bőre lányosan finom volt. Ő pedig a Jószív szálló ablakában állva mindig őt kereste, míg meg nem pillantotta a tiszta levegőégben; zsebkendőjükkel integettek, s elküldték egymásnak mosolyukat a levegőn át. Igen, Coupeau itt dolgozott, de akkor még nem sejtette, hogy magának dolgozik. Most már nem járja a tetőket a magasban, mint a vidám, csélcsap veréb; lent fekszik, lent rakott magának fészket a kórházban, itt pusztul el nyomorultul, istenem, Teremtőm! Mily távolinak tűnik ma az a szerelem!

Harmadnap, hogy bement a kórházba érdeklődni, az ágyat üresen találta. Egy nővér elmondotta, hogy férjét át kellett szállítani a Szent Anna-kórházba, mert este rájött a bolondja. Tökéletesen elment az esze, a falba akarta verni a fejét, úgy üvöltözött, hogy a betegek nem tudtak elaludni tőle. Valószínűleg az ital tette. A testébe felszívódott alkohol akkor támadta meg az idegeit, amikor a tüdőgyulladás leverte a lábáról, és ágyba döntötte. A mosónő megdöbbenten távozott. A férje megtébolyodott! Na, lesz itt haddelhadd, ha majd kiengedik! Nana azt hajtogatta, hogy ott kell hagyni a kórházban, mert még majd legyilkolja mindkettőjüket.

Gervaise csak vasárnap mehetett be a Szent Annába. Valóságos utazás volt ez. Szerencsére a Rochechouart körút–Glacière-i omnibusz a kórház mellett járt. Gervaise az Egészség utcánál szállt le, s vett két narancsot, hogy ne menjen üres kézzel. Hatalmas épület volt ez is, szürke udvarok, végtelen folyosók, állott orvosságszag, nem valami szívderítő környezet. Annál nagyobb volt a meglepetése, hogy a cellába lépve Coupeau-t csaknem jókedvűnek látta. Éppen trónolt, a tisztára súrolt faládából nem szivárgott ki semmi szag; jót nevettek, hogy az asszony pont nagydologban találja, mikor a szellentőjét szellőzteti. De hát ez is vele jár a betegséggel, ugye? Olyan méltóságosan ült ott, mint a pápa a trónusán, visszatért a régi mókás kedve. Ó, jobban van, most már visszatért a rendes kerékvágásba.

– És a tüdőgyulladás? – kérdezte a mosónő.

– Volt, nincs! – válaszolta. – Mintha elfújták volna. Még köhögök egy kicsit, de már feltisztul az is.

Leszállt a ládáról, hogy visszabújjon az ágyba, s megint megeresztett egy tréfát.

– Tisztelem az orrod, hallod-e! Egy szippantás meg se kottyan neki.

Még nagyobbat nevettek. Örültek egymásnak. Elviccelődtek az illatos lekváron, így fejezték ki örömüket, nem pedig hangzatos szavakkal. Csak az tudja, akinek magának is volt már beteg hozzátartozója, milyen boldogság a beteget gyógyultan viszontlátni.

Mikor már az ágyban feküdt, Gervaise odaadta neki a két narancsot is, amin a bádogos nagyon meghatódott. Hogy csak herbateát ivott, s jókedvét nem felejtette a kocsmák söntéseiben, visszavedlett rendes emberré. Végül az asszony, ki meglepetve tapasztalta, hogy férje ugyanolyan józanul beszél, mint amikor egészséges volt, szóba hozta a bolondériáját.

– Hát igen – mondta Coupeau önmagát gúnyolva –, sok ostobaságot összedumáltam!… Képzeld el, mindenütt patkányokat láttam, s négykézláb futottam utánuk, hogy sót hintsek a farkukra. Te meg engem hívtál segítségül, mert ki akartak nyiffantani. Szóval, egy rakás hülyeség, kísértetek fényes nappal… Mindenre emlékszem, jó még a dióm… Most már elmúlt, közvetlenül elalvás után vannak még nyugtalan, lidérces álmaim, de hát kinek nincsenek?

Gervaise estig vele maradt. Hat órakor jött a segédorvos vizitelni, kinyújtatta Coupeau-val a kezét; már alig reszketett, csak az ujja hegye remegett egy kicsit. De ahogy esteledett, a beteg mind nyugtalanabb lett. Kétszer is felült az ágyban, hol a földre, hol a szoba sötét sarkaiba meredt. Hirtelen kinyújtotta a karját, s úgy tett, mintha valami állatot ütne agyon a falon.

– Mi az? – kérdezte Gervaise rémülten.

– A patkányok, a patkányok – motyogta.

Kisvártatva elszenderült, de álmában is hadakozott, összefüggéstelenül dadogva:

– Az istenfáját! Kilyukasztják a bőröm!… Jaj, a piszkos dögök!… Vigyázz, fogd össze a szoknyád!… Vigyázz, ott a mocskos a hátad mögött!… A teremtésit! Most elesett, ezek a barmok meg kiröhögik!… Vadbarmok! Gazfickók! Zsiványok!

A levegőbe kaszált, lehúzta magáról a takarót, csomóba gyűrte a mellén, mintha védekezni akarna a szakállas alakok ellen, akiket látott. Odafutott egy ápoló, és Gervaise jéggé dermedve eltávozott. De pár nap múlva, hogy visszament, Coupeau-t gyógyultan találta. A látomások maguktól megszűntek, úgy aludt, mint a gyerek; meg se moccant tíz óra hosszat. Meg is engedték a feleségének, hogy hazavigye. De búcsúzóul a segédorvos ellátta Gervaise-t jó tanácsokkal, lelkére kötve, hogy fogadja is meg őket. Ha Coupeau újra inni kezd, visszaesik, és otthagyja a fogát. Csak rajta múlik minden. Tapasztalhatta, hogy megint egészséges és jókedvű lett, mihelyt abbahagyta az ivást. Nos, folytassa otthon is a Szent Anna-béli mértékletes életet, képzelje azt, hogy be van zárva, és kocsmák nincsenek.

– Igaza van annak az úrnak – mondta Gervaise az omnibuszon, mely hazafelé vitte őket az Aranycsepp utcába.

– Persze hogy igaza van! – felelte rá Coupeau.

Majd egy pillanatnyi gondolkodás után hozzáfűzte: – Hanem, tudod, egy-egy pohárka hébe-hóba még nem árthat meg; ennyi kell is az emésztéshez.

Este mindjárt meg is ivott egy kupicával, az emésztés miatt. Egy hétig azonban még tartotta magát. Tulajdonképpen nagyon begyulladós volt, nem szerette volna a bolondházban végezni. De szenvedélye felülkerekedett, nem bírt uralkodni magán, az első pohárt követte a második, azt a harmadik, a negyedik; s a második hét végén már szokott adagjánál, a napi fél liter torokreszelőnél tartott. Az elkeseredett Gervaise legszívesebben a falba verte volna a fejét. Hogy lehetett ilyen ostoba! És ő még arról álmodozott, hogy megint tisztességesen élhetnek, amikor a kórházban olyan józannak látta! Megint elröppent egy boldog pillanat, talán az utolsó!

Abszintivó
Edgar Degas · 1875–76 · olaj, vászon · Musée d'Orsay, Párizs