Adélaïde

Émile Zola
Részletek a Rougonék szerencséjé-ből
orvoslás, pszichiátria

A Rougon-család egész biográfiája oly kórtani jellemrajzok sorozata, melyek majd mindegyike, ha nem is teljességében, de mélységében a tudományos kórtani leírás követendő példájául állítható. Hogy egy példát említsek, Dide anyónak, a Rougon-család anyai ősének jellemzése oly színgazdag és plasztikus képet rajzol a hisztériás téboly kifejlődéséről és lefolyásáról, amelyet pszichiátriai művekben is alig találunk. Ha nyomon követjük Zolát, amint A Patkányfogóban az alkohol testi és lelki pusztításait írja le, vagy, hogy egy modernebb témáját említsem, midőn Lourdes-jában a beteges autoszuggesztiók kórtanával foglalkozik, mindenütt a megfigyelések oly gazdagságával találkozunk, hogy a tudósnak, meg kell bocsátania, hogy az ilyen kincseket tartalmazó lapok regényekben vannak elszórva, nem pedig tudományos művek száraz tömörségével összefűzve.

Dr. Hajós Lajos: Zola és a természettudomány

szóelválasztás

Pierre Rougon paraszti sorból származott. Anyja családjának, a Fouque famíliának, a múlt század vége felé, a külvárosban, a Saint-Mittre öreg temetője mögött, jókora földbirtoka volt. Ezt a birtokot később a Jas-Meiffrenhez csatolták. Fouque-ék voltak a környék legmódosabb zöldségtermesztői, ők látták el zöldséggel Plassans-nak egy teljes városnegyedét. Néhány évvel a forradalom előtt a családnak magva szakadt. Egyetlen leány maradt csak életben, az 1768-ban született Adélaïde, aki tizennyolc éves korában árvaságra jutott. A lány, akinek az apja tébolyodottan halt meg, hirtelen nőtt, vézna, sápadt, riadt tekintetű gyermek volt. Különös viselkedését kicsi korában még gyermekes vadócságnak is lehetett volna tartani, de ahogy növekedett, egyre furcsább lett. Olyan dolgokat művelt, amiket a külváros legokosabb emberei sem tudtak mire vélni. Ettől kezdve széltében-hosszában beszélték, hogy bolond, akár az apja. Még egy fél éve sem volt, hogy egyedül állt a világban, kívánatos vagyon örököseként, amikor híre futott, hogy házasságra lépett egy Rougon nevezetű kertészlegénnyel, ezzel a Basses-Alpes megyéből jött faragatlan paraszttal. Ez a Rougon az utolsó Fouque halála után, aki őt egy évre felfogadta, továbbra is az elhunyt lányának szolgálatában maradt. Fizetett cselédből váratlanul irigyelt férjjé lépett elő. Ez a házasság döbbentette meg először a közvéleményt. Senki sem érte föl ésszel, hogy Adélaïde éppen ezt a szegény ördögöt, ezt az otromba és közönséges fickót részesítette előnyben, aki még franciául1 sem tudott tisztességesen, mikor pedig annyi fiatalember – mind jómódú gazdafiú – legyeskedett már régóta körülötte. S mivel vidéken semmi sem maradhat magyarázatlanul, erőnek erejével titkot véltek felfedezni az ügy hátterében, sőt azt állították, hogy a fiatalok nem tehettek már mást, mint hogy egybekeltek. A tények azonban rácáfoltak a rágalmakra. Adélaïde-nak jó tizenkét hónap elteltével született a fia. A külváros felfortyant; nem volt hajlandó beismerni, hogy tévedett, feltett szándéka volt, hogy végére jár az állítólagos titoknak. Neki is lódult valamennyi hírharang, hogy Rougonék titkát kifürkéssze. Hamarosan akadt is bőven pletykálkodnivaló. Rougon, házassága után tizenöt hónappal, szinte egyik napról a másikra meghalt. Napszúrást kapott egy délután, répakapálás közben. Alig telt el egy esztendő, amikor a fiatal özvegy hallatlan megbotránkozást keltett. Kétségbevonhatatlanul megtudták róla, hogy szeretője van; nem is igen titkolta; többen határozottan hallották, amint a nyilvánosság előtt tegezte szegény Rougon utódját. Alig egy éve özvegy, s már szeretője van! Az illendőség ilyen semmibevevése szörnyű volt, ezt nem lehetett ép ésszel fölérni. Adélaïde különös választása pedig még dagasztotta is a botrányt. Lakott akkoriban a Saint-Mittre köz végén egy viskóban, amely a hátát a Fouque-ék birtoka felé fordította, egy rossz hírű ember, akit rendszerint így emlegettek: „Az a gaz Macquart.” Néha hétszámra nem látták, majd újra feltűnt valamelyik este minden cókmók nélkül, zsebre dugott kézzel lődörgött fütyörészve, mintha éppen sétájáról térne haza. A küszöbükön üldögélő asszonyok így szóltak, amikor meglátták: „Nézd csak a gaz Macquart-t! A batyuját meg a puskáját biztosan eldugta a Viorne valamelyik gödrébe.” Annyi bizonyos, hogy Macquart-nak jövedelme nem volt, de a városban tett rövid kirándulásai alatt boldog ingyenélő módjára evett-ivott. Főként ivott, komor csökönyösséggel; ott ragadt az asztalnál minden este valamelyik kocsma sarkában, bambán bámulta a poharát, nem látott és nem hallott semmit abból, ami körülötte történik. S amikor a gazda bezárta a kocsmát, ő szilárd léptekkel, magasra emelt fejjel távozott, szinte kiegyenesítette az ittasság. „Macquart nagyon egyenesen jár, megint tökrészeg” – mondták róla, akik látták hazafelé menni. Egyébként, ha nem ivott, kissé görnyedten járt, a vadember félénkségével kerülte a kíváncsi tekinteteket. Mióta meghalt az apja, aki cserzőmunkás volt, és mindössze a Saint-Mittre közben levő viskót hagyta rá örökül, se rokonát, se barátját nem ismerték. Ebből a lusta, furcsa fickóból a közeli határ s a szomszédos Seille vidéki erdőségek vadorzóval párosult csempészt neveltek, afféle gyanús képű alakot, akire azt mondják a járókelők: „Ezzel se szeretnék éjfélkor találkozni egy elhagyott erdőben.” A magas, torzonborz, sovány képű Macquart a külváros jámbor asszonyságainak réme volt; avval vádolták, hogy kisgyerekek húsát eszi nyersen. Alig volt harmincéves, de ötvennek látszott. Bozontos szakállából és hajcsomóiból, amelyek úgy elborították az arcát, mint az uszkárkutyát a csimbókos szőre, csak barna szeme villogása látszott, egy csavargó ösztönű ember gyanakvó és szomorú tekintete, akit gonosszá tett az ital és a számkivetett élet. Bár egyetlen bűntettét sem bizonyították rá, ha lopás vagy gyilkosság történt a környéken, legelőször őt vették gyanúba. És ezt a gyerekfaló gonosztevőt, ezt a gaz Macquart-t választotta Adélaïde! Húsz hónap alatt két gyermeke lett tőle: egy fiú meg egy lány. Házasságról szó sem esett köztük. Ehhez fogható merészséget a kicsapongásban még nem látott a külváros. Olyan nagy lett a megrökönyödés, az a gondolat, hogy Macquart fiatal és gazdag szeretőre akadt, annyira felborította a pletykafészkek minden elképzelését, hogy szinte kedvesek voltak Adélaïde-hoz. „Tökéletesen megháborodott szegény – mondogatták –, ha családja volna, már rég be volna zárva.” S mivel még nem ismerték e furcsa viszony történetét, megint azt az elvetemült Macquart-t vádolták, hogy visszaélt Adélaïde gyenge elméjével, csak hogy a pénzét megkaparinthassa.

  • 1 Dél-Franciaországban, tehát Basses-Alpes-ban is, a provanszál nyelvet beszélik.

A kis Pierre Rougon, a törvényes fiú, együtt nőtt fel anyja törvénytelen gyermekeivel. Adélaïde maga mellett tartotta ezeket is, Antoine-t és Ursule-t, a farkaskölyköket, amint a negyedben hívták őket, és nem bánt velük sem jobban, sem rosszabbul, mint törvényes házasságából született gyermekével. Láthatólag fogalma sem volt róla, hogy mi vár az életben a két szerencsétlen teremtésre. Ő ugyanúgy saját gyermekeinek tekintette őket, mint elsőszülöttjét. Úgy sétált ki néha, hogy egyik kezével Antoine-t, másikkal Pierre-t fogta, s észre sem vette, mennyire különböző módon tekintenek az emberek a kedves kicsikékre.

Különös család volt ez.

Majd húsz évig mindegyikük a saját kényére-kedvére élt, a gyerekek csakúgy, mint az anyjuk. Szabadon burjánzott ott minden. Adélaïde asszony korában is az a furcsa nagylány maradt, akit tizenöt éves létére vadócként emlegettek, nem mintha bolond lett volna, ahogy a külvárosiak állították, de hiányzott belőle a vér és az idegek egyensúlya, valami zavar volt az agyában és a szívében, s ez kirekesztette őt a megszokott élet kereteiből; másként élt, mint az emberek. Bizonyára nagyon természetes és nagyon következetes volt önmagához, csak éppen a szomszédai szemében tűnt az esze járása merő őrültségnek. Úgy látszott, fel akarja hívni magára a figyelmet, és szinte szántszándékkal törekszik arra, hogy nála minden a visszájára forduljon, pedig csak a természete ösztönzésének engedett nagy jámborul.

Első terhessége óta görcsös rángatózással járó, szörnyű idegrohamai voltak. Ezek minden két-három hónapban rendszeresen megismétlődtek. Az orvosok, akiktől tanácsot kért, azt válaszolták, hogy nincs mit tenni, s a kor majd csillapítja ezeket a rohamokat. Mindössze félig sült húsból és kínaborból* álló diétát rendeltek neki. Ezek az ismétlődő megrázkódtatások végképp tönkretették. Úgy élt napról napra, mint a gyermek, mint egy ösztöneit követő, törleszkedő állat. Amíg Macquart úton volt, tétlenül merengve töltötte a napokat, s gyermekeivel is csak addig törődött, míg megcsókolgatta őket, s játszadozott velük. Mihelyt a szeretője megérkezett, eltűnt hazulról.

  • * kínafa – a dél-amerikai Andokban őshonos fa; kérgéből állítják eIő a kinint. A hatékony oldódás elősegítésére a kéregből készített főzetet borral keverve használták. Fertőtlenítő, baktériumellenes és érzéstelenítő hatású, serkenti az étvágyat és az emésztésre is előnyösen hat. – A szerk.

Macquart viskója mögött volt egy kis udvar, amelyet egy fal választott el Fouque-ék földjétől. Egyik reggel a szomszédok nagy meglepetéssel fedeztek föl ezen a falon egy ajtót, amely előző este még nem volt ott. Egy órán belül a külváros egész népe a szomszédos ablakokhoz tódult. A szeretőknek egész éjjel dolgozniuk kellett, hogy a nyílást kivágják, és beillesszék az ajtót. Most már szabadon járhattak át egymáshoz. Újra megvolt a botrány; az emberek már nem bántak olyan szelíden Adélaïde-dal, aki kétségen kívül a külváros szégyene lett. Az ajtó, együttélésüknek ez a nyílt és közönséges bevallása, még súlyosabban esett a latba, mint két gyermeke. „Legalább a látszatot igyekszik az ember megőrizni” – mondták a legelnézőbb asszonyok. Adélaïde-nak sejtelme sem volt, mit jelent „a látszatot megőrizni”, ő nagyon boldog volt, és láthatóan büszke az ajtajára. Segített Macquart-nak kiszedni a köveket a falból, sőt még maltert is kevert neki, hogy gyorsabban haladjon a munka. El is jött másnap gyermekes örömmel, hogy fényes nappal vegye szemügyre a művét. Ez aztán a szemérmetlenség netovábbja volt a három pletykafészek szemében, akik észrevették, hogy nézegeti a még friss falazást. Ettől fogva, valahányszor Macquart megjelent, a fiatalasszonyt pedig nem látták többet, az emberek azt gondolták, hogy a szeretője viskójában van a Saint-Mittre közben.

A csempész rendszertelenül és legtöbbször váratlanul vetődött haza. Azt soha senki nem tudta meg, hogy voltaképpen hogyan élnek a szeretők az alatt a két-három nap alatt, amit Macquart időnként a városban tölt. Bezárkóztak, a házikó lakatlannak látszott. A külvárosban már eldöntött tény volt, hogy Macquart csupán azért csavarta el Adélaïde fejét, hogy a pénzét elherdálja, de az emberek végül is csodálkozva látták, hogy ugyanúgy él, mint régebben, toprongyosan csatangol hegyen-völgyön, akár azelőtt. Talán a fiatalasszony – hogy csak hébe-hóba látta – annál jobban szerette; de meglehet, hogy a férfi ellenállt a könyörgéseinek, mert a csavargóéletnek parancsoló szükségét érezte. Ezer meg ezer mesét agyaltak ki, de egy sem tudta ésszerű magyarázatát adni ennek a viszonynak, amely a szokásoktól annyira eltérően szövődött és folytatódott. A Saint-Mittre köz kunyhója szorosan zárva maradt, és őrizte titkát. Azt is csak sejtették, hogy Macquart veri Adélaïde-ot, jóllehet veszekedés zaja soha nem szűrődött ki a házból. Az asszonyt több ízben is látták felsebzett arccal, megtépázott hajjal. Különben szenvedésnek vagy éppen szomorúságnak a leghalványabb jelét sem mutatta, s kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy sérüléseit rejtegesse. Mosolygott, boldognak látszott. Bizonyára zokszó nélkül eltűri, hogy félholtra verjék. Több mint tizenöt esztendeig éltek így.

Valahányszor Adélaïde hazalátogatott, a házát fenekestül felfordítva találta, de őt ez egyáltalában nem nyugtalanította. A gyakorlati élet iránt teljesen érzéketlen volt. A dolgok valódi értékéről, a szükségszerű rendről fogalma sem volt.

Gyermekei úgy nőttek fel mellette, mint az országutak mentén az eső és a nap kényére-kedvére hagyott szilvafák. Úgy hozták ők is természet adta gyümölcsüket, mint a kertészollót soha nem látott vadhajtások. Soha nem korlátozták még kevésbé a természetet, kártékony kis élőlények soha nem nőttek fel ennyire szabadon, puszta ösztöneikre hagyva. Hemperegtek a zöldséges táblákban, szabad ég alatt töltötték az életüket, játszottak és verekedtek, mint afféle vásott kölykök. Elcsenték a házból az élelmet, lekopasztották azt a néhány gyümölcsfát a telken, ők voltak a csendes őrültség e furcsa hajlékának kártevő és üvöltöző ördögfiókái. Amikor az anyjuk napokra eltűnt, akkora ricsajt csaptak, olyan ördögi csínyeket eszeltek ki mások bosszantására, hogy a szomszédok végül már ostorral fenyegették őket. Különben Adélaïde-tól sem féltek. Ha ő velük volt, csak azért lettek kevésbé tűrhetetlenek a szomszédok számára, mert anyjukat szemelték ki áldozatul; az iskolát hetenként ötször-hatszor rendszeresen elkerülték, minden elképzelhetőt elkövettek, hogy büntetést vonjanak magukra, s utána torkuk szakadtából bőghessenek. Anyjuk azonban soha nem ütötte őket, meg sem haragudott rájuk; bágyadt nyugalomban, eszelősen élt ebben a zajban. Sőt végül már szüksége volt a haszontalan kölykök rémes ricsajára, hogy kitöltse az agyában levő űrt. Szelíden mosolygott, ha ilyesmi ütötte meg a fülét: „Majd megverik a gyermekei, de úgy kell neki.” Mintha közönye mindenre csak evvel felelt volna: „Nem számít.” A birtokával még annyira sem törődött, mint a gyerekeivel. A Fouque-birtok már régen pusztává változott volna az évekig tartó, különös életmód miatt, ha a fiatalasszony – jó szerencséjére – a zöldséges táblák művelését egy ügyes konyhakertészre nem bízza. Ez az ember, akinek a jövedelmet meg kellett osztania vele, szemérmetlenül meglopta, de ő ezt észre sem vette soha. Volt azonban a dolognak jó oldala is: a kertész, hogy minél jobban meglophassa, a lehető legtöbbet sajtolta ki a földből, amelynek az értéke majdnem megkétszereződött.

Pierre, a törvényes gyermek, akár rejtett ösztön sugallatára, akár mivel tudatossá vált előtte, hogy a kívülállók másképp bánnak vele, már kicsi korától kezdve basáskodott fivérén és húgán. Verekedés közben úgy elpáholta Antoine-t, mint úr a szolgáját, pedig jóval gyengébb volt nála. Ursule-t pedig, ezt a vézna és sápadt, szegény kis teremtést a fivérek egyaránt durván verték. Különben a három testvér tizenöt-tizenhat éves koráig csak amúgy családiasan verte agyba-főbe egymást; maguk sem értették homályos gyűlöletüket, nem látták világosan, mennyire idegenek egymástól. Csak ebben a korukban kerültek szembe egymással, tudatosan és határozottan.

Antoine tizenhat éves korára jól megtermett kamasz volt, akiben Macquart és Adélaïde hibái már együtt jelentkeztek. Mégis inkább Macquart élt benne a csavargás szeretetével, iszákos hajlamával, vadállati dühkitöréseivel. De Adélaïde idegrendszere is hatott, s így ezek a bűnök, amelyek az apában bizonyos vérmes hevességgel jelentkeztek, a fiúban képmutató és gyáva alattomossággal párosultak. Antoine az anyjára ütött abban, hogy nemes törekvésnek még a szikrája sem volt meg benne, de buja, asszonyos önzéssel képes volt belefeküdni akármilyen meggyalázott ágyba, ha ott kedvére hempereghetett, és melegben alhatott. Ezt mondogatták róla az emberek: „Az aljas! Még betyárbátorság sincs benne, mint Macquart-ban; ha ez valaha gyilkolni fog, azt is gombostűvel teszi.” Külsejében csak húsos ajkát örökölte Adélaïde-tól, arca egyébként a csempészre vallott, de vonásai lágyabbak voltak, szétfolyók és mozgékonyak.

Viszont Ursule már külsejében és lelki tulajdonságaiban is jobban hasonlított a fiatalasszonyra, bár a tulajdonságok itt is keveredtek. Csakhogy a szegény kicsi, aki akkor született második gyermekként, amikor Adélaïde tüzesebb érzelmei már erőteljesebbek voltak, mint Macquart kihűlő szerelme, úgy látszik, nemével együtt anyja alkatát is mélyebben örökölte. Egyébként őbenne a két természet nem olvadt egybe, inkább egymás mellett állott rendkívül szorosan összetapadva. Ursule szeszélyes teremtés volt, időközönként vad, el-elszomorodó, pária módra fellobbanó; aztán a legtöbbször ideges kacagásban tört ki, ernyedten álmodozott, bolondos szívű, hóbortos nők módjára. Szeme, amelyben át-átsuhant Adélaïde ijedt pillantása, kristálytiszta volt, mint a sorvadásos fiatal macskáé.

A két fattyú mellett Pierre idegennek látszott. Aki nem hatolt természete mélyére, gyökeresen különbözőnek gondolhatta a másik kettőtől. Soha még gyermek nem állott ennyire kiegyensúlyozottan a két lény között, akiktől származott. Éppen középen állt Rougon és Adélaïde, a paraszt és az ideges lány között. Az anyja megfinomította benne az apját. Az alkatoknak az a hangtalan munkája, amely végül is megszabja valamely faj nemesedését vagy elkorcsosodását, mintha Pierre-ben érte volna el első eredményét. Paraszt volt még ugyan, de bőre kevésbé durva, vonásai nem annyira vaskosak, értelme pedig nyíltabb és fogékonyabb. Apa és anya kölcsönösen nemesedtek benne. Ha Adélaïde természete, amelyet az idegek lázongása szépen kifinomított, összecsapott a vérmes Rougon nehéz természetével és enyhített is rajta, emennek földhözragadt nehézkessége nem engedte, hogy a fiatalasszony szervezetének működési zavarai károsan hassanak a gyermekre. Pierre nem ismerte Macquart farkaskölykeinek fellobbanásait és beteges álmodozását. Bár nagyon rosszul nevelt és rakoncátlan volt, mint minden szabadjára hagyott gyermek, mégis volt annyi magához való józan esze, hogy haszontalan bolondságot sohase kövessen el. Rossz hajlamaiból, restségéből és élvezetvágyából hiányzott Antoine hibáinak ösztönös lendülete. Arra törekedett, hogy szenvedélyeinek nyíltan hódolhasson, hogy nyíltan, tisztességtől övezve vétkezhessék. Köpcös, közepes termetén, hosszúkás, fakó arcán, amelyen az apja vonásait finomította némiképp az anyja arca, már árulkodott az alattomos és sunyi törtető, a telhetetlen élvezetvágyó, a rideg szívű, gyűlölködő és irigy parasztfiú, akit az anyja vagyona és idegbaja polgársorba emelt.

Amikor tizenhét éves korában Pierre megtudta és megértette Adélaïde feslett életmódját s Antoine és Ursule különös helyzetét, nem bánkódott és nem botránkozott meg, csupán azt fontolgatta, hogyan védelmezze a saját érdekeit. A három gyermek közül csak ő járt némi szorgalommal iskolába. Ha a paraszt érezni kezdi a művelődés szükségét, legtöbbször ridegen számító lesz. Akkor támadt fel benne az első gyanú, amikor az iskolatársai sértegették és gúnyolták a fivérét. Később már sok szót és pillantást megértett. Végül tisztán látta, hogy a családi vagyont fosztogatják. Ettől kezdve Antoine és Ursule szégyentelen élősködők voltak a szemében, rágcsálók, akik a vagyonát pusztítják. Anyját pedig ugyanolyan szemmel nézte, mint a külváros; lecsukni való nőszemélynek tartotta, aki – hacsak ő maga rendet nem teremt a háza táján – végül felfalja a vagyonát. De legjobban a kertész lopásai gyötörték. A rakoncátlan kölyök egyik napról a másikra önző és fukar fickóvá vedlett. Korán megérlelte ösztöneit a furcsa, tékozló élet, amelyet most már nem szenvedhetett maga körül szívszorongás nélkül. Hiszen az övé volt a zöldség, melynek eladásából a kertésznek volt a legzsírosabb haszna, övé volt a bor, övé a kenyér, amelyet felfaltak az anyja fattyai. Övé volt az egész ház, övé az egész vagyon. Paraszti esze járása szerint csak ő, a törvényes utód lehetett az egyetlen örökös. S mivel veszélyben forgott a vagyon, és mindenki mohón marcangolta az ő jövendő javait, azon tanakodott, hogyan hajíthatná ki az egész népséget, anyát, fivért, húgot, cselédet, és hogyan ülhetne bele nyomban az örökségbe.

Könyörtelen küzdelem kezdődött. A fiú tudta, hogy elsősorban anyját kell megtörnie. Szívós türelemmel, lépésről lépésre hajtott végre egy tervet, amelynek részleteit már régóta érlelgette magában. Haditerve az volt, hogy úgy álljon Adélaïde előtt, mint az eleven szemrehányás; nem ragadtatta el magát, még csak keserű szót sem ejtett előtte romlott élete miatt; de úgy tudott ránézni, szótlanul, hogy az megdermedt a rémülettől. Ha rövid ideig Macquart-nál tartózkodott s azután újra megjelent, csak borzongva tudott a fiára nézni; érezte hideg, éles tekintetét, amely irgalmatlanul fúródott a szívébe, mint hosszú acéltőr. Pierre-nek ez a komor és hallgatag magatartása különösképpen megzavarta szegény beteg agyát. A fiú az oly gyorsan elfeledett férfié volt; úgy érezte, Rougon támadt fel, hogy megbüntesse őt feslett életmódja miatt. Most már minden héten rájött egy-egy idegroham, amely meggyötörte. Hagyták, hadd fetrengjen. Amikor magához tért, rendbe szedte a ruháját, s még erőtlenebbül vonszolta magát. Gyakran éjjel kezdett el zokogni; fejét keze közé szorította, és úgy érezte ilyenkor, hogy Pierre sértéseivel valamely bosszúálló isten sújt le rá. Máskor megtagadta a fiát, nem akarta elismerni, hogy a teste vére folyik ebben a durva fickóban, akinek a nyugalma olyan fájdalmasan dermesztette jéggé az ő forró szenvedélyét. Százszor inkább tűrte volna, hogy verjék, csak ne nézzenek így az arcába. Ez a könyörtelen tekintet, amely mindenütt üldözte, végül olyan kibírhatatlanul meggyötörte, hogy több ízben is szakítani akart a kedvesével, de mihelyt hazaérkezett Macquart, ő fogadalmát feledve futott hozzá. És hazatérése után újból kezdődött a küzdelem, némán, rettenetesen. Néhány hónap elteltével tehetetlen rabja lett a fiának. Úgy viselkedett, mint egy kislány, aki nem tudja, mikor tesz rosszat, és állandóan veréstől retteg. Pierre ügyes fiú volt: megkötözte kezét-lábát, alázatos szolgálójává tette, egyetlen hang nélkül, elkerülve a nehéz és kínos magyarázkodást.

Amikor a fiatalember érezte, hogy markában tartja az anyját, s úgy bánhatik vele, mint a rabszolgájával, hozzálátott, hogy saját javára aknázza ki hibbant agyát és azt az eszeveszett rémületet, amelyet egyetlen pillantása ébresztett benne. Amint ő lett az úr a házban, első gondja az volt, hogy kiadja a kertész útját, s a maga emberét ültesse a helyébe. Kezébe vette a család kormányzását, adott, vett, kezelte a pénzt. Egyébként nem igyekezett, hogy jobb útra térítse Adélaïde-ot, vagy kigyógyítsa lustaságából Antoine-t és Ursule-t. Ügyet sem vetett erre, mert úgy tervezte, hogy mihelyt alkalma nyílik, megszabadul az egész népségtől. Beérte azzal, hogy kiszabta számukra a kenyeret és a vizet. Amikor már az egész vagyon a kezében volt, csak az alkalmat várta, hogy kénye-kedve szerint rendelkezhessék is vele.

A körülmények különösképpen kedveztek neki. Mint özvegyasszony elsőszülött fia, megszabadult a katonaságtól. De két évre rá Antoine bennmaradt. Balszerencséje nem aggasztotta; arra számított, hogy anyja majd egy helyettessel megváltja. Adélaïde valóban meg akarta őt szabadítani a szolgálattól, Pierre-nél azonban, aki a pénzt kezelte, süket fülre talált. Öccsének kényszerű távozása örvendetes esemény volt, amely pompásan beleillett a terveibe. Ha az anyja előhozakodott vele, olyan tekintetet vetett rá, hogy annak torkára forrt a szó. Pierre tekintete ezt mondta: „Tönkretenne a fattyáért?” Adélaïde pedig önzően cserbenhagyta Antoine-t, mert mindenekfölött nyugalomra és szabadságra volt szüksége. Pierre, aki nem volt híve az erőszakos eszközöknek, és örült, hogy veszekedés nélkül kitehette az öccse szűrét, most a kesergő ember szerepét kezdte játszani: rossz volt az esztendő, kevés a pénz a háznál, el kellene adni egy darabka földet, ez pedig már a csőd kezdete volna. Majd szavát adta Antoine-nak, hogy kiváltja a következő évben, de magában eltökélte, hogy egy szalmaszálat sem tesz érte keresztbe. A bolonddá tett Antoine félig-meddig megnyugodva távozott.

Ursule-t még váratlanabbul rázta le a nyakáról. Egy Mouret nevezetű külvárosi kalaposlegény szépen beleszeretett a lányba, akit olyan törékenynek és halványnak látott, mint a Szent Márk negyed valamelyik úri kisasszonyát. Feleségül is vette. A férfi részéről ez szerelmi házasság volt, minden számítást nélkülöző, meggondolatlan lépés. Ursule csupán azért ment bele a házasságba, hogy elmeneküljön a háztól, ahol a bátyja tűrhetetlenné tette számára az életet. Élvezeteibe merült anyja energiája foszlányaival saját magát védte, különben teljes közönybe süllyedt; még örült is a lánya távozásának, abban reménykedve, hogy Pierre, ha nem lesz miért elégedetlenkednie, végre békében hagyja majd, hadd éljen, ahogy akar. Mihelyt a házasságot megkötötték, Mouret belátta, hogy okosabban teszi, ha elmegy Plassans-ból, hacsak nem akar feleségéről és anyósáról naponta kellemetlen megjegyzéseket hallani. Felkerekedett, és Ursule-lel együtt Marseille-be költözött, ahol a mesterségét folytatta. Különben nem kért egy garas hozományt sem. Pierre meglepődött ezen az önzetlenségen, és dadogva kezdett magyarázkodni, de ő azzal hallgattatta el, hogy inkább maga keresi meg a felesége kenyerét. A paraszt Rougon fia meghökkent; az effajta viselkedésben kelepcét szimatolt.

Hátravolt még Adélaïde. Pierre a világ minden kincséért sem akart tovább együtt élni vele. Gyalázatot hozott rá ez az asszony. Legszívesebben rajta kezdte volna a sort. Csakhogy két, fölöttébb kellemetlen megoldás között kellett választania: vagy megtűri továbbra is, és vállalja gyalázata szennyét, koloncot kötve a saját lábára, amely fékezi becsvágya lendületét; vagy elkergeti, de akkor ujjal mutogatnak majd rá, a szívtelen fiúra, ez pedig meghiúsítaná azt a számítását, hogy jó emberként álljon a világ színe előtt. Érezte, hogy hamarosan szüksége lesz mindenkire, s ezért óhajtotta, hogy becsüljék a nevét egész Plassans-ban. Egyetlen megoldás maradt csak: rábírni Adélaïde-ot, hogy önként távozzék. Pierre mindent elkövetett, hogy ezt a célt elérje. Úgy vélekedett, hogy durvaságát tökéletesen menti anyja züllöttsége. Büntette az anyját, mint a gyermeket szokták. Szerepet cseréltek. A szerencsétlen asszony meggörnyedt a mindig ütni kész pálca alatt. Még alig volt negyvenkét esztendős, de reszketve dadogott, s olyan gyámoltalanul és alázatosan viselkedett, mint valami gyermeteg öregasszony. Fia tovább gyilkolta könyörtelen pillantásaival, remélve, hogy egyszer csak megszökik, ha ereje végképp kimerül. A szerencsétlent kegyetlenül kínozta a szégyen, a visszafojtott vágyakozás, az elszenvedett sok méltatlanság, de némán tűrt, és újra visszatért Macquart-hoz: inkább szörnyethalt volna, semhogy elhagyja. Voltak éjszakái, amikor futott volna a Viorne-hoz, hogy belevesse magát, ha idegbeteg, gyönge asszonyteste nem irtózik annyira a haláltól. Többször arról ábrándozott, hogy elmenekül, és megkeresi szeretőjét a határon. Csak az tartotta vissza a házban, fia néma megvetése és alattomos durvaságai között, hogy nem tudta, hová szökjék. Pierre sejtette, hogy az anyja már régen otthagyta volna, ha van hol meghúznia magát. Csak az alkalomra várt, hogy valahol egy kis szállást béreljen számára, amikor egy véletlen eset, amiről álmodni sem mert volna, egyszeriben megvalósította álmait. Híre futott a külvárosban, hogy Macquart-t egy finánc lelőtte a határon, amint egy rakomány genfi órával éppen Franciaországba igyekezett. A hír igaz volt. A csempész holttestét még csak haza sem szállították, egy kis hegyi falu temetőjében hantolták el. Adélaïde-ot letaglózta a fájdalom. Fia kíváncsian leste, azonban egyetlen könnycseppet sem látott. Macquart mindenét az asszonyra hagyta. Örökölte a Saint-Mittre közben levő viskót s az elhunyt fegyverét: ezt hűségesen átadta neki egy csempész, aki elkerülte a fináncok golyóit. Adélaïde másnap visszahúzódott a házikóba; a kandalló fölé akasztotta a puskát, és élte számkivetett, magányos, néma életét.

Antoine csakhamar belátta, hogy magában és pénztelenül nem folytathat eredményes harcot a fivére ellen. Először Adelaïde-ot próbálta megnyerni az ügynek; ha ő emelne vádat, annak súlyos következményei lennének. De ez a magatehetetlen és közönybe süllyedt szegény asszony Antoine első szavára erélyesen megtagadta, hogy idősebb fiát zaklatásnak tegye ki.

– Én nyomorult teremtés vagyok – dadogta. – Joggal haragszol. De látod, azt már nem venném a lelkemre, hogy valamelyik fiamat börtönbe juttassam. Nem, inkább verj meg.

Antoine érezte, hogy legföljebb könnyeket csalhat ki az anyjából, s beérte azzal a megjegyzéssel, hogy egy cseppet sem szánja, mert csak azt kapta, amit megérdemelt. Aznap este Adelaïde, akit megráztak a fia folytonos veszekedései, megkapta szokott idegrohamát; teste megmerevedett, szeme nyitva maradt, mintha meghalt volna. A fiatalember az ágyára dobta, még a ruháját sem fűzte ki, majd keresgélni kezdett a házban; azt kutatta, nincs-e a szerencsétlennek valahol eldugott pénze. Mintegy negyven frankot talált, azt zsebre vágta, s otthagyva félholtan heverő anyját, nyugodt lélekkel fölszállt a marseille-i postakocsira.

Adelaïde ekkoriban a hetvenöt felé ballagott. Apácai magányban öregedett meg, nem volt már az a karcsú, tüzes teremtés, aki valamikor vadul vetette magát a vadorzó Macquart karjába. Összeaszott, kiszáradt a Saint-Mittre közi kalyibája mélyén, ebben a néma, barátságtalan odúban, ahol tökéletes magányban éldegélt; alig mozdult ki innen egyszer egy hónapban, s krumplin és száraz főzeléken tengődött. Ha valaki megpillantja az utcán bágyadt fehér színével, gépies járásával, elaggott apácának hihette volna, akiből a kolostor kiölte a világi érdeklődést. Sápadt arcát mindig szabályosan keretezte a fehér főkötő: egy haldokló arca volt ez már, kifejezéstelen, megbékélt, végtelenül közömbös maszk. A hosszú hallgatás megszokása némává tette; lakásának homálya, az örökösen egyforma tárgyak folytonos látása kioltotta tekintetét, és szemét olyan átlátszóvá tette, mint a forrás vize. A teljes lemondás, a testi-lelki, csöndes halódás a meghibbant szerelmest lassan-lassan komoly matrónává alakította. Ha elrévedt gépiesen néző s mit sem látó szeme, ezen a ragyogó, mély nyíláson át nagy, benső űrbe tekinthetett az ember. Semmi sem maradt a hajdani kéjes szerelmekből, csak a petyhüdt hús és az öregesen reszkető kezek. Valamikor egy nőstény farkas vad mohóságával szeretkezett, most pedig elhasznált, halálra megérlelt, szegény lényéből már csak a fonnyadt falevél fanyar illata áradt. Sajátságos munkája volt ez az idegeknek s a mohó vágynak, amelyek önmagukat emésztették a parancsoló, kényszerű szüzességben. Miután meghalt Macquart, az a férfi, aki nélkülözhetetlen volt az életében, a szerelemvágy tovább lobogott benne, s perzselte, mint egy zárdába csukott fiatal lányt, ám ő egy pillanatig sem gondolt vágyai kielégítésére. A kicsapongó élet talán kevésbé fárasztotta volna, s nem butítja el ennyire, mint ez a kielégítetlen sóvárgás, amely végül is lassú és titkos pusztításban lelt utat, s aláásta a szervezetét.

És ezen a halálosan sápadt öregasszonyon, akiben mintha egyetlen csepp vér sem lett volna már, időnként idegrohamok cikáztak át, mint elektromos áramok, amelyek galvanizálták, s egy órára iszonyatosan heves életre gerjesztették. Meredten, nyitott szemmel feküdt ilyenkor az ágyán; majd csuklás fogta el, és kézzel-lábbal kapálózott. Elképesztő ereje volt, mint azoknak a hisztériás őrülteknek, akiket meg kell kötözni, nehogy a fejüket a falon verjék szét. A hajdani lángok fellobbanásai, ezek a heves rohamok, szívettépő módon szaggatták szegény, fájdalom gyötörte testét. Mintha fiatalságának minden forró szenvedélye ki akart volna törni szégyenszemre hetvenöt esztendejének jeges bilincséből. Amikor elkábulva föltápászkodott és kitámolygott, a külvárosi pletykafészkek ezt mondták rá, kuszált külseje láttán: „Ivott a vén bolond!”

Este rátört Dide anyóra az idegrohama, amely még elő-elővette olykor. Rohamai alatt gyakran fennhangon beszélt, összefüggéstelenül, mint akit rémes álom gyötör. Aznap este Silvère, támogatva ágyában az öregasszonyt, szívet tépő szánalmat érzett szegény, elgyötört teste iránt; hallotta, hogy fináncot, puskalövést, gyilkosságot emleget zihálva. S vergődött, kegyelemért rimánkodott, bosszúról hadart. Ha végéhez közeledett a roham, akkor, mint minden alkalom-mal, különös rémület lett úrrá rajta, a borzongó iszonyattól vacogott a foga. Félig fölemel-kedett, rémült megdöbbenéssel kémlelte a szoba sarkait, majd hosszú sóhajjal visszahanyatlott a párnájára. Bizonyára látomás kínozta. Ekkor odavonta Silvère-t a mellére, mintha ráismerne, de közben össze-összecserélné valaki mással.

– Itt vannak – dadogta –, nézd, elfognak, még majd megölnek… Nem akarom… Küldd el őket, mondd nekik, hogy nem akarom, hogy fáj, ha így rám merednek…

És a fal felé fordult, hogy ne lássa többé azokat, akikről beszélt. Rövid hallgatás után folytatta:

– Ugye mellettem vagy, fiacskám? Nem szabad elhagynod… Azt hittem az előbb, menten meghalok… Rosszul tettük, hogy áttörtük a falat. Azóta szenvedek. Tudtam pedig, hogy az az ajtó még bajt hoz ránk… Ó, szegény ártatlanjaim, mennyi könny! Megölik őket is, lepuffantják, mint a kutyákat.

Visszazuhant előbbi merev állapotába. Azt sem tudta, ott van-e még Silvère. Majd hirtelen fölegyenesedett, rámeredt az ágy lábára, irtózatos félelem ült az arcán.

– Miért nem küldted el őket? – kiáltotta, ősz fejét a fiú mellére rejtve. – Még mindig itt vannak. Az a puskás ideinteget, hogy mindjárt lőni fog…

Nem sokkal utóbb súlyos álomba merült. Ezzel végződtek a rohamai. Másnap mintha az egészet elfelejtette volna.

Forrás

Émile Zola: Rougonék szerencséje. Regény. Fordító Antal László. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1984. Magyar Elektronikus Könyvtár