Jókai csillagászata

Bartha Lajos
175 éve született a XIX. század nagy prózaírója
fizika, csillagászat, Nap, Hold, üstökös, csillagtérkép, csillagkép stb.
szóelválasztás

1. A „csillagnéző Jókai”

A magyarországi csillagászat „újjáteremtője”, Konkoly Thege Miklós 1904-ben egy érdekes cikket közölt a csillagászati ismeretek tudományos és kulturális jelentőségéről. Írásának végén felsorolja az akkori Magyarország (részben már múzeummá avult) obszervatóriumait, majd hozzáfűzi a listához:

Ezeken kívül még több magánembernek van nagyobb távcsöve, úgymint: Latinovits Frigyesnek Visegrádon, Polikeit Károly igazgatónak Pozsonyban, Jókai Mór hazánk nagy költőjének, s még többeknek.

Atmosphaera. Az időjárás 8 [1904] 1, 15. p.

Ez a felsorolás azért is figyelemre méltó, mert megmutatja, hogy az író tudós kortársai mennyire számontartották a csillagászat iránti érdeklődését.

Jókai tudományos (és műszaki) érdeklődését számos munkája: tárcák, cikkek, novellák, regények tanúsítják. Különösen szívesen szőtt írásaiba földtani, földrajzi, őslénytani és csillagászati leírásokat. A szaktudományok már régebben feldolgozták botanikai (és kertészeti), élettani, geológiai és paleontológiai vonatkozású ismereteinek megbízhatóságát illetve forrásait. Csillagászati érdeklődésével azonban mindeddig érdemileg sem a tudománytörténet, sem az irodalomtudomány nem foglalkozott! (Az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent legutóbbi Jókai Mór összes műveinek kritikai változatában e vonatkozásban is igen gondos adatfeltárás található, de átfogó feldolgozást ezekben sem kereshetünk.) Pedig az egyes írásokban felbukkanó csillagászati motívumok arra mutatnak, hogy Jókai nem csak nagy vonalakban tájékozódott kora csillagászati eredményeiről, de ismerője is volt az égboltnak, nem is egy leírásában, utalásában saját élményét, megfigyelését örökítette meg. Csillagászati tájékozottságára vonatkozóan mindenképpen helytállónak mondhatjuk a Jókai-életmű jeles kutatója, Nagy Miklós véleményét:

…tévedéseivel, naivságával együtt kora színvonalán álló műkedvelő volt.

Nagy M.: Jókai, a regényíró útja 1868-ig. Budapest, 1968. 17. p.

Tudomány a XIX. század irodalmában

A XIX. század európai polgárának szemléletében új vonásként jelentkezik a tudomány és a technika iránti beható érdeklődés, bizalom, sőt tisztelet. Ennek a növekvő bizalomnak az indoka abban a lendületes fejlődésben keresendő, amely a XVIII. század végétől a természet- és műszaki tudományokban egyre nyilvánvalóbbá vált. Ez a szemlélet visszatükröződött az irodalomban is. A XIX. század szépirodalmában helyet kapnak a tudományos és műszaki motívumok. Ekkor jelenik meg – esetleg már főszereplőként – az irodalmi alkotásokban a tudós, a mérnök, a feltaláló alakja (gyakran az élhetetlen szobatudós és a kisemmizett feltaláló szomorú vagy nevetséges figurájaként).

Nemritkán maga az irodalmi alkotó vagy a művész is műkedvelő szinten érdeklődik a tudományok iránt. Az irodalmi szalonokban szívesen látott vendég a tanár, a kutató vagy a világutazó. Alfred Tennyson (1809–1892), az angolok koszorús udvari költője az őt meglátogató híres asztrofizikust, Norman Lockyert ezekkel a szavakkal invitálta kis amatőr távcsövéhez: „Jöjjön, Lockyer, nézzünk kettőscsillagokat”! Hermann Goldschmidt (1802–1866), a Párizsban élő német festő szerény teleszkópjával 14 kisbolygót fedezett föl.

A magyar irodalomban Jókai az első, és a XIX. században szinte az egyetlen megszólaltatója ennek a szemléletnek. Tudományszeretetét azonban nem tekinthetjük csupán a korszellem hatásának, divatos irányzatnak. Egyrészt már a családi környezet, és – részben szerencsés véletlenként – iskolái is táplálták, irányították ezt az érdeklődését; másrészt későbbi ismerősei, kortársai között is a magyarországi, sőt a nemzetközi tudományos élet számos kiemelkedő egyéniségére akadhatunk.

Jókai élete átíveli a tudomány és technika addig nem sejtett fejlődését. Születésének évében, 1825-ben avatták fel az első nyilvános vasútvonalat Angliában, írói munkásságának legtevékenyebb időszakára esik az elektromosság gyakorlati alkalmazásának diadalútja, halálának esztendejében (1904) emelkedik fel az első motoros repülőgép. A csillagászat eredményeit tekintve: diákkorának nagy tudományos szenzációja az első sikeres csillagtávolság-meghatározás (1837), első regényének megjelenése idején (1846) fedezik fel a Neptunusz bolygót, nagysikerű munkáit akkor írja, amikor egy új kutatási terület, az asztrofizika kialakul (1860–70-es évek), utolsó éveinek idején indul meg a Tejútrendszer és az extragalaxisok korszerű vizsgálata (1900–1905).

Az ismeretek forrásai

Amint a következőkben még bemutatjuk, Jókai csillagászati ismeretei egyáltalán nem felületesek vagy hézagosak. Ezeket az ismereteket részben a céltudatos oktatással, részben az újdonságok követésével szerezhette. Maga Jókai két tanárának nevét emeli ki önéletírásaiban: a vasszorgalmú és szorgalmat követelő Vály Ferencét (1810–1862) – későbbi sógoráét –, aki apja halála után magántanítványként oktatta, valamint a pápai református gimnázium országos hírű professzorát, a filozófiát, fizikát és természetrajzot tanító Tarczy Lajos (1807–1881) professzorét. Tarczy több kiadást megért fizika könyvét még idős korában is nagy megbecsüléssel emlegette (Az én iskolatársaim. Az én életem regénye, 1893.) Írt Tarczy népszerű csillagászatot is, Népszerű égrajz (Astronomia popularis) címen (Pápa, 1838), amely jó és rendszeres bevezetésként szolgálhatott az alapfogalmak megértéséhez.

Nem említi ugyan, de az első benyomásokat a tudományról és a csillagos égről talán apja, ásvai Jókay József (1781–1837) komáromi ügyvéd, árvagyám meséi adhatták a gyermek Jókai Móricnak. Mikszáth Kálmán híres Jókai-életrajza szerint az ügyesen rajzolgató, szépen muzsikáló, verseket másolgató Jókay József nem kívánta a földbirtokos kisnemesség életét élni.

Így ment azután prókátori pályára a beteges, vérszegény ifjú, kit pedig inkább vonzottak egyéb tudományok, jobban szeretett volna csillagász lenni, s elábrándozni az égitestek útján…

Mikszáth K.: Jókai Mór élete és kora. 1982. évi kiadás, 10. p.

Lehetséges, hogy talán a csillagászat iránt érdeklődő apa mesélgetett kisfiának az égitestek világáról. De növelhette az érdeklődést a pozsonyi evangélikus líceum tananyaga. A diák Jókai 1835–37 közt, cseregyerekként tanult Pozsonyban. A líceum matematika-fizika tanára, Kovács-Martiny Gábor Pál (1782–1845) pedig szívesen és hozzáértéssel foglalkozott a csillagászattal, esténként a maga készítette távcsöveken át mutatta az égitesteket tanítványainak és az ámuló pozsonyi polgároknak. (Bartha L.: Kovács Martiny Gábor Pál. Meteor, 1998/2. szám.)

Bár a csillagászat nem volt tantárgy az akkori gimnáziumokban, eléggé gyakran előfordult, hogy egyik-másik szorgosabb tanár a kevés elméleti ismeretet gyakorlati oktatással is kiegészítette. A nagyenyedi református kollégiumban pl. a fontosabb csillagképekkel ismertették meg a „physicus classis” tanulóit, Debrecenben – Arany János tanúsága szerint – távcsöves bemutatást tartottak a diákoknak, akárcsak Pozsonyban, és valószínűleg Pápán is. Jókainak tehát eléggé sok alkalma volt nemcsak az alapfogalmak elsajátítására, hanem a fontosabb égitestek, csillagképek megismerésére is.

Emellett olvasmányaiból is sok mindent megtanulhatott. Már Vály Ferenc rászorította a népszerű természetleírások olvasására:

Kezembe adta a nagy pandektákat… Azután Rottecket, Buffont. Akkor szerettem meg úgy a természetrajzot és a históriát.

Az én iskolatársaim

Aligha valószínű, hogy a 12 éves Jókai végigböngészte volna Georg Louis Leclerk Buffon 36 kötetes – és az ő koráig jócskán elavult – 18. századi híres Histoire Naturelle-jét (Természetrajz), de bizonyára megragadta képzeletét az üstökösökről, a Naprendszer keletkezéséről, a Föld fejlődéséről írt néhány részlet.

Sokkal többet meríthetett a XIX. század nagy átfogó művéből, Alexander von Humboldt (1769–1859) 1845–65 közt megjelent Kosmos című ötkötetes munkájából. (Kosmos. Entwurf einer physiches Weltbeschreibung. I–V. köt. Stuttgart und Tübingen) A jövő század regényének 1981. évi kritikai kiadásához fűzött jegyzetek meggyőzően bizonyítják, hogy milyen sok helyen használta fel Humboldt művét.

Valószínűleg igen gyakran forgatta Johann Joseph Littrow (1781–1840) bécsi csillagász híres művét, a Wunder des Himmelsét, amelynek 1834-ben megjelent első kiadását számos újabb, kiegészített kötet követte, Karl Ludwig von Littrow (1811–1877) szerkesztésében. Egy másik, széles körben elterjedt ismeretterjesztő munka, Johann Heinrich von Mädler (1789–1874) 1842–1849 között három kiadást megért Populäre Astronomie című munkája szintén megtalálható volt Jókai könyvtárában. De bizonyára felhasználta ismereteinek bővítésére a korabeli folyóiratokat, magazinokat is, hiszen maga írja, nem kis büszkeséggel:

Az én könyvtáram egyike a (magánkézben lévő) legbecsesebb gyűjteményeknek, amelyben minden nevezetes útleírás, néprajzi, természettudományi mű a legdíszesebb kiadásokban feltalálható…

Önéletírásom

Egyébként nem is kellett feltétlenül idegen nyelvű forrásokhoz fordulnia. A XIX. század közepétől több jó kézikönyv is megjelent a csillagászati alapismeretekről: Hollósy Jusztinián (1819–1900) Népszerű csillagászata 1863-ban, Hunfalvy János földrajztudós (1820–1888) Ég és Föld (1873) és Petzval Ottó matematikus–csillagász (1809–1883) Csillagászati alapismeretek (1875) című főiskolai kézikönyvei. A század utolsó harmadában hatással lehetett rá a francia Camille Flammarion (1842–1925) több műve is.

Az újdonságokról a külföldi, majd az 1860-as évektől a Magyarországon megjelenő ismeretterjesztő folyóiratokból és a nagy magazinokból szerzett tudomást. Írásaiból úgy tűnik, hogy szívesen lapozgatta a pedagógus-geográfus Berecz Antal (1836–1908) 1868-ban megindított Természet című kéthetente megjelenő ismeretterjesztő lapját (amelyben a napjainkban igen népszerű Élet és Tudomány előfutárát láthatjuk). Jellemzően mutatható ki ennek a lapnak ismerete pl. az 1872-ben megjelent A jövő század regénye című művének A himalájai csillagda című fejezetében. A felfedezett kisbolygók számának gyors növekedését említve azt írja, hogy ezekből

…a múlt században (vagyis a regény írása idején) még csak száztízet jegyeztek.

A Természet rendszeresen közölte az új kisbolygó-felfedezéseket. Az 1870. május 15-i számban arról olvashatunk, hogy az év április 19-én A. Borrelly a marseille-i csillagvizsgálóban fölfedezte a 110. sorszámú kisbolygót. A közlemény megjelenése egybeesik a regény anyaggyűjtésének idejével.

Jókai távcsöve

Jókai csillagászati vonatkozású ismeretei és leírásai azonban igen gyakran saját élményeit, tapasztalatait tükrözik. Egyes részleteket csak az írhatott le, aki maga is részese volt a látványnak. Az 1870-es évek elejéig azonban csak a puszta szemmel megfigyelhető égi jelenségek leírásánál ismerhető fel a személyes benyomás.

Amint arra már utaltam, a fontosabb csillagképeket, a szabad szemmel látható égitesteket, égi jelenségeket már gyermekként és gimnáziumi tanulmányai idején megismerhette. Alighanem később is szívesen gyönyörködött az éjszakai égbolt csillagképeiben, felfigyelhetett egy-egy feltűnő égi jelenségre. Erre utalnak pl. következő sorai:

…feje felett ott égett az Albireo, a hattyú napfehér csillaga, oldalt a látóhatár fölött ragyogott vérvörösen az Antares, a skorpió szíve.

Másik haza. A magyar előidőkből, 1855

A késő-nyári égbolt ilyen helyzete nem olvasható le a csillagtérképekről, de azonnal ismerős azok számára, akik augusztus derekán, a késő esti órákban nézegetik az égboltot.

Másutt egy hindu tisztiszolga így mutatja meg az angol katonáknak az Androméda-köd (M 31) helyét:

– Látják önök itt a fejünk fölött azt a három második nagyságú csillagot egy vonalban, délnyugatról éjszakkeletnek fordulva.

– Azok az Androméda csillagai – szólt valaki közbe.

– …alább kelet felé a tejúthoz látszik az Algol, mely minden két éjjel fényes, s másik két éjjel homályos. E négy csillag között van egy kisded ködfolt.

A láthatatlan csillag, 1851

A leírás apró pontatlansága – az Androméda-köd helyének hibás megjelölése – bizonyítja, hogy Jókai nem íróasztal mellett, csillagtérkép alapján vetette papírra, hanem a valóságos égi látványra visszaemlékezve. Sok év után azonban már bizonytalanul emlékezett a ködfolt helyzetére.

Az Androméda-köd első ábrázolása Al-Suffi atlasza, X. század (Párizsi-kódex)

Talán az égbolt nézegetésére utal a Jókai által szerkesztett Vasárnapi Ujság egyik névvel nem jelzett, ironikus hangú kis írásának szignálása. Az 1856. július 15-i számban az Időjóslás a jövő július hónapban című cikkecske 270. p. a következő „aláírással” zárul: „A svábhegyi csillagvizsgáló toronyban szerkesztve”. A 19. században azonban a Svábhegyen nem volt csillagvizsgáló, de csillagász sem lakott ott. Jókai azonban 1854-ben vásárolt telket, házat a hegyen, és éveken át itt töltötte a nyarat. A gunyoros hangú cikkhez pedig illett a tréfás helymegjelölés.

Az 1870-es évek elején jutott Jókai csillagászati megfigyelésekre is alkalmas távcsőhöz. Ennek a szép, francia gyártmányú (Bardou) lencsés teleszkópnak a története maga is egy kisebb „Jókai-novella” tárgya lehetne. Eredetileg Ihász Imre Veszprém megyei földbirtokosé volt, aki előszeretettel foglalkozott régiségek, különlegességek gyűjtésével. Az író unokaöccse, ifjú Jókai Mór (Károly bátyjának fia) bukkant rá Hathalmon, egy mecsetszerű épületben. Ihász Imre fia, Lajos, az író unokahúgának férje azután 1871-ben Jókainak ajándékozta a távcsövet, amelyet ma a balatonfüredi emlékmúzeum őriz. A szilárd faállványra szerelt, 3 hüvelykes (kb. 7,5–8 cm-es) nyílású távcső amatőr szemmel ma is jól használható műszer. Eredetileg egy-két csillagászati és egy földi szemlélésre alkalmas fordító (terresztrikus) okulár tartozott hozzá; ma csak az utóbbi van meg.

A Hold – ahogyan Jókai láthatta saját távcsövén

Jókai nagy kedvvel és lelkesedéssel látott hozzá a távcsöves megfigyelésekhez. (Nappal inkább felesége, Laborfalvi Róza figyelte vele a balatonfüredi hajóállomásra érkezőket.) Közvetlen beszámoló és regényeinek közvetett leírásai egyaránt képet adnak a távcső használatáról. Egyik kedves hangú tárcájában így ír balatonfüredi égbolt-nézegetéséről:

Reggel négy órakor még sötét van, már kopognak az ablakomon: Nézzük meg a tubuson a hajnalcsillagot! Tanár barátom, ügyvéd barátom, korán felkelt szép asszonyok állnak az udvaron, előhozzuk a teleskopot, s nézzük a ragyogó mennyei brilliántot, a Siriust, s a Vénusok legszebbikét, a Hajnalcsillagot, mely olyan most a távcsövön át, mint egy telihold, s világít mikor már egészen világos nappal van…

Utolsó napjai a fürdő idénynek. Üstökös 1873

Más helyen regényének szereplői élik át Jókai személyes élményét:

Szép derült estéken az volt a mulatságuk, hogy kivitték a nagy telescopot, s az ég csodáit vizsgálták vele. […] S annak az évnek a nyarán az égi theátrumnak különösen érdekes repertoirje volt. Tíz órakor egyszerre lehetett látni a Vénuszt (távcsővel félhold alakban), a Jupitert négy holdjával, s a Saturnust csodás fénykarikájával.

A lélekidomár, »Hermine« című fejezet, 1888–1889

A bolygó-helyzetek itt annyira egyértelműen vannak megadva, hogy minden nehézség nélkül megállapítható az időpont: 1873 nyarára emlékszik vissza az író.

A különböző helyeken felbukkanó konkrét leírásokból kitűnik, hogy Jókai a könnyen felkereshető égitesteket: a Holdat, a fényes bolygókat, talán néhány kettőscsillagot nézegetett.

A megfigyelés élménye villan fel a Névtelen várban (1877) leírt holdfogyatkozás jelenségeiben is:

A csillagászati naptár egy júliusi éjszakára ritka szép holdfogyatkozást jelzett, ami este tíz órakor veendé kezdetét, és éjféltájt érendé el egész teljességét, mely ismét eltartott mintegy ötven perczig. […] A holdtányér félig elsötétült már, a földárnyék az Arzachel körhegy láncolatát nyalogatta. Lajos azonban kivette a csillagászati csövet a telescopiumból, s a földvizsgálót tette helyébe (mert amaz fölfordítva mutat)…

»Sátán Laci« című fejezet

Jókai azt is tudja, hogy az elsötétedő holdkorongon gyakran különösen erős fényben ragyog az Aristarchus kis krátere. Ezt az adatot ugyan olvasmányaiból is tudhatta, de magának a fogyatkozásnak a leírása feltétlenül személyes megfigyelésről tanúskodik.

Az író távcsöve a balatonfüredi Jókai Múzeumban az 1950-es évek elején

A regény keletkezése táján két teljes holdfogyatkozás is volt, amely júliusban következett be: 1870. július 12/13. éjszakáján (maximum: 23:34 közép-európai időben), és 1877. július 23/24-én, 0:12 közép-európai időben bekövetkező maximummal (Ponori Thewrewk Aurél szíves közlése). Az előbbi idején Jókainak még nem volt távcsöve, az utóbbi viszont már a regény elkészülte után következett be. Valószínűleg az 1877. február 19-én, a kora esti órákban beálló teljes holdfogyatkozást örökítette meg, de a regény cselekménye miatt a nyári hónapokra tette az időpontot. Az időadatokat a Magyar Tudományos Akadémia „Almanach”-jából vehette ki, amelyet mint akadémikus megkapott. A leírásból jól kitűnik, menynyire lenyűgözte Jókait a látvány.

Sokkal kevésbé járatos a technikai részletekben: a távcsövek teljesítménye, minősége körében. Számára azok a készítmények jelentik a minőség legfelső fokát, amelyekről ifjúkori tanáraitól hallott, és diákként az iskolai szertárakban láthatott. A Mire megvénülünk tudománykedvelő Topándija kitűnő „Dollond” gyártmányú refraktorral és igen jó Gregory-rendszerű tükrös távcsővel vizsgálja az eget (1865). De az 1875-ben kiadott Enyim, tiéd, övében is ekként dicsérik az egyik kézi látcsövet:

Százötvenszeresen nagyít. Valódi Dollond készítmény.

»Az Alligátor« című fejezetben

Az angol Dollond cég azonban a XVIII. század végéig volt az optikai gyárak élén, a Gregory-rendszerű távcsövek is akkoriban váltak az iskolai szertárak elterjedt kellékeivé. E regények cselekményének idején, az 1830-as években, illetve 1849-ben már a német Merz és Mahler, a hamburgi Repsold, a párizsi Secreten, illetve Bardou uralkodott a nemzetközi műszerpiacon. Ám a hazai iskolák szertárai még őrizték az évtizedekkel korábban beszerzett szemléltető eszközöket, és Jókai emlékezetében ezek az angliai teleszkópok éltek.

A Gregory-távcső Jókai korában még elterjedt oktató eszköz volt

2. A valóság égi mása

Bár Jókai nagy érdeklődéssel foglalkozott a természettudományok ismereteivel, fejlődésével, az asztronómia terén pedig túlzás nélkül tarthatjuk igazi műkedvelőnek, aránylag kevés művében jut jelentős szerepe a tudományoknak – e kevesek közé tartozik egyik legnépszerűbb regénye, a Fekete gyémántok is –, kimondottan csillagászati tárgyú alkotása pedig talán három ha akad. (Itt nem említjük a Vasárnapi Ujság és a Hon hasábjain közölt tárcáit.)

Egyik legkorábbi írása, az 1848-ban közölt Az üstökös útja címe ellenére voltaképpen egy kissé misztikus köntösbe öltöztetett látomás, amelyben a háromszáz évente visszatérő képzeletbeli üstökös csupán ürügy arra, hogy a magyar föld történelmének egy-egy (eléggé borús) mérföldkövét felvillantsa. Ám még itt is talál alkalmat arra, hogy a valós tudományos tényeket felemlítse. Így pl. az üstökösről szólva felteszi a kérdést:

Tudjátok-e, mi az üstökös csillag? […] Test nélküli csillag, melynek magván keresztül látszik az állócsillag, mely előtt elhalad.

Ugyanitt a Földet „halvány kék csillag”-nak nevezi. Figyelemre méltó, hogy ezt a jelzőt a magyar irodalomban Jókai alkalmazza először a Földre. A „kék bolygó” megnevezés széles körben csak az űrhajózás korában terjedt el, Jókai korában még a legtöbb ismeretterjesztő mű nem említette a Föld kék színét.

Magát a témát alighanem a francia Guy Pingré számítása sugallta. Eszerint az 1264-ben és az 1556-ban látott nagy üstökösök igen hasonló keringési elemei egyazon égitest 292 éves visszatérésére utalnak. Ennek alapján Pingré 1848-ra (majd 1849-re) tette a nagy üstökös újbóli megjelenését. Ez az akkori hírlapokban részletesen ismertetett – bár utóbb tévesnek bizonyult – számítás adta Jókainak a három évszázadonként visszatérő üstökös eszméjét. Ennek a nagy üstökösnek visszatérését jósoló hibás számítások közel egy évtized múltán újból felbukkantak.

1851-ben a Losonczi Phönix című albumban lát napvilágot A láthatatlan csillag. Erről az érdekes, irodalomtörténeti kuriózumnak számító terjedelmes elbeszélésről még külön is megemlékezünk. Kimondottan csillagászati vonatkozású írással ezután négy évtizeden át szinte nem is találkozunk. Jókai hátrahagyott műveiben bukkanunk az 1895-ben írt Világteremtés című elbeszélésre (vagy tudományos világnézet-leírásra?).

Annál többször találunk csillagászati vonatkozású utalásokat Jókai elbeszéléseiben és regényeiben. Néha csak egy-két mondat, máskor egy bekezdés, ritkán egy fejezet tükrözi vissza az író csillagászati ismereteit. Egyik-másik leírás – mint pl. az előzőkben idézett részlet A lélekidomárból – jóformán változtatás nélkül adja vissza a személyes élményt. Máskor a személyesen látott, vagy az olvasmányaiból, képekről megismert jelenségek kiszínezve, mintegy átköltve, a „valóság égi mása”-ként bukkannak fel. Hozzá kell azonban fűznünk, hogy Jókai még ezekben a sorokban sem fantáziál, hanem a valóságos tényeket, eseményeket teszi színesebbé, vagy az írásmű tárgyának megfelelőbbé.

A kettészakadó Biela-üstökös korabeli ábrázolása
E. Weiß: Bilderatlas der Sternenwelt, 1888

Ennek egyik legszebb példája Az aranyember (1872, könyv alakban 1873) gyakran idézett fejezete egy üstökös kettészakadásáról. A regényben ennek a jelenségnek a leírása a hős, Timár Mihály lelki vívódását jelképezi. Magát a gondolatot a Biela-üstökös 1845/46. évi szétoszlása adta. Jókai maga nem láthatta a jelenséget, mivel az üstökös csak nagy távcsöveken át volt észlelhető. A kettéválást és a két rész fokozatos távolodását egymástól azonban számos rajz megörökítette, és ezek a szemléletes ábrák sok ismeretterjesztő műben megjelentek, pl. Mädler, illetve Littrow Népszerű csillagászataiban is.

Ezek alapján az egyébként is vizuális gondolkodású Jókai szinte filmszerűen – és teljesen helytálló módon – írta le a jelenséget:

Ez égvizsgálás alatt azon rendkívüli szerencsében részesült, ami a csillagászok évkönyveiben mint egyedülálló van feljegyezve. – Egyike a rendes időközökben visszatérő üstökösöknek jelent meg az égen.

Az üstökössel egyenlő irányba haladt a Jupiter, a maga négy holdjával; útjaiknak át kellett szelnie egymást.

Amint az üstökös a nagy bolygó közelébe jutott, egyszerre csak a fény sörénye elkezdett kétfelé válni… A következő éjjel már kétfelé volt válva az üstökös fénykévéje, és két irány felé meredt szét. – A harmadik éjjel az üstökös fejét képező fénymag homályosodni és szétterülni kezdett. A Jupiter holdja ekkor a legközelebb állt hozzá. – A negyedik éjjel kétfelé volt szakítva az üstökös; két külön fényfarokkal és világító fővel, két külön parabólán kezdette el céltalan futását a végtelenben.

Az aranyember, ’Noémi’ – IV. rész

Érdemes felfigyelnünk arra az írói bravúrra, hogy az egyértelműen szimbolikus jelenet ugyanakkor a valóságot is meglehetősen híven, mintegy ismeretterjesztő pontossággal mutatja be!

Ugyanebben a fejezetben – amely valójában saját lelki válságát mutatta be! – néhány bekezdéssel előbb, mintegy bevezetőként távcsöves égbolt-nézegetésének élményeit is összegezi:

Tímár egy hatalmas refraktort hozatott magának, s éjféleken túl nézegette az égbolt csodáit, a bolygókat, mik holdakat, gyűrűket hordanak maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél, miket vörös fénybe borít a nyár, és azután azt a nagy égi talányt, a változatlan holdat, mely távcsövön át mint egy fénylő lávadarab tűnik elő, mély körszikláival, szétsugárzó hegygerinceivel, fényes mezőivel és sötét árnyaival.

Összevetve az 1865-ben írt (1866-ban kiadott) Mire megvénülünk csillagászati vonatkozású szövegrészletével, szembeötlő Jókai tapasztalatainak gyarapodása. Az író ekkoriban még csak a könyv-illusztrációk alapján ismerte a távoli égitestek, ködök, csillaghalmazok világát. Ám az istentagadó-istenkereső Topándi (amatőrködő földbirtokos) mégis finom részleteket lát a maga kis műszereivel:

– Mutat-e ez a Dollond-féle teleszkóp csillagokat a tejútban?

– Igen, az egész tejutat millió csillagképletre osztja szét, minden egyes csillag egy nap.

– Hát az Éjszaki Vadászkutya fejében levő ködöt felderíti-e?

A Vadászkutyák iker-spirálködéről, az M 51-es extragalaxisról van szó.

– Az köd marad előtte. Gömbölyű köd, körülötte egy gyűrű ködből.

– Talán a Gregory-féle távcső, mit most küldtek Bécsből…

– Ez igen jó cső. A csillagköd ritkul, néhány apró csillag kiválik a gyűrűből.

– Hát a tömeg maga?

– Az köd marad. Atomjait még ez sem bontja szét.

Természetesen az 1830-as években nem volt még olyan távcső, amely az M 51-es csillagrendszert csillagaira bontotta volna. Jókai az 1850-es években készült rajzokat ismerte, és ezek alapján jócskán túlbecsülte Topándi kis teleszkópjainak lehetőségeit. Utóbb, amikor már maga is rendelkezett távcsővel és tapasztalhatta annak teljesítményét, ilyen túlzó leírást már nem közölt. (Mire megvénülünk. „Melyik téríti el a másikat” című fejezet) Egyébként a szövegből megállapítható, hogy a Littrow-féle Wunder des Himmels (Az égbolt csodái) képmelléklete, vagy az ugyancsak Littrow által összeállított és fiának átdolgozásában kiadott csillagtérkép egyik illusztrációja alapján dolgozhatott.

A Vadászebek spirális köde, ahogyan a XIX. században kis távcsővel (fent) és órástávcsővel (lent) látták. Utóbbi rajzot William Parsons készítette, aki korának legnagyobb távcsövével felfedezte a köd spirális szerkezetét
A Vadászebek spirális köde, ahogyan a Hubble űrteleszkóp látta

Látvány és elbeszélés. Egy-egy utalás, színesítő, hangulatteremtő bekezdés arról árulkodik, hogy Jókai már az 1850-es évektől szívesen, örömmel nézegette az eget, figyelte a puszta szemmel látható jelenségeket. Írásaiban sok helyen bukkan fel egyik-másik látványos vagy érdekes légköri jelenség és csillagászati tünemény meglepően hű ismertetése. Ezek egy részéről megállapítható, hogy az író maga volt tanúja a jelenségnek. Mint már láttuk, ismerte a fontosabb csillagképeket, de más jelenségre is felfigyelt. Más helyen arra kell gondolnunk, hogy a népszerűsítő könyvek műmellékleteinek képei lebegtek előtte.

Mint maga is írja, Balatonfüreden látta a „földárnyék” tüneményét: a Földnek a légkörre vetülő árnyékát a napnyugta utáni vagy napkelte előtti rövid időszakban:

Sehol sem láttam azt a tüneményt, csak a Balaton mellett, a mit »föld árnyékának« neveznek. …amint nyugaton leszáll a nap, az átelleni látóhatáron az ellentét jelenik meg, az árny. Egy sötét lilaszürke félkörből kiemelkedve, mintha egy fekete nap hajnala volna, három kék küllő szeli keresztül egyenesen a felhőtlen eget, négy közbeeső opálszínű mezőre osztva fel azt…

Utolsó napjai a fürdő-idénynek. Üstökös 1873.

A személyes élmény érzetét kelti, és emellett igen találó a Fiastyúk (Plejádok) jelzője:

Látod amott a Fiastyúkot? Azt a gyémántbokrétát az égen…

Másik haza. Elbeszélések, 1851, X. rész

Jókai talán még az iskolai távcsöveken át, diákként látott képre emlékezett vissza: a kis távcső gyenge nagyítása mellett a Plejádok több tucat csillaga valóban „gyémántbokrétaként” sziporkázik.

A képeken szemlélt jelenség és a valóságos tapasztalat keveredik az állatövi fény (zodiákus fény) bemutatásánál:

A naplemente utáni zodiákus-fény dűlt kúpja még sokáig árasztó kétes sárga fényét a tájékra, az ég három sávra látszott válni […] a középső opál színű volt, a két szélső acélkék…

Egy játékos, aki nyer, »Millióra« című fejezet, 1882.

Láthatott azonban Jókai, több alkalommal is, sarki fény tüneményt, és a Fekete gyémántok, valamint A jövő század regénye (1870, 1872) lapjain részletesen bemutatja a jelenséget. Magyarországon a regények megjelenését megelőző években gyakran látszott a szép fénytünemény: 1854-ben, 1859-ben, 1862-ben és 1863-ban, 1869-ben, és a következő két évben is. Jókai azonban sokkal színesebben, látványosabban mutatja be az északi fényt, mint ahogyan az hazánkból megfigyelhető. Ezért valószínű, hogy az író a magas északi szélességeken, az Észak-Norvégiában megfigyelt jelenség képe alapján (pl. J. Müller: Atlas zum Lehrbuch den kosmischen Physik utolsó képtáblája nyomán) ismertette a sarki fényt. Valószínű azonban, hogy az itthon is látható szerényebb fényjelenség keltette fel Jókai figyelmét, és sugallta a Fekete gyémántok érdekes betétjét „Delejország”-ról.

A csillagos ég látványa többször is felbukkan Jókai írásaiban. A késő őszi hajnal jellegzetes látványát örökíti meg A lélekidomárban:

Ha az ember a hajnal előtti égre feltekint, valami rejtelmes új világot vél látni: a megszokott esti csillagzatok már letűntek […] maga a Nagy Göncöl a kerékcsillagaival felfelé áll az égen, s a Plejádok a zeniten ragyognak.

Kevésbé valósághű a leírás, amikor nem a saját élményét (vagy jó illusztráción látott képet) mutat be. A XIX. század derekán kezdték el több-kevesebb szakszerűséggel összegyűjteni a még élő népi csillagneveket. Az 1850-es években adta ki Ipolyi Arnold a Magyar mythologiát (1854), Lugossy József az Ősmagyar csillagismei közleményeket (1855/56). Jókai bőven merített ezekből a munkákból, és sajnos – többé-kevésbé jóhiszeműen – átvette tévedéseiket, pontatlanságaikat is. Így pl. összemosta a népi csillagkép-elnevezéseket a feltételezett „ősmagyar” (honfoglalás kori) csillagismerettel. Ezt a hibát követi el többek között a Bálványosvár (1882, 1883) II. fejezetében is.

Feltűnik ez a bizonytalanság az 1893-ban megjelent Sárga rózsában is:

Ott az ég közepén a ’Göncöl térítője’ […] amott az a páros a ’bojtárok kettőse’, az a színeválogató az ’árva leány pillantása’. Ez a fényes ott az ég alján a ’kaszás csillag’ […] az a három ott a ’három királyok csillaga’, egy csoportban a ’hetevény csillaga’…

Ezeket a szép népi neveket Jókai olvasta, de nem „látta”, nem azonosította a valósággal (az adatgyűjtők sem tudták mindig egyeztetni az elnevezéseket!). Így történhetett meg, hogy olyan csillagok kerültek egymás mellé, amelyek nem láthatók egyidejűleg a látóhatár felett; másutt pedig egyazon csillagképet két különböző néven kétszer sorol fel (kaszáscsillag és három királyok csillaga).

Feltűnően sokszor említi Jókai az üstökösöket, meteorokat (hullócsillagokat), meteorzáport és meteorithullásokat. Ennek az érdeklődésnek egyik oka az lehet, hogy ezek az égi jelenségek nemcsak látványosságként érdekesek, de szimbólumnak, hangulatteremtőnek is alkalmasak. Tudományos szempontból is érdekessé vált az 1860-as évektől az üstökösök és hullócsillagok kapcsolata. Bizonyos azonban, hogy itt is szerepe volt saját élményének. Olvasmányaiból arról is tudott, hogy az átlagosnál sűrűbb csillaghullás (meteorzápor) szabályosan ismétlődő jelenség. A lélekidomár szereplői még a valóságos égi tüneményben gyönyörködnek, sőt számlálják is az augusztusi éjszakán felvillanó meteorokat:

Lőrinc napnak éjszakáján [augusztus 13.] gazdagító ez égi mutatványokat a rendesen ez időben vendégszereplő hullócsillagok tüneménye. Egy negyed óra alatt százat számláltak meg.

A lélekidomár, »Hermione« című fejezet.

Érdekes talán megemlíteni, hogy a XIX. század végén az 1873. és 74. év volt az augusztusi Perseida meteorraj legsűrűbb jelentkezésének egyik időpontja! Ugyanerre az időpontra utal a Lélekidomár távcsöves nézegetésének bolygó-helyzete is. Lehetséges, hogy Jókai a balatonfüredi tartózkodásai során maga is számlálta a felvillanó meteorokat?

Az 1858. évi Donati-üstökös korabeli ábrázolása
E. Weiß: Bilderatlas der Sternenwelt

Egészen más szemmel nézi a sűrű csillaghullást a világosi fegyverletétel éjszakáján, 1849. augusztus 13-án a levert magyar szabadságharc kormánybiztosa, Baradlay Ödön: jelképnek érzi a csillagok elhamvadását. (A kőszívű ember fiai, „Régi jó barátok” című fejezet, 1868, 1869.) A kétféle szemlélet, a reális leírás és a szimbolikus jelentés közt a legkülönfélébb változatokban említi a csillaghullás jelenségét. A Bálványosvárban vallási szertartás napja, A drágakövekben közbevetett megjegyzés:

November 13-ikának éje volt. A csillagászok ezt csillaghullás éjszakájának hívják, a törököknél ekkor van a Ramadán 18-ik napja…

A drágakövek, III. fejezet. 1856.

Az író ismerete ezúttal is pontos, az Oroszlán (Leo) csillagkép felől kiinduló hullócsillag-raj, a Leonidák meteorjai valóban november 13-án jelentkeznek. A jelenség felfedezője éppen Jókai egyik forrásművének, a Kosmosnak szerzője, Alexander von Humboldt. Fényes tűzgömböt Jókai maga is látott – bizonyára többször is –, és műveiben szívesen adott hosszabb-rövidebb leírást e valóban látványos jelenségről. Amikor az 1850-es években megkezdődött a régi (nagyrészt kéziratos) történelmi források – krónikák, naplók, feljegyzések – kiadása, Jókai szinte filológus pontossággal kereste ki ezekből az érdekes vagy furcsa természeti jelenségek, események említését, és gyakran beleszőtte ezeket históriai műveibe. Nagy előszeretettel használta fel pl. a tűzgömbökről és a földre hulló meteoritokról szóló adatokat.

A Török világ Magyarországon című regénye (1853) egy ragyogó tűzgömb és meteorit-hullás leírásával kezdődik. Amint arra a legutóbbi kritikai kiadás szerkesztői rámutattak, Bethlen János Historia Rerum Transsylvanicum című történeti feljegyzéseinek átültetése és kiszínezése. Másutt a Miskolcot 1562-ben pusztító meteorit-záport említi:

Sőt egy rettenetes napon kőeső törte pozdorjává […] valami meteorfelhőnek a leomlása, minők a földpályát keresztezik; egy emberfőnyi nagyságú követ ma is mutogatnak belőle a múzeumban.

A barátfalvi levita, »Bíró uram« című fejezet, 1898

A miskolci városi levéltár valóban őrizte a következő feljegyzést 1562-ből:

Emberfőnyi kövek hullottak az égből, amelyek nemcsak az embereket, de sőt a házakat is elpusztították.

Természettudományi Közlöny 20 [1888] 280. p.

Ugyancsak meteorit-hullásként említi Fráter György című regényében (1892, 1893) azt az égi „csoda jelet”, amely 1534. augusztus 12-én, Czibak Imre nagyváradi püspök meggyilkolása után mutatkozott. (Fráter György, XL. fejezet, „Gritti”, 1893.) Adatait Szerémi György Magyarország romlásáról című krónikájából merítette, de az ott leírtak értelmezése már Jókai érdeme. Ilyen irányú érdeklődéséhez bizonyára hozzájárult, hogy a XIX. század második felében több meteorit is hullott a Kárpát-medencében (1852-ben és 1857-ben egy éven belül kétszer is). Ezekről nemcsak a Természettudományi Közlöny, de a Vasárnapi Ujság is részletesen beszámolt.

Sokszor és sokféle módon szőtte írásaiba Jókai az üstökösök látványát. Élete során mintegy két tucat fényes, puszta szemmel is látható üstökös tűnt fel. Ezek közül visszaemlékezése szerint az 1858. évi Donati-féle üstökös volt rá nagy hatással. Erdélyi utazása során, október első felében nap mint nap látta:

A legszebb üstökös csillag, a melyet én láttam, volt az 1858-iki. […] Október 1-től 15-ig s ez alatt folyton a legderültebb idő volt […]. E közben az üstökös folyvást közeledett a Földhöz, egyre nagyobbodva, alakja tökéletesen hasonlított egy török kardhoz, utoljára fényes nappal is látható volt már.

„Az üstököstől pedig azt az eszmét kaptam, hogy egy humoristicus hetilapot kezdjek meg, s azt Üstökösnek címezzem.” (A tengerszemű hölgy, XVIII. fejezet, 1890) Ez a látvány ihlette az 1825. évi üstökös bemutatását is:

…estefelé mindenki meglepetve látott az égen a Hold ezüst sarlója mellett egy új égi csodát: egy tüzes kardot, egy üstököst. […] Az üstökös megjelenése még fokozta az izgalmat. […] Íme a mennyei lángkard is megjelent már.

Szabadság a hó alatt vagy A zöld könyv »Az üstökös alatt« című fejezet. 1879.

Igen behatóan foglalkozott Jókai egy üstökös találkozásának lehetőségével a mi Holdunkkal. Erre azonban még a következőkben részletesebben is kitérünk.

Az Üstökös című „humoristicus hetilap” fejléce
Előfizetési felhívás az Üstökös 1859-es évfolyamára

Maga a Hold is kedvelt tárgya volt egy ideig. Kis távcsövén át szemlélve ez volt a leglátványosabb égitest. De ezt a látványt kiegészítette a csillagászati munkákban közölt, nagy műszereken át készített holdrajzok benyomásával. Az ő távcsövén át aligha látszottak olyan finom részletek, mint amilyenről Az arany emberben olvashatunk, a holdkráterek és a földi hegyüreg összehasonlításánál. Idővel azután megunhatta a változatlan, állandóan azonos vidéket mutató holdtájakat. Érzelmeit Timár Mihály fejezi ki Az arany emberben:

A holdat gyűlölte már, mint ahogyan tud az ember gyűlölni egy, az unalomig megismert vidéket…

»Noémi«, III. rész.

A többi égitestről személyes élmény alapján már igen kevés mondanivalója volt.

3. Láthatatlan csillagok

Jókai Mór szívesen és színesen építette be írásaiba az égbolt jelenségeinek élményét: a saját maga által látottakat, és a könyv-illusztrációkból (esetleg szemléletes leírásból) ismerteket egyaránt. De felbukkannak helyenként olyan égitestek, jelenségek, folyamatok leírásai is, amelyekről csak kézikönyvek, ismeretterjesztő munkák alapján lehetett tudomása. Ezek az „elméleti, tudományos részletek” nemcsak a korabeli nézetekre, feltevésekre jellemzők, de rávilágítanak Jókai forrásaira is.

Ismereteinek forrásaihoz érdekes adatként szolgálhat, hogy kiket említ név szerint a híresebb tudósok, csillagászok közül. Jókai általában ritkán hivatkozik nevekre, és ilyen esetekben is jobbára feltalálókra utal. A csillagászok közül több helyen is említi Kopernikuszt, és a XVI. század végének híres észlelőjét, a dán Tycho Brahe-t (1546–1601); utóbbit mint jeles megfigyelőt és az 1572-ben a Cassiopeia csillagai közt fellángolt szupernóva felfedezőjét ismeri (Fekete gyémántok, I. rész; Katona József… 1899).

A jövő század regényében azonban egy érdekes névsorra bukkanunk, a Jókai által nagyra tartott tudósokról:

Dominique Francois Arago (1786–1853) francia csillagász-fizikus,

Alexander von Humboldt (1769–1859),

Pierre Simon Laplace (1749–1827) matematikus,

Johann J. Littrow (1781–1840) és fia,

Karl Ludwig von Littrow (1811–1877) bécsi csillagászok,

Denison Olmsted (1791–1859), a meteorrajok első kutatója,

Isaac Newton (1643–1727),

Friedrich Wilhelm Bessel (1784–1846) német számoló csillagász,

Justus von Liebig (1803–1873), a nagy német vegyész,

Benjamin Franklin (1706–1790),

Jedlik Ányos (1800–1895),

Margó Tivadar (1816–1896) élettan kutató,

Tarczy Lajos (1807–1881) fizikus és

Thán Károly (1834–1908), a híres vegyész.

Ez a névsor elsősorban azért érdekes, mert kitűnik belőle, hogy a magyar kortársakat leszámítva, Jókai főként az 1850–60-as évekig tevékenykedő tudósokat ismerte. Másrészt e tudósok többsége széles körben ismert, elterjedt tudománynépszerűsítő műveket is írt. Arago, Humboldt, Bessel és Littrow egyes könyveit, írásait Jókai gyakran forgathatta. E névsorból szinte „kilóg” D. Olmsted neve. Említése Jókai különös érdeklődésére utal a meteorok iránt: az amerikai matematikus egyedül e téren végzett a maga korában figyelmet keltő munkát. (Itt jegyezzük meg, hogy Littrow és Olmsted személyét az 1981. évi kiadású Jókai összes művei 19. kötete tévesen azonosítja (481–482. p.). Más utalásokkal együtt ez a lista is arra mutat, hogy Jókai az 1870-es évekig követhette több-kevesebb rendszerességgel a fizikai tudományok fejlődését, feltevéseit.)

Képzeletét főként a látványos, különös vagy akkoriban rejtélyesnek tartott jelenségek és folyamatok foglalkozatták. Több írásában is – néha csak jelképesen – hivatkozik a „láthatatlan”, sötét csillagokra. A Fekete gyémántokban ezeket írja:

A leghírhedettebb csillagászok bizonyítják, hogy vannak napok, mik a földek körül forognak: maga a Sirius egy láthatlan, de a mechanika törvényei által bebizonyított lételű, nagy, fénytelen égitest körül kering.

»A fekete gyémántok rabja« című fejezet.

A jövő század regényének óriás távcsövét azzal jellemzi, hogy

…a kettős csillagok elárulták a központi sötét testet, mely körül forognak…

Jókai elképzelése a „sötét csillagok”-ról e regények megírása idején nagyon is korszerű volt. Az 1830-as években a Sirius sajátmozgásának hullámvonal alakjából F. W. Bessel azt a következtetést vonta le, hogy a látható fényes csillag egy, az akkori távcsövekkel nem látható sötét kísérővel kettős rendszert alkotva egy közös tömegközéppont körül kering. 1862-ben azután az ifjabb A. Clark amerikai optikus felfedezte a Sirius halvány kísérőjét, s a csillagászok úgy vélték, hogy itt valóban egy gyenge fényű (vagy teljesen kihűlt), de nagy tömegű csillagról van szó. Csupán 1914-ben derült ki, hogy a kísérő valójában igen forró, ám nagyon kicsiny átmérőjű fehér törpe csillag.

A Sirius mozgása az égbolton, Camille Flammarion tizenkilencedik századi közlése szerint

Ugyancsak a sötét csillagok létét támasztotta alá az a feltevés, amely szerint egyes csillagok szabályosan ismétlődő fényváltozását a körülöttük keringő halvány kísérő takarása okozza (pl. az Algol esetében). Az 1860-as évektől ezért Jókai a túlzás vádja nélkül írhatott a sötét, láthatatlan csillagokról.

A maga korának elfogadott feltevését hangoztatta, amikor arról írt, hogy a Nap sötét foltjai lyukak a fénylő, izzó naplégkörben. Ezeken a lyukakon át a sötét, hideg (!) napkéreg látható (A jövő század regénye). Érdekes egyébként, hogy elképzelései mellett – talán különböző olvasmányainak hatása alatt – nem mindig tartott ki. Az előbbi regényénél korábban írt Fekete gyémántokban reálisabban képzeli el a napfoltokat:

A napfoltok nem bizonyítanak a nap sötét kérge mellett. Az érckohó olvadékán is tűnnek fel sötétebb és világosabb foltok, minők a napfoltok és a napfáklyák.

Hiba lenne azonban Jókait a változó elképzelések alapján felületességgel vádolni. Inkább meglepően széleskörű olvasottságára utal. Íróként pedig érthető módon azt emelte ki az általa olvasott tanulmányokból, ami leginkább megragadta érdeklődését, vagy legjobban illeszkedett regényének tárgyához.

A napfoltok és a naptevékenység egyébként is felkeltették figyelmét. Az 1840-es években mutatta ki a német Heinrich Schwabe (1789–1875) a napfoltok számának eléggé szabályos, 10–11 éves hullámzását. Humboldt, és tőle függetlenül Mädler – Jókai talán legtöbbször felhasznált kézikönyveinek szerzői! – számos táblázatot mellékelve felhívták a figyelmet arra, hogy ez a naptevékenységi hullám talán a földi légkör jelenségeiben is megnyilvánul. A svájci Rudolf Wolf (1816–1913) úttörő napkutató már határozottan kimutatta a naptevékenység – a napfoltok száma – és a földmágnesség közti kapcsolatot.

Jókai nagy érdeklődéssel követte az új eredményeket. Regényeiben is felhasználta a napfoltok száma és az időjárás változása közti feltételezett kapcsolatot. A dagöi torony (1879) című elbeszélésében a tengeri rablóvá züllött Unger Fedor báró, elzárkózva a külvilágtól, a várható időjárás előrejelzésére alkalmazza megfigyeléseit:

Észlelte, hogy a napfoltoknak, napfáklyáknak befolyása van az időjárásra. Tanulmányozta az északfény kitörését és a futócsillagokat.

A jövő század regényében is arról ír, hogy

…a napfoltok támadásának viszont közvetlen hatása van az időjárásra.

Ezekkel a nézetekkel Jókai az 1850–1870 közti évtizedek ismereteinek szintjén állt. Érdekes módon az a látványos és nagyon gyors fejlődés, amelyet a színképelemzés hozott az 1860-as években, már kevésbé keltette fel figyelmét. Bár tudott a spektroszkópiáról, de csupán néhány helyen említi írásaiban. Ezt talán azzal magyarázhatjuk, hogy az ismereteinek alapjául szolgáló művek szerzői, Humboldt, Littrow, Mädler maguk is a csillagászat korábbi korszakának képviselői voltak, műveikben még kevés teret szentelnek a születő modern fizikai asztronómiának.

Világrendszerek

Talán az égbolt nézegetése és az elméleti leírások tanulmányozása késztette arra Jókait, hogy megkíséreljen képet alkotni az Univerzumról, a mindenség kezdetéről, életéről. Ez az olvasmányokból, népszerűsítő írások alapján összeálló „világkép” – amelyre az eddigi gazdag Jókai-irodalom semmi figyelmet sem fordított – naiv és kezdetleges ugyan, de sok szempontból különbözik a maga korának széles körben népszerű elképzeléseitől.

Az egyik legkedveltebb, egyúttal a legtöbbet vitatott hősét, Berend Ivánt (Fekete gyémántok) akkor mutatja be, amikor éppen a Naprendszer keletkezését próbálja kísérletileg utánozni. Jókai itt leírja a belga J. A. F. Plateau (1804–1851) kísérletét: képlékeny, de nem oldódó, víz sűrűségű anyagból gömböt formált, amelyet vízzel teli edényben egy tengely körül egyre gyorsabban forgatott. Berend ezt a kísérletet ismétli:

Iván a pörgettyűvel elkezdi e lágy gömböt forgatni a vízben, mire annak két vége a tengelyeknél lassan behorpad, s oldalai kidudorodnak… Amint még erősebben pörgeti a gömböt, az egyenlítő annál jobban kidudorodik, utóbb lencseélt kap; egyszer a lencseél elszakad a gömbtől, s ott marad gyűrűalakban… Ilyen a Saturnus gyűrűje. […] Egyszer a gyűrű szétpattan, s egyes részecskéi, nagyságuk, súlyuk szerint kisebb-nagyobb távolba ellöketve, rögtön apró gömbökké idomulnak… Íme a nap és bolygódjai!

»A fekete gyémántok rabja« című fejezet.
Plateau kísérlete a vízben lebegő képlékeny gömb forgatásával:
a gyorsuló forgatás során a gömb egyre inkább belapul (Collection J. Plateau, Gent)

Ezt a kísérletet Jókai aligha láthatta, mivel végrehajtása nehézkes. Az utolsó szakasz leírása is túlzó. Ám figyelemre méltó, hogy a magyar író ebben a kérdésben merészen szembefordult az akkoriban szinte kizárólagos, egyedül helyesnek vélt Laplace-féle bolygó-keletkezési elmélettel.

A Plateau-kísérletre és a bolygó-kozmogóniára az 1893 körül írott (töredékben maradt) Világteremtés című művében tért vissza. Ebben az írásban azonban már megkísérli az Univerzum kialakulásának magyarázatát, voltaképpen megpróbálja összhangba hozni a hitet a természettudományos felfogással. Elgondolásában összevegyül a „központi nap” és a misztikus „világszellem”.

A „központi nap” (Zentralsonne) eszméjét J. H. Mädler vetette fel, mint a Tejútrendszer forgásának központját és fenntartóját. Ezt építette tovább Jókai képzelete: egy hatalmas napban volt valaha egyesülve a mindenség anyaga, és

Lakói voltak az Istenen kívül az élő szellemek, kiknek világa a napbeli tűz. Egyszer aztán a teremtő »legyen világ!« szavára szétszakadt a körülburkoló tűz, milliárd csillagokra oszolva, szétrepült a végtelenségben: támadtak állócsillagok, tejutak, planéták.

A felvázolt kép meglehetősen mísztikus, de lényegesen megbízhatóbb, részletesebb tényeket a kor tudománya sem mondhatott. Figyelemre méltó azonban, hogy magáról a Tejútrendszerről és a halvány ködfoltokról Jókainak meglehetősen reális elképzelései voltak:

…a csillagködfoltok felbomlottak alkotó napjaikra, s egy új világrendszerbe engedtek bepillantani…

írta A jövő század regényében.

Jókai már fiatalon is vonzódott a misztikumokhoz. Írásaiban nem ritkán jut szerephez egy-egy jóslat, előjel vagy távoli megérzés. Egyik aránylag korai novellájában pl. a Hold fénye a titokzatos üzenetközvetítő két földrész között. (Egy sensitiv hölgy naplójából, Sárosy Gyula: Az én albumom, 1857.) Utóbb egyik visszatérő gondolatává vált a lakott világok sokaságának elképzelése. A bolygók lakóira, a velük való kapcsolat lehetőségére vonatkozó elképzelések az 1860-as évektől, főleg a jeles francia tudomány-népszerűsítő, Camille Flammarion (1842–1925) ilyen tárgyú munkái nyomán terjedtek el világszerte. Idősebb korában Jókai is ennek az elképzelésnek híve és hirdetője lett. Az arany emberben még csak az öngyilkosok lelkei kerülnek a Holdba – a regény hősének elképzelése szerint. Hegedüsné Jókai Jolán visszaemlékezése szerint az idős Jókai

Este nagy teleszkópjával vizsgálgatta a csillagokat, és magyarázta, hogy melyik mi, az a Cassiopeia, a nagy fényes a Saturnus és úgy tovább, minden csillagban egy-egy világrész van és milyen boldogok ott az emberek, örökké élnek és soha nem öregszenek meg.

Hegedüs Sándorné: Jókai és Laborfalvi Róza. Budapest, é. n. 269. p.

A fantasztikus, misztikus elképzeléseket azonban olykor reális köntösbe öltöztette. Kedves eszméje volt, hogy ha egy üstökös találkozna a levegő és víz nélküli Holddal, akkor égi kísérőnk gázburkot kapna, sőt víz is megjelenne rajta. Idővel azután ott is megjelenhet a Földéhez hasonló élet. Erre a lehetőségre utal pl. A jövő század regényének „Harc az égitestek között” című fejezete is.

4. Az ördög csillaga

Jókai Mór csillagászati vonatkozású írásairól szólva külön fejezetet érdemel egy kevéssé ismert kisregénye, A láthatatlan csillag. A véletlenek egybeesése ugyanis irodalomtörténeti furcsasággá avatja ezt a történetet, amelynek csillagászati vonatkozású párját csak Jonathan Swift (1667–1745) Gulliverjében találjuk. Az angol író ebben a művében mintegy „megjósolja” a Mars két holdjának létezését.

Jókai kisregénye 1851-ben jelent meg a Losonci Phoenix című kis példányszámú albumban. Cselekménye az 1838. évi angol–afgán háború idején zajlik: az angol sereg egy különös, félig rom templom mellett üt tábort, és készül a másnapi ütközetre. Egy öreg hindu szolga elbeszéli, hogy a templomot a legenda szerint a bibliai Saul, Izrael királyának fiai kezdték építtetni. Asasiel ördög Saul király utolsó csatája előtt az égbolt egy pontjára mutatott, megkérdezve, lát-e ott csillagot. A király nem látta az ördög csillagát, és az ütközetben életét vesztette. Két fia azonban látta a csillagot, és életben is maradtak.

Az angol tisztek nevetve kérdezik az öreg hindut, hogy tudja-e, hol van az égen az ördög csillaga. Az felmutat az Androméda csillagképre, és elmagyarázza:

– …E négy csillag között van egy kisded ködfolt.

– Azt látjuk – mormogták a tisztek.

– És azon ködfolt közepében van az a csillag, amelyet Asasiel mutatott Saulnak.

– Ah! – kiáltának fel társaim – ott semmi sincsen…

– Én látom – szólt ekkor közbe egy fiatal dragonyos kapitány… – Mindnyájan megdöbbenve néztünk rá.

– Az ördögbe, ne tréfáljatok, lehetetlen azt nem látni – kiáltott közbe Smith hevesen…

A parancsnok, aki maga is szenvedélyes amatőrcsillagász, azután kijelenti, hogy az Androméda-ködben „nincs csillag, nem is volt soha”.

A következő nap ütközetében azok, akik nem látták az Androméda-ködbeli csillagot, elesnek, akik pislogva, gyengén látták, megsebesülnek, míg Smith, akinek fényesnek tűnt, csodás módon életben maradt.

A kisregény nem keltett túlzott feltűnést, sokáig nem is nyomtatták ki újra. Ám harmincnégy ével utóbb, 1885-ben az Androméda-ködben (M 31) váratlanul egy szupernóva lángolt fel, legnagyobb fényessége 7 magnitúdó fölé emelkedett, és így kis távcsővel is sokan megfigyelhették. (A „szupernóva” fogalom természetesen akkor még ismeretlen volt.)

Gothard Jenő (1857–1909) fiatalabb testvére, István hívta fel a figyelmet arra, hogy Jókai már majdnem négy évtizeddel korábban egyik írásában említ egy különös csillagot a nagy Androméda-ködben. Gothard, majd barátja, Konkoly Thege Miklós áttanulmányozta a Bibliát és más forrásokat, de ott semmi utalást sem talált a Jókai által leírt csillagról. Végül is Gothard Jenő a Budapesti Hírlap 1885. szeptember 12-i számában nyílt levélben tette fel a kérdést: létezik-e valóban az Androméda-köd csillagáról szóló monda, vagy azt Jókai költötte. Jókai válasza meglepően hűvös, elutasító volt. A kisregény meséjét barátjától, Sükey Károlytól hallotta.

Nekem 1851-ben csillagvizsgálóm nem is volt, s ma sem vagyok sem csillagász, sem próféta

Budapesti Hírlap 1885. szeptember 19.

– fejezi be a válaszcikket.

Utóbb azonban már büszke volt az általa megjósolt csillagra, sőt az 1894-ben megjelent ún. Nemzeti Kiadáshoz írt utószóban azt állítja, hogy egy külföldi csillagász érdeklődött tőle az elbeszélés forrása után. „Nem tudtam rá választ adni” – írta a kiegészítő sorok befejezéseként. (A kisregény és az említett újságcikkek megjelentek Jókai Összes Műveinek 1973. évi Akadémiai kiadásában, az Elbeszélések 3. kötetében; az SN 1885. szupernóváról e sorok írója írt ismertetést a Föld és Ég 1985/11. számában.)

Az Androméda-köd csillagának kérdése azonban ezzel nem zárult le. Tény, hogy sem a héber, sem a hindu mitológia nem említi az Androméda-ködöt vagy az „ördög csillagát”. A csillag-mondák sorában is hiába keressük ezt a történetet. Bár az Androméda-köd puszta szemmel eléggé jól látható, az ókorban egyáltalán nem ismerték. Meglepő módon az éles szemű Tycho Brahe sem pillantotta meg. Egyetlen említése és ábrázolása a távcső feltalálása előtti korszakból a perzsa Asz-Szufitól (903–986) származik. Ezt követően csak 1612-ben bukkant rá távcsővel a német Simon Marius (Mayr) (1570–1624).

Alighanem itt rejlik a „Jókai-csillag” rejtélyének megoldása. A francia Ishmael Boulliau (1605–1694) – ismertebben Bullialdus – hívta fel a figyelmet 1667-ben, hogy a szabad szemmel is látható ködöt milyen sokáig nem vették észre. Egészen a 10. századig nincsen róla adat, majd Asz-Szufi után ismét nem látták, csupán 1428-ban jegyezték fel újból. Ezután ismét eltűnik az észlelők elől, csak Marius pillantotta meg 1612-ben, majd hosszú szünet után Bullialdus újra felfedezte.

Boulliau ezért úgy vélte, hogy az akkoriban felfedezett Mira Ceti változócsillaghoz hasonlóan az Androméda-köd is változtatja fényességét. Bár ma már tudjuk, hogy ez kizárt, a francia észlelő vélekedését még a XIX. század közepén is számos kézikönyv és ismeretterjesztő mű közölte. Így többek között a Jókai által sokat forgatott munkákban (Humboldt, Littrow, Mädler stb.) megtalálható, de már diákként is hallhatta Tarczy Lajostól.

Úgy vélem, hogy a Bullialdus által kidolgozott feltevés emléke adta Jókainak az eszmét az Androméda-köd különös csillagához. A hol megfigyelhető, hol pedig láthatatlan csillagrendszer sugallhatta az egyesek számára látható, másoknak láthatatlan csillag meséjét.

Jókai még egy alkalommal tért vissza a szupernóva jelenségre, szinte csak mellékesen. Mégis különös módon ráhibázott egy évtizedekkel utóbb valóban felfedezett jelenségre. Katona József Bánk Bánja című tárcáját az alábbi, hangulatot keltő sorokkal vezette be 1899-ben:

A csillagászok évezredek óta észlelnek az égen egy csillagködöt, amelyet Kassziopeia névvel jelöltek meg. […] A tizenhatodik században a világhírű csillagász, Tycho Brahe egy hirtelen támadt központi csillagot fedezett fel a Kassziopeia ködfoltjában: az égitest egyre növekedett, hónapok múlva versenyzett nagyságában a Jupiterrel, fényességében a Siriussal, úgy hogy déli nappal is látható volt az égen. Azután amilyen gyorsan támadt, olyan arányban el is múlt.

Írói arcképek, Budapest, 1955. 115. p.

Ebből a leírásból először az tűnik ki, hogy az idős Jókai emlékezetében összemosódott az 1572. évi szupernóva leírása – amelyet Tycho észlelt a Cassiopeiában –, és az 1885-ös csillag-fellángolás az Androméda-ködben. Érdekesebb azonban, hogy a „Kassziopeia ködfoltjá”-ról ír. A XIX. század végén ugyanis a csillagászok nem tudták észlelni a Cassiopeia csillag-robbanása nyomán kialakult szétszóródó anyagfelhőt! Az 1572-es szupernóva körül szétterjedő ködöt csupán 1952-ben találta meg Rudolf Minkowski az öt méteres Palomar-távcsővel készített felvételeken.

Úgy vélem, hogy Jókai ezekkel a soraival az 1885. évi szupernóva és Gothard Jenő 1892-ben tett felfedezését mosta egybe. Ekkor mutatta ki Gothard – és tőle függetlenül az amerikai William W. Campbell –, hogy az Auriga (Szekeres) csillagképben észlelt nóva-fellángolást követően a csillag körül egy gázfelhő, gázköd szóródott szét. Ezt az időben nem is távoli megállapítást vegyíthette össze Jókai az Androméda-köd szupernóvájának emlékével.

Jókai és a csillagászat

Bár csupán hézagosan, szemelvényekben mutathattuk be Jókai csillagászati vonatkozású sorait, mégis egyértelműen kitűnik, hogy ismeretei, tájékozottsága meghaladta a pusztán csak kíváncsiskodók érdeklődését. Írásműveinek időrendi sorrendjét figyelembe véve az a benyomásunk, hogy az 1870-es évek végéig figyelemmel kísérte a csillagászat fejlődését, sőt ekkoriban maga is nézegette az égboltot kis távcsövével.

Élményei és ismeretei beépültek műveibe: néhol csupán hangulatkeltő vagy színesítő elemként, helyenként azonban mint az írásmű szerves részei. Figyelemre méltó, hogy Jókai a saját szemével látott (vagy jó ábrákról ismert) jelenségeket hitelesen, pontosan írta le.

Ha terjedelmi okokból nem tudtuk is párhuzamba állítani Jókai csillagászati ismereteit más, természettudományi vonatkozású tájékozottságával, fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az író egy összefüggő, egységes képet próbált magának alkotni a környező világról. Ez a „világkép” színvonalában a XIX. század tudományos szemléletét tükrözi.

Ezen túlmenően azonban nem csekély jelentőségű Jókai ilyen tárgyú írásainak kulturális jelentősége. Műveiből egy olyan olvasói kör is – akarva-akaratlanul! – tájékozódhatott a tudomány eredményeiről, feltevéseiről, amely másként nem érdeklődött volna ilyen kérdések iránt. Ezt a tudománynépszerűsítő szerepet pedig nem méltányolták eddig kellő mértékben.

Jókai Mór