Savinien Cyrano · Cyrano de Bergerac

Szávai Nándor
A fordító utószava a Holdbéli utazás-hoz
Pierre Gassendi, Giordano Bruno stb.
szóelválasztás

Cyrano de Bergerac regényes, szinte legendás alakját a magyar olvasó, s talán a francia is, elsősorban Rostand [Edmond Rostand (1868–1918): francia költő és drámaíró. – A szerk.] népszerű (és nálunk is mindig megújuló sikerrel bemutatott) tragikomédiájából ismeri: a kötekedő, nagyszájú s sziporkázón szellemes párbajhőst, akinek harcias végletessége gyengéd és érzelmes szívet, ellágyuló és önfeláldozó jóságot leplez. S valóban ilyen volt a történelmi Cyrano is, de nemcsak ilyen, hanem ugyanakkor sokkal árnyaltabb és gazdagabb egyéniség is: nemcsak félelmes kardforgató, hanem ismeretekre szomjazó szellem, Descartes hűséges olvasója, Gassendi tanulékony tanítványa, és a megmerevedett hagyományok ellen lázadó materialista gondolkodó; nemcsak álmodozó érzelmes lélek, hanem hol maró, hol játékos, de mindig gazdagon áradó versek költője; nemcsak jókedvű ivócimbora, hanem sokoldalú, tevékeny, szabadságához mindenekfelett ragaszkodó alkotó, korának, a 17. század első felének egyik legvonzóbb, legsajátosabb, s tegyük hozzá, egyik legtehetségesebb embere és írója.

A kor, tudjuk, a renaissance közvetlen örököse, s a renaissance nemcsak az újjászületés ideje volt, a tudományok és a művészetek páratlan felvirágzásáé, hanem a születés ideje is: ekkor alakul ki és kap formát egy új társadalmi erő, a polgárság, az az osztály, amelyből később a mi Cyranónk is születik. Ez a polgárság még gyenge, nincs megfelelő politikai érettsége, hogy a maga problémáit és céljait világosan meghatározza, s ezért felszabadulásának vágyát és törekvéseit a vallás kifejezéseivel fogalmazza meg. A francia 16. század vallásos formába burkolt ellentéteinek szenvedélyes és fegyveres összecsapásaiban a polgári célok szükségszerűen elmosódtak és nem tudták egybefogni a polgári haladásra törő erőket. Így lesz, amint látni fogjuk, a polgári felszabadulásért vívott harc legjelentősebb formája az egyéni harc a lelkiismeret szabadságért, az egyéniség érvényesüléséért.

A 16. század vallásháborúi és összeesküvései végül is a földi hatalmak megszilárdulásához vezettek: vitathatatlanná vált a király és az Egyház tekintélye. A 17. század első felében Richelieu bíboros megtörte a hűbéres főurak erejét; a történelmi nemesség képviselőinek most már díszes és üres stallumokkal, az udvari élet intrikáival kell megelégedniök, s csak a hadseregben találhattak alkalmat hatalmi vágyuk kielégítésére. A városi polgárság egyre gazdagodik, ipari és kereskedelmi vállalkozásai mellett mind gyakrabban vásárol földbirtokot, s egyre jelentősebb szerepe van az államgépezet irányításában; a parlamentek, ezek a félig bírói, félig politikai testületek, melyek tagságát vásárolni vagy örökölni is lehet, sajátosan polgári szervek, amelyek egyre nagyobb szerepet játszanak az állam és a társadalom életében, s nemegyszer a királlyal is dacolnak. Így alakul ki a gazdagodó polgárok körében a kard nemessége mellett, a noblesse de robe, a talár nemessége, melynek tagjai már-már egyenrangúnak érzik magukat a keresztes harcosok leszármazottjaival. Mindamellett a polgárság, vagyonának és hatalmának növekedése ellenére is, elvesztette régi politikai lendületét, s most már az abszolút monarchia keretében keresi a maga megfelelő helyét. Így születik meg a politikai egyensúly a polgárság és a feudalizmus között, az Állam látszólagos abszolútummá válik, melynek megtestesítője az Istentől felszentelt rex christianissimus, legkeresztényibb király. Nem volt üres szó XIV. Lajos híres mondása, a L’État c’est moi, „az Állam én vagyok”, mivel a király, hite szerint, s nemcsak az ő hite szerint, nemcsak minden hatalom, hanem a tévedhetetlen tudás és a csalhatatlan igazságosság birtokosa is. De notre certaine science, pleine puissance et autorité royale, Noes avons par notre présent Edit perpétuel et irrévocable…, vagyis az uralkodó nemcsak „teljes királyi hatalmára és tekintélyére”, hanem „biztos tudására” is támaszkodva bocsátja ki „örökérvényű és visszavonhatatlan” rendelkezéseit.

De a „nagy század” klasszikus harmóniája és varázsos pompája csak a felületes szemlélő elől tudja eltakarni az elnyomás, a nyomor, a vérbefojtott zendülések, a szűnni nem akaró háborúk tragikus valóságát. A munkásságnak, vagyis az iparosok segédeinek és a manufaktúrák dolgozóinak sorsa az előző századhoz képest is súlyosbodott. A kötelező és hivatalosan is előírt munkaidő hajnali öt órától este hét óráig tartott, s a szerencsétlen dolgozók legfeljebb napi hat, nyolc, esetleg tizenöt solt kerestek, mikor pedig legalább húsz sol kellett a létfenntartáshoz. A parasztság helyzete talán még súlyosabb volt, mert az adóterhek elsősorban rájuk nehezedtek.

Szerte a vidéken – írja La Bruyére – fekete, fakó, napégette vadállatokat láthatsz, hímeket és nőstényeket egyaránt; a föld felé görnyednek, hogy legyőzhetetlen makacssággal túrják és forgassák a rögöt. De mintha mégis tagolt hangon szólnának, s ha felemelkednek, emberi arcot fordítanak feléd, s valóban emberek. Éjjel meghúzódnak viskójukban, s fekete kenyéren, vízen és puszta gyökereken élnek.

Maga a polgárság is elégedetlen, vagyona és növekvő ereje ellenére, mivel nagyon is fájón érzi a feudális korlátokat, melyek legfeljebb afféle felsőbbrendű bürokrata méltóságot s az azzal járó hatalmat engedélyezik számára.

Csakhogy ki szegülhetett volna szembe a központi hatalom mindent átfogó és mindent szabályozó erejével? A munkások szétszórtan dolgoznak, számuk még aránylag kicsiny, s főképpen nincs öntudatuk. A lakosság többségét a parasztok alkotják, azonban a feudális rend olyan szoros béklyóban tartja őket, hogy erejükből csak gyorsan ellobbanó s kegyetlenül megtorolt lázongásokra telik (s az idők változását mutatja, hogy míg a középkori Jacquerie-k a kastélyokra támadnak, a központosított állam parasztjai az adóbehajtók ellen kelnek fel). A főurak és a polgárság utolsó szervezett ellenállása a két „Parittyalázadás” volt (1649 és 1652). A történetírók sokáig a feudalizmus utolsó kísérletét látták benne a korlátlan királyi hatalom megdöntésére; de az első Fronde-ot a járadékok csökkentése és a magas adók miatt elégedetlen párizsi nagypolgárok vezették, s a „parittyások” erejét maga a párizsi nép adta. Afféle alkotmánytervezetet is kidolgoztak, amelynek huszonhét pontja között az egyéni szabadság biztosítása és az adózás ellenőrzése is szerepel, olyan követelmények, amelyeket másfél századdal később a Nagy Forradalom is zászlajára tűz. De hát a két lázadásnak nem volt igazi vezetője, sem határozott politikai célja, s amikor az örökös viszálykodástól meggyengülve ez az utolsó próbálkozás is összeomlott, maga a nép hasonlította e harcokat a városi sáncokon parittyázó gyermekek játékához.

A Parittyalázadás bukása után semmiféle ellenállás, de mégcsak az elégedetlenség sem mutatkozhatott nyíltan, s ezért most két, egymással ellentétes utat választott. Az egyik a janzenizmus volt, a meggazdagodott polgárok szellemi és erkölcsi mozgalma, amely lényegében a nemzeti, a gallikán Egyház jogait és hagyományait akarja érvényesíteni Róma és a jezsuiták fenyegető befolyása ellen.

Az ellenállás másik formája elsősorban abban a rétegben alakul ki, amelyet mai szóval talán értelmiségnek nevezhetnénk, egyfelől a polgárság kevésbé vagyonos köreiben, másfelől az érdeklődő, művelt fiatal nemesurak egy részénél: a materializmus egy kezdeti, még bizonytalan, de harcos formájáról van szó, melynek híveit libertineknek, vagyis szabadgondolkodóknak nevezték, s amelynek Cyrano de Bergerac volt egyik legjelentősebb képviselője. Szellemi fegyverzetüket az a természetfilozófia adta, amely a renaissance Itáliájában alakult ki és amelynek legnagyobb mestere Giordano Bruno (1548–1600) volt. Giordano Bruno az arisztotelészi-skolasztikus világképet rendíti meg. A kor vallásos racionalizmusa hierarchikus és változhatatlan egységben látta a világot, középpontjában az emberlakta Földdel s csúcsán a végtelen Értelemmel, aki Isten. Minden tőle függ, minden az ő Értelmében részesedik, tőle kapja világosságát és az ő fényét tükrözi. E pontosan körülhatárolt világ mindenütt csupa határozott és megmásíthatatlan érték rendje, amelyek szilárd támaszpontok a képzelet s csalhatatlan ismérvek az ítélet számára. S ebbe a fénylő konstrukcióba hiánytalanul illeszkedik be a vallás, minden emberi tevékenység indítéka, célja és megkoronázása. Giordano Bruno alapjaiban támadja meg a mindenségnek ezt a racionális rendszerét. Először is elveti a véges világ gondolatát, s a mindenségek végtelen sorát tételezi fel, ahol nincs központ, nincsenek határok, tehát nincsenek a központhoz viszonyított szilárd támaszpontok és csalhatatlan ismérvek. Brunonak ezt a lángeszű feltételezését találjuk Cyrano regényében is, mikor – az állat metaforájával élve – „végtelen világokról” szól, s ugyanígy az ellentétek egységének felfogásában is a nagy olasz filozófus gondolatát követi. Az ellentétek elmélete, amelyet a szabadgondolkodók olyan szenvedélyesen fejtegettek, a mindenség dinamizmusán alapul:

Semmiben sem találunk gyönyört – mondja Giordano Bruno – csak bizonyos átmenetben, haladásban, mozgásban.

Mert, folytatja, az éhség elszomorító és gyötrelmes, a telítettség meg elnehezíti és kedvetlenné teszi az embert; az örömöt az átmenet adja e két állapot között. Minden, amit csak látunk,

ellentétből jő, ellentét által és ellentétben van és ellentétbe megy.

S Cyrano egyik holdbéli embere is azt állítja filozófiai művében,

hogy egyszerre létezünk és nem létezünk; hogy lehet hegy völgy nélkül; hogy a semmi valami, s minden dolog, ami van, egyben nincsen.

Giordano Brunot a római inkvizíció égette meg, Vaninit, egyik követőjét, alig húsz évvel később, a toulouse-i parlament. A szabad gondolat azonban a máglyák és börtönök ellenére gyorsan terjed. A libertinusok szellemes, csípős és könnyed mondatai, akár műveikben írták őket, akár a szalonok vagy kocsmák vidám légkörében hangzottak el, hatásosabbak voltak, mint a filozófiai rendszerek, s főleg mint a Sorbonne skolasztikája. Mersenne, a fizikus pap, kitűnő tudós és Descartes gyermekkori barátja, egy 1623-ban közreadott művében már ötvenezerre becsüli a párizsi ateisták számát.

A fal alapzatát támadják – panaszolja Silhon, a hagyományos hit egy másik védelmezője –, magukat az alapokat ássák alá, és az egész épületet romba akarják dönteni.

A szabadgondolkodókat erősítette a tudomány kopernikuszi fordulata is (amely a Holdbéli utazás egyik legelevenebb és legmulatságosabb jelenetének, az alkirállyal való beszélgetésnek szolgáltatott témát), s a 17. század elején Kepler, Galilei, Descartes, a matematika és a kísérlet kettős bázisán megteremtik a modern tudomány alapelveit. A minőségi fizikát a mérhető és számjegyekben formálható mennyiségek fizikája váltotta fel. Kepler matematikai törvényekben fejezi ki a bolygók Nap körüli pályáját. Galilei az inga mozgását és a testek esését vizsgálva pontos számításokat végez; csillagászati távcsöve segítségével felfedezi a Jupiter holdjait és a Vénusz fázisait, s így gyakorlati bizonyságát adja Kopernikusz feltevésének. Descartes fizikája végül egyetlen roppant matematikai építmény.

Adjátok nekem – mondja büszkén – a kiterjedést és a mozgást, s én megalkotom a világot.

Ennek az új tudományos gondolkodásnak a kialakításában jelentős szerepe van a szabadgondolkodók egyik szellemi vezetőjének és Cyrano mesterének, Pierre Gassendinek (1592–1655). Ez a látszólag jámbor és feddhetetlen életű kanonok tanításában és műveiben az újkori materializmus egyik első képviselője, s a Holdbéli utazás tudományos gondolatait Cyrano legelsősorban Gassenditől kaphatta. Gassendi szintén elfordult Arisztotelésznek a skolasztikában megmerevedett elméleteitől, s az ókori atomelmélethez tér vissza. Mivel semmi sem jöhet létre, mint mondja, a semmiből, a konkrét testeknek elemi részekből kell állniuk. Ezek az elemi részek, vagyis atomok áthatolhatatlanok, különböző a nagyságuk, az alakjuk és a mozgásuk, s e tulajdonságok változó csoportosulása adja az érzékelhető minőségeket. A horgas atomok például egymásba kapaszkodhatnak, s mivel így meglassul a mozgásuk, a nehéz testeket alkotják; a kerek és sima atomok viszont megőrzik kezdeti sebességüket és a könnyű testeket, például a tüzet alkotják. A hegyes atomok adják a csípős vagy a keserű dolgokat, a gömbölyűek viszont a folyékonyakat vagy édeseket. Minden anyagi természetű tehát, s az anyag szükségszerű tulajdonsága a mozgás. A látást és a hallást is csak a mozgás magyarázza. A testek felületéről állandóan atomok áramlanak, melyek a testek formáját megtartják, s az érzékszervek ezeket az úgynevezett idolumokat fogják fel s közvetítik az értelemnek. Gassendi nyíltan tagadja a velünk született eszmék létezését, vagyis másképp a léleknek a testtől független képességeit. A vakon született ember nem fogja fel a színeket, s érzékszervek nélkül semmi fogalmat nem alkothatnánk. Gassendi tehát már Locke előtt megállapítja, hogy semmi sincs az értelemben, ami előzőleg már nem volt meg az érzékekben. Gassendi közvetítésével most már a modern epikureizmus alkotja a szabadgondolkodó mozgalom filozófiai alapjait, mind a világ magyarázatában, mind pedig az erkölcs kérdéseiben, s ezeket a tételeket fejezi ki Cyrano is a maga mindig eredeti, találékony s nemegyszer költői módján, a Holdbéli utazásban.

Savinien Cyrano Párizsban, 1619-ben született. Szárd származású ősei, tehetős polgáremberek, a 16. században telepedtek le a francia fővárosban. Az író nagyapja halkereskedő volt, majd jegyzői tisztséget vásárolt, s kisebb birtokokat is szerzett, többek között Bergeracot, amely Párizs közelében, a Chevreuse völgyében feküdt, ugyanott, ahol a janzenisták szellemi központja a Port-Royal kolostor állt. Ennek a birtoknak a nevét használja aztán nemesi címként, s valljuk meg, jogtalanul, a mi Cyranónk. Az apa, Abel Cyrano, a párizsi parlament ügyvédje, a kor szokása szerint fiát egy kollégiumban nevelteti. Savinien nehezen viseli el az iskolai élet korlátait (igazgatóját, egy neves és köztiszteletben álló tudóst, később a Felsült tudálékos című vígjátékában figurázza ki), s alig hogy szabadul onnan, a fiatalok divatos és féktelen életmódját követi, ideje javát kocsmákban tölti, s az apjától időnként kicsikart pénzt nagyrészt kártyaasztaloknál veri el. Talán hálátlan külseje miatt is keresett vigaszt és elégtételt jókedvű cimboráinak társaságában.

Apró szeme – írja barátja és írótársa, Dassoucy – szinte elveszett szemöldökjének bozótjában, s tövében széles és hajlott orra azoknak a fecsegő és sárgászöld madaraknak csőrére emlékeztetett, amilyeneket mostanában Amerikából hoznak ide.

Mint annyi társa, ő is a katonaságnál akarja kielégíteni kalandvágyát, egy gascogne-i gárdacsapatba lép be, s itt valóban Casteljaloux a kapitánya. Cyrano csakhamar félelmetes és híres kardforgató lesz, de dicsőségét már ekkor is az irodalomban keresi. Részt vesz a háborúban is, a német határ közelében harcol, kétszer súlyosan megsebesül, s 1640-ben meg kell válnia a katonai szolgálattól.

Párizsba visszatérve az új tudományt és filozófiát tanulmányozza, s Gassendi tanítványa lesz. A materialista filozófus környezetében ismerkedik meg Molière-rel, aki – mint Boileau írja – „szerette Cyranót”. De megismerkedik a „burleszk” költőkkel is, Dassoucyval, Scarronnal, Tristan L’Hermite-tel, akik minden áltisztességet és hamis dicsőséget kicsúfoltak. Ne higgyük azonban, hogy Cyrano máris a gondolkodó és az író békésebb életformáját választotta. Továbbra is nagyszájú, kötekedő fiatalember, akinek hőstetteiről valóságos legendák keringenek: hogy ölte meg a Pont Neufön, óriási túlerővel küzdve, egy komédiás kardforgató majmát; hogy parancsolt le a színpadról egy népszerű színészt, mert őt sértegette; hogy futamított meg száz bérgyilkost, akik egy megcsúfolt nagyúr megbízásából költőbarátja fülét akarták volna lenyesni. Eközben élete egyre nehezebb lesz. Valósággal nyomorog, sokszor egy betevő falatja sincs (igaz, nagyrészt saját könnyelműsége miatt), amellett súlyos betegség is gyötri.

Egy padlásszoba az én Louvre-om – írja Betegség című költeményében – egy ócska köpeny egyetlen takaróm, csupasz fal a függönyöm, s negyedévenként ha kapok új lepedőt, éjjel patkányok járják boszorkánytáncukat körülöttem.

1648-ban, miután elveszti apját, kisebb járadékokat örököl, de csak ideig-óráig menekül a nélkülözéstől, mivel nemcsak jövedelmét, hanem nagyrészt a tőkét is elkölti.

Most már valóban az irodalom az ő egyetlen menedéke: amit a kard és az apai vagyon nem hozott meg számára, az irodalom tán meghozza a dicsőséget és a gondtalan életet. Verseket, szatirikus leveleket ír, egy vígjátékra, sőt tragédiára is gondol, s ekkoriban születik meg a Holdbéli utazás terve is. Közben őt is elkapja a Parittyalázadás forgataga. Epés költeményekben támadja a király első miniszterét, Mazarin bíborost, aki az elégedetlenkedők szerint minden baj és nyomorúság okozója. Egyik versét hetykén a maga nevével kezdi: „Én magam, Cyrano, vagyok a szerző!” Aki eddig csak bajvívó voltam, folytatja, most lám verselő lettem, mivel ebben a zűrzavarban a kard mellett tollat is kell ragadni. A vers végén bitófával fenyegeti a „zsarnok minisztert”. De a Fronde második szakaszában, amikor a lázadás már csak pártütő főurak becsvágyait szolgálja, Cyrano tábort változtat, s most Mazarin ellenfeleit, elsősorban Scarront támadja, a hírhedt Mazarináda szerzőjét:

Jertek csak ide, burleszk írók, s nézzétek ezt a kórházat Apollótok testében!… (Scarron, a világszép Françoise d’Aubignének, XIV. Lajos későbbi titkos feleségének a férje, nyomorék volt.) Minden nap meghal hol egyik, hol másik tagjában, s nyelve marad utolsónak, hogy jajkiáltásában megismerjétek az ő gyötrő fájdalmát. Nem üres beszéd ez, magatok is látjátok; mióta hozzátok szólok, talán már az orrát vagy az állát is elvesztette. Hallgassátok csak ezt fecsegő múmiát.

Ellenségei persze azt mondták, hogy a miniszter egyenesen megvásárolta Cyranót. De valószínűbb, hogy Cyrano, aki nyomorúságában is gőgös maradt s büszkén ragaszkodott függetlenségéhez, inkább a maga szabadgondolkodó példaképeit követte, akik Mazarin hívei voltak. Nyilván nevetségesnek találja a lázadó nagyurak nemzetieskedő hetvenkedését, s a múltat idéző szólamait. Cyrano kozmopolitának vallja magát.

A becsületes ember – mondja a Parittyások ellen írt levelében – nem francia, se nem német, se nem spanyol, hanem az egész világ polgára, s mindenütt megtalálja a hazáját.

A Holdbéli utazásban is kicsúfolja az önhitt spanyolt, aki szerint

a mindenség csak azért teremtett embereket, hogy a spanyoloknak szolgáljanak, s nem is lehet semmi a természetben, ami nevetségükre volna.

Mert mi a tétje, írja ugyanitt, a sok szenvedésnek, vérnek és áldozatnak, amit a haza nevében kérnek a népektől: csupáncsak annyi, hogy „körgalléros vagy csipkegalléros király” uralkodjék-e rajtuk. De ne gondoljuk, hogy Cyrano korát megelőző demokrata volna. Nem bízik a „tudatlan és minden babonának hódoló” népben.

Én csak azt állítom – mondja levelében, – hogy a népi kormány a legsúlyosabb csapás, amivel Isten egy országot sújthat.

A nyomorúság s az a szándéka, hogy műveinek gyűjteményét kiadhassa, végül is arra kényszerítette Cyranót, hogy a kor divatja szerint ő is főúri pártfogót keressen. Arpajon herceget választotta, aki vitéz hadvezér volt, egyébként pedig azokhoz a művelődni vágyó széplelkekhez hasonlított, akik a könyvek címét és tartalomjegyzékét olvassák csak, s az elő- és utószavak kincsén gazdagodnak. Ez most nagy szerencse volt, mert ha a herceg ismeri Cyrano műveit, nyilván nem támogatta volna kiadásukat. De így Vegyes művek címmel 1654-ben s két negyedrét kötetben, Arpajon hercegnek ajánlva, megjelent Cyrano két színdarabja és „vegyes tárgyú” Leveleinek gyűjteménye, miután Agrippina halálát már az előző évben is bemutatták, azonban merész hangja miatt olyan botrányok mellett, hogy hamarosan levették a műsorról.

Cyrano nem örvendhetett soká növekvő népszerűségének. Művei megjelenésének évében titokzatos körülmények között egy gerenda zuhant a fejére. Már akkor is merényletről, a papok által feltüzelt fanatikusok gyilkossági tervéről beszéltek, s maga az író is egyik levelét „Egy gyilkos és rágalmazó jezsuitához” intézte, aki arra biztatja tanítványait, hogy öljék meg a szabadgondolkodó írót. Mindezek után ez a feltevés nem lehetett egészen alaptalan. Ugyanezt a jezsuitát, Nicolas Hérault-t, a Clermont-kollégium tanárát a párizsi bíróság felelősségre is vonta, mivel rendjének morális kazuisztikája alapján azt tanította, hogy bűn nélkül megölhetjük a rágalmazót, ha másként nem tudunk ellene védekezni. Azonban Frédéric Lachévre, aki 1920 táján, Cyrano főbb műveinek kritikai kiadását gondozta s levéltári kutatásai alapján az író életét is megírta, és aki különös módon egyesítette magában egyrészt a polgári tudós szinte aggályos pontosságát, másrészt a szabadgondolkodók iránt érzett meghökkentő ellenszenvét, Lachévre nem hisz a merényletben, s ehelyett azt gondolja, hogy Cyrano régi betegsége a baleset idején, vagy valamivel később már az író agyát is megtámadta. Akármi okból is történt, a Holdbéli utazás szerzője fiatalon halt meg, harminchat éves korában, 1655-ben.

Regényes élet, érdekes ember, de ez az ember és ez az élet harmonikus egységet alkot. Cyrano egyénisége látszólag ellentétes vonásokat mutat: bohém és tudós, katona és filozófus, érzelmes barát és irgalmatlan ellenfél. Ez a kalandor és már-már cinikusnak tűnő lélek végletesen érzékeny volt, s a mindennapos szokások, a megmerevedett formák és beidegzett előítéletek szintjénél mélyebben akarta megragadni az emberi kapcsolatokat; s minden szertelenségén, hetvenkedésén és arcátlanságán túl, küszködő, nyomorúságos életének nemegyszer romboló hatásán túl az őszinteség szándékát, sőt a tisztaság vágyát is kitapinthatjuk életében, s érezzük, mint ahogy Rostand Cyranója, ő is a nagy és szép gesztusok bűvöletében élt, ha nem is abban a leegyszerűsített s kissé vérszegény formában, ahogy a népszerű tragikomédia a századvég ízlésének és nyárspolgári romantizmusának szellemében mutatja. Cyrano hűséges barát, s szeretteiért életét is kockáztatja, de egy semmiség is elég, hogy odaadó ragaszkodását éppolyan heves gyűlölet váltsa fel. Orvosát (mert szegénynek nagyon is szüksége volt orvosokra) sosem akarta kifizetni; valósággal bujkált előle, sőt még ki is csúfolta; a szolgálókat viszont, akik apját halála előtt ápolták, és akik semmit sem kereshettek rajta, fölös bőkezűséggel jutalmazta. A társas illemmel, a jó modor előírásaival, a szokványos lovagiassággal sohasem törődött sokat, de mindenekfelett tisztelte az igazságot, a szépséget és a szabadságot. Ha egyszer valami újat fedezett fel egy munkában, írja a hűséges Le Bret, „mindig azt mondta, hogy ez éppen olyan jelentős kincs, mint akár új földrészek felfedezése”. Ezt az újat akarja ő is olvasóinak átadni, minden veszéllyel, üldözéssel és fenyegetéssel dacolva. S ha meggondoljuk, mily elővigyázatosan hangsúlyozta Gassendi vagy Descartes a hit tiszteletét, csak azért, hogy kutatásuk belső szabadságát megőrizhessék; ha olvassuk, hogy La Mothe Le Vayer mily politikus óvatossággal fogalmazta meg tudós dialógusait, akkor látjuk csak, milyen kockázatot vállalt Cyrano az igazságért. Amiről szabadgondolkodó társai csak baráti összejöveteleken szóltak, s műveikben csak nehezen tapintható célzások formájában fejeztek ki, mindarról ő nyíltan szól és a Holdbéli utazásban a tudományos ateizmusnak valóságos programját tárja elénk.

Ez a sokoldalú, színes, ellentéteiben is gazdag egyéniség mindenekelőtt alkotó, vérbeli író, aki nagyon jól ismeri és becsüli a szavak művészetét.

Mindig is helyesen cselekszünk – írja öntudatosan –, ha helyesen szólunk.

A kezdődő racionalizmus büszke optimizmusa ez, s változatlan vonás Cyrano nagyon is változó életében. Irodalmi hitvallását egyik barátja, Le Royer de Prade Költői műveihez írt előszavában fejti ki:

A század ízlése, mondja, csak az ízetlen dolgokat szereti, a csattanókban megnyilvánuló tűz viszont igaz érzéseket tükröz. A költészet a képzelet gyermeke, s ahogy kifejezésében, ritmusában és rímeiben eltér a köznapi beszédtől, tartalmában is különböznie kell a szokottól.

Cyrano maga is a csattanók, a kihegyezett és hatásos fordulatok költészetét művelte, s stílusa, ahogy Charles Sorel, a kor kritikusa megállapította, „a kifejezések kettős értelmével játszik”. De versei, bármily lendület, képgazdagság és hajlékonyság is van bennük, ma már inkább témájukkal, az akkori életet megvilágító nyíltságukkal, s nem költői szépségükkel hatnak. Igen sok levelet is írt, amelyeknek erőteljes, lávaszerűen ömlő nyelve tudatos ellentétet mutat a mind egyöntetűbbé váló s fegyelmezett klasszikus prózával, de végsőkig fokozott metaforáikat, az egész világot átfogó szimbolikájukat a mai olvasó már nehezen tudja követni.

Két színdarabját ezzel szemben alig érintette az idők múlása. A Felsült tudálékos hőse, mondottuk, Cyrano volt iskolaigazgatója, s a nagyképű professzor mellett a nagyzoló katonát, az olasz komédia e másik tipikus alakját is megtaláljuk ebben a vígjátékában. Lám, a mester és tanítványa, mondhatná a rosszmájú olvasó, de Cyrano nyilván nem önmagát rajzolta meg a csodálatos kalandjaival dicsekedő hadfiban. Valami természetfeletti bőség, a rabelais-i stílusra emlékeztető áradás jellemzi ezt a vígjátékot, s a bolondos ötletek, vaskos tréfák és groteszk jelenetek sodra ellenállhatatlan lendületet ad a műnek. Tudjuk, Molière Cyranótól kölcsönözte egyik legmulatságosabb jelenetét, a Scapin furfangjainak híres gályaepizódját, és a szállóigévé vált, „Mi az ördögöt keresett azon a gályán?” a Felsült tudálékosban hangzott el először.

Agrippina halála témájában és felfogásában a Cyrano által annyira csodált Tristan L’Hermite Seneca halála című tragédiájára emlékeztet, de, mondja Antonie Adam, a 17. század irodalmának legjobb mai ismerője,

bármilyen erőteljes is Tristan műve, Cyranóé oly magasan áll felette, mint egy lángeszű alkotás egy tehetséges alkotás felett.

Az indulatok és szenvedélyek meg-megújuló összecsapása végletes feszültséget teremt a darabban. Cyrano elvet minden klasszikus mértéket, és ha olykor túloz is, lélegzetelállítón izgalmas jeleneteket mutat be. A tragédia tulajdonképp egy összeesküvés drámája, de nem szokványos összeesküvésé, mert a pártütők legközvetlenebb törekvése, hogy egymást veszejtsék el.

Az utolsó jelenet csodálatos tömörsége – írja Adam – egyedülálló a francia tragédia történetében. De a darab felfogása eltért a szokványos gondolkodástól, s legalább két vakmerő rész is van benne: az istenek kicsúfolása, s az az állítás, hogy a halállal minden befejeződik… Ezért a tragédiát betiltották, és az ortodox kritika megtagadta e remekműtől azt a helyet, amelyet megérdemelt volna, s ma is megérdemelne.

De igazi halhatatlanságát Cyrano két regényének, elsősorban a Holdbéli utazásnak köszönheti. Mind a kettő a szerző halála után jelent meg, a Holdbéli utazás 1657-ben, A Nap államai és birodalmai 1662-ben, de csak megcsonkított formában, mivel Le Bret, akire. Cyrano kéziratait bízta, a vallásellenes részeket elhagyta vagy legalább tompította. A Nap államai és birodalmai kézirata elveszett, de a Holdbéli utazásnak két kéziratát is megtalálták a párizsi, illetve a müncheni nemzeti könyvtárban, s a század elején Németországban, majd 1921-ben Párizsban az eredeti szöveg is megjelent.

A két regény képzeletbeli utazás, az a műfaj, amelyet Morus Utópiája és Campanella Napállama máris népszerűvé tett. A fantasztikus útleírást már az ókor is ismerte, de a nagy felfedezések korában, amikor a Föld képe megváltozott, és az emberek látóhatára egykettőre kitágult, amikor új népekkel együtt új szokásokat és erkölcsöket is megismertek, olyanokat, amelyek nemegyszer homlokegyenest különböztek az addig egyetemes érvényűnek vélt keresztény erkölcsi felfogástól, ez az irodalmi forma is új jelentőséget kapott: a fennálló társadalom szatírája lett, s ugyanakkor egy eszményi társadalom álomképe. De nemcsak az óceán végtelenje mögött terülő földrészek, hanem maguk a csillagok is közelebb kerültek az emberekhez. A nemrég felfedezett távcsövek többek közt azt is megmutatták, hogy a Hold nem az a fénylő, sima, változhatatlan égitest, aminek addig tartották. Nem meglepő tehát, hogy az emberek képzelete valósággal csapongani kezdett. Sorel Francion című regényében már 1623-ban így ír:

Azt hiszem, a Holdban is van világ. Azok a foltok, melyeket telített korában az arcán látunk, nyilvánvalóan földrészek, s ott is vannak barlangok, városok, erdők, szigetek… fénylő részei pedig megannyi tengert jeleznek, amelyek világosak lévén, a tükör üvegéhez hasonlóan a Naptól kapják fényüket… A mi Földünk viszont ennek a másik világnak a Holdja.

Maga Gassendi is felveti a kérdést, vannak-e élőlények a Holdban és más csillagokban, és az érvek és ellenérvek felsorolása után arra a következtetésre jut, hogy vannak. Az angol John Wilkins [1614–1672; angol püspök, tudós, a Royal Society egyik alapítója. – A szerk.] pedig 1638-ban és 1640-ben két értekezésében is bizonygatta, hogy a Holdban is élnek emberek és mi is eljutunk oda egy nap. Ez a Wilkins nem fantaszta, hanem az angol egyház prelátusa, s a matematika és mechanika neves tudósa. Egy másik angol, Francis Godwin [1562–1633 – A szerk.], ugyancsak anglikán prelátus, 1638-ban regényt írt Az ember a holdban címmel, melynek francia fordítását Cyrano is olvasta, s a regény hősét, a spanyol Gonzalest a maga művében is szerepelteti.

De Cyrano ennyi előzmény után is újat és eredetit tudott adni. A Holdbéli utazás nem pusztán csak útiregény, hanem filozófiai regény is (s ezen a téren Voltaire remekműveinek távoli, de nem méltatlan hírnöke). De bármily jelzőt teszünk a regény szó elé, a Holdbéli utazás mindenekelőtt regény, amely érdekes helyzeteket, változatos alakokat és mulatságos kalandokat sző egybe. Játék és találékonyság, bizarr furcsaság és mély meggyőződés találkozik minden lapján. Mi is érezzük mint mulathatott az író, mikor a bibliai csodákat a maga leleményével is megtoldja, hogy annál nevetségesebbé tegye őket. S nem Voltaire-re kell-e megint gondolni, mikor ájtatos hangú iróniáját olvassuk; amikor például az alkirállyal együtt méltatják „a jezsuita atya buzgalmának szép példáját”; vagy amikor a regény végén arról szól, hogy Isten

csak azért nem küldte el (a holdbéli embereknek) az evangéliumot, mivel tudta, hogy visszaélnének vele, s e keménységük miatt aztán még súlyosabb büntetést érdemelnének a túlvilágon?

De említhetnénk a földi Paradicsom poétikus rajzát is, vagy akár a Galilei-per szatíráját. Az álom, az irónia és az éles értelem e hármas egybefonódása Eluard-t, a költőt is olyannyira megkapta, hogy a regény több oldalát is idézi A múlt költészetének élő antológiájában.

Ugyanakkor a Holdbéli utazás páratlan ismeretterjesztő mű is. Cyrano nemcsak arra ügyel, hogy az elmélyedő részeket mulatságos kalandok váltsák fel, de még a tudományos elméleteket is sok leleménnyel mutatja be. Amikor például az űr létezését bizonyítja (tudjuk, ez a kor egyik nagy tudományos problémája, s például Descartes és Pascal ellentétének is egyik formája), amikor a Föld forgásáról vagy az érzékelés magyarázatáról szól, általában Gassendi tanítását követi, de mesterének nehézkes és bölcseleti terminusokkal túlterhelt stílusát feloldja, a kérdéseket egyszerű formában, de a lényeget megőrizve fejezi ki, s mindig talál valami színes, érzékletes vagy akár meghökkentő képet a probléma szemléltetésére. Gondoljunk csak a hallás magyarázatánál a kis lantos alakjára, vagy a folyóra, amely akaratától, de nem a körülményektől függetlenül hajtja a malmot vagy mozgatja az órát.

Az erkölcsi problémák felvetése viszont csak merészségében eredeti. Cyrano persze a renaissance természetimádatának örököse, s akárcsak Rabelais, ő is a természetes életért harcol, de általában megelégszik azzal, hogy a földi szokások ellentétét mutassa meg a Holdban. Így hát a szabad szerelem uralkodik a Hold boldog világában, s a nő akár a hatóságnál is bepanaszolhatja azt a férfit, aki tartózkodó vele szemben; a megtartóztatás nem dicséretes, hanem egyenesen bűn, s a nemi szervek képmásait nyilvános tisztelet övezi; ugyanott a gyermekek parancsolnak a szülőknek, hiszen az a fiatalos erejük és lendületük többet ér, mint az öregek élettapasztalata, amely megannyi gyávaság és megalkuvás összegezése csupán; a békés halál és a tisztes temetés a legsúlyosabb csapás, mellyel a bűnösöket sújtja a bíróság. Hogy értsük mindezt? Talán valami megkésett kamaszos túlzásnak, de amely mögött a képmutatás ádáz gyűlölete rejlik és őszinte törekvés is a természetesebb emberi kapcsolatok megteremtésére. S nem önmagát mentegeti-e Cyrano a démon szavával:

Tudom, az igazságnál jobban kedveztem a gyermekeknek, s őket védve talán a magam lelkiismerete ellen is szóltam.

De mivel meg akarom törni azt a gőgöt, amellyel egyes apák kicsinyeik gyengeségét kihasználják, úgy kellett cselekednem, ahogyan egy hajlott fát is kiegyenesítenek: addig húzzák a másik oldalra, míg csak a két görbület egyetlen egyenessé nem válik?

De Cyrano regénye mindenekelőtt engesztelhetetlen és harcos állásfoglalás az egyházi hatalom és a skolasztikus világfelfogás ellen. S ha témáinak a bőségét nézzük: geocentrizmus és a Föld keringése; a vallásos és filozófiai antropomorfizmus; a vallás keletkezése és fennmaradásának oka; isteni csodák; a lélek halhatatlansága, emberi és állati lélek; az élőlények folytonossága a legparányibb állattól az emberig; a szellem és a test elválaszthatatlan kapcsolata; a világ teremtése és az anyag örök volta, s mindezek betetőzéséül az ateizmus meggyőző elmélete: a problémák oly sora ez, amely csak a 18. század materialista filozófiájában virágzik ki teljes gazdagságában, s már Cyrano is olyan érveket talál, amelyeket a nagy enciklopédisták is változtatás nélkül használnak fel: Diderot is például Cyrano okfejtését ismétli, mikor a valószínűségszámításra alapozza a világ kialakulásának elméletét, vagy amikor Pascal híres fogadását cáfolja. Így lett Cyrano a francia 18. század egyik legjelentősebb előkészítője, azé a századé, amelyet Michelet, a nép történésze, az igazi „nagy századnak” nevez, így kapcsolódik az emberi haladás állandó áramlatába, s ez adja meg időszerűségét a mai olvasó számára is.

Pierre Gassendi
Forrás

Cyrano de Bergerac: Holdbéli utazás (Les Estats et Empires de la Lune). Fordította, a tanulmányt és a jegyzeteket írta Szávai Nándor. Illusztráció Csernus Tibor. A magyar kiadás Les oeuvres Libertines de Cyrano de Bergerac, Paris, Librairie Ancienne Honoré Champion, 1921 alapján készült. Budapest: Magyar Helikon, 1962. 111–125. p.