Az asztrológus és az űrhajós

Schiller Róbert

1995-ben – Között címen – új rovat indult a Természet Világában. Mottóként Arisztotelész egy megjegyzése szolgált: „…tévednek azok, akik szerint a matematikai tudományok semmit sem mondanak a szépről vagy a jóról”. A Között rovatban két éven át olvashattuk Schiller Róbert esszéit a humán és reál kultúra kapcsolódási pontjairól, felületeiről. Az írások szerzője most pihen, de reméljük, nem kell sokáig várnunk rovata újjáéledéséig. Az alábbi írás az „első sorozat” záró darabja, amelyet a Szerző és a Szerkesztőség szíves engedélyével közlök. – A szerk.

szóelválasztás

„Csillagok közt fényességes csillag” – írja a névtelen énekszerző Szent László királyról a 15. században, és azóta csillaggal kirakva a magyar költészet ege. Leírás, kép, hasonlat, metafora: nincsen olyan stilisztikai alakzat, amely meglenne csillagtalan.

József Attila, egyebek mellett szorgalmas tanulója mesterségének, tizenhat éves korában Petőfi hangján szól a csillagokról:

Fönn csillagok vannak fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra,

hogy két évvel később már Adyt visszhangozza:

Vizes, vak szemmel csillagokba,
Rossz, messzi csillagokba nézni…

De még ugyanebben az évben megszületik a szonettkoszorú, A kozmosz éneke, amely némi szecessziós cicomákkal ugyan, de már a költő saját hangján jelenti ki:

Kerengő bolygó friss humussza lelkem

és

Komor bolygóm a legszebben lobog.

Ebben a versben nem nézi a csillagokat. Azonos velük. Sokáig ebben is marad a viszonya hozzájuk.

Tizenkilenc éves korában Szegeden, az egyetemen lesz szorgalmas tanuló. Szabolcsi Miklós könyvében olvashatjuk, hogy milyen naiv tudásvággyal esik neki a tanulnivalóknak. Bölcsész létére számos egyebek mellett felveszi Ortvay Rudolf előadását az Anyag korpuszkuláris elméletéről és Kiss Árpádét az Atomok és molekulák szerkezetéről. Hogy ezekből mit hallgatott, mennyit értett, nem tudhatjuk – írja Szabolcsi. Hogy Ortvay mit adhatott elő, azt viszont sejteni lehet.

Egy évvel vagyunk de Broglie-nak az elektron hullámtermészetéről írt cikke után, egy évvel Heisenberg, Born, Jordan mátrix-mechanikájának, két évvel Schrödinger hullámmechanikájának megjelenése előtt. Ilyesmikről tehát hogyan lehetett volna szó. Azokat a korai próbálkozásokat azonban, amelyeket utóbb egy ismert német tankönyv modellszerű, naiv kvantummechanikának nevezett, vagyis a Bohr–Sommerfeld-modellt és következményeit, már nagyon is ismerhette a kiválóan tájékozott, korszerűen gondolkodó Ortvay. Ha a költő figyelt, nagy szerencséje volt – ez volt az utolsó lehetősége annak, hogy ne matematikai modellt, hanem szemléletes képet adjon a mikroszkópos világról.

Novobátzky írta egyszer, hogy Bohr megállapításai, tételei ha idejüket múlták is, valahogyan fennmaradtak a fizikusok, még inkább a fizikát tanulók közgondolkodásában. A Bohr-modell, a bolygópályákat idéző atomi elektronhéjak… milyen vonzó, analógiánál is többet sugalló kép. Mi a Naprendszerben és bennünk számtalan parányi naprendszer!

Azt hiszem, nagyon ősi gondolatnak örülhetett a szegedi egyetem hallgatósága. Ez minden asztrológia alapvető elképzelése ember és világ viszonyáról. Nem a színes mellékletekben megjelenő heti jóslatokra gondolok persze, hanem például Paracelsusra. Aki ilyeneket ír:

Az emberben is úgy van az ég és a levegő, mint kívül.

Meg azt:

[A Teremtő] bezárta az ember bőrébe mindazt, amit magába foglal az ég is.

Vagyis az ember belsejében éppen úgy futnak a csillagok, mint az égen, bennünk járnak a bolygók, bennünk húzódik a Tejút meg az Állatöv… az ember mikrokozmosza pontos képe, hű megismétlése a külső makrokozmosznak. Paracelsust említettem, de hivatkozhattam volna az ókoriakra, az etruszkokra is – nagyon régi, közös vélekedése ez az emberiségnek. Amivel biztosan nem azt akarom mondani, hogy Bohr csillagjós volt, vagy hogy Ortvay babonaságokat tanított. Azt már inkább, hogy a Bohr-modell máig tartó, nagy hatásában szerepet játszhat az is, hogy ősi húrokat pendít meg mindannyiunkban.

Azt, hogy József Attilára ez a kollégium hatott-e, és hogyan hatott, nyilván nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy nagyon szerette a csillagokat (a szót is: legalább hatvan versében szerepel), és hogy igen gyakran gondol rájuk úgy, mintha az ő saját testébe lennének zárva. Példa erre temérdek.

– minden szervem óra,
mely csillagokhoz igazítva jár.

Vagy a csodaszép szakasz:

S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag.

Nem jelenik meg mindig ennyire nyilvánvalóan ez a meggyőződés, de tetten érhető mégis a versben. A filológia régen kimutatta egy sokat idézett, enigmatikus sor eredetét. „A semmi ágán ül szívem” – ez Csokonai egy verséből, a természettudós Dr. Földiről írt töredékből való. Ott azonban világosan asztronómiai a tartalma. Az égből néz le távcsővel a vers hőse:

Látod-e melly kicsiny itt a föld […]
[…] lógg a nagy semminek ágán.

A költő szíve az űrben lebegő földgolyó.

Mintha a rejtélyes, szürreálisnak tetsző sorral éppen objektívebbé válnék a képzelet. Ez a folyamat, az asztrológiai képalkotás természettudományossá, sőt műszakivá válása (számomra nagyon is meglepő módon), úgy tetszik, a pálya végén, a Flóra-versekben erősödik fel. Űrutazás – mi, mai televízió nézők kicsit nehezen helyezkedünk bele a harmincas évek elképzeléseibe, várakozásaiba. Almár Iván baráti segítségét kértem, hogy megtudhassam, mit olvashattak, gondolhattak akkoriban az űrkutatásról az emberek. Persze, legelőbb Verne járhatta. Aztán Wells: marslakókról, holdutazásról szóló regényei már a múlt század végén, századunk elején megjelentek magyarul. Alekszej Tolsztoj egy regényét is kiadták nálunk, ez állítólag nem egyszerűen marslakókról, hanem a Marson megvívott győztes proletárforradalomról szól. A téma népszerű lehetett (nem az interplanetáris osztályharc), mert még a háború alatt is jelent meg ilyen tárgyú regény, Barsi Ödön csapnivaló munkája. És akadt tudományos munka is: Ortvay 1928-ban egy csillagászati almanachban írt a bolygóközi közlekedés kérdéséről. (Említett erről akár egy szót is négy évvel korábbi egyetemi óráin?)

Csodálkozni tehát nem kell azon, hogy József Attila eszét külön, szívét külön megjárta az űrutazás – reménye? Mélységes pesszimizmusa inkább. Hiszen

Zsoldos a férfi, a nő szajha,
szívüket el nem érhetem


A megbántott Föld ha kihül
ég Flórám és szívem szerelme.


és ha csak pislog már a Nap,
sarjaink bízóan csacsogva
jó gépen tovább szállanak
a művelhető csillagokba.

A sarjak, meglehet, bízóan fognak csacsogni, a költőnek azonban nincsen csacsoghatnékja; az egész versben embertársainak „felfújt” gonoszságától szenved, és már abban sem bízik, hogy sütni fog rá a Nap fénye.

Számol ezzel a gondos elme.

Azzal, hogy a Naprendszerben sincsen maradása.

Néhány nappal később azt írja Flórának:

…Tán örülnék
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek
mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat…

A szerelemtől is elhagyott, a szerelmet is elhagyó ember készül így „az űri szemlére”; a vers végére sikerül csak visszajózanítania magát:

Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom…

Hogy végül belső és külső világot, mikrokozmoszt és makrokozmoszt együtt lásson a rendkívül igényes formájú, síri humorú, rejtett irodalmi utalásokból és nyíltan idézett fizikai tételekből építkező halálvers, a Költőnk és kora. A versben a semmi szállong, de a világ nekivág a jövőjének „a táguló űrben lengve”. (Azt is tudta, hogy tágul?) A csillagzatokkal együtt halad minden: „A naprendszer meg a börtön”. A léleknek így jó oka van a búcsúra:

Űr a lelkem. Az anyához
a nagy Űrhöz szállna, fönn.

A test pedig, a világ teste és a költőé, örvendezik a saját pusztulásán:

Lágyan ülnek ki a boldog
halmokra a hullafoltok

És aztán már csak egyetlen szó, az is a Napról: „Alkonyúl”. Elme tisztábban nem válhat a világtól.