Rabelais

Németh László
A Tizenhatodik század című tanulmány „Rabelais” című fejezete
orvoslás, enciklopédizmus, Rabelais
szóelválasztás

Aművészetnek és tudománynak is vannak gátszakadásai; mi magyarok már megértünk egyet-kettőt vagy talán most is épp ilyesmit érünk meg. Amivel másutt már foglalkoznak s amivel mi még nem foglalkozunk: egyre hatalmasabb nyomást tart fönn, míg Dévénynél vagy másutt betör valaki az új idők új dalaival.

Azt az árvizet, amelyből Rabelais tajtékos feje oly poseidoni kedélyességgel emelkedik ki, a világtörténelem egyik legemlékezetesebb gátszakadása bocsátotta Franciaországra. VIII. Károly rést nyitott az Alpokon, de a résen nemcsak az ő Bajard- és rablóhadserege indult Olaszországba, hanem Olaszország is Franciaországba. Nemcsak Olaszország, hanem a föléledt Görögország is. Ariosto,a Plutarchos,b Lutherc és Gutenbergd egyszerre csaptak a Sorbonne országára, úgy hogy a húszas-harmincas évekre, nyilván kedélyesebb dolog volt tengeri istennek lenni, mint Noénak.

Rabelais nem volt gyerekember, amikor a gátszakadás elérte. Ott született Touraine-ben, az ország szívében, az érintetlen francia középkorban; bortermelők fiából franciskánus barát; volt harmincéves, amikor az új műveltségére adta a fejét. Az elkésett szerelmek a leghatalmasabbak s Rebelais bizonyára egyike azoknak a művelhetetlen művelődőknek, akik ízlésük és érzékeik mélyén sosem válhatnak egész otthonosakká abban, amit szenvedélyük annál mohóbban akar meghódítani. A negyedik könyvben szó van egy amiens-i barátról, aki Flórencen a nyársforgató boltokat követelte. Szép dolog az a sok ház, mondta lelkesedő barátainak, de Amiensben ekkora úton legalább tizenkét nyársforgatót találtam volna. Nos, ez az amiensi barát ott motoszkál Rabelais kultúrdühében is; nagyon sokat élt nyársforgató boltok táján, ahhoz, fogy Firenzében igazán meghonosodhasson.

De talán épp ez a művelhetetlenség volt Rabelais szerencséje: Isten őrizz, hogy Villonnak ez a nagy ismerője megjelenése évében olvasta volna Ariostot. Csak szívja ő fel azt a szívós vidéki Franciaországot, amely nem vesz tudomást néhány főúr és papi fejedelem italomániájáról; ezektől az ízektől lesz ő erős és makacskodó alany az oltás idején, ez a harminc év táplálja a művelődésnek azt a barbár mohóságát, melyre sosem képesek a vérükbe ivódott műveltség fiatal-fonnyatag renegátjai. Képzeljünk el egy Móricz Zsigmondot, aki harmincéves korában a legelkeseredettebb enciklopedizmusra adja (tudja adni!) a fejét s miután még vériben a sók is az alföld izét hordják, mint valami óriás nekihasal, hogy az Európában megnyílt új forrásokat kiszürcsölje. Valami ilyen alakja volt Rabelais a francia reneszánsznak.

  • aLudovico Ariosto (1474–1533) – itáliai költő, író. Latinul is írt.
  • bPlutarkhosz (Plutarchos) (46–120) – görög író, filozófus.
  • cMartin Luther (Márton) (1483–1546) – német pap, a reformáció elindítója, az evangélikus (lutheránus) vallás megteremtője.
  • dJohannes Gutenberg (1397 k.–1468) – német nyomdász, a szedésnyomás feltalálója.

Jellemző, hogy a tudománynak ez a telhetetlen éhese, aki a görögtől a matematikáig mindent végigfalt, elsősorban orvosnak tartotta magát. Akkoriban az orvostudomány még nem gubózódott rá az emberi testre; az orvos csakugyan a természet tudósa volt, titkos boncolások mestere, bűvös hatású növények gyűjtője, aki Pliniusábóle épp oly jól ismerte a fantasztikum állatait, mint a szülőföldjén élőket. A színes adatok tudósa volt az orvos s a szökött barát, akit a hellenizmus eretnekségéért üldöztek rendtársai, miután évekig kalandozta a tudományokat és fakultásokat, tulajdonkép a vérében élő hagyománynak szolgáltat elégtételt, amikor a montpellier-i egyetem orvosprofesszora mellett köt ki. Az ízlelhetőnek és tapinthatónak a szeretete veszi át a vezénylést az ő enciklopedizmusában, nyársforgató enciklopédia ez, a tárgyi világ érzéki illatában fürdő.

  • eGaius Plinius Secundus (23–79) – római természettudományos író, a Naturalis Historia szerzője.

Már negyven éves, Lyonban, az olasz és francia műveltség cserepiacán doktorkodik, tudós könyveket fordít és népszerű kalendáriumokat készít, amikor egy olyan könyv írására vállalkozik, melyben a kalendáriumok olvasói éppúgy megtalálják a maguk szórakozását, mint a tudósok. Valószínű, hogy ez a könyv a Pantagruelf első része volt, egy óriáskirályfi diákévei és első hadi dicsősége s csak utóbb, a sikeren szottyant kedvvel, írta meg Pantagruel apjának, Gargantuánakg a történetét, amely megint csak, egy óriáskirályfi diákévei és első hadi dicsősége. A filológiai érveknél fontosabbak a lélektaniak. A Pantagruelen érezni, amint az írói eszme begyújt, a szerző fölfedezi, hogy mibe fogott; a Gargantuában a tudós már nekibátorodott, a népkönyvben nagyobb helyet kap a tudományos ember boldogítás, Gargantua nevelése sokoldalúbb, mint fiáé s a humanista kolostor, melyet a „hős” János barát részére építtet, az egész rabelais-i mű legmagasabb dombján áll. A másik két könyvből, mely évtizedekkel később, sötétebb években jelent meg, eltűnt ez a kolostor s megakadt a pedagógia és életmód forradalmába vetett hit. Pantagruel bolond ezermesterének házasság előtti habozásai és értekezései s Pantagruel „kerek asztalának” utazása a szent Palack jóshelyéhez új hangulatú mű, a régi szereplőkkel, míg az apokrif ötödik könyvben egy hugenotta lopja be tőrét a Rabelais köpenye alá.

  • fPantagruelfrancia népnyelv Mindent Szomjazó, Mindent Szomjassá Tevő
  • gGargantuafrancia népnyelv Tág Torok

A Gargantua előszavában szerzőnk a gyógyszertárakban látható dobozokhoz hasonlítja művét, melyekre hárpiák, szatírok, szarvas nyulak, repülő bakok s más torz figurák vannak festve, melyek az embert nevetésre késztetik, de ha kinyitjuk, finom gyógyszer van bennük, ámbra, ammónium és balzsam. Ez a hasonlat nem rossz s annál jellemzőbb, mert az irodalom általában nem patika s az irodalmi művek nem tréfás dobozok, amelyekbe gyógyszereket rejtenek. Az ilyenféle patikárius-furfangnak igazán a Rabelais skatulyafestő-jókedvére s pedagógus-lelkesedésére volt szüksége, hogy a tizenhatodik század legnagyobb francia remekművét hagyja ránk.

A nadrágnak van egy kényes része, amelyet a régi franciák braguette-nek neveztek. Azt hiszem kevés szó van, amely Gargantua és Pantagruel történetében oly sűrűn fordulna elő, mint ez. A braguette-nekh és csatolt részeinek mindig megvolt a maga irodalma, sőt mondhatjuk kultúrája, de nem mindig volt ez a kultúra olyan nyílt, fesztelen s föl az udvarig bevett, mint szerzőnk hazájában egész a tizenhetedik századig. Rabelais éppoly hatalmas hagyományban dúskál, midőn a braguette „naiv eposzával” népesíti be dobozait, mint Aristophanes,i amikor Homerosj isteneivel komáz. Az emberi természetet meg lehet osztani Apollo és Dionysos közt, de meg lehet osztani a süveg és a braguette közt is. S Rabelais, aki tudja, hogy a süvegnek nagyon sokféle neve van, aszerint amint király, főpap, vitéz, köteles barát vagy paraszt hordja, míg a braguette közös s a legáltalánosabban emberi; dobozán e braguette-természetnek veti a csalétket. A gyomortól lefelé eső zsigerek ritkán beszéltek s hahotáztak olyan fesztelenül (hozzá a legkeresztényibb francia királyok által pártfogolt könyvben), mint ezeknek az óriás királyoknak a történetében, akiknek hatalmas testében a fényes ész és meleg emberség alatt még otrombábban éreztethették hatalmukat. Úgy emlegetik Rabelais-t, mint a trágárság netovábbját. De nyers humorából hiányzik az a nyúlós nyegleség, amely a trágárságot sértővé teszi. A zsigerek élcelődnek itt és nem az élvezet. Egy agglegény mulattat egy agglegény nemzetet, amely szinte szűzies durvasággal tartja számon alacsonyabb ösztöneit, de csak használja az amonyokat s nem szokott össze velük az inyencségben.

  • hbraguette, brayettefrancia | mai jelentése (nadrág)hasíték, slicc. | gatyapőc. · A gatyapőc számtalanszor szerepel Rabelais könyvében. Magyar elnevezése megtévesztő, minthogy a nadrághoz tartozott, bár rendszerint más színű szövetből készült. Félgömb alakú, olykor halcsonttal merevített, vászonból, posztóból varrt zacskó volt, melyben, a divathoz híven, a férfiak nemi szervüket tartották. Fiatalemberek a világoskék és rózsaszín selymet kedvelték, gavallérok a vérvörös bársonyt, özvegyemberek, a gyász jeléül, fekete gatyapőccel jártak. A gatyapőcöt, mint ahogy a korabeli festményeken látható, rendszerint a szükségesnél jóval nagyobbra szabták; divat volt, hogy az ember a kedvesének szánt ajándékát például ritka déligyümölcsöt gatyapőcéből szedte elő az ebédlőasztalnál. A feltűnő ruhadarab vég nélküli tréfálódzásra és számtalan, botrányos történetre adott alkalmat. – Faludy György jegyzete.
  • iArisztophanész (Aristophanes) (Kr.e. 450 körül–Kr.e. 385 körül) – görög költő.
  • jHomérosz (latinosan Homeros) (Kr.e. 8. század) – görög költő.

Ilyenek a Rabelais dobozai s ilyen sípon játszanak a doboz szatírjai. De az ámbrán és balzsamon is ott tapad ezeknek a szatíroknak a szaga. Rabelais nemcsak a braguette-legendáiban agglegény, hanem a süvege alatt is. Öreg diák, akinek a boldogság állandó és sokoldalú ismeretszerzés s Theleme-ben, a „csináld amit akarsz” feliratú kolostorban tulajdonkép a Louvre-t építi fel a (megfelelő braguette-pavillonokkal kibővítve), a képességek tornacsarnokául. A „tudás boldogít” igéje senkinek a szájáról sem harsogott olyan öreggyermeki bizonyossággal, mint az övéről. Az embernek az élettől elsősorban egy lexikont kell kicsikarni; ami mint hulló tény, véletlen hallomás verődött elé, szedje fel, akaszkodjék bele, rendszerezze – tudja, amit lát s őrizze meg, amit láttak. Az ész éppúgy megjutalmaz az állandó foglalkoztatásért, mint a gyomor alatti zsigerek a az együgyű braguette és változatos lexikon tiszta örömein felnőtt embereknek, meglátja akárki, a társadalma is tiszta s egyszerű lesz.

Ha Rabelais egyik ihletője a braguette, a másik kétségkívül a lexikon. A lexikon, amely ebben az időben háromszorosára dagadt s nem volt még megírva. Művének nincs olyan pontja, amelyre ő egy lexikon-cikket be ne tudna illeszteni. Pantagruel utazásának első oldalaira például a következő cikkeket csúsztatta be: egyet a festményekről, egyet Achilles életének grög forrásairól, egyet a kaméleonról, egyet a galambpostáról, egyet a tarande nevű fantasztikus állatról, egyet a Veneris vers szerelemkeltő hatásáról, egyet arról, hogy a birka testrészei mire használhatók, egyet a talus játék eredetéről. A harmadik könyv négy utolsó fejezetében Pantagruelion néven a kendert írja le, megszégyenítve a legtárgyilagosabb természetrajzkönyvet s zamatosságával összecsordítva szájunkban a nyált. Roppant szereti a felsorolásokat. Többoldalas szótárban közli, hogy milyen könyvek voltak találhatók egy párizsi könyvtárban, vagy hogy mit áldoztak a Gastrolatres-ok az ő Ventripotent nevű istenüknek. A folyó prózában is szívesen vonultatja fel egy-egy állítmány vagy tárgy mögött az összes elképzelhető szinonimákat, a hatás komikus, de a felsorolással egy tudományparcellát jár körül. Ahogy ő a francia tájszólásokat végigbeszélteti, fölér egy tájnyelvészettel s míg nyelvi bukfenceket hány, a francia nyelv hatalmas szószedetét mutatja be. Egy-egy alakjába a természetes emberismereten túl, tömérdek tudományos ismeret van beletömve; a foglalkozás műszavai ott röpködnek a figura körül s egy-egy szónoklat vagy párbeszéd egyszerre zárja le emberi portréjukat s nyitja meg mesterségük kellékes tárát.

A vaskos élccel keveredő szakismeretnek megvan a maga ősi tolvajnyelve. Csak medikus-éveimre kell gondolnom s tanárokra emlékszem, akik a corpus cavernosumrólk beszélve a férfihallgatók röheje közt üldözték ki előadásukról a medikákat. Rabelais-ban sok van ebből a nyers professzori (vagy diák) humorból s ha Panurgel záróizmainak az elgyengüléséről beszél az ágyúszó következményeképpen vagy azt, amit meg kellene jegyezni, „bevési agya hátsó gyomrába”; gólya-korom jut eszembe, amikor udvarlásunkban is ott kísértett Toldtm atlasza s friss ismereteinkkel fűszereztük avítt vicceinket. Rabelais számára sokkal nagyobb újság korának a tudománya, semhogy ebben a tolvajnyelvben öregségére is örömet ne talált volna.

  • kcorpus cavernosumorvoslás barlangos test
  • lPanurgefrancia, népnyelv az Agyafúrt
  • mCarl Toldt (1840–1920) – Anatomischen Atlas für Studierende und Ärzte. (Első kiadás: Bécs, 1919.)

Ha a bolond shakespeare-i értelemben bolond, kiválóságát nem sületlenségeinek és nem bölcsködéseinek köszönheti, hanem az ő bolond módszerének, mellyel a sületlenséget és bölcsességet, mint egy rázókeverék folyadékjait egymásba rázza. A költő szeme a földről az égbe villan; a bolondnál maga a föld villan bele az égbe, a bolondság a bölcsességbe; vagy ha a csörgősipka alatt egy Rabelais „kerek tanultsága” (enciklopédiája) ül: a braguette a lexikonba. Rabelais-nak a bolondi módszere is durva, szinte (játszunk a szóval) szűzies; nem őrli művészi virslimasszává a braguette-jókedvét s a vagdalt lexikondarabkákat, hanem nyersen, szemmel látható kockákban vágja őket össze, ahogy a debreceniben látható. Rabelais a burleszk elképzelhető legönkényesebb hentese. Hatalmas következetes az önkényességben. Néhány fejezetével olyan közhangulatot teremt, hogy a legvakmerőbb ugrás sem lökheti túl a mű határain. Swiftnéln szinte be van szelídítve a valóságba a fantasztikum, Aristophanes, mint láttuk, az ötlettel fejleszti. Rabelais-hoz képest, akinél pillanatonként változik a fantasztikum foka (úgy, hogy a fantasztikum lüktetéséről lehetne beszélni, ha nem volna ez a lüktetés, egész önkényesen kalimpáló), ők óvatos realisták. Pantagruel az egyik fejezetben akkora, hogy otthonosan járkál Párizs utcáin s labdázik a játszótereken; egy másik fejezetben nyelve alatt fedelet talál egy hadsereg s kiadós vizeletéből özönvíz támad. Aszerint, hogy a barátai közt békésén mulat, vagy a kőbe öltözött dypsodiai óriásokkal küzd, összemegy s földuzzad; – életszükségletei hol emberire apadnak, hol az akók és rőfök számlehetetleneibe vesznek, országa majd Chinon alatt, majd a világ végén van. Ahol a méretek így változnak, ahogy a szerző jókedvének más-más fokát kapcsolja be; a tanítói lelkesedés foka is szabadon változhat a mű bármelyik pillanatába. Rövid fejezetei csaknem mindig új hangot ütnek meg; önállóak mint egy anekdota vagy egy lexikon-fejezet; amikor végükre értünk lélegzetet veszünk s mint vadászvizsla gazdájára, érdeklődve nézünk fel mesterünkre: na most merre futtatsz. Nem annyira művészi ez a módszer, mint hatalmas. Egy Pantagruel rúgott itt be görögök borától vagy egy új Aristoteleso állt be pantagruelistának.

  • nJonathan Swift (1667–1745) – angol író, költő, anglikán pap.
  • oArisztotelész (Aristoteles) (Kr.e. 384–322) – Athénben élt filozófus, Platón tanítványa.

Közmegállapodás, hogy Rabelais drámai. Mi, akik olyan keveset tudunk a drámáról s valamivel mégis csak többet Rabelais-ról, fordítsuk meg a meghatározást s mondjuk azt, hogy a dráma rabelais-i. Olyanféle játék ez, mint amikor Rabelais „teste coupée”p helyett „coupe testée”-t mond! A braguette költészetében, melyet trágárnak tartanak, mi valami durva tárgyilagosságot találtunk. Az ösztön, mely tudja mit akar s nem hígítja fel magát tétova érzelmekkel, biztos vegetatív alap az ember alatt, a cselekedetek gyorsak, érthetők, határozottak. Egy lexikonlapnak, melyet Rabelais írt, szintén sok előnye van egy tanulmány fölött, amelyet Montaigneq írt; elsősorban, hogy állít és nem okoskodik. Egy író, aki minden gyökérbe beleharapott s szereti az állításokat és felsorolásokat, hű lesz a konkrét világhoz s nem fogyhat ki az élet színeiből. Az ivók mondásai, minden körítés, jegyzet nélkül, a Pantagruel három oldalán keresztül: fölér egy holland festménnyel, amelyről a színeken túl a pohárcsörgés is hallik. Az az önkényesség, mellyel Rabelais földje az égbe villan, nem tűri meg a tétovázást. A vadászeb gazdájára néz s a gazda nem állhat tétlen; vagy lövésre szegzi a puskát vagy elhajít egy hantot vagy megzörgeti a kukoricát. Csupa ösztön, szín, mozgás – cselekedet és valóság. „Drámai?” Szó. De ha azt mondjuk, rabelais-i, megmondtuk azt is, miben nem drámaiak mindazok a drámaírók, akik érzelegtek, okoskodtak és haboztak.

  • pteste coupée, coupe testéefrancia szójáték fejetlen a mester, mesteri a fejetlenség
  • qMichel Eyquem de Montaigne (1533–1592) – francia író, moralista.

Miután a dráma fogalmát ilyen szépen átpantagruelizáltuk, az volna hátra, hogy a boldogságról is kikérjük az öreg Gargantuának vagy Panurgenek, a csavargó enciklopedistánakr a véleményét. Ők természetesen azt felelnék, hogy nincs boldogság, csak a pantagruelizmusban. Aki nem fertőzi meg ösztöneit érzelmeskedéssel, eszét a világ (hogy az opportunizmusróls se feledkezzünk meg: Isten világának) megismerésére fordítja, vérmérsékével túlteszi magát a sorbonneisták, a szerzetesek és birkakereskedők rendjén s a jókedv állandó mozgását veri fel maga körül: az pantagruelista és boldog. A pantagruelizmus a dagály vallása. Az ember életének az a célja, hogy dagályban legyen; a dagály átvisz a boldogtalanság kőfalán, amelyen az apályban levő lelkek megakadnak. Az igazi drámai hősök akkor is boldogok, ha meghalnak; az érzelmes regények vagy kolostorok hősei akkor is boldogtalanok, ha összeházasodnak vagy üdvözülnek. Rabelais-nál úgy az óriások, mint a poitouiak, amaurotok, papomaneok és papofigue-k stb. közt kétféle ember van: boldogok és boldogtalanok, olyanok, akik nevetnek és nevettetnek s olyanok, akiket kinevetnek.

  • renciklopédisták – a felvilágosodás 18. századbeli harcosai, a természettudományos alapú francia enciklopédia kiadói.
  • sopportunizmuslatin elvtelenség, megalkuvás.

A rabelais-i dagály természetesen elsősorban a Rabelais-é; de aztán a francia középkoré is, melynek nyársforgató hagyományai folyton ott lengtek szimatoló orra és ízek felé meredő érzékei előtt; – a gátszakadás koráé, mely mint ár a malmot, hajtotta eszét, képességeit s nem tűrte, hogy egy ilyen derék elme és mozgékony vérmérsék ebben a jól indult században munka nélkül maradjon. Rabelais utalásainak, színeinek, szótárának egy része elveszett számunkra, de még ahol nem is egészen értjük, ott is ember és természet nagy bőségét érezzük; az újabb irodalomban talán egy mű van, amelyhez az övét hasonlítani lehet: Joyce Ulyssese.t

  • tJames Joyce (1882–1941) – ír származású angol író, költő.

Gargantua és Pantagruel első kiadásaiból lyoni kereskedők szerint több fogyott el két hónap alatt, mint a bibliából kilenc év alatt. De a Biblia bosszút állt szegény Pantagruelen. Két év sem telt el s megjelentek Kálvin Instituciói. Az egyik agglegény-könyv után a másik agglegény-könyv. A Gargantua humanista kolostorával szemben felépült Genf s a „csinálj, amit akarsz” bölcsek számára szabott feliratára konokabb kapukról nézett vissza a tízparancsolat. A Pantagruellel tartó tudósok, főurak, főpapok, királyok elhalnak, lecsúsznak. Szegény Rabelais fiatalkorában kalandozott, de öregkorára hányódik. A türelem korának, mely Panurge-ön mulatott, vége s a meudoni plébános joggal dohog a démoni Kálvinu ellen; győztes riválisát szidja.

  • uJean Calvin (Kálvin János) (1509–1564) – francia származású svájci vallásújító. Fő műve az 1536-os Christianae Religionis Institutio (Szenczi M. A., A keresztyéni religiora való tanítás, 1624).
François Rabelais
(1494–1553)
francia író, orvos, humanista.
(Musée de Versailles, France)
Forrás

Németh László: A minőség forradalma I. Európa. Második kiadás. Budapest: Magyar Élet Irodalmi Kiadóvállalat, 1942/43 telén. 115–121. p.