A valóság és a költészet a Madame Bovary-ban

Rab Gusztáv
Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
Flaubert, Bovaryné, Rab Gusztáv, Nyugat
szóelválasztás

Az írói aszkézis példájaképpen szokás emlegetni, hogy öt évig íródott a világirodalom egyik legtökéletesebb alkotása, a Madame Bovary. Egy kopaszodó, harmincéves férfi négy évi külföldi bolyongás után hazatért szülővárosába, Rouenba. Elsétált a Hôtel-Dieu előtt, ahol apja harminc éven át igazgató főorvos volt, barangolt a Szajna-parton és elnézte a folyót, amely

hol szennyes sárgán, hol violakéken folydogált rácsozatai és hídjai között.

Utoljára rápillantott a parton guggoló munkásokra, amint a folyóban mossák felsőkarjukat és a gyapjúkötegekre, melyek padlásablakokból kinyúló póznákon száradtak. Itthon volt megint Olaszország antik kincsei, Egyiptom kőarca, Karthágó romjai és Kis-Ázsia szennyes tarkasága után. Rouenból mindjárt továbbutazott egy közeli faluba, Croisset-ba, ahol özvegy anyja élt.

Mi történt a hazatérés első néhány hónapja alatt? Ez a legmélyebb és legizgatóbb titok ennek az embernek az életében, aki most ötéves önkéntes remeteséget vállalt. Öt év múlva, pontosan 1856. október 1-én a Revue de Paris-ban megjelent első regényének néhány fejezete: Madame Bovary, mœurs de province. A regény születésének körülményeit elhomályosították a későbbi események. Alig fejeződött be a regény a Revue de Paris-ban, az írót, a szerkesztőt és a nyomdászt bíróság elé állították. Az erkölcspörből botránypör lett, amely Lamartine jóslata szerint felmentéssel végződött. Gustave Faubert-t felmentette a francia bíróság az erkölcstelenség és a vallásgyalázás vádja alól, Pinard államügyész vádjai összeomlottak. A valóság és a költészet vívott csatát a pör során az emberi képmutatással és Flaubert a vádlottak padján gyakran úgy érezhette, mintha a vádló Pinard államügyész helyén Homais úr, a patikus ülne, a Madame Bovary egyik legmesteribben megformált alakja, a hazug képmutatás és álerkölcsiség örök típusa. Nagy elégtétel volt Flaubert-nek, hogy amíg a regényben Homais úr diadalmaskodott s megkapta a becsületrendet, addig itt a tárgyalóteremben a vádló államügyész személyében alulmaradt.

Lehetnek-e egyáltalában ellenfelek? Hiszen együtt, közös erővel semmisítették meg az államügyész vádjait. Flaubert-nek a pörben nem volt szüksége arra a mentegetőzésre, hogy amit írt, maga a megtörtént valóság volt. A költészet maga annyira valóság, mint amennyire a valóság költészet tud lenni. Sénard, volt igazságügy miniszter, Flaubert ügyvédje vetette csak oda végső érvként védőbeszédében, hogy Bovaryné, Bovary úr, Léon, Rodolphe, Homais és a többiek valóban éltek, részben még élnek és csakugyan úgy éltek, ahogy Flaubert keltette őket életre a Revue de Paris hasábjain. S a felmentő ítélettel a való-költészet és a költői-valóság nyerte el örök diadalát anélkül, hogy tisztázódott volna, vajon a kettő ugyanaz-e. Bármennyire kettőjük közös győzelme volt 1857. február 7. a Palais de Justice termében, bármennyire együtt küzdöttek a hazug képmutatás vádoló és erőszakolt paragrafusai ellen, mégis különböznek egymástól. S hogy a valóság és a költészet viaskodni is tud egymással, vérezve, fájón és kétségbeesetten, ezt Luigi Pirandello mutatta meg azóta, legszemléltetőbben tíz szereplőjével, aki keres egy szerzőt. A költött alakok néha igazabbul élnek, mint a valódiak.

A költészet és a valóság az alkotás lázában vívja meg örök harcát s az eredmény, maga az alkotás – önmagában és önmagáért felelős. Így felelős még a Pinard-féle vádakkal szemben is. És az a néhány hónap, amely Flaubert külföldről való hazatérése után következett, a normandiai Croisset falu remeteségében, a Madame Bovary születése titkának szempontjából ép azért a legizgalmasabb, mert Emma akkor kezdte meg csatáját Delphine-nel, Bovary úr Delamare-ral és Homais úr Leroux-val. Az emberek, akikről a regény szól, akkor cserélték el valódi nevüket a költött nevekkel. Az irodalmi kutatók kíváncsian kérdezték: mi maradt meg Bovary Emmában abból az Adalphine-ből, aki a valóságban volt?

Amióta szorgalmas irodalmi kutatók kétségtelenül megállapították, hogy Bovaryné tragikus vágyódásainak a színhelye a Rouentól tizennyolc kilométernyire lévő Ry falu volt, azóta egyeztetni lehet az évszámokat és dátumokat. A regényben szereplő Yonville-l’ Abbaye falu nincs és nem is volt. Ez költött falunév. A valóság Ry. De mindaz, amit Yonville-l’ Abbaye-ről írt Flaubert, pontosan ráillik Ry-re. Völgykatlanban fekszik, amelyet a Rieule habjai öntöznek. Ma sem lehetne tökéletesebb tájleírást adni Ry-ről, mint amilyet Flaubert írt Yonville-l’ Abbaye-ről.

A kis folyó, amely a völgyet keresztülszeli, két nagyon különböző részre osztja a földet. Balra minden csupa növényzet, jobbra minden szántóföld.

Aki Ry-be érkezik, ma is látja, mennyire különbözik egymástól a Rieule két partja.

Ry nagyon közel van Croisset-hez, ahol Flaubert a regényt írta. Némelyek tévesen azt állítják, hogy Flaubert kilenc évig dolgozott a Madame Bovary-n. Ezek az öt évhez, ameddig a regény írása tartott, hozzászámítják a négy évet is, amit az író külföldön töltött. Amióta bizonyos, hogy a regény szereplői Ry-ben éltek, többé nem vitás, hogy Flaubert hazatérése után még nem tudta, mi lesz a regény, amelyet meg kell írnia. Még kábult volt az úti élményektől, s bizonyára habozott Afrika és a francia vidék között, melyik nagy inspirálót válassza előtt. Afrikát-e, mely a Salammbô megírására késztette, vagy Normandiát, ahol fiatalságát töltötte, a mœurs de province-t? Megpihenve croisseti birtokán, egy sápadt, vézna kisleányt talált a háznál. Alice-Delphine Delamare-nak hívták. Tizenegy éves, árva gyerek volt, akit Flaubert anyja könyörületből vett magához.

A Salammbô megkezdett oldalait Flaubert félredobta. Emiatt a kislány miatt…

Így kapcsolódik a költészetbe a valóság: a találkozás Croisset-ben a kis Alice-Delphine-nel, aki a regényben a kis Berta, akit Bovary úr anyjához vitték az apa halála után. Az öreg Bovary asszony egy év múlva meghalt,

egy távoli rokon vette magához a kisleányt. Ez a rokon maga is szegény és Bertának egy gyapotfonóban kell dolgoznia, hogy megkeresse kenyerét…

Flaubert 1847-től 1857-ig járt külföldön. Egy irodalomtörténész szerint

az irodalomnak akart élni, de mielőtt munkához látott, előbb útra kelt.

Mindez, hogy irodalomnak élni és munkához látni, nem ment olyan egyszerűen. Flaubert-nek találkoznia kellett az árvával, hogy megszülessen „a vidéki erkölcsök” nagy témája. Itthon értesült mindarról, ami a kis Berta szüleivel történt. A ry-i temetőben Bovaryné és Bovary úr síremlékén a halál dátuma bizonyítja, hogy Bovaryné öngyilkossága és egy év múlva Bovary úr különös halála ép azalatt történt, amíg Flaubert külföldön járt. Szó sem lehet tehát arról a feltevésről, hogy Flaubert-t már külföldi útján foglalkoztatta a Madame Bovary témája.

Az a roueni újságcikk, melyről irodalmi iskoláskönyvek úgy emlékeznek meg, hogy belőle tudta meg az „esetet”, nyilván később akadt a kezébe. Nem véletlenül, hanem adatgyűjtései során, mert Flaubert minden dokumentumot keresett, így az esetről szóló újságtudósításokat is kutatta utólag.

Nem a kis árva szomorú helyzete s talán nem is az anya öngyilkossága rendítette meg Flaubert-t. Jól ismerte Bovary urat, aki ugyan tíz évvel idősebb volt nála, ismerte a szép, fehérbőrű, vékony, barna asszonyt is, aki mérget ivott, mialatt ő az egyiptomi királysírokat tanulmányozta. Tudta, hogy Bovary úr szorgalmas, igyekvő, de nagyon közepes orvos volt, akinek felesége öngyilkossága után egy évre volt szüksége, amíg valamennyire meg tudta érteni a halál okait. Jól emlékezett rá most, amikor a ry-i temetőben már Emma és Bovary úr sírján is zöldellt a gyep, igen, az ő apja nevelte és tanította a félszeg orvostanhallgatót, miután a diák a döntő vizsgán megbukott. Flaubert apja a rueni Hôtel-Dieu igazgató-sebészfőorvosa volt és egykori iskolatársa Pierre Delamare-nak, Bovary úr apjának. Ez a Delamare katonaorvos volt, de meg kellett válnia a hadseregtől. Mesnil-Esnard-ban telepedett le sikertelen üzleti vállalkozásai után és itt nevelte fel fiát, Eugène-t: Bovary urat. Később Rouenba küldte és orvosnak taníttatta. Az öreg Flaubert kötelességének érezte, hogy barátja nehéz felfogású fiát pártfogásába vegye. A Hôtel-Dieu-ben dolgoztatta egy évig, míg végre „officier de santé” lett Eugène-ből. Flaubert anyja is barátkozott Eugène anyjával. A két család jól ismerte egymás dolgait. Nagyon érthető hát, hogy Eugène halála után Flaubert asszony magához vette a kis árvát.

Így lett Eugène Delamare-ból Charles Bovary és Delphine-ből Emma: Bovaryné. Maga a valóság, amely csak Flaubert gazdagító és termékenyítő lángelméjével szélesedhetett ki a falusi erkölcs megrázó erejű freskójává, nagyon egyszerű. Egy szorgalmas roueni irodalomkutató, Georges Dubosc vette magának a fáradságot és kikutatta a regény minden szereplőjének valóságos életét. Aki pedig Ry-ben járt, mint ezeknek a soroknak az írója, maga is megtalálta és láthatta a regényhősök életéről szóló írásos dokumentumokat.

Az történt, hogy ez az Eugène Delamare nevű fiatal orvos megtelepedett Ry-ben, miután Achille-Cléophas Flaubert támogatásával elvégezte a roueni orvos-iskolát. Meg is nősült és feleségül vett egy nála négy évvel idősebb csúnya nőt, Louise Mutal-t. 1837 novemberében meghalt az asszony, aki különben is beteges természetű volt. Eugène megvárta a gyászév leteltét s azután megkérte a közeli Blainville-Crevon nevű faluban lakó Pierre-Jean-Baptiste Couturier egyetlen leányának, Delphine-nek a kezét. Az esküvőt 1839. augusztus 10-én tartották meg Couturier tanyáján. Delphine tizennyolc éves sem volt, amikor Eugène mint a feleségét hazavitte őt Ry-be és megkezdődött az egyhangú falusi asszonyélet. Ry-ben sok mindent fecsegtek arról, hogy Delphine megcsalja Eugène-t. Szenvedélyei végül is adósságokba kergették s egymásután érték a megalázások. Végre 1848. március 7-én a környék legszebb asszonya huszonhét éves korában és kilenc évi házasság után megmérgezte magát. Eugène majdnem megőrült a fájdalomtól. De nem volt elég, hogy meghalt a felesége, hanem odaveszett az is, amit eddigi munkájával szerzett. Több, mint egy évig küszködött még. Próbált felejteni, próbált szabadulni felesége adósságaitól, de egyik sem sikerült. Pletykák és előkerült levelek felesége hűtlenségeiről adtak hírt neki és fájdalmát még jobban növelte, hogy most Delphine halála után derült ki: az asszony nem volt hű hozzá. Végül sem bírta tovább. A halotti bizonyítvány szerint Eugène Delamare 1849. december 18-án ismeretlen mérgezésben meghalt.

Ennyi történt. Delphine: Bovaryné, Eugène: Bovary úr.

Most érthető csak igazán, miért írta öt évig Flaubert a Madame Bovary-t. Ry-ben, Rouenban, Blainville-Crevon-ban és a környéken felkeresett mindenkit, aki ismerte Eugène-t és Delphine-t. Heteket és hónapokat töltött Ry-ben. Hallgatta Leroux patikus fejtegetéseit életről, halálról és politikáról s ez a Leroux lett a regényben Homais úr. Kifaggatta Thérain apót, az „Hirondelle” nevű delizsánsz tulajdonosát, akinek a regényben Hivert apó nevet adta. Beült az „Hirondelle”-be és vitette magát Ry-ből Rouenba és vissza azon az úton, amelyet a szerelmes Léon kedvéért annyiszor tett meg Emma. Úgy tett, mint egy mai riporter, aki a „mérgezési eset” után minden részletet és minden lelki rugót ki akar nyomozni. Igazi riportermunkával töltötte Flaubert azt az öt évet, amely végül is a tökéletes alkotást eredményezte. Némely esztétikus úgy képzelte el ezt az ötévi munkát, hogy Flaubert órákig vagy talán napokig töprengett, hogy például chevalier-t vagy cavalier-t írjon, amikor erre a szóra Rodolphe-nak, az első szeretőnek a jellemzésénél szüksége volt. A Salammbô-t is évekig írta, de itt sem a megírás foglalta le idejét, hanem – amint Sainte-Beuve-vel és Froehner-rel, a Revue Contemporaine szerkesztőjével folytatott vitalevelezésekből kiderül – elolvasta mindazt, amit a tudomány Karthágó múltjáról és történetéről összehordott, beleértve az Académie des Inscriptions minden kiadványát. Kár, hogy valaki Sainte-Beuve példájára nem támadta meg Flaubert-t egy-két tévedés miatt Rouen vagy Ry topográfiáját illetően. Flaubert válaszleveleiből kiderült volna, hogy a postakocsitól és a Homais-patika berendezésétől kezdve a roueni szerelmi-szálloda szobájának leírásáig mindenütt hajszálpontossággal ragaszkodott a valósághoz.

Georges Dubosc szorgalmas kutatásai óta az, aki Rouenban és Ry-ben jár, bármilyen könnyen találja is meg a regény hőseinek nyomait, mégsem tudja pontosan különválasztani a valóságot a költészettől. A kettőnek lángelméjű keverődése adta a Madame Bovary-t. Csak néhol akad egy-két momentum, amely a valóságos élet és a regény eseményei között ellentmondásként jelentkezik. Aki Ry-ben járt és részletesen áttanulmányozta Delamare és felesége életéről szóló írásos dokumentumokat, a regénnyel a kezében könnyen megállapíthatja azt a pontosságot és lelkiismeretességet, amellyel Flaubert ragaszkodott Delamare-ék életének naptárszerű mozzanataihoz. A Madame Bovary-ban ritkán történik utalás az évekre. Egy bejegyzés áll ott, ahol Flaubert leírja Ry-t és a környéket.

Egészen 1835-ig Yonville-nak (Ry) nem volt járható útja, de ebben az időszakban megcsinálták az úgynevezett fő mellékutat…

Ezzel sejteti Flaubert: 1835 után történt, hogy Delamare-Bovary feleségével együtt Ry-be költözött. Minthogy az anyakönyvi bejegyzés szerint, amelyet Ry-ben mindenkinek megmutatnak, 1839 augusztusában történt a házasságkötés, nyilvánvaló, hogy a regényben szereplő 1835-ös évszám teljesen megfelel a valóságnak. Ekkor kövezték a főutat és amikor Bovary úr Ry-be vitte feleségét, akkor már kész volt az út.

Ellenkezik azonban a valósággal, hogy a regény néhány első fejezete egy másik normandiai faluban, Tostes-ban játszódik. Ez a falunév költött. A regény szerint első feleségével Tostes-ban élt Bovary úr és egy ideig ugyanitt lakott Emmával is. Első felesége Tostes-ban halt meg, a szeplős, „hideglábú” Aloisie. Ezzel szemben a valóság az, hogy az első feleség, aki 1837. november 12-én Ry-ben halt meg az írásos bizonyítékok szerint, a ry-i kis temetőben pihen, közvetlenül a második feleség, Bovaryné mellett. Hogy mi oka volt Flaubert-nek arra, hogy a regény nyitányát nem Ry-ben, illetve Yonville-ben játszatta le, ez ma is rejtély. Bizonyos, hogy Eugène Delamare, miután nagy nehezen elvégezte Rouenban az orvosi iskolát, rögtön Ry-ben foglalta el a körorvosi állást, itt vette el első feleségét, Aloisie-t, itt temettette el őt és itt házasodott meg másodszor is. Itt szenvedte végig feleségének öngyilkosságát és a halál után következő gyötrelmes esztendőt. Itt vette be az ismeretlen mérget, amelyről a regényben nem is történik említés. Bovary úr tehát szomorúvégű orvosi pályáját Ry-ben kezdte és Ry-ben végezte is be. Valószínű, hogy Flaubert azért találta ki Tostes falut, azért helyezte ide Bovary első házasságát, hogy ezzel is megnehezítse a regényben szereplő személyek felismerését és Emma sóvárgásain át rajzolja meg Ry képét.

Azzal, ami a valóságban történt, ez a legszembeötlőbb momentum ellenkezik. A Madame Bovary a képek csodálatos sorozata. A nyarat felváltja dús, sápadt színeivel az ősz, az őszt követi a fagyos tél, amely bezárja a kis lakásba Bovarynét, majd Hivert, az öreg postakocsis ismét vidáman fütyörész, amikor jön a tavasz… Nem lehet ellenőrizni, hány év telt el Bovary úr és Emma házasságkötésétől Bovaryné öngyilkosságáig. A valóság adataiból derül ki, hogy a regény második része, amely tulajdonkép maga a regény, tíz év eseményét foglalja magában. Kilencévi házasélet Emma öngyilkosságáig és még egy esztendő, amikor Bovary úr lemegy a kertbe és beül a sátor alá a padra…

A vadszőlővel befuttatott rácsozaton keresztülsugárzik a nap és a szőlőlevelek árnyéka rajzolódik a homokra. A jázmin illatozik, az ég kék, a virágzó liliomok körül kőrisbogarak zümmögnek és Bovary úr alig tud lélegzeni…

Este hét órakor a kis Berta fel akarja költeni apját. Bovary úr halott. Az orvos felboncolja a holttestet és nem talál semmit…

A jázmin és a liliom nyáron illatozik s itt megint szembetalálkozik a valóság a költészettel. Eugène Delamare 1849. december 18-án, tehát télen halt meg. Flaubert itt nem ragaszkodik a valóság naptárához, de amikor Emma halálát írja le:

Szép idő volt. Olyan csípősen hideg, tiszta, szép idő, amilyeneket csak ilyenkor márciusban látni, amikor a teljesen fehér égbolton vakítóan fénylik a nap tányérja.

Emma 1848. március 7-én osont be Homais úr patikájába és tömte szájába a fehér port.

S ki ne emlékezne a regény utolsó akkordjaira, amikor Homais úr sírfeliraton töri a fejét. Géniuszt akar tanácsolni Emma síremlékére, fáklyával a kezében, vagy azt akarja, hogy a sírfelirat ezzel kezdődjék: Állj meg, vándor… Bovary úr végül is ezt a sírfeliratot fogadta el: Amabilem conjugem calcas! A roueni temetőben, ahol csak úgy szabad járni, hogy az ember kezében tartja a Madame Bovaryt s csendesen olvassa Flaubert leírását a templom mellett levő kis temetőről, ez a felírás áll Bovaryné fehér márvány sírkövén:

Mme Adelphine-Véroni Delamare
17 février 1831. – 7 mars 1848.
Amabilem conjugem calcas!

Ez az Adelphine-Véroni Delamare fakult név idegenül mered a síremlékről a temető látogatójára, aki érzi, hogy Bovaryné az igazi… Igazibb minden írásos dokumentumnál, olyan igaz, amilyen igaz tud lenni a költészet, amely meghódítja a valóságot. S a valóság nem a ry-i sírkő, amely Delamare asszony emlékét hirdeti, hanem a könyv, amely halhatatlanná tette Bovary Emmát.

Szerző

Rab Gusztáv [Rohoska József] (1901–1963) – író, újságíró.

Forrás

Nyugat 1929/21.