Először Paul Valéry naplója miatt kerestem meg. A Füzetek számos részlete beleillett Ponticulus Hungaricusba. Somlyó, aki Kossuth-díja révén tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának, megengedte a könyv matematikához, fizikához és biológiához kapcsolódó szövegrészeinek másodközlését. Eközben, szóba került a matematikához való viszonya…

Valéry azt éli át a tudatosságnak legmagasabb fokán, amit Rimbaud az elhallgatással fejezett ki, Mallarmé pedig azzal, hogy „a vers infinitezimális számításaiba” merült a nyelv limesein (valahol ott, ama „áttetsző birodalom határain”, ahol az Eupalinosz Szókratésze szólal meg, „eltávolodva a többi árnyaktól”)

— A matematikával én teljesen normálisan úgy kapcsolódtam, ahogy mindenki, aki iskolába jár. Nem gimnáziumba, hanem az úgynevezett reáliskolába jártam [állami Bolyai főreáliskola, Budapest, V. Markó u. 20. — A szerk.], amelyben a matematikának és általában a természettudományoknak nagyobb szerepe volt, mint például a szemben levő híres Berzsenyi Gimnáziumban, ahol görögöt is tanítottak. Nálunk éppen azért nem, mert mi viszont ábrázoló geometriát tanultunk. Én nem vagyok, és nem voltam — egyáltalán, még az iskolában sem voltam — jó matematikus, most már egyáltalában nem vagyok semmilyen, szinte már számolni sem tudok, de akkor azért engem nagyon érdekelt a matematika. Különös módon — és ez egy kicsit az érdeklődési formáimra, technikámra jellemző —, hogy miközben az egyszerű matematikai részeket se tudtam igazán jól megtanulni, amiket tanulni kellett a matematikaórán, a legjobban a korábban már említett ábrázoló geometria érdekelt, amit csak reáliskolában tanultak. Ezt az igazgatónk, Bozzay Zoltán tanította. Meg kell mondani, hogy rajzolni is rosszul rajzoltam, márpedig az ábrázoló geometria részben rajzból áll, hiszen a leforgatott képsíkokra kell rajzolni, mégis minden rajzot óriási becsvággyal készítettem el, miközben szakadatlanul elrontottam a tuskihúzással, de mindig megcsináltam, és mindig nagyon izgatott a dolog. Ábrázoló geometria csak a felsőben volt, tehát a negyediktől a nyolcadikig, és akkor már tudták az iskolában, nem is volt titok, hogy apám a neves költő, Somlyó Zoltán, és később meg már, amikor hatodikba meg hetedikbe jártam, az önképzőkörben irodalmárként nevem volt. Bozzay ezt tudta, és épp azért fel is figyelt rám, hogy én ilyen irodalmi családból, meg irodalmi velleitásokkal mégis a matematikának éppen ezt a szélső dimenzióját tartom érdeklődésem körében. Egyszer emlékszem, hogy el is fogott a folyosón és kérdezősködött, hogy vannak-e ezirányú terveim. Mondtam, hogy egyáltalán nincsenek ilyen terveim, csak ez érdekel. Azt gondolom, tudom, hogy miért érdekelt, mert általában ami érdekelni szokott a különféle tudományokban, amelyekhez nem értek, de valami mindig érdekel bennük, pontosabban azok, amik a költői vagy írói struktúrámhoz valamilyen módon kapcsolódnak, és az ábrázoló geometriában a leforgatott képsíkok, például a versfordítással óriási módon analógiába kerültek nálam. Úgy éreztem, hogy a fordítás, amely sohasem lehet másolata az eredetinek, annak leforgatása egy másik nyelv képsíkjára. Én amikor elkezdtem a költészetet, rögtön fordítással is kezdtem. Az iskolában franciát és németet tanultunk és a felsőben már versek is voltak a nyelv- és irodalomkönyvünkben. Azokat a verseket, amiket meg kellett tanulni könyv nélkül, legelőször néhány Heine-verset németül, egy Musset-t franciául, rögtön lefordítottam, mert annyira izgatott, hogy hogyan lehet lefordítani. Ezt borzasztóan analogikusnak éreztem a képsíkokkal és az ábrázoló geometriának avval az alsó szintjével, amit mi tanultunk, és amit én abból felfogtam.

Első óra mennyiségtan. Az irracionális egyenleteknél tartunk, de a múlt órán még nem fejeztük be. Felelés eshetősége 25—27 százalék. Ebben a kis százalékban szerepet játszik az a körülmény, hogy sokan még nem javítottak, s hogy Frőhlich megbízhatatlan jellemű, ingatag és gyenge akaratú ember, aki a múlt órán talán még maga is elhitte, hogy jövőre tovább magyaráz, és most egyszerre, szinte öntudatlanul feleltetni kezd. Az emberi lélek mélyén vannak ilyen kóros tünetek, amikkel számolni kell.

— Fröhlich [Károly — A szerk.] tanár úr nagy hírre tett szert, lehet, hogy a saját tudományával is, amit nem nagyon tudok, mert ő engem nem tanított, de a Bolyaiban tanított, és Karinthy híres könyvének a Tanár úr kéremnek egyik fontos személyisége és alakja, méghozzá megmaradt a saját neve: Fröhlich tanár úr. Karinthy — nálam sokkal előbb — ott járt iskolába, ott is érettségizett, a Fröhlich pedig nagyon sokáig tanított, öreg volt. Úgy tudom, hogy amikor én 1930-ban odakerültem, tehát elsőbe, akkor még egy nagyon rövid ideig tanított. Állandóan lehetett látni, mert a folyosókon nagy érettségi tablók voltak, és azok mindegyikén rajta volt a Fröhlich tanár úr. Ez főként akkor kezdett nekem nagyon feltűnni, amikor már a Tanár úr kéremet olvastam, és azonosítottam, hogy itt van a Fröhlich tanár úr, és megnéztem. Emlékszem még az arcára is, mert olyan sok kép volt róla: egy gömbölyű, szemüveges, kerek szemüvege is volt és kicsit kopasz volt azokon a képeken, amiket láttam. Őrá személyesen nemigen emlékszem.

Népszerű dolog félszeg figurát magunk elé képzelni, ha számtantanárról hallunk. Eszünkbe jut az elmaradhatatlan esernyő, melyet rendszerint ottfelejt valahol, a félretaposott cipősarok és a pecsétes kabát, a gondozatlan külső. Ez az előítélet éppoly helytelen, mint annyi más. Élő cáfolata a legtöbb számtantanár, de legigazibb cáfolója maga Kerékjártó professzor, ez a mosolygós, kisportolt fiatal tudós.

— Érettségi után kapcsolatba kerültem Kerékjártó Béla matematikussal, akinek előadásait hallgattam az egyetemen. Különös módon jutottam, juthattam el a Kerékjártó óráira is, aki projektív geometriát adott elő akkor, amikor én az egyetemen voltam. Csak úgy történhetett ez, hogy engem nem vettek fel az egyetemre, hogy finoman szóljak, származásom okából. Minden félévi kérvényemet azzal kaptam vissza, hogy „létszámfeletti”, miközben tudjuk, hogy a bölcsészeten egyáltalán nem volt létszám, annyit vettek föl, amennyit akartak, bölcsészetre bárki járhatott. Mert ha felvettek volna, és mondjuk magyar—francia szakra, amire, gondolom, akartam menni, mert ez azért reális lehetőség, akkor én nem jártam volna Kerékjártó óráira. Így viszont az egyetem autonómiájából a háborús időkben is megmaradt annyi, hogy akit nem vettek föl, az „vendéghallgatóként” járhatott egyes tanárokhoz, ha azoktól előbb engedélyt kért az óráik látogatására. Így aztán kedvemre válogathattam, mert úgysem volt semmiféle intézményes kapcsolatom az egyetemmel: sem tanár nem lehettem, sem nem abszolválhattam, de nem is kollokválhattam, csak járhattam. Meg kell mondani, hogy nem volt olyan tanár, akihez elmentem ezzel a kérelemmel, aki ne adta volna meg az engedélyt az órák látogatására. Kiváló tanárokhoz jártam: Horváth Jánoshoz, magyar irodalomra, Eckhardt Sándorhoz, franciára, Yolland Artúrhoz angolra, még Korniss Gyula kegyelmes úrhoz is, aki akkor a magyar parlament elnöke volt, és volt miniszter, filozófiára, tehát mindezeket hallgatgattam és megláttam egyszer csak az egyetem programjában, hogy Kerékjártó Béla a projektív geometriából tart előadást. No, azt se tudtam, mi a projektív geometria, most se tudom már, de rögtön fölkeltette érdeklődésemet, meg aztán érdeklődtem egy kicsit és megmondták, hogy ez valamiképpen az ábrázoló geometria része, vagy az ábrázoló geometria a projektív geometria része. Ekkor elmentem, és nagyon szorgalmasan jártam egy fél évig. Nagyon érdekelt, bár nagyon keveset értettem belőle egészen biztos, és ma már semmit se tudok belőle, egyetlen egyet kivéve. Ez a Möbius-szalag, ami nekem, mint alapvető metafora azóta is megmaradt és többször használtam is írásaimban.

A vers első szavát (Oh gondolataim) az utolsóval (az elmulás) egyetlen metafora bűvös köre zárja rövidre, a kör legkisebb varázsbontó (vagy áramszakító) megtörése nélkül. Tökéletes geometria. És tökéletes varázslat. De sajátos geometria. És ebben a sajátosságban áll a legfőbb varázslata. Ez a metafora kifordul önmagából, hogy önmagába újra visszatérjen, síkjait önmagán belül cserélve, körvonalát térbelivé változtatva —, kicsit úgy viselkedik, mint a projektív geometriából ismert Möbius-szalag.

— Emlékszem, Kerékjártó több hétig tárgyalta a Möbius-szalagot, mint ami a projektív geometriának az egyik emblematikus része, és ami az irodalomról akkoriban kialakuló elgondolásaimmal nagyon analogikus volt, metaforikusan, mert ez a két oldal, ami egy oldal, ez megint csak az egész költői masinériának és pláne a fordítói masinériának egy hallatlanul közeli és érzékletes emblémája, legalábbis úgy, ahogy én felfogtam. Lehet, hogy ahogy fel kell fogni a matematikában vagy a geometriában, úgy nem, de ahogy én felfogtam, úgy igen.

Möbius-szalag

Kerékjártó professzor látogatása, a szegedi egyetemről.

Vézna óriás, kétrét görnyedve fejezi ki irántam való tiszteletét. Fiatal. Nézem ezt a kifejezéstelen, analitikus arcot — a mélyfekete kis szemek tekintetét — és belemerülünk a szakmájába — az Analysis Situs-ba.

— Arra emlékszem körülbelül, amit Valéry ír, hogy vékony, magas, kicsit esetlen, mint a túl magas emberek mindig, és máris görnyedt hátú, pedig azt hiszem negyvenes éveiben volt és ugyanilyen hosszú az arca is, ovális, de ennél többet nem tudok. Beszéltem vele, mert alá kellett íratni a leckekönyvet, de ennél többet, nem, mert nem volt semmi ok, ürügy arra. Én még kérdezni sem tudtam volna tőle olyat, hogy magyarázza ezt vagy azt el nekem, mert annyira se értettem, hogy valamilyen magyarázatot kérjek. Később, lexikonokból megtudtam, hogy milyen fontos európai egyetemekkel voltak kapcsolatai, és előadója is volt más egyetemeknek. Magával Kerékjártóval személyes kapcsolatom nem is volt, de próbáltam figyelni rá, ennyit tudok mondani.

…Nem vagyok szakértője a matematikának, csak bámulója, boldogtalan szerelmese a tudományok legszebbikének.

— Nagy izgalommal vettem tudomásul, hogy az, aki nekem már akkor is a legfontosabb nem magyar költőm volt, Paul Valéry, akit elkezdtem ugyanabban az időben fordítani, amikor a Kerékjártóhoz jártam, hogy ő tulajdonképpen matematikusnak készült, és véges-végig fontos volt számára a matematika. Akkor még nem tudtam, de tíz, talán tizenöt évvel ezelőtt, egyszer csak megtaláltam Valéry hatalmas méretű naplójában, amit ő Füzeteknek nevez, franciául Les Cahiers de Paul Valéry, hogy Kerékjártóval kapcsolata volt. Kerékjártó mikor Párizsban járt, elment Valéryhoz, mert ő tudta, hogy Valéry kicsoda, ilyen értelemben is, és Valéry a Füzetekben több helyen is említette Kerékjártó látogatását. Abban a kis kötetben, amiben én a Füzeteknek egy nagyon-nagyon csekély részét lefordítottam magyarra, felvettem első látogatásának leírását. Nagyon érdekelt ez a kapcsolat és megint csak nagyon elevenné tette az emlékezetemet.

Valéry was greatly interested in the state of modern physics and mathematics, and through extensive reading and, often, personal acquaintances he became well versed in the work of such scientists and mathematicians as Maurice, duc de Broglie, Bernhard Riemann, Michael Faraday, Albert Einstein, and James Clerk Maxwell.

[Valéryt nagyon érdekelték a matematika és a fizika korabeli eredményei, ezért ezekről sokat olvasott, illetve gyakran személyes ismeretség révén szerzett jártasságot olyan tudósok munkáiban, mint Maurice de Broglie, Bernhard Riemann, Michael Faraday, Albert Einstein és James Clerk Maxwell.]

Encyclopaedia Britannica

— Aránylag kevés került bele a matematikai és természettudományos vonatkozású bejegyzésekből a Füzetek magyar kiadásába, csak hát arra gondoltam, hogy azért ez mégse fontos annyira. Ez a válogatás tizedrésze annak a válogatásnak, ami franciául nyomtatásban ismeretes, az 3000—3500 oldal, de az egésznek csak a századrésze. Azért az a harmincezer oldal, mégis elsősorban irodalomról, filozófiáról, meg képzőművészetről szól, és akik itt olvassák, azokat meg pláne ezek érdeklik. Meg még egy. Féltem is attól, hogy nem tudom helyesen alkalmazni a matematikai terminusokat, megtalálni a megfelelő nyelvi vonatkozásokat magyarul. Nem lehet lefordítani olyat, amit az ember nem ért, és amellett ez a könyv átlagos olvasóját se különösen érdekli.

Hogy ezek nem is egyszerűen „rájátszanak”, hanem — egész mást játszanak. A régi, annyiszor kipróbált és mégis mindig sikeres játékot. Az észrenemvevősdit. A láthatatlan embert. Ami abból áll, hogy éppen azt nem szabad észrevenni, aki abban a pillanatban épp a leginkább előtérben áll. Aki valamiért épp tündököl. A nap hősét kell sárba taposni. A csúcspontot, hogy úgy mondjam, a rekordot ebben akkor értük el (emlékszel?), mikor Bubát a leningrádi egyetem díszdoktorává választották, és egyidejűleg meghívták egy szemeszterre előadónak a Harvardra is, s az ezután esedékes összejövetelen egy teljes óra hosszat kibírtuk, hogy tudomást se vegyünk a boldogan és gyanútlanul érkező fiúról, mintha valóban láthatatlan volna, senki egyetlen olyan szót sem ejtett, egyetlen olyan gesztust sem tett, ami arról árulkodott volna, hogy méltóztatunk akár a legcsekélyebb figyelemre is méltatni az „élet királyának” (így neveztük a játék antihősét) jelenlétét. Hiába mondta el hetvenszer, külön-külön megpróbálkozva mindenkinél, a végén már a sírást is alig győző röhögéssel, hogy „ne hülyéskedjetek már!”, „na, most már igazán elég a marháskodásból!” …

— A másik fontos matematikus, akihez viszont nagyon is közöm volt, nem a matematikában ugyan, hanem a barátságban, ez Rényi Alfréd, aki gyerekkori barátom, sőt gyerekkori baráti körömnek az egyik legfontosabb tagja, és aki sajnálatos módon, nagyon fiatalon, ötvenéves korában, vagyis végtelenül régen meghalt, egészen hirtelen és tragikusan. Hát Rényi, azt gondolom egyfelől éppolyan zseniális volt, mint Kerékjártó. Na most, Rényiről meg kell mondani, hogy ha csak matematikus lett volna, lehet hogy akkor is jó barátunk, meg barátom lett volna, mert hiszen fiatal korban ismerkedtünk össze. Ennek a társaságnak — amelynek kis része még ma is létezik, és ma is összetart —, Rényi igazán fontos tagja volt. Ha csak matematikus lett volna, akkor talán kevésbé lett volna, mert ez inkább irodalmi érdeklődésű társaság volt, ellenben ő minden iránt nemcsak érdeklődött, hanem például nagyszerű zenész is volt, remekül zongorázott. Szombat esténként gyűltünk össze, és majdnem minden szombat esti találkozónkhoz hozzá tartozott, hogy Rényi zongorázik, és tudom, hogy a matematikai munkái közben is állandóan zongorázott. Imádta a zenét és nagyszerű, képzett zenész is volt, de az irodalomban is nagyon művelt volt és egyáltalában nem tudott róla kevesebbet mint mi. Mindenesetre ő és az ővele való barátság nekem nagyon-nagyon fontos, éppolyan fontos, mint Devecseri Gábor barátom, aki ennek a társaságnak másik fő alakja volt, és aki szintén éppolyan korán halt meg, vagy Karinthy Ferenc, vagyis Cini, ahogy ezt mindenki mondta. Már ő is hét éve halott. Ennek a társaságnak Rényi Alfréd, akit Bubának neveztek családjában és miközöttünk is, igazán a legfontosabb tagjai közé tartozott.

HIPPOKRATÉSZ: Szókratészem, te a vesémbe látsz, hiszen éppen a matematikáról akarok veled beszélni.

SZÓKRATÉSZ: Jól tudod, Hippokratészem, hogy én nem vagyok matematikus, miért hozzám jöttél hát, miért nem a nagy tudású Theodóroszhoz?

— Matematikáról Rényivel úgy általában nem társalogtunk, azt meg kell mondanom, de olvasni olvastam természetesen az Ars Mathematicat, meg még a másik két olyan könyvét is, amelyet a egyszerű halandók, vagy egy kicsit kevésbé egyszerű halandók is meg tudnak érteni. Azt azért ugyanúgy mint most, elmondtam neki, hogy 1942—43-ban Kerékjártót hallgattam. Rényi is nagyon nagyra tartotta Kerékjártót emlékeiben. Aztán később is beszéltünk róla, és a Möbius-szalagról is, de erre már nem emlékszem.

… te is sírtál és nevettél — ilyen vagy olyan okokból —, de sírásod és nevetésed fölött egyformán ott csillan a mosoly, mint valami matematikai állandó, fizikai invariáns, amely nem függ a körötte végbemenő folyamatoktól, mint lényed mágikus jele.

— Azt nem tudom, hogy mennyire gyakran használok írásaimban matematikai kifejezéseket, mert nincs ilyen statisztikám, de egészen biztos, hogy például a képsíkokat többször használom, és azért más dolgokat is. Nem hiszem, hogy azért ez különösen szignifikáns lenne, de talán többet használok, mint általában a költészetben, vagy akár a költészetről szóló írásokban használnak.

Lejegyezte és az idézeteket válogatta Visontay György