A tanköltemény az orvosi oktatásban

Dr. Schultheisz Emil
orvoslás, felsőoktatás, memorizálás, orvosegyetem, tanköltemény

toggle hyphenation

„Aut prodesse volunt aut delectare poetae”
[A költők vagy használni, vagy szórakoztatni akarnak]

Horatius: Epist. II. 3

Ars memorativa

A tanulás mind az ókorban, mind a középkorban a kéziratos tankönyvek csekély száma miatt nem kis mértékben memorizálás volt. Megkönnyítésére különféle irodalmi formákat és módszereket alkalmaztak, melyeket a középkori irodalom ars memorativa cím alatt foglalt össze. A memorizálás legjobb módja már az ókor óta kedvelt költői forma volt, a poema didacticum, amit Galénosz megjegyzése a versforma fontosságáról megerősít: „Carmina medicamentorum que memoriam maxime conducant…” (Kühn XV. 115. p.). A tanköltemény korukbeli elnevezése változó, poema, versus, carmen egyaránt előfordul a poesia didactica címszó alatt. Az orvosi tárgyú neve a poema medicum.

A tankönyvek-monográfiák legjobb esetben egy mondatot szentelnek ennek a kérdésnek, mivel magának a medicinának fejlődése szempontjából valóban kevésbé jelentős. Ez igaz az orvostanra, mint tudományra vonatkozóan is, a tanulmányokban és az oktatásban való szerepe azonban jelentős, semmiképpen sem becsülhető le. A didaktikus költészet évszázadokon át segítette a medicina studiosusait, s nem ritkán a gyakorló orvosnak is segítségére volt.1

Formáját és beosztását illetően igen jellegzetes Terentianus Maurus, a Kr.u. 2–3. század fordulóján kifejezetten iskolai célokra készült poema memoriale-ja. A leoninusi hexameter, vagy az ún. versus caudati használata tűnt a legalkalmasabb mnemotechnikai segédeszköznek, amit a kitűnő dán anatómusprofesszor, aki didaktikus kérdésekkel is sokat foglalkozott, Thomas Bartholinus De medicis poetis dissertatio című tanulmányában (Kopenhagen 1690.), még a 17. század végén is megerősített, úgy vélvén, hogy ami e sorokban rejlik, „plus laboris quam ingenii…”. Ezt igazolják azok az eredetileg prózai szövegek, melyeket később hexameterbe foglaltak, mint Hippokratész Prognostikonja, vagy Galénosz Mikrotechnéje. Jóllehet nem gyakori, említést érdemel az a forma, melyben egymásra vonatkoztatott tartalommal felváltva használták a szerzők prózát és verset. Ez az úgynevezett opus geminum. Ebben a formában írja a középkor tudós költője, Walther von Speyer (született 963-ban) saját tanulmányainak curriculumát a káptalani iskolában De studio poetae qui est Scolasticus… felváltva hexameterben és prózában.2

  • 1Kutatásainkat erre kiterjesztve, egyetlen fejezetbe, egységes rendbe sorolva, a periódusok határait mindkét irányban tágítottuk, és a kérdést az ókortól egészen a 18. századig tárgyaljuk. Részletesebb tárgyalás azért vált szükségessé, mert sem a tankönyvek, sem a monográfiák nem foglalkoznak vele kellő részletességgel. Kutatásaink kapcsán nyilvánvalóvá vált, hogy újabb személetű rendszerezés adhat csak áttekintést a műfajnak az orvosi oktatásban betöltött szerepéről. A vonatkozó általános jellegű irodalmat lásd Hajdú, H.: Das mnemotechnische Schrifftum des Mittelalters. Budapest, 1936. 53. p., illetve Dilg, P.: Das medizinisch-botanische Lehrgedicht des Mittelalters. Acta Congr. Int. Hist. Pharm. 1971. Stuttgart, 1972. 86–87. p.
  • 2Vossen, P.: Der Libellas Scolasticus des Walther von Speyer. Stuttgart, 1962.

Poema didacticum

Az antik didaktikus költészet csúcspontját a hellenizmus korában érte el. Megteremtőjének Hésziodosz-t tartják, aki eposzaiban mesterségbeli, tudományos és vallási ismeretekkel és ehhez kapcsolódó utasításokkal látta el a tanulni vágyókat. Ez időtől kezdve a metrikus szakirodalom tudományokra bontottan, egyre gyakrabban olvasható. Témája kezdetben a mitológia s rövidesen az élet minden vonatkozása. A medicina teóriáinak fejlődése számára oly fontos praesocraticus filozófusok is felhasználják a tanköltemény formáját. Funkcióját a „szókratészi fordulat” után a filozófiai irodalomban a dialógus, a levél, majd a rendszeres tankönyv veszi ugyan át, de el nem tűnik. A görög tanköltészet széles spektrumban: az asztronómiától (Aratosz) a földrajzon (Dionüsziosz Periegetész) át az orvostanig (Nikandrosz) terjed. A preszókratikusok elsősorban bölcseleti irányú tankölteményeket írtak, amik azonban magukban foglalták a természet világáról alkotott képet, amint azt a cím – Peri phüszeósz – is mutatta (6–5. század). Ezt a kort követően a görög tanító költészet hanyatlik, mígnem cca 200 év után, az alexandriai korszakban, a tudományos élet felpezsdülésével újból kedvet nem kapnak a divatból kiment műfaj felelevenítésére.

A természettudományok – és nem utolsósorban a medicina – mind kedveltebb témákká válnak, az addig is művelt asztronómia-asztrológia, földrajz és az elsőként feldolgozott teológia-mitológia mellett.

Természetbölcseleti tanító költeményt – Peri phüszeósz – címmel a kolophóni Xenophanész, az eleata Parmenidész és jelesen az ókor természetbölcselője és orvosa: Empedoklész (6–5. század) írt.

A természettudományok közvetítői – Aratosz (315–245), akinek Phainomaena című csillagászati tankölteménye, a kolophóni orvos, Nikandrosz, akinek Thériakája és Alexipharmakája, valamint a hérakleai orvos, Numéniosz – a római auctorokra is jelentős befolyást gyakoroltak. A reneszánsz didaktikus poémái között ismét fel-felbukkannak.

Az agrigentumi Empedoklész (Kr.e. 483–423) az 5. század nagy természetfilozófusa, akit kortársai szónokként, orvosként, íróként egyaránt nagyra becsültek, több tanköltemény szerzője. Poémáit, közöttük a Peri Phüszeószt, Plutarkhosz és Szimplikiosz is elismerően említik. Ez a természetfilozófiai és egyben ismeretelméleti munka évszázadokon át alakította Európa tudományát. Empedoklész példáját követte a krétai Andromakhosz, Néro orvosa, aki elégikus versekben, 87 distichonban írt egy Antidotont. Thériakája Galénosz-nál maradt ránk és tovább élt a latin didaktikus irodalomban csakúgy, mint Héliodórosz poémája. Marcus Aurelius orvosának, a szidéi Markellosz-nak (az irodalomban gyakran Marcellus) Iatrica című költeménye ugyancsak tancélokat szolgált.

A Hadrianus alatt működött Dionüsziosz Periegetész a kor szaktudományát foglalta jól memorizálható versbe, kifejezetten iskolai célokra, amit Rufus Festus Avienus a Kr.u. 4. század második felében felelevenít. Latinra fordítja és szkholionokkal látja el. Ez a Descriptio orbis már emlékeztet a középkori summákra.

A kilikiai Szolónból származó Aratosz Phainomenája az ókor egyik legnagyobb hatású tankölteménye, amit Eudoxosz is felhasznált Asztronómiájában, ami később az egyetemi curriculumba is bekerült.3

A Kr.e. 3. században élt Nikandrosz több tanköltemény szerzője.4 Prótagorász-nak ajánlott Alexipharmakája 630 hexameterből áll. A botanika, zoológia, mineralógia kérdései mellett mérgekkel és gyógyszerleírásokkal foglalkozik. Forrása valószínűleg Numéniosz műve.

  • 3Lásd: Maass, E.: Arati Phaenomena. Kritische Textausgabe. Berlin, Reprint Bibl., 1955., illetve Dicks, D. R.: Early Greek Astronomy to Aristotle. New York, 1970.
  • 4Tudjuk, hogy Dioszkuridész De materia medicajának mind a késő antik, mind a bizánci, majd a középkori nyugati medicina számára is különleges jelentősége volt Ennek a műnek egyik ritka, a Morgan Library-ban őrzött példánya (Cod.M. 652 – MS Suppl. Gr. 247.) Nikandrosz Thériakájához készült parafrázisokat tartalmaz. A Thériaka illusztrált, 10. századi kézirata a Bibliothèque Nationale-ban található, Kádár Zoltán dolgozta föl: Kádár, Z.: Survivals of Greek zoological illumination in Byzantine manuscripts. Budapest, Akadémia, 1978.

Az antik latin irodalomban Ovidius tankölteményeit követően csaknem minden fontos diszciplína tanai megjelennek versformában. A rómaiak talán még többre értékelték a tudomány közvetítésének metrikus formáját. Jól ismert Lucretius (Kr.e. 98–55), Epikúrosz tanain felépült De rerum natura című nagy költeménye vagy Manilius (Krisztus születése körül) Astronomicája, nem is beszélve a halhatatlan Vergilius Georgicájáról. Rómában újabb lendületet kapnak a medicinát és pharmaciát tárgyaló tanköltemények. A Nikandrosz Thériakájának hatására írt és ugyancsak Theriaca címet viselő poéma Aemilius Macer tollából közkedvelt. A latin irodalomban is megjelenik a kifejezetten iskolai felhasználásra készült költemény, poema memorativum illetve didacticum. Legjelesebb szerzője Terentianus Maurus (2. század), akinek három, a metrikáról írt tankölteménye évszázadokon át mintául szolgált.5

  • 5A középkor folyamán kéziratai elvesztek, csak 1493-ban kerültek elő egy példányban, így egyedüli forrásunk az editio princeps – Milano, 1497.

Poema medicum

Az ókor tanköltészetének utolsó, a medicinát összefoglaló, későbbi korok egyetemi orvosi oktatása szempontjából talán legfontosabb képviselője, Quintus Serenus Sammonicus nagy terjedelmű munkája. Jelentősége, jellegzetessége és egyik késői kéziratvariánsának bizonyos magyar vonatkozása miatt, s nem utolsó sorban azért, mert alig egy-két orvostörténeti mű (Haeser, Diepgen) említi a költő nevét anélkül, hogy részletesen tárgyalná művét, bővebben kell szólnom Serenus (Kr.u. 3. század) évszázadokon át olvasott tankölteményéről, mely a késő antik latin irodalom egyetlen kizárólagosan orvosi tárgyú poémája: Liber medicinalis Quinti Sereni: De medicina praecepta saluberrima.6

  • 6Teljes szövegét lásd Corpus Medicorum Latinorum. III.3. (Ed. Vollmer, 1916.)

A 64 fejezetből álló, hexameterben írt gyűjtemény 80 különféle kór ellen közöl terápiás eljárásokat, recepteket, összesen 1107 versben. A tanköltemények konvenciójának megfelelően egy praefatio (egy másik fennmaradt kéziratban oratio) vezeti be, melyben az Aszklépiosz-kultusz kezdetéről ír Rómában (V. 7.). Költője csaknem teljesen eltekint az elméleti fejtegetésektől és a betegségek, illetve kóros elváltozások tüneteit a capite („ad capitis curationem”) ad calcem („podagrae medendae”) tárgyalja. Ez az elrendezés és tartalmi beosztás a Medicina Pliniire emlékeztet. Feltűnik, hogy a kezeléshez szükséges gyógyszerek elkészítéséhez gyakran használt, akkoriban közismerten olcsó ingredientiákat, úgynevezett euporistakat ajánl. Ennek megfelelően a tanköltemény az egyébként nem tancélra készült, euporista-irodalomnak is része.

Egyes betegségek kezelésének ismertetésekor saját tapasztalataira való utalás sem hiányzik. Érdekessége a műnek és jellemző a költőre, hogy két közvetlen orvosi forráson kívül nem hivatkozik orvosokra. Carmen salutiferumát (V. 1.) egyenesen Apollóntól és Aszklépiosztól vezetvén le, az orvosokat megkerüli. Viszont a római irodalom csaknem minden jelentős képviselőjét idézi, ha annak orvosi vonatkozása van.7 A két, név szerint hivatkozott szerző, akiknek műveit indirekt módon használta fel, Celsus és Scribonius Largus, a kor medicinájának enciklopedikus ismerői és írói. Mellettük legfőbb forrása Plinius Naturalis historiaja, melyet a költő maga excerptált (V. 845). A tanulást, mint intenciót és a kizárólagosan szakmai érdeklődést az is mutatja, hogy a kor hasonló költeményeivel szemben, tartózkodik a mitológiai példáktól, hasonlatoktól, szimbólumoktól. A szakismerettől semmiféle excursust nem enged meg magának.

  • 7Például a splenomegalia kapcsán (gyakori volt Rómában a malária) Plautust: „…dulcia Plantus ait dandi minus lieni…” (V. 425.), a gyomorfájdalmak elleni rata verba kapcsán Horatiust, nevének említésével szó szerint idézi (Serm.5., Sat, 2.4.27., Serm.529= Sat. 2.4.28.)

A Liber medicinalis hagyományozódása és további élete annak a körülménynek köszönhető, hogy belekerült a Karoling oktatási reform tankönyvei közé, amint az egy Jacobus nevű, 782–790 között Nagy Károly udvarában működött titkár hozzáfűzött megjegyzéseiből kitűnik. Nagy Károly utasítására (…ad Carolum regem…) másolták. Koraközépkori iskolai elterjedtsége a késő középkorban csökkenőben volt, amint azt a kéziratok csekély száma mutatja, jóllehet olyan neves tudós, mint John of Salisbury8 jól ismerte. A 9. században azonban feledésbe merült, Serenust a humanisták fedezték fel újra. Különösen a bécsi orvosi kar humanista professzorai kedvelték. Vadianus (Joachim von Watt) a Magyarországon kétszer is járt nagyhírű svájci humanista, a bécsi orvosi fakultás tanára, 1520-ban első lectio annua-ját a Liber medicinalis alapján kezdte el.9

Hogy milyen sokra becsülték a humanisták, jelzi az a körülmény, hogy első nyomtatott példánya 1474-ben hagyta el a római nyomdát. Ezt számos kommentált kiadás követte, az utolsó paduai (1750), illetve velencei (1763) editióig. Egy 17. századi és a két említett 18. századi kiadást kivéve valamennyi a humanizmus korában jelent meg.

  • 8John of Salisbury (Joannes Saresberiensis) (1115–1180) – az orvosi stúdiumokban is megjelenő Metalogicon című munkája a középkori logikának és filozófiának egyik legfőbb forrása. Entheticus című tankölteménye a legtöbb ars fakultás tananyaga.
  • 9Joachim von Watt – a Sodalitas Litteraria Danubiana megalapítójának, Conrad Celtisnek, a természettudományok legbefolyásosabb közép-európai reprezentánsának tanítványa, maga ugyancsak nagynevű humanista orvostanár, majd Sankt Gallen városi orvosa és 1541-ben polgármestere, Európa gyógyfürdőit tanulmányozva jutott el hazánkba. Erről Pomponius Mela földrajzához írt scholionjaiban, a második kiadás függelékében számol be. (Pomponius Melae de orbis situ libri tres… una cum commentariis Joachimi Vadiani. Basileae, 1522.). Ezt megelőzően is járt már Budán. Erre az útra tisztán irodalmi érdeklődés késztette: Collimitiussal együtt 1513-ban a Bibliotheca Corvinianaban kutattak. Kéziratritkaságok után. Vö.: Näf, W.: Vadianische Analekten. Vadian-Studien. Untersuchungen und Texte. 1 (1945) 38. p. Hogy Vadianus hazánkban tett látogatása alkalmával sem csak az orvos szemével nézte Budát, az akkori fürdővárost, azt a budai Várkápolna műkincseinek művészi leírása mutatja. Lásd: Schultheisz, E.: Vadianus az orvos és humanista. Orvosi Hetilap (1961) 1043–1044. p.

Serenus költeményével a 16. században több Celsus-kiadás appendixeként találkozunk. Felmerül a kérdés, vajon miért éppen Celsussal adták ki?10 Valószínűleg azért, mert a Serenus-költemény is enciklopedikus jellegű, jóllehet sem tartalma, sem színvonala nem közelíti meg Celsusét. Segédkönyvnek mégsem lehetett rossz, ha egyes egyetemek tanárai bevezető előadásaiknál felhasználták. Még a bécsi egyetem neves professzora, Martin Stainpeis is bevette ajánlott olvasmányai közé.11 Nem volt ugyan már elterjedt, de még a 18. században is használták. Erre kell következtetni abból, hogy Morgagni szükségesnek tartotta Serenus hibáinak sorravételét, tévedéseinek kiigazítását. Vulpius-nak írott, többször kinyomtatott episztolában tárgyalja a poémát.12 Nem kétséges, hogy Serenus nagyobb jelentőségű auctor, mint azt az orvostörténeti monográfiák egymondatos említése, a tankönyvek hallgatása sejteti.13 Kétségtelen, hogy csak egyetlenegy római auctor befolyása lett a kora újkorban nagyobb: Celsusé.

  • 10Serenus a Celsus-incunabulumok mellett még nem található meg. Először a J. Caesarius által 1528-ban kiadott, jegyzetekkel és variánsokkal gazdagított kiadás függelékeként, Melanchthon Encomium Medicinaejével együtt jelent meg. Ezt követően számos kiadása volt megtalálható valamennyi leydeni Celsus-kötetben. (Vö.; Choulant, L.: Handbuch der Bücherkunde für die ältere Medizin. Leipzig, 1841. 169–171. p.) A Corviniana katalógusában található költeményének címe. (Csapody Cs.–Csapodyné Gárdonyi K. (öszeáll.): Bibliotheca Corviniana. Budapest, 1976. 59. No. 128). A Vat. Palat. Lat. 1587 jelzetű kódexben a költemény nem Celsussal van együtt. Itt Caius Sidonius Apollinaris (432–490) római írónak, későbbi avernai püspöknek, Gallia antik-keresztény műveltsége utolsó képviselőjének egyik remek carmen-jét követi Quintus Serenus Sammonicus Liber Medicinalisa (Praecepta de medicina parvo pretio parabili címmel). Ezután a scriptor, Petrus Cenninius, Benedictus Crispus az előbbiből készült kivonatos Liber medicinalisát másolta 1468-ban a 101 folionyi pergamen kódexbe, humanista kurzív könyvírással. A poéma kéziratait a 18. század jeles filológus orvosa, patológus-professzora és történésze, Ackermann sorolja föl, aki egy ízben a költeményt ki is adta. Vö.: Quinti Sereni Sammonici de medicina praecepta saluberrima. Textum recensuit. Johannes Christianus Ackermann. Lipsiae, 1786. Sidonius Apollinarisra vonatkozóan lásd: Lexicon für Theologie und Kirche. Freiburg im Breisgau, 1937. IX. 535–536. p.
  • 11Liber de modo studendi seu legendi in medicina. Viennae, 1520.
  • 12Morgagni, G. B.: In Aur. Cornelium Celsum et Quintum Serenm Sammonicum epistolae. Padua, 1722, Den Haag, 1724, Leyden, 1735. Megjelentek az Adversaria anatomica függelékeként is.
  • 13„Annyi, úgy hiszem, bizonyos, hogy eme orvosi költemény szerzője, Serenus Sammonicus orvos, méghozzá tapasztalt orvos, aki maga is kezelt betegeket és alkalmazott gyógyeljárásokat…” – írja Ackermann, korának jeles professzora 1779-ben. (i. m. 213. p.). Ezt megerősíti a 17. század nagynevű dán orvosprofesszorának, kutatójának, Thomas Bartholinus-nak a véleménye, amint az De medicis poetis cmű könyvében (Kopenhagen, 1669. 120. ss.) olvasható.

A humanizmust megelőző receptio előfutára a Crispi Mediolanensis diaconae… medicinae libellus, mely „…asservit Quintus vera ratione Serenus…” megjegyzéssel a mi szerzőnkre utal. Benedictus Crispus (meghalt 725 körül) 681-től Milánó érseke Commentarium medicinale – egy másik kézirat szerint Poematicum medicum – elnevezéssel írt tankölteményt nagyszámú, kevésbé jól hangzó hexameterben.14

Materia medicája latin auctorokon nyugszik, semmi nem utal görög forrásokra.15

Plinius mint forrás, nem egyértelmű. Nem dönthető ugyanis el, hogy ez esetben a Naturalis historiaról van-e szó, vagy az anonym Medicina Plinii – egy, a 4. századból származó eklektikus compilatio Plinius és néhány későbbi író műveiből – szolgált-e Serenus mellett forrásként.16

Serenussal ellentétben Benedictus orvosi ismereteit kizárólag könyvekből merítette. Saját tapasztalata nincs. Költeményének további sorsáról nem tudunk, valójában csak Serenussal kapcsolatban vált egyáltalán ismertté és maradt fenn a poema és szerzőjének neve.

  • 14Ulrich, J. W.: St. Benedicti Crispi commentarium médicinale ad fidem Codicis Vindobonensis… (1835). Először a 15. század második felében említi Peter Cenninius. Kiadatlan maradt 1833-ig, amikor is Angelo Mai kardinális gondozásában egy vatikáni kézirat alapján megjelent az editio princeps. (Reprint: Migne: Patrol. Lat. Vol. 89., Paris, 1850.)
  • 15Mint Jerry Stannard, a költeményt analizáló és fordító orvostörténész megállapította, mindössze két forrása van: Quintus Serenus és Plinius. Stannard, J.: Benedictus Crispus 8th century medical poet. Journ. Hist. Med. and Allied Sciences XXI. (1966) 124–26. p. Meg kell azonban jegyeznem, hogy Benedictus két helyen hivatkozik még írásos forrásokra, bár megnevezés nélkül: „fertur ut in libris” (V. 158.), „referunt ut carmine perites” (V. 198.)
  • 16A Medicina Plinii keletkezéstörténetéről lásd Rose, W.: Über die Medicina Plinii. Hermes 8 (1874) 18–66. p., illetve Köhler, H.: Handschriften römischer Mediciner. Hermes 18 (1883) 382–392. p.

Az ókor nem tekintette a tankölteményeket a költészet valamiféle alacsonyabb rangú válfajának. Nem volt ez másképp a középkorban sem. A középkori irodalom túlnyomó része eleve tanító-oktató célzatú volt. Az az ígéret, amit akkoriban a legtöbb írás valamilyen formában tartalmazott, t. i. hogy tudáshoz juttatja olvasóját, nem kis mértékben szolgált ennek az irodalomnak önigazolásául. Így valójában a szakpróza szempontjából is releváns a középkor irodalmának egy jelentős része. Egyházi és világi tanítás a középkor korai szakaszában még nem különül el teljesen. A tudomány és a művészet között nem volt olyan távolság, mint amit a modern kor észlel. Hit, tudás és költői látásmód még egybefolytak, s ezzel együtt szolgált a vers az emlékezés támaszául is.17

A poema medicum, mint az egész tanköltészet, általában görög-latin hagyományok folytatója a középkorban. A didaktikus költészet a kora középkor folyamán, miután célja az egyetemes tanítás volt, nem fűzhető egyértelműen diszciplínákhoz, mint antik elődje. Élmény és tudomány is összefonódnak. Nazianzi Szent Gergely (330–390) De vita sua című önéletrajzában versbe foglalva adja elő élete eseményeit és gondolatait.18 Az egyházi és világi irodalom explicit elkülönülése csak a 11–13. század folyamán következett be, különösen a negyedik lateráni zsinat (1211–1216) hatására. Ez a zsinat erélyesen lépett fel mind az alsó papság, mind a laikusok tudatlansága ellen.

  • 17Mindazonáltal nem hagyható említés nélkül, hogy Arisztotelész a szigorúan vett tankölteményt kizárta magából a költészetből (Poétika 1447b 11–12), amit Empedoklész Peri Phüszeószán példáz. Lásd: Haage, B. D.: Die Wertschätzung von Naturwissenschaft und Medizin in der deutschen Dichtung des Mittelalters. Sudhoffs Archiv 70 (1986) 206–207. p.
  • 18Schultheisz, E.: Az ókori medicina hagyományozódása az egyházatyáknál. Valóság XLV (2002) 63–73. p.

A koraközépkor latin memoratív költészete főleg erkölcsi tartalmával, életbölcsességre tanító gondolataival és a tudomány példatárával igyekszik olvasóit a műveltséghez elvezetni. Ilyen jellegűek már az első iskolai olvasmányok is, mint a Disticha Catonis, az Avianus, etc. Majd megjelennek a kolostori később az egyetemi könyvtárakban Hrabanus Maurus (780–856), Walafridus Strabo (808–849), Odo von Meung (11. század) tudós költeményei, majd Gilles de Corbeil (1140 körül) egyenesen egyetemi tanulmányokat támogató verses traktatusai, a Regimina Salernitata variánsai, s végül a pestis-költemények.

A poema mint liber formalis

A középkorban a legkülönfélébb tárgyú tanköltemények sorával találkozunk, melyek lényegében a tankönyvi irodalom részeinek tekinthetők, az orvosi tanköltemények közül számos még az egyetemi libri formales, illetve libri audiendi közé is bekerült. Walahfried Strabo (808–849) reichenaui apát, a híres Hrabanus Maurus tanítványa, aki maga viszont Sevillai Izidor-t követte munkásságában, egyik legelső költői műve a De cultura hortorum később Hortulus címmel közismert, gyógynövényekről szóló mű, az egyetemi stúdiumban századokon át használt tanköltemény.

A természettudományi érdeklődésű tudós teológus és filozófus számos, tancélra készült, prózai és költői formában írt tudományos mű szerzőjének, Hrabanus-nak egyik műve szolgált példaképül Strabonak De homine et partibus eius című traktátusa megírásakor. A káptalani iskolák tanulóinak élettani, anatómiai ismereteit ez alapozta meg.

A Karoling reneszánsz a tudományok csaknem minden ágában szívesen vette a költői alakba öltöztetett írásokat, amit a gazdag hagyományok mellett nem csekély mértékben ösztönzött a középkor latin költészetének kifejezett formaérzéke, formagazdagsága. Jelentős irodalom foglalkozik a 9. századi Walahfried Strabo Hortulus című természettudományos eposzával, ugyanakkor alig ismert, jóllehet a káptalani iskolákban gyakran használt Marbod Rennes-i püspök (meghalt 1123-ban) Lapidariusa, 743 hexameterben írt költemény, mely felépítésében a kora középkori ún. Physiologusokhoz hasonlít.

Sokat forgatott az egyetemi stúdiumokban is használt, 2269 hexameterben írott tanéposz, a később is tárgyalandó ún. Macer Floridus. Úgy tűnik, hogy ez az álnév az antik tanköltemények egyik jól ismert szerzőjének, Aemilius Macer-nek nevére kívánja emlékeztetni az olvasót, ezzel is fokozva az érdeklődést.19 Szerzőjének valódi neve: Odo von Meung. A mű széles körben, számos kéziratban volt használatos, különféle másolatokban sok európai országban található meg. A munka jelentőségét nem kisebb orvos tanúsítja, mint Paracelsus, aki a Macer-kézirat első 37 fejezetéhez fűzött szkholionokat.

  • 19Aemilius Macer (meghalt Kr.u. 15.) – Vergilius és Ovidius barátja, Nikandrosz példájára természetrajzi tankölteményeket írt, legnevezetesebb az Ornithologia. Róla szól Ovidius Tristia 4.10.43. Lásd még: Bährens: Fragm. Poet. Rom. 344.

A 12–15. század leggyakrabban forgatott, az egyetemi könyvek sorába is felvett, eredetileg versben írt gyógynövénykönyv, az ún. Macer Floridus. Írója Odo von Meung (11. század utolsó harmada) orvos, akit az irodalom „iskolai szerző”-ként (Schulautor) tart nyilván. 200 hexameterből álló pharmakobotanikai tankönyve a késő-középkorban corpusszá bővül, melynek számos curpus-, illetve fejezet-variációja vált ismertté. Alapul Dioscorides, Plinius, Isidor és Walahfried szolgáltak. Iskolai, majd egyetemi célokra való használatát több feljegyzés is igazolja. Néhány orvoskaron a libri audiendi között szerepel. Számosan glosszákkal látták el, illetve kommentálták. A részletes kommentálás végül oda vezetett, hogy prózai változatok is készültek tancélra. A 13–15. századból hat ilyen, az egyetemi előadások alapjául szolgáló változat ismeretes. A mű eredeti címe: De viribus (naturis) herbarum. A későbbi elnevezés Macer Floridus, Aemilius Macerre utalva, 1110 körül olvasható először. A vernaculáris variánsok a 14. (Anglia) és a 15. századból (Franciaország, Itália) valók. A német változat jelenik meg leghamarabb. 1225-öt követően mintegy 140 kéziratban ismert (Altere deutsche Macer).20

  • 20Haage, B.D.: Die Wertschätzung von Naturwissenschaft und Medizin in der deutschen Dichtung des Mittelalters. Sudhoffs Archiv 70 (1986) 207. p.

Minden tanköltemény között a legnépszerűbb és legelterjedtebb évszázadokon keresztül az eredetileg 364, többnyire leoniusi hexameterekből álló Regimen Salernitanum. Ennek Arnaldus de Villanova neve alatt kommentált formája segítette a tanulást, míg egyébként a kvázi felvilágosító irodalom egyik első megjelenési formájának tarthatják. Arnaldus Villanovanus (1240–1311) 360 soros kommentárt fűzött a Regimen Sanitatis Salernitanumhoz a 14. század elején. Ez a századok folyamán terjedelmében csaknem tízszeresére nőtt. Ez lett az alapja a későbbi verzióknak, illetve kópiáknak, majd a nyomtatott kiadásoknak. Legelterjedtebb ősnyomtatványa a Bämler-féle augsburgi incunabulum 1472-ből, melyet 1500-ig kilenc alkalommal adtak ki. Az 1486-os kiadás kezdete (Anglorum regi scripsit scola tota Salerni…) a legtöbb verzióban visszatér.21 A De Renzi által összeállított Collectio salernitanaban (Nápoly 1859, 5 kötet) már 3520 sorból áll. Ez az igen népszerű epikus egészségvédő-hygiénés regula, jóllehet az első orvosi fakultásról indult, egyetemi tananyagként később már alig játszott szerepet.22

  • 21Valójában Robert, normandiai hercegnek. Hódító Vilmos fiának írták, amikor Palesztinából visszatérve, karsérülését gyógyíttatva, Salernoban időzött, ahonnan bátyjának, II. Vilmosnak 1100-ban bekövetkezett halála után Angliába készült, abban a reményben, hogy övé lesz az angol trón. Valószínűleg elutazásakor nyújtották át neki Salerno orvosai a tankölteményt. így magyarázható, hogy Anglia királyának szólítják az ajánlásban, noha nem lett uralkodó Tartalmi áttekintését lásd: Schultheisz, E.: A salernoi „Regimen Sanitatis”. Orvosi Hetilap 38 (1960) 1359–1361. p. Legújabb, a kérdés egészének átfogó tárgyalását és irodalmát lásd Pasca, M. (ed.): La Scuola Medica Salernitana: storia, immagini, manoscritti dall’XI al XIII secolo. Napoli, 1988.
  • 22Ami a középkor orvosi költészete egyetemen kívüli elterjedését, vernacularis formáit és különösen a Regimen Sanitatis Salernitanummal való összefüggését, illetve a későbbi középkorban a salemoinál is fontosabb francia eredetét illeti, mindmáig érvényesek Sudhoff fejtegetései. Lásd: Sudhoff, K.: Zum Regimen Sanitatis Salernitanum I–XIL. (Sudhoffs) Archiv für Geschichte der Med. Bde. 10–12. (1919–1920)

A diagnosztikus költemények – Carmina Aegidii

A kora tudásszintjének megfelelő, sőt azt csaknem meghaladó, kifejezetten didaktikus célú klinikai tanköltemények között is külön helyet foglalnak el Gilles de Corbeil (Aegidius Corboliensis) poémái.23 Tankölteményei közül a legelterjedtebbek a 13–16. században csaknem minden orvosi fakultáson használt Carmen de urinis, Carmen de pulsibus és a Carmen de compositis medicamentibus. Ezt a három önálló verses traktatust joggal sorolhatjuk a tankönyvek közé. Jelentőségüket jelzi az a számos – többnyire prózai – kommentár, melyeket e művekhez fűztek. Az egyetemi célokra használt kommentárok között a legkedveltebb és elterjedtebbek szerzője Gentile da Foligno.24 A három tanköltemény közül az egyetemi studiumokban leggyakrabban és leghosszabban a De urinis volt használatos.25

Az egyetemi előadások alapját képező korai kommentárok egyike már bevezető soraiban közli funkcióját: „Egidus de urinis cum optima lectura magistri Bernardi quem legendum proponibus” – olvasható a Sudhoff által közzétett Cod. Lips. 1197 jelzetű kézirat proemiumában.26

Aegidius mester főleg a gyakorló orvoslásban kedvelt írása, a Viaticus de signis et symptomatibus aegritudinum ugyancsak költemény, de az egyetemi oktatásban nem találkoztam vele. Meg kell még jegyeznem, hogy késői írásaiban kora élesszemű kritikusának bizonyul. Költeményeit igen korán, már a 13. században nemzeti nyelvekre is lefordították.

  • 23Aegidius Corboliensis (1140–1224) – Fülöp Ágost francia király orvosa volt. Tanulmányait Salernoban végezte, s kezdetben maga is ott tanított, majd Franciaországba visszaérve tevékeny részvevője volt a párizsi egyetem alapításának. Tanára lett és egyidejűleg a Notre Dame egyik kanonoki stallumát töltötte be.
  • 24A British Museum Sloane gyűjteményében tekinthettem meg Gentile da Foligno, Aegidius Corboliensis pulzustanához írott egyik kommentárját. A jól olvasható kéziratot számos másolt példány kísérte az európai egyetemeken. A kéziratot Lynn Thorndike meghatározása szerint a 14. században írták, illetve másolták. (Sloane 773, fis. 34-r-63.) Vö.: Thorndike, L.: Consilia and more works in manuscripts by Gentile da Foligno. Medical History 3 (1959) 16. p.
  • 25A középkor oly fontos diagnosztikus eljárása, az uroszkópia elméleti alapjául Theophilosz Protoszpatariosz (7. század) Peri urónja szolgált. A gyakori túlzásokat, az eljárásnak diagnosztikus panaceaként való felhasználását elvetve, később Joannész Aktuariosz hét kötetes uroszkópiája vált irányadó alapművé. Az orvosi oktatásba az uroszkópiát Rhazesz (880-körül) vezette be, majd mintegy 100 évvel később Avicenna kanonizálta. A prózai és költői uroszkópiás írások az európai egyetemeken egészen a 17. századig voltak hivatalos tankönyvek. A késő középkor–reneszánsz határán már felmerült az objektív megfigyelés mellett, a mennyiségi meghatározás, illetve a mérés szükségessége, az experimentális vizsgálat. Nicolaus Cusanus (1401–1464) volt az, aki az erre vonatkozó kísérlet gondolatát teljesen világosan fogalmazta meg De docta ignorantia című munkájának, De staticis experimentis írt fejezetében. (Lásd: Schultheisz, E.: The beginning of the quantification in Physiology. Clio Medica 17 (1983) 193–197). A kísérlet bevezetésére a reneszánsz egyetemeken lásd még: Hoff, H. E.: Nicolaus von Cusa, van Helmont and Boyle: The first experiment of the Renaissance in quantitative biology and medicine. Journal for the Hist. of Med. and Allied Sc. 19 (1964) 99–117. p.
  • 26Sudhoff, K.: Commentatoren der Harnverse des Gilles de Corbeil. Archeion 15 (1929). Az újabb irodalomhoz: Kliengel, P.: Die Harnverse des Giles de Corbeil. Diss. Bonn, 1972. és Schöner, J.: Die Medikamentenverse des Gilles de Corbeil. Diss. Bonn, 1972.

Járványok a tankölteményekben és a phlebotomia

A költői feldolgozásból nem maradhatott ki Avicenna sem. Poema medicumának gyakorlati jelentőségét, egyetemi tanulmányokhoz való felhasználását jól illusztrálja Armengaudus Blasii (Ermengaud Blezin) montpellier-i klerikus-orvos (1300 körül), Szép Fülöp francia király orvosának munkája. Jacob ben Machir zsidó tudós segítségével az Avicenna féle tankölteményt latinra fordította. Ez a Cantica Avicennae a Canon medicinaehez csatolva, Averroës kommentárjával Montpellier-ben a libri formales közé került, tankönyv lett.27

  • 27Lásd még: Schippeges, H.: Das Lehrgedicht des Avicenna. Neue Zschr. Ärztl. Fortbildung 47 (1958) 67. ss.

1348 után a poema medicum – nem feltétlenül s nem mindig didacticum – legfőbb tárgya a pestis. A pestis-költemények kéziratai érthető módon elárasztják Európa orvosi központjait: az egyetemeket és a városokat. Alig van neves udvari orvos, városi fizikus, akinek tollából ne olvashatnánk versben és prózában egyaránt közreadott, s a legkorábbi nyomtatványok között is gyakran felbukkanó pestis-írást. Karl Sudhoff 1908 és 1925 között egy háromszáz darabból álló regimen pestilentiae-gyűjteményt tett közzé, melyben Európa pestis-írásainak legjelentősebb darabjait közölte.28 Közöttük sok költemény található. Ezt követően számos középkori és kora újkori pestis-kézirat regimenjei és költeményei kerültek elő. Ezek közül a 15. század közepén írt, úgynevezett „Bambergi-kézirat” tűnik számunkra különösen érdekesnek, közvetett magyar vonatkozása miatt. Ennek a 250 versből álló tankölteménynek egyik forrása ugyanis nem más, mint Zsigmond király orvosának, Sigismundus Albicus-nak (Siegmund Albich) (meghalt 1427-ben), volt prágai érsek, neves orvostanár egyik munkája.29 A Bambergi-kézirat egyike a legmegalapozottabb pestis-költeményeknek. Szerzője olyan klasszikusokra hivatkozik, mint Hippokratész, Galénosz, Rhazesz, Avicenna. A kortársak közül azonban egyetlen szerzőre hivatkozik, két helyen is: Albicusra.30 Teoretikus alapul a párizsi egyetem 1348-ból származó nevezetes, gyakran idézett szakértői véleménye szolgált. A pestis-irodalom e műfajának szakirodalma oly nagy, hogy részletesebb tárgyalására e helyt nincs szükség.31

Nem ritkán találkozunk tankölteményekkel a későközépkor prózai kézirataiban, melyek a legkülönfélébb orvosi-természettudományos diszciplínákat tárgyalják. Néha szólóban, gyakrabban kolligátum formájában.32 Ilyen jellegű munka Thomas de Cantimpré De natura reruma, a középkor egyik legtöbbet forgatott enciklopédiája. Az anatómiát taglaló első könyvében 20 kísérő versben tekinti át a tartalmat, mindjárt a kezdetén: „Membra pius morbos que sunt curasque videbo…” (15. század Sloane 405, fols. 65–107.)33

„Signa sanguinis peccantis” a megnyitó szavai annak a 60 versnek, mely ugyancsak a 15. századból származik és egy diagnosztikus kézirat része (Sloane 75, fol. 175.) Jellegében hasonló egy korábbi, 14. századi „Versus de signis morborum variis” kezdetű ritmikus traktatus, mely az oxfordi Magdalen College könyvtárában található (MS 173).34 Ebbe a csoportba sorolhatók tulajdonképpen azok a phlebotomiás versek is, amelyeket nem önálló tankölteményként írtak, hanem különösen megjegyzésre méltó részei valamely prózai traktátusnak. Ilyen pl. a Carmen ad restringendum sanguinem egy, az orvosi felfedezésről szóló, „de inventione medicinarum” feliratú kéziratban (Sloane 783 b.)35

Hasonló prózai szövegben „elrejtett” phlebotomiás versek a 13. századból is ismeretesek, legtöbbjük már az incipiten felismerhető: „Ymago fleubotomie” (Arundel 251). A szövegből úgy tűnik, e poémák a salernoi Maurus „De flebotomia” kezdetű traktátusa (12. század közepe) és valószínűleg még Bernardus de Gordon, nem sokkal 1300 után készült Phlebotomiája szolgált alapul. Ez azonban még további – folyamatban lévő – összehasonlító vizsgálatokat igényel.36

Az orvosi tankölteményekről szólva nem lehet említés nélkül hagyni egy, a tartalmában járványtani leírása és elmélete szempontjából jelentős, formájában különösen szép, irodalmi értékű syphilis-költeményt. A híres paduai orvosprofesszor, Girolamo Fracastoro (1478–1553) műve, a Syphilis seu morbus gallicus (Verona, 1530) az olasz reneszánsz-humanizmus tanító-költészetének klasszikus példája. Több mint 100 kiadást ért meg eredeti, illetve hat európai kultúrnyelven. Egyesíti a betegség szigorúan szakmai, „modern” leírását a betegségről és a járványos betegségekről általában, az újlatin poézis szépségével.

A három részre tagolt költemény irodalomtörténeti, orvostörténeti, kultúrtörténeti – régebbi és új irodalma – oly nagy és kitűnő, hogy elegendő erre hivatkoznom mellőzve minden részletesebb ismertetést.37

  • 28Sudhoff, K.: Archiv für Gesch. der Med. 1908. Bde. 2–17. Pestschriften aus den ersten 150 Jahren nach der Epidemie de „Schwarzen Todes”, 1348.
  • 29Életrajzát, munkásságát, műveinek felsorolását lásd Schultheisz, E.: Über die Werke des Albicus. Ein Beitrag zur spätmittelalterlichen Handschriftenkunde. Janus 49 (1960) 221–234. p., valamint u.a.: Ein spätmittelalterliches medizinisches Handschriftenfragment. Archiv für Kulturgeschichte 42 (1960) 231–239. p.
  • 30Vö.: Bachem, R.: Ein Bamberger Pestgedicht und sein Verhältniss zu Albich von Prag. Stifter Jb. 3 (1953) 169–176. p. A verset egészben közli.
  • 31Klebs, A.C.–Sudhoff, K.: Die ersten gedruckten Festschriften. München, 1926. Haage, B. D.: Das gereimte Pestregimen des Cod. Sang. 1164. und seine Sippe. Metamorphosen eines Pestgedichts. Würzburger Med. Hist. Forschungen 8 (1977), valamint u.a.: Handschriftenfunde und Nachträge zum „Pestgedicht des Hans Aree”. Sudhoffs Archiv 63 (1979) 392–406. p. Itt kitűnő további irodalom található.
  • 32Különösen a British Museum Sloane-gyűjteménye gazdag ilyen írásokban, amint azt Lynn Thorndike közlései is tanúsítják: Notes on medical texts in MSS at London and Oxford. Leyden, 1959.
  • 33Thomas de Cantimpré (Cantimpratensis 1201–1270) – a tudós dominikánus, 15 évi adatgyűjtés után, 1241-ben fejezte be nagy természetismereti enciklopédiáját. A 19 könyvből álló Liber de natura rerum, kora egész természettudományát felölelvén, az anatómiával kezdődik (De ossibus 1.26.). Egyes fejezeteiből jól kitetszik a skolasztikus oktatás befolyása a Quaestiones formájában. Több, mint 100 kéziratos kópiája illetve variánsa az idők folyamán számos terápiás eljárással és recepttel bővült. Boese, H.: Thomas Cantimpratensis Liber de natura rerum. I. Textus, 1973., u.a.: Zur Textüberlieferung von Th. Cantimpratensis Liber de natura rerum. Acta Praed. Dom. 39 (1969) 53–68. p.
  • 34A hasonló kéziratokkal való egybevetést lásd Thorndike, L.: Unde versus. Traditio 11 (1955) 163–193. p.
  • 35Scott, E. J. L.: Index to the Sloane Manuscripts in the British Library. London, 1904. 360. p.
  • 36A régebbi, de alapvető irodalomban erre vonatkozóan lásd Morgenstern, A.: Das Aderlassgedicht des Johannes von Aquila und seine Stellung in der Aderlasslehre des Mittelalters. Diss. Leipzig, 1917. Az újabb irodalomban Mayer, J.: Die Blutschau in der spätmittclalterlichen deutschen Diagnostik. Sudhoffs Archiv 72 (1988) 212–214. p. utal erre. Meg kell jegyeznem, hogy a phlebotomia, mint terápiás eljárás, gyakran kapcsolódik a haematoszkópiához, illetve uroszkópiához, mint harmadik diagnosztikus módszer. Ez mind a tankölteményekben, mind a prózai traktátusokban megfigyelhető, az egyetemen használt tankönyvi formában csakúgy, mint a vademecum jellegű írásokban.
  • 37Eatough, G.: Fracastoro’s Syphilis: Introduction, text, translation and notes. Liverpool, 1984. (Classical and Medieval Texts, Papers and Monographs, 12), valamint Wöhrle, G. (Hrsg., übers.): Girolamo Fracastoro: Lehrgedicht über die Syphilis. Bamberg. 1988. (Bamberger Schriften zur Renaissanceforschung, 18.) Könyvészeti áttekintését a régebbi irodalomra vonatkozóan lásd: Baumgarten, L.–Fulton, J. F.: A bibliography of the poem Syphilis, sive morbus Galliens by Girolamo Fracastoro of Verona. New Haven–London–Oxford, 1935. Fracastoro költeményének irodalomtudományi elemzését lásd Fabian, B.: Das Lehrgedicht als Problem der Poetik. Die nichi-mehr-schönen Künste, Grenzphenomäne des Astethischen. Hrsg. H. R. Janus. 1968. 76, 81–84. p. Irodalomtörténeti méltatását Ellinger adja: Geschichte der neulateinischen Literatur. Leipzig, 1929.

A synopsis

A vizuális memória erősítésében jelentős szerepe volt a nyomtatott tankönyvek szinoptikus tábláinak, illetve maguknak a szinoptikus tankönyveknek. A szinoptikus művek forma és funkció szerint vagy a tárgyalt tananyag egy részének szövegközti táblázatos összefoglalásai voltak, vagy nagy terjedelmű munkák tájékozódást, a vizuális megőrzést megkönnyítő tartalmi áttekintései, gyakran részletezett és annotált tartalomjegyzék formájában. Bizonyos kulcsszavak a címben: tabula perpetua, tabula methodica, synopsis, perioche, dispositio, syntaxes, schema, stromata etc., melyek legalább etimológiailag térbeli modell fogalmára utalnak és jelölik sok esetben a synoptikus munkát.38 Tartalmi szinopszisok találhatók pl. Theodor Zwinger, Theatrum humanae vitae (1571) című enciklopedikus művének minden egyes kötete előtt. A nagy gyakorlatú, kitűnő pedagógiai érzékű, a medicinán kívül Baselben logikát és görögöt is tanító orvosprofesszor, aki Párizsban Ramus tanítványa volt, egész sor szinoptikus tankönyvet írt. Egyetemi tankönyvként használt Galénosz-kommentárjában (In artem medicinalem Galeni, tabulae et commentari, 1561) Synopsis vero compendiosor et fortassis etiam utilior (pag. 40) – írja Zwinger: Jean Goupyl párizsi orvostanárral együtt kiadott Hippokratész munkája (Hippocratis vigintiduo commentarii tabulis illustrati, 1579), az előszó kivételével teljes egészében szinoptikus könyv.39 Ugyancsak ilyen Ramus barátjának, Felix Platter-nek jól ismert munkája: De corporis humani et usu libri III., Tabulis methodice explicati, iconibus accurate illustrati (Basileae, 1583). Ritka, de jellemző a kép és a dichotomikus tábla már a címben történő elkülönítése.

  • 38Höltgen, K. I.: Synoptische Tabellen in der medizinischen Literatur und die Logik Agricolas und Ramus. Sudhoffs Archiv 49 (1961) 386. p. A filológus Höltgen számos fogalmat tisztáz és különösen a logika tankönyveihez szolgáltat új adalékokat.
  • 39Kiadta Arisztotelész Nikomakhoszi etikáját is. Aristotelis Stagiritae de morihus ad Nicomachum libri decern (Basel, 1566). Ez a folio kötet szinopikus táblákkal jelent meg. Ugyanennek a quarto kiadása már nem tartalmaz táblákat. Az első kiadásban azonban megjegyzi, hogy ezek a logika metodikájához tartoznak: „Tabularum usum in omnes logicae facultatis partes sese diffundere” (21. p.)

Jacobus Sylvius munkássága e tekintetben is fontos, miután Galénosz-kommentárjában40 maga említi a tabelláris metódust, amivel – mint írja – a Galénosznál és Hippokratésznél elszórtan olvasható részeket akarja az olvasó számára összefoglalni. Leírásából úgy tűnik, elsőként alkalmazta ezt a módszert, ami ezek szerint a párizsi egyetemen alakult ki. Ezek a kéttagú ún. dichotomikus synopsis tabellák rövidesen nemcsak a földrajzi, de a szakmai határokat is túllépték. A legtöbb európai egyetemen különféle diszciplínákban kerül felhasználásra már a 16. század közepétől.

A reneszánsz-humanizmus azon pedagógiai késztetésű orvosai közül, akik szinoptikus táblákkal könnyítették hallgatóik tanulását, még a Ramus előtti orvosi szinoptikus munka szerzőjének, Leonhard Fuchs-nak a nevét kell említenem. Fuchs nemcsak tudós orvos és híres botanikus, de kiváló pedagógus, több tankönyv szerzője, ő az írója a legkorábbi orvosi szinoptikus tankönyvnek.41

A 16–17. század orvosi tankönyveinek szinoptikus tábláihoz valószínűleg Petrus Ramus logikai tankönyvei szolgáltak mintául.42 A Dialecticae institutiones megjelenése (1543) óta minden ramista logikai tankönyvben található egy szinoptikus tabella, mely a logika formális tagolódását illusztrálja az emlékezet vizuális támaszaként. Ezzel találkoztak tehát a philippo-ramismust követő, főként protestáns egyetemek hallgatói. Ismervén a logika helyét az orvosi curriculumban és az azt megelőző artes tanulmányokban, az orvosi stúdium kapcsán szükségszerűen találkoztak ezzel a formával a studiosusok. Ramus szinopszisai azonban az orvosi irodalomba is átmentek.

  • 40Sylvius, J.: Methodus sex librorum Galeni in differentis et causis morborum et symptomatum in tabellas sex coniecta. Parisiis, 1539.
  • 41Fuchs, L.: Compendiaria in artem introductio. (Strassburg, 1535.) Többször átdolgozott és bővített propedeutika. Universae medicinae compendium (Basel, 1532) címmel ugyancsak táblákban mutatja be a medicina alapjait. Felix Platter írja, hogy mint studiosus medicinae használta a Compendium Fuchsii in tabulast. Vö.: Boos, H.: Thomas und Felix Platter. Zur Sittengeschichte des 16. Jahrhunderts. Leipzig, 1878. 171. p.
  • 42Petrus Ramus (Pierre de la Ramée 1515–1572): Animadversiones Aristotelicae (1534), Dialecticae partitiones, illetve Institutions dialecticae (1555), Scholae Physicae (1557), Scholae dialecticae (1560), Platonis epistolae Latinae (1549), vö.: Hooykaas, R.: Humanisme, science et reforme, Pierre de la Ramée. Paris 1951, továbbá: Sharratt, P.: The present of studies on Ramus. Studi Francesi. 1972. 16. p. Ramus egyike volt kora leghíresebb s egyben legvitatottabb tudósnak. 1536 óta adta elő az artes liberales csaknem minden tárgyát. 1551-től a filozófia és retorika Regius professzora a Collège de Presles-ben. Előharcosa annak az új antiarisztotelészi logikának és praktikus logikának, amely rendszerében minden tudomány alapja. Ramus az egyetemi oktatási programok reformjáért szállt síkra.

Tudjuk, hogy a felsorolt szerzők vagy tanítványai voltak Ramusnak, vagy egyéb tudományos kapcsolatban álltak vele. Filozófusként valamennyien ramisták voltak.43 Úgy tűnik, különösen a logikával is behatóan foglalkozó, azt tanító orvos-humanisták kedvelték ezt, a tanulást megkönnyítő formát.44 Külön tanulmányt igényelne az emlékezést erősítő, illetve az áttekintést és megjegyzést megkönnyítő figurák és ábrák, s nem utolsó sorban a szimbólumok tárgyalása: amit a későközépkor az ars demonstrativa diszciplínához sorol.45

Kétség kívül tancélra, egyben gyakorlati felhasználás céljaira is szolgáltak a költemények mellett a jól áttekinthető, könnyen megjegyezhető érvágó tabellák. Feladatuk elsősorban mégsem a memorizálás megkönnyítése volt. Az ábrák és szövegük (vagy csak szövegük) a vaneasectio, az érvágás helyének, indicatiojának, legmegfelelőbb idejének meghatározását írták elő. A tabula minutium műfajával és számos változatával önálló traktátusként, nagyobb mű fejezeteként, sőt teológiai írások (főként sermok) részeként évszázadokon46 át gyakran találkozunk, s ezeket nem ritkán verses utasítások kísérik.

A tanító episztolák már az ókor óta jelentős előfutárai, majd kiegészítői a könyveknek. Legtöbbször mégis azoktól függetlenül, alkalomszerűen íródtak. Az orvosi levelek között az ókortól egészen a 18. század végéig számos olyannal találkozunk, mely kifejezetten tancélra íródott, közülük nem egy tankölteményhez kapcsolódóan őrződött meg.47

Igen gazdag episztolákban, főként memoratív céllal írt igen rövid levelekben és rövidebb-hosszabb tankölteményekben is, a British Museum Sloane-gyűjteménye. Egyik colligatumában (MS 2995 Sloane) Zsigmond király orvosának, Sigismundus Albicus-nak egy, a királyhoz írt regimen sanitatis jellegű levele maradt ránk: „Haec (128 vb.) Dominus Albicus Aegregius doctor scripsit regi Sigismundo Romanorum Ungarorum et Bohemorum regi 1436 in die… (Liciae) virginis…”, amit egy hosszú verses traktatus követ.48

  • 43Zwinger a Hippokratész-kommentár előszavában Ramust, mint mesterét említi, az arisztotelészi műben pedig a tabellák használatát a logika tanításából vezeti le. Vö.: Höltgen: i. m. 384. p. Karcher azt írja, hogy Zwinger már Páduában, Fallopius előadásaiban találkozott kéziratos szinoptikus tabellákkal, bár bizonyítékot nem ad. Karcher, J.: Theodor Zwinger und seine Zeitgenossen. Basel, 1956. 22. p.
  • 44Az orvostörténeti irodalomban ennek alig van nyoma. Feldolgozása további kutatásaim része. Eddig, többek között Caspar Bartholinus (1586–1629) Enchiridion metaphysicumában találkoztam az 1624-i bővített kiadás 102. oldalán sinoptikus táblával. Caspar Bartholinus Baselben logikát (1607), Koppenhágában eloquential (1612), majd medicinát adott elő (1613) és ugyanott a teológia professzora is lett (1613). Az anatómia katedrájára hívták Nápolyba (1609), a görög nyelv és irodalom professzorának kérte fel a montpellier-i egyetem. Maga is ramista volt. Janitores logici című munkájában írja, hogy ebből „praecipue Ramaeorum exerrationes deteguntur” (1616.2.). Az Enchiridion metaphysicum Aristotelis több ízben is megjelent Joannes Magirus (meghalt 1596) marburgi orvosprofesszor Physiologiae libri sex című műve accessumaként. Az 1624-es már a nyolcadik kiadás, amelyet kifejezetten pro tíronum memoria írt. Magirus kitűnő teoretikus. A Physiologiae peripateticae libri sex mellett (1605) legelterjedtebb könyve az Anthropologia (Frankfurt, 1603), amely Melancthton De animajának kommentárja. Bár egyetlen általam ismert olvasási kánonban sem szerepelnek Magirus könyvei, a „Vero memoria studiorum” megjegyzés nem hagy kétséget a könyv jellegét illetően.
  • 45Kutatásaim erre nem terjedtek ki. Irodalmának jó összefoglalását adja: Bonner, A. (ed. and transl.): Selected works of Ramon Llull (1232–1316). Vols. 1–2. Princeton, 1990. Vö.: Yates, A.: Gedächtnis und Erinnern. Mnemonik von Aristoteles bis Shakespeare. Berlin, 1990. Ha egyetemi tancélra nem is használták, nem maradhat e helyt teljesen említés nélkül az Emblematika, amely a „16–18. századi didaktikus irodalom terjedelmes és differenciált corpuszának egyik széles területe”. Elméletét és magyar vonatkozásait Knapp Éva és Tüskés Tibor dolgozták föl: Emblémaelméletek Magyarországon a XVI–XVIII. században. Jankovits L.–Kecskeméti G. (szerk.): Neolatin irodalom Európában és Magyarországon. Pécs, 1996. 171–187. p.
  • 46Könyvtárnyi irodalma lévén, tárgyalása itt nem tűnik szükségesnek, mint ahogy mellőzhető az emlékezést javító eljárások ismertetése is. Az emlékezet megőrzésére, illeve megerősítésére már a középkorban sem csak a szellem erejét vették igénybe. Az emlékezőtehetség rendszeres, iskolaszerű fokozása mellett már a középkor számos orvosa külön receptben ajánlott gyógyszereket e célra. Ez persze aligha a tanulóifjúságnak szóló eljárás volt. Werlin, J.: En Rezept zur Stärkung des Gedächtnisses. Med. Monatschrift 15 (1961) 111–114. p.
  • 47A nagy pestisjárványt követően rövid traktatusokban, levelekben írták meg tanácsaikat a kor orvosai. Ennek a főleg consilium jellegű levélirodalomnak az áttekintését az epistolographia didactica szempontjából Baader, G. tárgyalja: Lehrbrief und Kurztraktat in der medizinschen Wissensmitteilung des Früh- und Hochmittelalters. Wolf, N. R. (Hrsg); Wissensorganisierende und wissensvermittelnde Literatur im Mittelalter. Stuttgart, 1987. 246–554. p.
  • 48Zsigmond király orvosairól lásd: Schultheisz, E.: Die Ärzte des Kaisers Siegmund aus dem Hause Luxemburg. Ein Beitrag zur spätmittelalterlichen Medizin in Ungarn. Die ganze Welt ein Apotheke. Festschrift für Otto Zekert. Wien, 1969. 210–219. p., valamint Schultheisz, E.: Spätmittelalterliche Medizin in Ungarn. Proceedings of the XVIII. Congress of the Hist. Med. London. 1972. 1047–1052. p.

Liturgikus könyvek margináliái

A memoratív irodalomnak nem egyedül a formája fontos. Bizonyos esetekben jellemző a megőrzés helye is. Itt nem kizárólag az orvosi kódexek lapjainak szövege mellé írt annotációkról, sorközi beszúrásokról, sorok közötti emlékeztető szavakról és az orvosi kódexek margóinak jegyzeteiről van szó. Azok a klerikus-orvosok, akik mindkét funkciójukat gyakorolták, akiknek egyházi szolgálata és orvosi munkája egyaránt fontos volt, emlékeztető feljegyzések céljára nemcsak orvosi könyveket használtak. A mindennap használt, de legalább is gyakran forgatott liturgikus könyvek margóira, esetleg versojára, néha üresen maradt lapra, vagy kötéstáblára írtak megjegyzendő orvosi reskripciókat, recepteket, emlékezésre érdemes megfigyeléseket.49

  • 49Meg kell jegyeznem, hogy az irodalomban sokat vitatott kérdés, mely szerint a marginális glossza szükségképpen az előadó magister kezétől származik, az interlineáris pedig a tanulóétól, a liturgikus könyveknél csak teológiai-liturgiai bejegyzések esetén bír jelentőséggel. Orvostörténeti szempontból ez fel sem merül, mert a feljegyzés ez esetben nem a szövegre vonatkozik. Az orvosi-természettudományi megjegyzés csak emlékeztető, nem szövegmagyarázat, s nem továbbadásra szolgál.

A 9–11. században sok olyan klerikus-orvossal találkozunk, akiknek teológiai és orvos-irodalmi munkássága egyaránt jelentős. Nem meglepő, hogy a kéznél lévő és rendszeresen használt liturgikus kéziratok, majd könyvek (missalek, breviáriumok, propriumok) szabad margójára, üresen maradt versojára, vagy betoldott üres lapjára emlékeztetőül, megőrzésre szánt orvosi feljegyzéseket, megjegyzéseket írtak. A 8–11. században az istentisztelet (officium divinum) rendjét és tartalmát egyaránt szabályozó missalék vagy egyéb, az officiumon kívül is használt liturgikus könyveket magyarázó traktátusok segítették a klerikusokat funkciójukban. Ezek tankönyvi jellegét Hrabanus Maurus erősíti meg a De institutione clericorumban. A legtöbb ilyen írás a liturgia teológiai magyarázata, segítség, illetve határozott utasítás a korrekt celebrálásra. A 11–13. században a tudomány és a liturgia latinja mellett már gyakran anyanyelvűek. A miserend (ordo missae) csak a 15. század végén alakult ki véglegesen. A késői Karoling korszakban egyre kevesebb ilyen magyarázó traktátus keletkezik, mígnem a késői skolasztikában már csak széljegyzetek, margináliák formájában jelennek meg.50

  • 50Mayer. A. Z.: Die Liturgie in der europäischen Geistesgeschichte. 1971, 12 f.; Vogel, C.: Medieval Liturgy. 1986. 187. p.

A klerikusok számára tehát maga az eljárás kézenfekvő volt. Értelemszerűen éppen a kalendáriumrészhez fűztek megjegyzéseket, tekintve a kritikus napok (bona tempora, dies fausti, illetve dies critici seu infausti, dies periculosi) fontosságát. Különösen nagy jelentősége volt egy-egy ilyen megjegyzésnek az érvágás időpontjának változó meghatározása szempontjából. A nyomtatott liturgikus könyvek margóját, kötéstábláját gyakran használták ilyen célokra a 15–17. században: történeti dátumok, meteorológiai feljegyzések mellett rövid receptek, orvosi utasítások olvashatók. Az Egyetemi Könyvtárban őrzött 1490-ből származó Missale Strigoniense fol. 7 versoján egy kétsoros magyar recept olvasható. Ez talán a legrégibb magyar nyelvű orvosi vényünk.51

  • 51Elsőként Knauz Nándor hívta fel rá a figyelmet, Magyar Sion VII. (1869) 82. p. A dátum, illetve szöveg paleográfiai meghatározása Radó Polikárpnak köszönhető: Radó P.: Nyomtatott liturgikus könyveink kézírásos bejegyzései. Az Országos Széchényi Könyvtár kiadványai XIX. (1944) 69. p. Szövegét lásd Schultheisz, E.: A legrégibb magyar nyelvű orvosi vény. Orvostörténeti Könyvtár Közleményei 12 (1959) 205. p. Itt meg kell ragadnom az alkalmat egy régi tévedésem helyreigazítására. Hivatkozott közleményemben, Magyary-Kossa alapján azt írtam, hogy Petrus de Dacia 1300 körül írt Liber medicinalis de calculo seu compositum című munkája „valószínűleg a legrégibb latinul írt orvosi munka magyar szerző tollából”. Tévedtem, amikor Magyary-Kossa adatát (Magyar orvosi emlékek. Budapest, 1931, 111, 4. p.) ellenőrzés nélkül átvettem. Petrus de Dacia (1235–1289) dominikánus lektor, majd priornak az első névszerint ismert latinul író svéd írónak semmi köze sem Erdélyhez, sem Magyarországhoz. A dominikánus szerzetesrend észak-európai provinciája viselte a Dacia nevet. (Vö. Schuck, H.: Var författare. Vysby, 1916.)

Ha az orvoslással foglalkozó klerikus egy új compositumot ismert meg, sietett azt magának néhány sorba feljegyezni. Így kerülhetett a Brev. Strigoniense 1524 (Esztergomi Könyvtár) jelzetű nyomtatott breviárium üresen maradt lapjára egy négysoros, egy 1511-ből való Missale Strigoniense első kötéstáblájára pedig egy ugyancsak négysoros recept.52 Egy 15. századi breviárium naptári részének margójára a kódexet forgató klerikus-orvos az 1498. január 22-re vonatkozó, versbe foglalt érvágó szabályt írta emlékeztetőül:

„Vincenti festo si sol radyatur memor esto
tunc praepera vas, quia fert vitis tibi uvas”53

Hogy liturgikus kéziratok gyakran hosszabb orvosi traktátusokat is tartalmaznak, az nem ritka. Ezek általában vademecum jellegűek.54 Mossóczy Zakariás (1542–1587) nyitrai püspök Esztergomi Breviáriuma (Velence, 1524; Inc. Saec. XVI. III. 5.) rövid magyar nyelvű receptet tartalmaz az első előzéklap rectoján.55

A volt szegedi ferences könyvtárban egy 1528-ból származó latin bibliában több, különböző kéztől származó vendég nyelvemlék található. Radó Polikárp a hátsó kötéstábla 1541-i évi bejegyzése alapján possesorként Pesti Mihály-t jelöli meg. A hátsó kötéstábla belsejében a „hydropicus” és a „paralysis” szavakat magyarázó rövid magyar „…emlékezet” van.56

  • 52Shultheisz, E.: i. m. 205–206. p.
  • 53Schultheisz, E.: Gedruckte liturgische Bücher als medizinhistorische Quellen. Janus 48 (1959) 52. p.
  • „Ha Vince napján a nap süt, ne felejtsd el: / Készítsd az edényeket, mert szőlőt hoz a vesszeje.” (Marton J. fordítása.)
  • 54Több ilyet sorol fel a Bodleian Library katalógusa: Latin liturgical MSS and printed books. 1952. A vademecum irodalomhoz lásd: Talbot, Ch.: A medieval physicians vademecum. Journal for the Hist. Med. and Allied. Sc. 16 (1961) 214–234. p.
  • 55Knauz, F.: Libri missales ac breviaria ecclesiae Hungaricae ad receptionem usque ritus Romani. Strigonii, 1870. 24., 89. p. A gyorsan odavetett négy rövid sor arra enged következtetni, hogy írója nem másolta, hanem hallomás alapján jegyezte föl.
  • 56Radó P.: Két értékes szegedi nyelvemlék: Pesti Mihály bibliája és Pécsi Ferenc kódexe. Magyar Könyvszemle (1961) 118. p.

Orvosi irodalmunk történetéből a memoratív irodalom szövegein túlmenően is nagyon hiányzik az egyházi könyvtárak orvosi könyveinek és kéziratainak orvostörténeti szempontból való feldolgozása, jóllehet a régi egyházi könyvtárak jelentős részében a világi tudományok nem maradnak el az egyháziak mögött, amint az a 16–17. századi püspökök és kanonokok hagyatéki könyveinek katalógusából kiderül.57

A legjelentősebb – mert legrégibb – magyar orvosi vonatkozású bejegyzések a Pray-kódexben olvashatók. Ennek a 12. századi sacramentáriumnak a bejegyzései összességükben a „Gesundheitsregel”, illetve „calendarii dieteticum” műfajba sorolhatók. Orvostörténeti aspektusból Vida Tivadar dolgozta fel nagy akribiával, megadván a pontos olvasatot is.58

Számos hosszabb, nem pusztán emlékeztető, hanem magyarázó, illetve utasítás jellegű, orvostörténeti irodalmunkban nem ismert feljegyzés vár még feldolgozásra, melyeket kézírásos és nyomtatott liturgikus könyvek rejtenek.

  • 57Például: Némethy S.: Seriesparochiarum Archi-Dioecesisi Strigonensis. 1894. vagy: Vásárhelyi J.: A győri székesegyházi könyvtár possessorai. I. Náprági Demeter könyvtára. Magyar Könyvszemle (1980) 117 ss. Náprági ma is meglévő gyűjteményében található Bartholomaeus Anglicus Liber de proprietatibus rerumának 1505. évi kiadásából származó példány, amelyben a lippai plébános orvosi bejegyzései olvashatók. Ezeket Rómer Flóris ismertette (Győri Történelmi Füzetek. Győr, 1865. 90. p.). Orvostörténeti feldolgozása, vagy akár csak regisztrálása ennek sem történt meg. Az Esztergomi Könyvtár 17. századi katalógusa szerint a 3032 kötetes állomány több mint tíz százaléka sorolható a libri medici, illetve physici címszó alá. Vö.: Szepesi Zs.: Az Esztergomi Bibliotheka 17. századi történetéhez. Magyar Könyvszemle 97 (1981) 225–229. p. A magyar orvostörténeti irodalom ezeket sem ismeri.
  • 58Vida T.: A Pray-kódex orvostörténeti vonatkozásai. Magyar Könyvszemle 91 (1975) 121–136. p.
  • 59Ilyen például a gyöngyösi ferences kolostor 1506. évi missale praedicatorum-ában Jób próféta miséjénél olvasható contra morbum Gallicum-hoz fűzött megjegyzés. A magyarországi liturgikus kéziratokról lásd: Radó P.: Index codicorum manu seriptorum liturgicorum regni Hungariae. 1914. (OSZK. XIV.)
A sebesült Éneász (Falfestmény-részlet, Pompei)
Quintus Serenus Sammonicus művének 1662-es kiadásának néhány oldala.
Forrás: Google
Regimen Sanitatis Salernitanum cum expositione magistri Arnaldi de Villanova Cathellano noviter impressus. Venetiis: impressum per Bernardinum Venetum de Vitalibus, 1480.
Az első nyomtatott kiadás címlapja.
Regimen sanitatis Salernitanum. Kommentárok: [Pseudo-]Arnoldus de Villa Nova. Korrekciók: Doctores Montispessulani regentes, 1480. Venice: Bernardinus Venetus, de Vitalibus, [ca. 1505]. A kötés a 18. században Itáliában készült.
Forrás: University of Glasgow Library
Hieronymi Fracastorii Veronensis Opera Omnia. Girolamo Fracastoro Venice: Heredi di Lucantonio Giunta, 1584

Zusammenfassung

Die Schulung und Stärkung des Gedächtnisses galt seit der Antike als eine wesentliche Voraussetzung für intensive geistige Betätigung. Dass Texte mit gebundener Rede dem Gedächtnis leichter eingehen und schneller haftenbleiben als Prosastücke, ist hinreichend bekannt. In seinem kurzen Essay Über das Lehrgedicht gesteht Goethe der didaktischen Poesie durchaus ihren Eigenwert zu.

Das Altertum sah in der Lehrdichtung keineswegs Poesie geringeren Ranges, wenn auch Aristoteles diese aus der eigentlichen Poesie ausschloss (Poetik 1447b).

Mit Hesiod beginnt das Lehrgedicht. Ihm war eine bedeutende Nachwirkung beschieden. Gegenstände der frühgriechischen hexametrischen Lehrdichtung sind Mythologie sowie lebenspraktische Themen. Auch die vorsokratische Philosophie bedient sich wiederholt der Form des Lehrgedichts, dessen Funktion nach der „sokratischen Wende” weitgehend vom philosophischen Dialog, sowie vom systematischen Lehrbuch und vom Lehrbrief übernommen wird.

Die in der griechischen Literatur entstandenen Gattungen werden in Rom fortgesetzt. Lehrdichtung erscheint als umfassende Weltdeutung, bei Lukrez z.B. mit naturkundlich medizinischer Ausrichtung, oder als Darstellung einzelner Fachdisziplinen, z.B. der Medizin.

Auf Form und Inhalt des einzigen erhaltenen, im eigentlichen Sinne medizinischen Lehrgedichts der Antike – Liber medicinalis, de medicina praecepta saluberrima des Quintus Serenus wird näher eingegangen. Sie umfasst insgesamt 1107 Verse. Der Dichter verzichtet völlig auf theoretische Erörterungen und beschränkt sich in erster Linie auf die Nennung der Krankheit oder des Gebrechens samt einer kurzen Beschreibung der Symptome. Charakteristisch für das Sachinteresse und die lehrhafte Intention des Autors ist, dass die poetische Form hinter dem sachlichen Inhalt, der vermittelt werden soll, überall zurücktritt. Er gestattet sich auch sonst keine sachfremden Exkurse.

An der Universität Wien begann der bekannte Humanist, Vadianus (Joachim von Watt) seine lectio annua (1517) mit dem Buch des Serenus. Auch der Wiener Professor, Martin Stainpais empfiehlt das Serenus-Werk in seinem Liber de modo legendi seit docendi (1524). In der Bibliotheca Corviniana fehlt das Poema medicum des Serenus nicht. In dem Codex Vat. Palat. Lat. 1587 befindet sich das Carmen des Bischoffs von Averna, Caius Sidonius Apollinaris folgend das Liber medicinalis (Praecepta de medicina parvo pretio parabili). Dem folgend schrieb der scriptor Petrus Cenninius das excerptierte Liber medicinalis des Benedictus Crispus aus dem Jahre 1468.

Die Methode des Erlernens eines rhythmischen Textes, eines Lehrgedichts wurde im ganzen Mittelalter bis hinein in die Neuzeit gepflegt (siehe dazu Gundolf Keil: Prosa und gebundene Rede im medizinischen Kurztraktat des Hoch- und Spätmittelalters). Auch volkssprachlich setzt sich das Versifizieren medizinischen Inhalts fort. Besonders gepflegt werden medizinische Traktate in Versform, die auf griechischen und arabischen Vorlagen fussend, ab dem 11. Jh. in Latein eigene diagnostische und therapeutische Erkenntnisse formulieren. Ein typischer Autor dieser Gattung ist Gilles de Corbeil. Von seinen Werken waren vor allem die Harnlehre, aber auch der Pulstraktat sowie die Medikamentenlehre am verbreitetesten. Einige mehrfach kommentierte Verstraktate hielten sich bis in die Neuzeit im Lehrbetrieb und erschienen seit dem 13. Jh. auch in landessprachlichen Fassungen. Für den Vorlesungsbedarf entstanden auch Prosakommentare zu den Harnversen – besonders von Gentile da Foligno. Aber auch Codex Lipsiensis 1197, von Sudhoff endeckt und mitgeteilt ist von nicht geringer Bedeutung: Egidius de urinis cum optima lectura magistri Bernardi zeigt eindeutig den Verwendungszweck. Die Vorlesung wird ausdrücklich an die Spitze gestellt.

Zur memorativen Literatur gehören auch Glossen, Randbemerkungen liturgischer Bücher. Die liturgischen Kodizes – Missalien, Breviarien – waren Bücher des täglichen Gebrauchs. Randbemerkungen von Kleriker-Ärzten sind nicht nur zum Text geschriebene Glossen, sondern erhalten nicht selten kurze Rezepte, bemerkenswerte medizinische Aufzeichnungen auch in Versform. Einige Marginalien von liturgischen Büchern ungarischer Provenienz werden aufgeführt.

Kaum zu überschätzen für das Studium dürften die synoptischen Tabellen medizinischer Lehrbücher der 16–17.ten Jhte. als visuelle Gedächtnishilfe sein. Das früheste medizinische Synopsenwerk (1535) stammt aus dem Feder des Leonhard Fuchs.

Im Mittelalter galt auch die Wissensvermittlung als ein bevorzugter Bereich poetischer Gestaltung. Diese Belehrung konnte mittelbar intentional oder aber unmittelbar erfolgen in der Form didaktischer Dichtung.

Források

Orvostörténeti Közlemények 178–181 (2002) 5–22. p.