A tanköltemény az orvosi oktatásban

Dr. Schultheisz Emil
orvoslás, felsőoktatás, memorizálás, orvosegyetem, tanköltemény

„Aut prodesse volunt aut delectare poetae”
[A költők vagy használni, vagy szórakoztatni akarnak]

Horatius: Epist. II. 3

Ars memorativa

A tanulás mind az ókorban, mind a középkorban a kéziratos tankönyvek csekély száma miatt nem kis mértékben memorizálás volt. Megkönnyítésére különféle irodalmi formákat és módszereket alkalmaztak, melyeket a középkori irodalom ars memorativa cím alatt foglalt össze. A memorizálás legjobb módja már az ókor óta kedvelt költői forma volt, a poema didacticum, amit Galénosz megjegyzése a versforma fontosságáról megerősít: „Carmina medicamentorum que memoriam maxime conducant…” (Kühn XV. 115. p.). A tanköltemény korukbeli elnevezése változó, poema, versus, carmen egyaránt előfordul a poesia didactica címszó alatt. Az orvosi tárgyú neve a poema medicum.

A tankönyvek-monográfiák legjobb esetben egy mondatot szentelnek ennek a kérdésnek, mivel magának a medicinának fejlődése szempontjából valóban kevésbé jelentős. Ez igaz az orvostanra, mint tudományra vonatkozóan is, a tanulmányokban és az oktatásban való szerepe azonban jelentős, semmiképpen sem becsülhető le. A didaktikus költészet évszázadokon át segítette a medicina studiosusait, s nem ritkán a gyakorló orvosnak is segítségére volt.1

Formáját és beosztását illetően igen jellegzetes Terentianus Maurus, a Kr.u. 2—3. század fordulóján kifejezetten iskolai célokra készült poema memoriale-ja. A leoninusi hexameter, vagy az ún. versus caudati használata tűnt a legalkalmasabb mnemotechnikai segédeszköznek, amit a kitűnő dán anatómusprofesszor, aki didaktikus kérdésekkel is sokat foglalkozott, Thomas Bartholinus De medicis poetis dissertatio című tanulmányában (Kopenhagen 1690.), még a 17. század végén is megerősített, úgy vélvén, hogy ami e sorokban rejlik, „plus laboris quam ingenii…”. Ezt igazolják azok az eredetileg prózai szövegek, melyeket később hexameterbe foglaltak, mint Hippokratész Prognostikonja, vagy Galénosz Mikrotechnéje. Jóllehet nem gyakori, említést érdemel az a forma, melyben egymásra vonatkoztatott tartalommal felváltva használták a szerzők prózát és verset. Ez az úgynevezett opus geminum. Ebben a formában írja a középkor tudós költője, Walther von Speyer (született 963-ban) saját tanulmányainak curriculumát a káptalani iskolában De studio poetae qui est Scolasticus… felváltva hexameterben és prózában.2

  • 1Kutatásainkat erre kiterjesztve, egyetlen fejezetbe, egységes rendbe sorolva, a periódusok határait mindkét irányban tágítottuk, és a kérdést az ókortól egészen a 18. századig tárgyaljuk. Részletesebb tárgyalás azért vált szükségessé, mert sem a tankönyvek, sem a monográfiák nem foglalkoznak vele kellő részletességgel. Kutatásaink kapcsán nyilvánvalóvá vált, hogy újabb személetű rendszerezés adhat csak áttekintést a műfajnak az orvosi oktatásban betöltött szerepéről. A vonatkozó általános jellegű irodalmat lásd Hajdú, H.: Das mnemotechnische Schrifftum des Mittelalters. Budapest, 1936. 53. p., illetve Dilg, P.: Das medizinisch-botanische Lehrgedicht des Mittelalters. Acta Congr. Int. Hist. Pharm. 1971. Stuttgart, 1972. 86—87. p.
  • 2Vossen, P.: Der Libellas Scolasticus des Walther von Speyer. Stuttgart, 1962.

Poema didacticum

Az antik didaktikus költészet csúcspontját a hellenizmus korában érte el. Megteremtőjének Hésziodosz-t tartják, aki eposzaiban mesterségbeli, tudományos és vallási ismeretekkel és ehhez kapcsolódó utasításokkal látta el a tanulni vágyókat. Ez időtől kezdve a metrikus szakirodalom tudományokra bontottan, egyre gyakrabban olvasható. Témája kezdetben a mitológia s rövidesen az élet minden vonatkozása. A medicina teóriáinak fejlődése számára oly fontos praesocraticus filozófusok is felhasználják a tanköltemény formáját. Funkcióját a „szókratészi fordulat” után a filozófiai irodalomban a dialógus, a levél, majd a rendszeres tankönyv veszi ugyan át, de el nem tűnik. A görög tanköltészet széles spektrumban: az asztronómiától (Aratosz) a földrajzon (Dionüsziosz Periegetész) át az orvostanig (Nikandrosz) terjed. A preszókratikusok elsősorban bölcseleti irányú tankölteményeket írtak, amik azonban magukban foglalták a természet világáról alkotott képet, amint azt a cím — Peri phüszeósz — is mutatta (6—5. század). Ezt a kort követően a görög tanító költészet hanyatlik, mígnem cca 200 év után, az alexandriai korszakban, a tudományos élet felpezsdülésével újból kedvet nem kapnak a divatból kiment műfaj felelevenítésére.

A természettudományok — és nem utolsósorban a medicina — mind kedveltebb témákká válnak, az addig is művelt asztronómia-asztrológia, földrajz és az elsőként feldolgozott teológia-mitológia mellett.

Természetbölcseleti tanító költeményt — Peri phüszeósz — címmel a kolophóni Xenophanész, az eleata Parmenidész és jelesen az ókor természetbölcselője és orvosa: Empedoklész (6—5. század) írt.

A természettudományok közvetítői — Aratosz (315—245), akinek Phainomaena című csillagászati tankölteménye, a kolophóni orvos, Nikandrosz, akinek Thériakája és Alexipharmakája, valamint a hérakleai orvos, Numéniosz — a római auctorokra is jelentős befolyást gyakoroltak. A reneszánsz didaktikus poémái között ismét fel-felbukkannak.

Az agrigentumi Empedoklész (Kr.e. 483—423) az 5. század nagy természetfilozófusa, akit kortársai szónokként, orvosként, íróként egyaránt nagyra becsültek, több tanköltemény szerzője. Poémáit, közöttük a Peri Phüszeószt, Plutarkhosz és Szimplikiosz is elismerően említik. Ez a természetfilozófiai és egyben ismeretelméleti munka évszázadokon át alakította Európa tudományát. Empedoklész példáját követte a krétai Andromakhosz, Néro orvosa, aki elégikus versekben, 87 distichonban írt egy Antidotont. Thériakája Galénosz-nál maradt ránk és tovább élt a latin didaktikus irodalomban csakúgy, mint Héliodórosz poémája. Marcus Aurelius orvosának, a szidéi Markellosz-nak (az irodalomban gyakran Marcellus) Iatrica című költeménye ugyancsak tancélokat szolgált.

A Hadrianus alatt működött Dionüsziosz Periegetész a kor szaktudományát foglalta jól memorizálható versbe, kifejezetten iskolai célokra, amit Rufus Festus Avienus a Kr.u. 4. század második felében felelevenít. Latinra fordítja és szkholionokkal látja el. Ez a Descriptio orbis már emlékeztet a középkori summákra.

A kilikiai Szolónból származó Aratosz Phainomenája az ókor egyik legnagyobb hatású tankölteménye, amit Eudoxosz is felhasznált Asztronómiájában, ami később az egyetemi curriculumba is bekerült.3

A Kr.e. 3. században élt Nikandrosz több tanköltemény szerzője.4 Prótagorász-nak ajánlott Alexipharmakája 630 hexameterből áll. A botanika, zoológia, mineralógia kérdései mellett mérgekkel és gyógyszerleírásokkal foglalkozik. Forrása valószínűleg Numéniosz műve.

  • 3Lásd: Maass, E.: Arati Phaenomena. Kritische Textausgabe. Berlin, Reprint Bibl., 1955., illetve Dicks, D. R.: Early Greek Astronomy to Aristotle. New York, 1970.
  • 4Tudjuk, hogy Dioszkuridész De materia medicajának mind a késő antik, mind a bizánci, majd a középkori nyugati medicina számára is különleges jelentősége volt Ennek a műnek egyik ritka, a Morgan Library-ban őrzött példánya (Cod.M. 652 — MS Suppl. Gr. 247.) Nikandrosz Thériakájához készült parafrázisokat tartalmaz. A Thériaka illusztrált, 10. századi kézirata a Bibliothèque Nationale-ban található, Kádár Zoltán dolgozta föl: Kádár, Z.: Survivals of Greek zoological illumination in Byzantine manuscripts. Budapest, Akadémia, 1978.

Az antik latin irodalomban Ovidius tankölteményeit követően csaknem minden fontos diszciplína tanai megjelennek versformában. A rómaiak talán még többre értékelték a tudomány közvetítésének metrikus formáját. Jól ismert Lucretius (Kr.e. 98—55), Epikúrosz tanain felépült De rerum natura című nagy költeménye vagy Manilius (Krisztus születése körül) Astronomicája, nem is beszélve a halhatatlan Vergilius Georgicájáról. Rómában újabb lendületet kapnak a medicinát és pharmaciát tárgyaló tanköltemények. A Nikandrosz Thériakájának hatására írt és ugyancsak Theriaca címet viselő poéma Aemilius Macer tollából közkedvelt. A latin irodalomban is megjelenik a kifejezetten iskolai felhasználásra készült költemény, poema memorativum illetve didacticum. Legjelesebb szerzője Terentianus Maurus (2. század), akinek három, a metrikáról írt tankölteménye évszázadokon át mintául szolgált.5

  • 5A középkor folyamán kéziratai elvesztek, csak 1493-ban kerültek elő egy példányban, így egyedüli forrásunk az editio princeps — Milano, 1497.

Poema medicum

Az ókor tanköltészetének utolsó, a medicinát összefoglaló, későbbi korok egyetemi orvosi oktatása szempontjából talán legfontosabb képviselője, Quintus Serenus Sammonicus nagy terjedelmű munkája. Jelentősége, jellegzetessége és egyik késői kéziratvariánsának bizonyos magyar vonatkozása miatt, s nem utolsó sorban azért, mert alig egy-két orvostörténeti mű (Haeser, Diepgen) említi a költő nevét anélkül, hogy részletesen tárgyalná művét, bővebben kell szólnom Serenus (Kr.u. 3. század) évszázadokon át olvasott tankölteményéről, mely a késő antik latin irodalom egyetlen kizárólagosan orvosi tárgyú poémája: Liber medicinalis Quinti Sereni: De medicina praecepta saluberrima.6

  • 6Teljes szövegét lásd Corpus Medicorum Latinorum. III.3. (Ed. Vollmer, 1916.)

A 64 fejezetből álló, hexameterben írt gyűjtemény 80 különféle kór ellen közöl terápiás eljárásokat, recepteket, összesen 1107 versben. A tanköltemények konvenciójának megfelelően egy praefatio (egy másik fennmaradt kéziratban oratio) vezeti be, melyben az Aszklépiosz-kultusz kezdetéről ír Rómában (V. 7.). Költője csaknem teljesen eltekint az elméleti fejtegetésektől és a betegségek, illetve kóros elváltozások tüneteit a capite („ad capitis curationem”) ad calcem („podagrae medendae”) tárgyalja. Ez az elrendezés és tartalmi beosztás a Medicina Pliniire emlékeztet. Feltűnik, hogy a kezeléshez szükséges gyógyszerek elkészítéséhez gyakran használt, akkoriban közismerten olcsó ingredientiákat, úgynevezett euporistakat ajánl. Ennek megfelelően a tanköltemény az egyébként nem tancélra készült, euporista-irodalomnak is része.

Egyes betegségek kezelésének ismertetésekor saját tapasztalataira való utalás sem hiányzik. Érdekessége a műnek és jellemző a költőre, hogy két közvetlen orvosi forráson kívül nem hivatkozik orvosokra. Carmen salutiferumát (V. 1.) egyenesen Apollóntól és Aszklépiosztól vezetvén le, az orvosokat megkerüli. Viszont a római irodalom csaknem minden jelentős képviselőjét idézi, ha annak orvosi vonatkozása van.7 A két, név szerint hivatkozott szerző, akiknek műveit indirekt módon használta fel, Celsus és Scribonius Largus, a kor medicinájának enciklopedikus ismerői és írói. Mellettük legfőbb forrása Plinius Naturalis historiaja, melyet a költő maga excerptált (V. 845). A tanulást, mint intenciót és a kizárólagosan szakmai érdeklődést az is mutatja, hogy a kor hasonló költeményeivel szemben, tartózkodik a mitológiai példáktól, hasonlatoktól, szimbólumoktól. A szakismerettől semmiféle excursust nem enged meg magának.

  • 7Például a splenomegalia kapcsán (gyakori volt Rómában a malária) Plautust: „…dulcia Plantus ait dandi minus lieni…” (V. 425.), a gyomorfájdalmak elleni rata verba kapcsán Horatiust, nevének említésével szó szerint idézi (Serm.5., Sat, 2.4.27., Serm.529= Sat. 2.4.28.)

A Liber medicinalis hagyományozódása és további élete annak a körülménynek köszönhető, hogy belekerült a Karoling oktatási reform tankönyvei közé, amint az egy Jacobus nevű, 782—790 között Nagy Károly udvarában működött titkár hozzáfűzött megjegyzéseiből kitűnik. Nagy Károly utasítására (…ad Carolum regem…) másolták. Koraközépkori iskolai elterjedtsége a késő középkorban csökkenőben volt, amint azt a kéziratok csekély száma mutatja, jóllehet olyan neves tudós, mint John of Salisbury8 jól ismerte. A 9. században azonban feledésbe merült, Serenust a humanisták fedezték fel újra. Különösen a bécsi orvosi kar humanista professzorai kedvelték. Vadianus (Joachim von Watt) a Magyarországon kétszer is járt nagyhírű svájci humanista, a bécsi orvosi fakultás tanára, 1520-ban első lectio annua-ját a Liber medicinalis alapján kezdte el.9

Hogy milyen sokra becsülték a humanisták, jelzi az a körülmény, hogy első nyomtatott példánya 1474-ben hagyta el a római nyomdát. Ezt számos kommentált kiadás követte, az utolsó paduai (1750), illetve velencei (1763) editióig. Egy 17. századi és a két említett 18. századi kiadást kivéve valamennyi a humanizmus korában jelent meg.

  • 8John of Salisbury (Joannes Saresberiensis) (1115—1180) az orvosi stúdiumokban is megjelenő Metalogicon című munkája a középkori logikának és filozófiának egyik legfőbb forrása. Entheticus című tankölteménye a legtöbb ars fakultás tananyaga.
  • 9Joachim von Watt, a Sodalitas Litteraria Danubiana megalapítójának, Conrad Celtisnek, a természettudományok legbefolyásosabb közép-európai reprezentánsának tanítványa, maga ugyancsak nagynevű humanista orvostanár, majd Sankt Gallen városi orvosa és 1541-ben polgármestere, Európa gyógyfürdőit tanulmányozva jutott el hazánkba. Erről Pomponius Mela földrajzához írt scholionjaiban, a második kiadás függelékében számol be. (Pomponius Melae de orbis situ libri tres… una cum commentariis Joachimi Vadiani. Basileae, 1522.). Ezt megelőzően is járt már Budán. Erre az útra tisztán irodalmi érdeklődés késztette: Collimitiussal együtt 1513-ban a Bibliotheca Corvinianaban kutattak. Kéziratritkaságok után. Vö.: Näf, W.: Vadianische Analekten. Vadian-Studien. Untersuchungen und Texte. 1 (1945) 38. p. Hogy Vadianus hazánkban tett látogatása alkalmával sem csak az orvos szemével nézte Budát, az akkori fürdővárost, azt a budai Várkápolna műkincseinek művészi leírása mutatja. Lásd: Schultheisz, E.: Vadianus az orvos és humanista. Orvosi Hetilap (1961) 1043—1044. p.

Serenus költeményével a 16. században több Celsus-kiadás appendixeként találkozunk. Felmerül a kérdés, vajon miért éppen Celsussal adták ki?10 Valószínűleg azért, mert a Serenus-költemény is enciklopedikus jellegű, jóllehet sem tartalma, sem színvonala nem közelíti meg Celsusét. Segédkönyvnek mégsem lehetett rossz, ha egyes egyetemek tanárai bevezető előadásaiknál felhasználták. Még a bécsi egyetem neves professzora, Martin Stainpeis is bevette ajánlott olvasmányai közé.11 Nem volt ugyan már elterjedt, de még a 18. században is használták. Erre kell következtetni abból, hogy Morgagni szükségesnek tartotta Serenus hibáinak sorravételét, tévedéseinek kiigazítását. Vulpius-nak írott, többször kinyomtatott episztolában tárgyalja a poémát.12 Nem kétséges, hogy Serenus nagyobb jelentőségű auctor, mint azt az orvostörténeti monográfiák egymondatos említése, a tankönyvek hallgatása sejteti.13 Kétségtelen, hogy csak egyetlenegy római auctor befolyása lett a kora újkorban nagyobb: Celsusé.

  • 10Serenus a Celsus-incunabulumok mellett még nem található meg. Először a J. Caesarius által 1528-ban kiadott, jegyzetekkel és variánsokkal gazdagított kiadás függelékeként, Melanchthon Encomium Medicinaejével együtt jelent meg. Ezt követően számos kiadása volt megtalálható valamennyi leydeni Celsus-kötetben. (Vö.; Choulant, L.: Handbuch der Bücherkunde für die ältere Medizin. Leipzig, 1841. 169—171. p.) A Corviniana katalógusában található költeményének címe. (Csapody Cs.—Csapodyné Gárdonyi K. (öszeáll.): Bibliotheca Corviniana. Budapest, 1976. 59. No. 128). A Vat. Palat. Lat. 1587 jelzetű kódexben a költemény nem Celsussal van együtt. Itt Caius Sidonius Apollinaris (432—490) római írónak, későbbi avernai püspöknek, Gallia antik-keresztény műveltsége utolsó képviselőjének egyik remek carmen-jét követi Quintus Serenus Sammonicus Liber Medicinalisa (Praecepta de medicina parvo pretio parabili címmel). Ezután a scriptor, Petrus Cenninius, Benedictus Crispus az előbbiből készült kivonatos Liber medicinalisát másolta 1468-ban a 101 folionyi pergamen kódexbe, humanista kurzív könyvírással. A poéma kéziratait a 18. század jeles filológus orvosa, patológus-professzora és történésze, Ackermann sorolja föl, aki egy ízben a költeményt ki is adta. Vö.: Quinti Sereni Sammonici de medicina praecepta saluberrima. Textum recensuit. Johannes Christianus Ackermann. Lipsiae, 1786. Sidonius Apollinarisra vonatkozóan lásd: Lexicon für Theologie und Kirche. Freiburg im Breisgau, 1937. IX. 535—536. p.
  • 11Liber de modo studendi seu legendi in medicina. Viennae, 1520.
  • 12Morgagni, G. B.: In Aur. Cornelium Celsum et Quintum Serenm Sammonicum epistolae. Padua, 1722, Den Haag, 1724, Leyden, 1735. Megjelentek az Adversaria anatomica függelékeként is.
  • 13„Annyi, úgy hiszem, bizonyos, hogy eme orvosi költemény szerzője, Serenus Sammonicus orvos, méghozzá tapasztalt orvos, aki maga is kezelt betegeket és alkalmazott gyógyeljárásokat…” — írja Ackermann, korának jeles professzora 1779-ben. (i. m. 213. p.). Ezt megerősíti a 17. század nagynevű dán orvosprofesszorának, kutatójának, Thomas Bartholinus-nak a véleménye, amint az De medicis poetis cmű könyvében (Kopenhagen, 1669. 120. ss.) olvasható.

A humanizmust megelőző receptio előfutára a Crispi Mediolanensis diaconae… medicinae libellus, mely „…asservit Quintus vera ratione Serenus…” megjegyzéssel a mi szerzőnkre utal. Benedictus Crispus (meghalt 725 körül) 681-től Milánó érseke Commentarium medicinale — egy másik kézirat szerint Poematicum medicum — elnevezéssel írt tankölteményt nagyszámú, kevésbé jól hangzó hexameterben.14

Materia medicája latin auctorokon nyugszik, semmi nem utal görög forrásokra.15

Plinius mint forrás, nem egyértelmű. Nem dönthető ugyanis el, hogy ez esetben a Naturalis historiaról van-e szó, vagy az anonym Medicina Plinii — egy, a 4. századból származó eklektikus compilatio Plinius és néhány későbbi író műveiből — szolgált-e Serenus mellett forrásként.16

Serenussal ellentétben Benedictus orvosi ismereteit kizárólag könyvekből merítette. Saját tapasztalata nincs. Költeményének további sorsáról nem tudunk, valójában csak Serenussal kapcsolatban vált egyáltalán ismertté és maradt fenn a poema és szerzőjének neve.

  • 14Ulrich, J. W.: St. Benedicti Crispi commentarium médicinale ad fidem Codicis Vindobonensis… (1835). Először a 15. század második felében említi Peter Cenninius. Kiadatlan maradt 1833-ig, amikor is Angelo Mai kardinális gondozásában egy vatikáni kézirat alapján megjelent az editio princeps. (Reprint: Migne: Patrol. Lat. Vol. 89., Paris, 1850.)
  • 15Mint Jerry Stannard, a költeményt analizáló és fordító orvostörténész megállapította, mindössze két forrása van: Quintus Serenus és Plinius. Stannard, J.: Benedictus Crispus 8th century medical poet. Journ. Hist. Med. and Allied Sciences XXI. (1966) 124—26. p. Meg kell azonban jegyeznem, hogy Benedictus két helyen hivatkozik még írásos forrásokra, bár megnevezés nélkül: „fertur ut in libris” (V. 158.), „referunt ut carmine perites” (V. 198.)
  • 16A Medicina Plinii keletkezéstörténetéről lásd Rose, W.: Über die Medicina Plinii. Hermes 8 (1874) 18—66. p., illetve Köhler, H.: Handschriften römischer Mediciner. Hermes 18 (1883) 382—392. p.

Az ókor nem tekintette a tankölteményeket a költészet valamiféle alacsonyabb rangú válfajának. Nem volt ez másképp a középkorban sem. A középkori irodalom túlnyomó része eleve tanító-oktató célzatú volt. Az az ígéret, amit akkoriban a legtöbb írás valamilyen formában tartalmazott, t. i. hogy tudáshoz juttatja olvasóját, nem kis mértékben szolgált ennek az irodalomnak önigazolásául. Így valójában a szakpróza szempontjából is releváns a középkor irodalmának egy jelentős része. Egyházi és világi tanítás a középkor korai szakaszában még nem különül el teljesen. A tudomány és a művészet között nem volt olyan távolság, mint amit a modern kor észlel. Hit, tudás és költői látásmód még egybefolytak, s ezzel együtt szolgált a vers az emlékezés támaszául is.17

A poema medicum, mint az egész tanköltészet, általában görög-latin hagyományok folytatója a középkorban. A didaktikus költészet a kora középkor folyamán, miután célja az egyetemes tanítás volt, nem fűzhető egyértelműen diszciplínákhoz, mint antik elődje. Élmény és tudomány is összefonódnak. Nazianzi Szent Gergely (330—390) De vita sua című önéletrajzában versbe foglalva adja elő élete eseményeit és gondolatait.18 Az egyházi és világi irodalom explicit elkülönülése csak a 11—13. század folyamán következett be, különösen a negyedik lateráni zsinat (1211—1216) hatására. Ez a zsinat erélyesen lépett fel mind az alsó papság, mind a laikusok tudatlansága ellen.

  • 17Mindazonáltal nem hagyható említés nélkül, hogy Arisztotelész a szigorúan vett tankölteményt kizárta magából a költészetből (Poétika 1447b 11—12), amit Empedoklész Peri Phüszeószán példáz. Lásd: Haage, B. D.: Die Wertschätzung von Naturwissenschaft und Medizin in der deutschen Dichtung des Mittelalters. Sudhoffs Archiv 70 (1986) 206—207. p.
  • 18Schultheisz, E.: Az ókori medicina hagyományozódása az egyházatyáknál. Valóság XLV (2002) 63—73. p.

A koraközépkor latin memoratív költészete főleg erkölcsi tartalmával, életbölcsességre tanító gondolataival és a tudomány példatárával igyekszik olvasóit a műveltséghez elvezetni. Ilyen jellegűek már az első iskolai olvasmányok is, mint a Disticha Catonis, az Avianus, etc. Majd megjelennek a kolostori később az egyetemi könyvtárakban Hrabanus Maurus (780—856), Walafridus Strabo (808—849), Odo von Meung (11. század) tudós költeményei, majd Gilles de Corbeil (1140 körül) egyenesen egyetemi tanulmányokat támogató verses traktatusai, a Regimina Salernitata variánsai, s végül a pestis-költemények.

A poema mint liber formalis

A középkorban a legkülönfélébb tárgyú tanköltemények sorával találkozunk, melyek lényegében a tankönyvi irodalom részeinek tekinthetők, az orvosi tanköltemények közül számos még az egyetemi libri formales, illetve libri audiendi közé is bekerült. Walahfried Strabo (808—849) reichenaui apát, a híres Hrabanus Maurus tanítványa, aki maga viszont Sevillai Izidor-t követte munkásságában, egyik legelső költői műve a De cultura hortorum később Hortulus címmel közismert, gyógynövényekről szóló mű, az egyetemi stúdiumban századokon át használt tanköltemény.

A természettudományi érdeklődésű tudós teológus és filozófus számos, tancélra készült, prózai és költői formában írt tudományos mű szerzőjének, Hrabanus-nak egyik műve szolgált példaképül Strabonak De homine et partibus eius című traktátusa megírásakor. A káptalani iskolák tanulóinak élettani, anatómiai ismereteit ez alapozta meg.

A Karoling reneszánsz a tudományok csaknem minden ágában szívesen vette a költői alakba öltöztetett írásokat, amit a gazdag hagyományok mellett nem csekély mértékben ösztönzött a középkor latin költészetének kifejezett formaérzéke, formagazdagsága. Jelentős irodalom foglalkozik a 9. századi Walahfried Strabo Hortulus című természettudományos eposzával, ugyanakkor alig ismert, jóllehet a káptalani iskolákban gyakran használt Marbod Rennes-i püspök (meghalt 1123-ban) Lapidariusa, 743 hexameterben írt költemény, mely felépítésében a kora középkori ún. Physiologusokhoz hasonlít.

Sokat forgatott az egyetemi stúdiumokban is használt, 2269 hexameterben írott tanéposz, a később is tárgyalandó ún. Macer Floridus. Úgy tűnik, hogy ez az álnév az antik tanköltemények egyik jól ismert szerzőjének, Aemilius Macer-nek nevére kívánja emlékeztetni az olvasót, ezzel is fokozva az érdeklődést.19 Szerzőjének valódi neve: Odo von Meung. A mű széles körben, számos kéziratban volt használatos, különféle másolatokban sok európai országban található meg. A munka jelentőségét nem kisebb orvos tanúsítja, mint Paracelsus, aki a Macer-kézirat első 37 fejezetéhez fűzött szkholionokat.

  • 19Aemilius Macer (meghalt Kr.u. 15.) Vergilius és Ovidius barátja, Nikandrosz példájára természetrajzi tankölteményeket írt, legnevezetesebb az Ornithologia. Róla szól Ovidius Tristia 4.10.43. Lásd még: Bährens: Fragm. Poet. Rom. 344.

A 12—15. század leggyakrabban forgatott, az egyetemi könyvek sorába is felvett, eredetileg versben írt gyógynövénykönyv, az ún. Macer Floridus. Írója Odo von Meung (11. század utolsó harmada) orvos, akit az irodalom „iskolai szerző”-ként (Schulautor) tart nyilván. 200 hexameterből álló pharmakobotanikai tankönyve a késő-középkorban corpusszá bővül, melynek számos curpus-, illetve fejezet-variációja vált ismertté. Alapul Dioscorides, Plinius, Isidor és Walahfried szolgáltak. Iskolai, majd egyetemi célokra való használatát több feljegyzés is igazolja. Néhány orvoskaron a libri audiendi között szerepel. Számosan glosszákkal látták el, illetve kommentálták. A részletes kommentálás végül oda vezetett, hogy prózai változatok is készültek tancélra. A 13—15. századból hat ilyen, az egyetemi előadások alapjául szolgáló változat ismeretes. A mű eredeti címe: De viribus (naturis) herbarum. A későbbi elnevezés Macer Floridus, Aemilius Macerre utalva, 1110 körül olvasható először. A vernaculáris variánsok a 14. (Anglia) és a 15. századból (Franciaország, Itália) valók. A német változat jelenik meg leghamarabb. 1225-öt követően mintegy 140 kéziratban ismert (Altere deutsche Macer).20

  • 20Haage, B.D.: Die Wertschätzung von Naturwissenschaft und Medizin in der deutschen Dichtung des Mittelalters. Sudhoffs Archiv 70 (1986) 207. p.

Minden tanköltemény között a legnépszerűbb és legelterjedtebb évszázadokon keresztül az eredetileg 364, többnyire leoniusi hexameterekből álló Regimen Salernitanum. Ennek Arnaldus de Villanova neve alatt kommentált formája segítette a tanulást, míg egyébként a kvázi felvilágosító irodalom egyik első megjelenési formájának tarthatják. Arnaldus Villanovanus (1240—1311) 360 soros kommentárt fűzött a Regimen Sanitatis Salernitanumhoz a 14. század elején. Ez a századok folyamán terjedelmében csaknem tízszeresére nőtt. Ez lett az alapja a későbbi verzióknak, illetve kópiáknak, majd a nyomtatott kiadásoknak. Legelterjedtebb ősnyomtatványa a Bämler-féle augsburgi incunabulum 1472-ből, melyet 1500-ig kilenc alkalommal adtak ki. Az 1486-os kiadás kezdete (Anglorum regi scripsit scola tota Salerni…) a legtöbb verzióban visszatér.21 A De Renzi által összeállított Collectio salernitanaban (Nápoly 1859, 5 kötet) már 3520 sorból áll. Ez az igen népszerű epikus egészségvédő-hygiénés regula, jóllehet az első orvosi fakultásról indult, egyetemi tananyagként később már alig játszott szerepet.22

  • 21Valójában Robert, normandiai hercegnek. Hódító Vilmos fiának írták, amikor Palesztinából visszatérve, karsérülését gyógyíttatva, Salernoban időzött, ahonnan bátyjának, II. Vilmosnak 1100-ban bekövetkezett halála után Angliába készült, abban a reményben, hogy övé lesz az angol trón. Valószínűleg elutazásakor nyújtották át neki Salerno orvosai a tankölteményt. így magyarázható, hogy Anglia királyának szólítják az ajánlásban, noha nem lett uralkodó Tartalmi áttekintését lásd: Schultheisz, E.: A salernoi „Regimen Sanitatis”. Orvosi Hetilap 38 (1960) 1359—1361. p. Legújabb, a kérdés egészének átfogó tárgyalását és irodalmát lásd Pasca, M. (ed.): La Scuola Medica Salernitana: storia, immagini, manoscritti dall’XI al XIII secolo. Napoli, 1988.
  • 22Ami a középkor orvosi költészete egyetemen kívüli elterjedését, vernacularis formáit és különösen a Regimen Sanitatis Salernitanummal való összefüggését, illetve a későbbi középkorban a salemoinál is fontosabb francia eredetét illeti, mindmáig érvényesek Sudhoff fejtegetései. Lásd: Sudhoff, K.: Zum Regimen Sanitatis Salernitanum I—XIL. (Sudhoffs) Archiv für Geschichte der Med. Bde. 10—12. (1919—1920)

A diagnosztikus költemények — Carmina Aegidii

A kora tudásszintjének megfelelő, sőt azt csaknem meghaladó, kifejezetten didaktikus célú klinikai tanköltemények között is külön helyet foglalnak el Gilles de Corbeil (Aegidius Corboliensis) poémái.23 Tankölteményei közül a legelterjedtebbek a 13—16. században csaknem minden orvosi fakultáson használt Carmen de urinis, Carmen de pulsibus és a Carmen de compositis medicamentibus. Ezt a három önálló verses traktatust joggal sorolhatjuk a tankönyvek közé. Jelentőségüket jelzi az a számos — többnyire prózai — kommentár, melyeket e művekhez fűztek. Az egyetemi célokra használt kommentárok között a legkedveltebb és elterjedtebbek szerzője Gentile da Foligno.24 A három tanköltemény közül az egyetemi studiumokban leggyakrabban és leghosszabban a De urinis volt használatos.25

Az egyetemi előadások alapját képező korai kommentárok egyike már bevezető soraiban közli funkcióját: „Egidus de urinis cum optima lectura magistri Bernardi quem legendum proponibus” — olvasható a Sudhoff által közzétett Cod. Lips. 1197 jelzetű kézirat proemiumában.26

Aegidius mester főleg a gyakorló orvoslásban kedvelt írása, a Viaticus de signis et symptomatibus aegritudinum ugyancsak költemény, de az egyetemi oktatásban nem találkoztam vele. Meg kell még jegyeznem, hogy késői írásaiban kora élesszemű kritikusának bizonyul. Költeményeit igen korán, már a 13. században nemzeti nyelvekre is lefordították.

  • 23Aegidius Corboliensis (1140—1224) Fülöp Ágost francia király orvosa volt. Tanulmányait Salernoban végezte, s kezdetben maga is ott tanított, majd Franciaországba visszaérve tevékeny részvevője volt a párizsi egyetem alapításának. Tanára lett és egyidejűleg a Notre Dame egyik kanonoki stallumát töltötte be.
  • 24A British Museum Sloane gyűjteményében tekinthettem meg Gentile da Foligno, Aegidius Corboliensis pulzustanához írott egyik kommentárját. A jól olvasható kéziratot számos másolt példány kísérte az európai egyetemeken. A kéziratot Lynn Thorndike meghatározása szerint a 14. században írták, illetve másolták. (Sloane 773, fis. 34-r-63.) Vö.: Thorndike, L.: Consilia and more works in manuscripts by Gentile da Foligno. Medical History 3 (1959) 16. p.
  • 25A középkor oly fontos diagnosztikus eljárása, az uroszkópia elméleti alapjául Theophilosz Protoszpatariosz (7. század) Peri urónja szolgált. A gyakori túlzásokat, az eljárásnak diagnosztikus panaceaként való felhasználását elvetve, később Joannész Aktuariosz hét kötetes uroszkópiája vált irányadó alapművé. Az orvosi oktatásba az uroszkópiát Rhazesz (880-körül) vezette be, majd mintegy 100 évvel később Avicenna kanonizálta. A prózai és költői uroszkópiás írások az európai egyetemeken egészen a 17. századig voltak hivatalos tankönyvek. A késő középkor—reneszánsz határán már felmerült az objektív megfigyelés mellett, a mennyiségi meghatározás, illetve a mérés szükségessége, az experimentális vizsgálat. Nicolaus Cusanus (1401—1464) volt az, aki az erre vonatkozó kísérlet gondolatát teljesen világosan fogalmazta meg De docta ignorantia című munkájának, De staticis experimentis írt fejezetében. (Lásd: Schultheisz, E.: The beginning of the quantification in Physiology. Clio Medica 17 (1983) 193—197). A kísérlet bevezetésére a reneszánsz egyetemeken lásd még: Hoff, H. E.: Nicolaus von Cusa, van Helmont and Boyle: The first experiment of the Renaissance in quantitative biology and medicine. Journal for the Hist. of Med. and Allied Sc. 19 (1964) 99—117. p.
  • 26Sudhoff, K.: Commentatoren der Harnverse des Gilles de Corbeil. Archeion 15 (1929). Az újabb irodalomhoz: Kliengel, P.: Die Harnverse des Giles de Corbeil. Diss. Bonn, 1972. és Schöner, J.: Die Medikamentenverse des Gilles de Corbeil. Diss. Bonn, 1972.

Járványok a tankölteményekben és a phlebotomia

A költői feldolgozásból nem maradhatott ki Avicenna sem. Poema medicumának gyakorlati jelentőségét, egyetemi tanulmányokhoz való felhasználását jól illusztrálja Armengaudus Blasii (Ermengaud Blezin) montpellier-i klerikus-orvos (1300 körül), Szép Fülöp francia király orvosának munkája. Jacob ben Machir zsidó tudós segítségével az Avicenna féle tankölteményt latinra fordította. Ez a Cantica Avicennae a Canon medicinaehez csatolva, Averroës kommentárjával Montpellier-ben a libri formales közé került, tankönyv lett.27

  • 27Lásd még: Schippeges, H.: Das Lehrgedicht des Avicenna. Neue Zschr. Ärztl. Fortbildung 47 (1958) 67. ss.

1348 után a poema medicum — nem feltétlenül s nem mindig didacticum — legfőbb tárgya a pestis. A pestis-költemények kéziratai érthető módon elárasztják Európa orvosi központjait: az egyetemeket és a városokat. Alig van neves udvari orvos, városi fizikus, akinek tollából ne olvashatnánk versben és prózában egyaránt közreadott, s a legkorábbi nyomtatványok között is gyakran felbukkanó pestis-írást. Karl Sudhoff 1908 és 1925 között egy háromszáz darabból álló regimen pestilentiae-gyűjteményt tett közzé, melyben Európa pestis-írásainak legjelentősebb darabjait közölte.28 Közöttük sok költemény található. Ezt követően számos középkori és kora újkori pestis-kézirat regimenjei és költeményei kerültek elő. Ezek közül a 15. század közepén írt, úgynevezett „Bambergi-kézirat” tűnik számunkra különösen érdekesnek, közvetett magyar vonatkozása miatt. Ennek a 250 versből álló tankölteménynek egyik forrása ugyanis nem más, mint Zsigmond király orvosának, Sigismundus Albicus-nak (Siegmund Albich) (meghalt 1427-ben), volt prágai érsek, neves orvostanár egyik munkája.29 A Bambergi-kézirat egyike a legmegalapozottabb pestis-költeményeknek. Szerzője olyan klasszikusokra hivatkozik, mint Hippokratész, Galénosz, Rhazesz, Avicenna. A kortársak közül azonban egyetlen szerzőre hivatkozik, két helyen is: Albicusra.30 Teoretikus alapul a párizsi egyetem 1348-ból származó nevezetes, gyakran idézett szakértői véleménye szolgált. A pestis-irodalom e műfajának szakirodalma oly nagy, hogy részletesebb tárgyalására e helyt nincs szükség.31

Nem ritkán találkozunk tankölteményekkel a későközépkor prózai kézirataiban, melyek a legkülönfélébb orvosi-természettudományos diszciplínákat tárgyalják. Néha szólóban, gyakrabban kolligátum formájában.32 Ilyen jellegű munka Thomas de Cantimpré De natura reruma, a középkor egyik legtöbbet forgatott enciklopédiája. Az anatómiát taglaló első könyvében 20 kísérő versben tekinti át a tartalmat, mindjárt a kezdetén: „Membra pius morbos que sunt curasque videbo…” (15. század Sloane 405, fols. 65—107.)33

„Signa sanguinis peccantis” a megnyitó szavai annak a 60 versnek, mely ugyancsak a 15. századból származik és egy diagnosztikus kézirat része (Sloane 75, fol. 175.) Jellegében hasonló egy korábbi, 14. századi „Versus de signis morborum variis” kezdetű ritmikus traktatus, mely az oxfordi Magdalen College könyvtárában található (MS 173).34 Ebbe a csoportba sorolhatók tulajdonképpen azok a phlebotomiás versek is, amelyeket nem önálló tankölteményként írtak, hanem különösen megjegyzésre méltó részei valamely prózai traktátusnak. Ilyen pl. a Carmen ad restringendum sanguinem egy, az orvosi felfedezésről szóló, „de inventione medicinarum” feliratú kéziratban (Sloane 783 b.)35

Hasonló prózai szövegben „elrejtett” phlebotomiás versek a 13. századból is ismeretesek, legtöbbjük már az incipiten felismerhető: „Ymago fleubotomie” (Arundel 251). A szövegből úgy tűnik, e poémák a salernoi Maurus „De flebotomia” kezdetű traktátusa (12. század közepe) és valószínűleg még Bernardus de Gordon, nem sokkal 1300 után készült Phlebotomiája szolgált alapul. Ez azonban még további — folyamatban lévő — összehasonlító vizsgálatokat igényel.36

Az orvosi tankölteményekről szólva nem lehet említés nélkül hagyni egy, a tartalmában járványtani leírása és elmélete szempontjából jelentős, formájában különösen szép, irodalmi értékű syphilis-költeményt. A híres paduai orvosprofesszor, Girolamo Fracastoro (1478—1553) műve, a Syphilis seu morbus gallicus (Verona, 1530) az olasz reneszánsz-humanizmus tanító-költészetének klasszikus példája. Több mint 100 kiadást ért meg eredeti, illetve hat európai kultúrnyelven. Egyesíti a betegség szigorúan szakmai, „modern” leírását a betegségről és a járványos betegségekről általában, az újlatin poézis szépségével.

A három részre tagolt költemény irodalomtörténeti, orvostörténeti, kultúrtörténeti — régebbi és új irodalma — oly nagy és kitűnő, hogy elegendő erre hivatkoznom mellőzve minden részletesebb ismertetést.37

  • 28Sudhoff, K.: Archiv für Gesch. der Med. 1908. Bde. 2—17. Pestschriften aus den ersten 150 Jahren nach der Epidemie de „Schwarzen Todes”, 1348.
  • 29Életrajzát, munkásságát, műveinek felsorolását lásd Schultheisz, E.: Über die Werke des Albicus. Ein Beitrag zur spätmittelalterlichen Handschriftenkunde. Janus 49 (1960) 221—234. p., valamint u.a.: Ein spätmittelalterliches medizinisches Handschriftenfragment. Archiv für Kulturgeschichte 42 (1960) 231—239. p.
  • 30Vö.: Bachem, R.: Ein Bamberger Pestgedicht und sein Verhältniss zu Albich von Prag. Stifter Jb. 3 (1953) 169—176. p. A verset egészben közli.
  • 31Klebs, A.C.—Sudhoff, K.: Die ersten gedruckten Festschriften. München, 1926. Haage, B. D.: Das gereimte Pestregimen des Cod. Sang. 1164. und seine Sippe. Metamorphosen eines Pestgedichts. Würzburger Med. Hist. Forschungen 8 (1977), valamint u.a.: Handschriftenfunde und Nachträge zum „Pestgedicht des Hans Aree”. Sudhoffs Archiv 63 (1979) 392—406. p. Itt kitűnő további irodalom található.
  • 32Különösen a British Museum Sloane-gyűjteménye gazdag ilyen írásokban, amint azt Lynn Thorndike közlései is tanúsítják: Notes on medical texts in MSS at London and Oxford. Leyden, 1959.
  • 33Thomas de Cantimpré (Cantimpratensis 1201—1270), a tudós dominikánus, 15 évi adatgyűjtés után, 1241-ben fejezte be nagy természetismereti enciklopédiáját. A 19 könyvből álló Liber de natura rerum, kora egész természettudományát felölelvén, az anatómiával kezdődik (De ossibus 1.26.). Egyes fejezeteiből jól kitetszik a skolasztikus oktatás befolyása a Quaestiones formájában. Több, mint 100 kéziratos kópiája illetve variánsa az idők folyamán számos terápiás eljárással és recepttel bővült. Boese, H.: Thomas Cantimpratensis Liber de natura rerum. I. Textus, 1973., u.a.: Zur Textüberlieferung von Th. Cantimpratensis Liber de natura rerum. Acta Praed. Dom. 39 (1969) 53—68. p.
  • 34A hasonló kéziratokkal való egybevetést lásd Thorndike, L.: Unde versus. Traditio 11 (1955) 163—193. p.
  • 35Scott, E. J. L.: Index to the Sloane Manuscripts in the British Library. London, 1904. 360. p.
  • 36A régebbi, de alapvető irodalomban erre vonatkozóan lásd Morgenstern, A.: Das Aderlassgedicht des Johannes von Aquila und seine Stellung in der Aderlasslehre des Mittelalters. Diss. Leipzig, 1917. Az újabb irodalomban Mayer, J.: Die Blutschau in der spätmittclalterlichen deutschen Diagnostik. Sudhoffs Archiv 72 (1988) 212—214. p. utal erre. Meg kell jegyeznem, hogy a phlebotomia, mint terápiás eljárás, gyakran kapcsolódik a haematoszkópiához, illetve uroszkópiához, mint harmadik diagnosztikus módszer. Ez mind a tankölteményekben, mind a prózai traktátusokban megfigyelhető, az egyetemen használt tankönyvi formában csakúgy, mint a vademecum jellegű írásokban.
  • 37Eatough, G.: Fracastoro’s Syphilis: Introduction, text, translation and notes. Liverpool, 1984. (Classical and Medieval Texts, Papers and Monographs, 12), valamint Wöhrle, G. (Hrsg., übers.): Girolamo Fracastoro: Lehrgedicht über die Syphilis. Bamberg. 1988. (Bamberger Schriften zur Renaissanceforschung, 18.) Könyvészeti áttekintését a régebbi irodalomra vonatkozóan lásd: Baumgarten, L.—Fulton, J. F.: A bibliography of the poem Syphilis, sive morbus Galliens by Girolamo Fracastoro of Verona. New Haven—London—Oxford, 1935. Fracastoro költeményének irodalomtudományi elemzését lásd Fabian, B.: Das Lehrgedicht als Problem der Poetik. Die nichi-mehr-schönen Künste, Grenzphenomäne des Astethischen. Hrsg. H. R. Janus. 1968. 76, 81—84. p. Irodalomtörténeti méltatását Ellinger adja: Geschichte der neulateinischen Literatur. Leipzig, 1929.

A synopsis

A vizuális memória erősítésében jelentős szerepe volt a nyomtatott tankönyvek szinoptikus tábláinak, illetve maguknak a szinoptikus tankönyveknek. A szinoptikus művek forma és funkció szerint vagy a tárgyalt tananyag egy részének szövegközti táblázatos összefoglalásai voltak, vagy nagy terjedelmű munkák tájékozódást, a vizuális megőrzést megkönnyítő tartalmi áttekintései, gyakran részletezett és annotált tartalomjegyzék formájában. Bizonyos kulcsszavak a címben: tabula perpetua, tabula methodica, synopsis, perioche, dispositio, syntaxes, schema, stromata etc., melyek legalább etimológiailag térbeli modell fogalmára utalnak és jelölik sok esetben a synoptikus munkát.38 Tartalmi szinopszisok találhatók pl. Theodor Zwinger, Theatrum humanae vitae (1571) című enciklopedikus művének minden egyes kötete előtt. A nagy gyakorlatú, kitűnő pedagógiai érzékű, a medicinán kívül Baselben logikát és görögöt is tanító orvosprofesszor, aki Párizsban Ramus tanítványa volt, egész sor szinoptikus tankönyvet írt. Egyetemi tankönyvként használt Galénosz-kommentárjában (In artem medicinalem Galeni, tabulae et commentari, 1561) Synopsis vero compendiosor et fortassis etiam utilior (pag. 40) — írja Zwinger: Jean Goupyl párizsi orvostanárral együtt kiadott Hippokratész munkája (Hippocratis vigintiduo commentarii tabulis illustrati, 1579), az előszó kivételével teljes egészében szinoptikus könyv.39 Ugyancsak ilyen Ramus barátjának, Felix Platter-nek jól ismert munkája: De corporis humani et usu libri III., Tabulis methodice explicati, iconibus accurate illustrati (Basileae, 1583). Ritka, de jellemző a kép és a dichotomikus tábla már a címben történő elkülönítése.

  • 38Höltgen, K. I.: Synoptische Tabellen in der medizinischen Literatur und die Logik Agricolas und Ramus. Sudhoffs Archiv 49 (1961) 386. p. A filológus Höltgen számos fogalmat tisztáz és különösen a logika tankönyveihez szolgáltat új adalékokat.
  • 39Kiadta Arisztotelész Nikomakhoszi etikáját is. Aristotelis Stagiritae de morihus ad Nicomachum libri decern (Basel, 1566). Ez a folio kötet szinopikus táblákkal jelent meg. Ugyanennek a quarto kiadása már nem tartalmaz táblákat. Az első kiadásban azonban megjegyzi, hogy ezek a logika metodikájához tartoznak: „Tabularum usum in omnes logicae facultatis partes sese diffundere” (21. p.)

Jacobus Sylvius munkássága e tekintetben is fontos, miután Galénosz-kommentárjában40 maga említi a tabelláris metódust, amivel — mint írja — a Galénosznál és Hippokratésznél elszórtan olvasható részeket akarja az olvasó számára összefoglalni. Leírásából úgy tűnik, elsőként alkalmazta ezt a módszert, ami ezek szerint a párizsi egyetemen alakult ki. Ezek a kéttagú ún. dichotomikus synopsis tabellák rövidesen nemcsak a földrajzi, de a szakmai határokat is túllépték. A legtöbb európai egyetemen különféle diszciplínákban kerül felhasználásra már a 16. század közepétől.

A reneszánsz-humanizmus azon pedagógiai késztetésű orvosai közül, akik szinoptikus táblákkal könnyítették hallgatóik tanulását, még a Ramus előtti orvosi szinoptikus munka szerzőjének, Leonhard Fuchs-nak a nevét kell említenem. Fuchs nemcsak tudós orvos és híres botanikus, de kiváló pedagógus, több tankönyv szerzője, ő az írója a legkorábbi orvosi szinoptikus tankönyvnek.41

A 16—17. század orvosi tankönyveinek szinoptikus tábláihoz valószínűleg Petrus Ramus logikai tankönyvei szolgáltak mintául.42 A Dialecticae institutiones megjelenése (1543) óta minden ramista logikai tankönyvben található egy szinoptikus tabella, mely a logika formális tagolódását illusztrálja az emlékezet vizuális támaszaként. Ezzel találkoztak tehát a philippo-ramismust követő, főként protestáns egyetemek hallgatói. Ismervén a logika helyét az orvosi curriculumban és az azt megelőző artes tanulmányokban, az orvosi stúdium kapcsán szükségszerűen találkoztak ezzel a formával a studiosusok. Ramus szinopszisai azonban az orvosi irodalomba is átmentek.

  • 40Sylvius, J.: Methodus sex librorum Galeni in differentis et causis morborum et symptomatum in tabellas sex coniecta. Parisiis, 1539.
  • 41Fuchs, L.: Compendiaria in artem introductio. (Strassburg, 1535.) Többször átdolgozott és bővített propedeutika. Universae medicinae compendium (Basel, 1532) címmel ugyancsak táblákban mutatja be a medicina alapjait. Felix Platter írja, hogy mint studiosus medicinae használta a Compendium Fuchsii in tabulast. Vö.: Boos, H.: Thomas und Felix Platter. Zur Sittengeschichte des 16. Jahrhunderts. Leipzig, 1878. 171. p.
  • 42Petrus Ramus (Pierre de la Ramée 1515—1572): Animadversiones Aristotelicae (1534), Dialecticae partitiones, illetve Institutions dialecticae (1555), Scholae Physicae (1557), Scholae dialecticae (1560), Platonis epistolae Latinae (1549), vö.: Hooykaas, R.: Humanisme, science et reforme, Pierre de la Ramée. Paris 1951, továbbá: Sharratt, P.: The present of studies on Ramus. Studi Francesi. 1972. 16. p. Ramus egyike volt kora leghíresebb s egyben legvitatottabb tudósnak. 1536 óta adta elő az artes liberales csaknem minden tárgyát. 1551-től a filozófia és retorika Regius professzora a Collège de Presles-ben. Előharcosa annak az új antiarisztotelészi logikának és praktikus logikának, amely rendszerében minden tudomány alapja. Ramus az egyetemi oktatási programok reformjáért szállt síkra.

Tudjuk, hogy a felsorolt szerzők vagy tanítványai voltak Ramusnak, vagy egyéb tudományos kapcsolatban álltak vele. Filozófusként valamennyien ramisták voltak.43 Úgy tűnik, különösen a logikával is behatóan foglalkozó, azt tanító orvos-humanisták kedvelték ezt, a tanulást megkönnyítő formát.44 Külön tanulmányt igényelne az emlékezést erősítő, illetve az áttekintést és megjegyzést megkönnyítő figurák és ábrák, s nem utolsó sorban a szimbólumok tárgyalása: amit a későközépkor az ars demonstrativa diszciplínához sorol.45

Kétség kívül tancélra, egyben gyakorlati felhasználás céljaira is szolgáltak a költemények mellett a jól áttekinthető, könnyen megjegyezhető érvágó tabellák. Feladatuk elsősorban mégsem a memorizálás megkönnyítése volt. Az ábrák és szövegük (vagy csak szövegük) a vaneasectio, az érvágás helyének, indicatiojának, legmegfelelőbb idejének meghatározását írták elő. A tabula minutium műfajával és számos változatával önálló traktátusként, nagyobb mű fejezeteként, sőt teológiai írások (főként sermok) részeként évszázadokon46 át gyakran találkozunk, s ezeket nem ritkán verses utasítások kísérik.

A tanító episztolák már az ókor óta jelentős előfutárai, majd kiegészítői a könyveknek. Legtöbbször mégis azoktól függetlenül, alkalomszerűen íródtak. Az orvosi levelek között az ókortól egészen a 18. század végéig számos olyannal találkozunk, mely kifejezetten tancélra íródott, közülük nem egy tankölteményhez kapcsolódóan őrződött meg.47

Igen gazdag episztolákban, főként memoratív céllal írt igen rövid levelekben és rövidebb-hosszabb tankölteményekben is, a British Museum Sloane-gyűjteménye. Egyik colligatumában (MS 2995 Sloane) Zsigmond király orvosának, Sigismundus Albicus-nak egy, a királyhoz írt regimen sanitatis jellegű levele maradt ránk: „Haec (128 vb.) Dominus Albicus Aegregius doctor scripsit regi Sigismundo Romanorum Ungarorum et Bohemorum regi 1436 in die… (Liciae) virginis…”, amit egy hosszú verses traktatus követ.48

  • 43Zwinger a Hippokratész-kommentár előszavában Ramust, mint mesterét említi, az arisztotelészi műben pedig a tabellák használatát a logika tanításából vezeti le. Vö.: Höltgen: i. m. 384. p. Karcher azt írja, hogy Zwinger már Páduában, Fallopius előadásaiban találkozott kéziratos szinoptikus tabellákkal, bár bizonyítékot nem ad. Karcher, J.: Theodor Zwinger und seine Zeitgenossen. Basel, 1956. 22. p.
  • 44Az orvostörténeti irodalomban ennek alig van nyoma. Feldolgozása további kutatásaim része. Eddig, többek között Caspar Bartholinus (1586—1629) Enchiridion metaphysicumában találkoztam az 1624-i bővített kiadás 102. oldalán sinoptikus táblával. Caspar Bartholinus Baselben logikát (1607), Koppenhágában eloquential (1612), majd medicinát adott elő (1613) és ugyanott a teológia professzora is lett (1613). Az anatómia katedrájára hívták Nápolyba (1609), a görög nyelv és irodalom professzorának kérte fel a montpellier-i egyetem. Maga is ramista volt. Janitores logici című munkájában írja, hogy ebből „praecipue Ramaeorum exerrationes deteguntur” (1616.2.). Az Enchiridion metaphysicum Aristotelis több ízben is megjelent Joannes Magirus (meghalt 1596) marburgi orvosprofesszor Physiologiae libri sex című műve accessumaként. Az 1624-es már a nyolcadik kiadás, amelyet kifejezetten pro tíronum memoria írt. Magirus kitűnő teoretikus. A Physiologiae peripateticae libri sex mellett (1605) legelterjedtebb könyve az Anthropologia (Frankfurt, 1603), amely Melancthton De animajának kommentárja. Bár egyetlen általam ismert olvasási kánonban sem szerepelnek Magirus könyvei, a „Vero memoria studiorum” megjegyzés nem hagy kétséget a könyv jellegét illetően.
  • 45Kutatásaim erre nem terjedtek ki. Irodalmának jó összefoglalását adja: Bonner, A. (ed. and transl.): Selected works of Ramon Llull (1232—1316). Vols. 1—2. Princeton, 1990. Vö.: Yates, A.: Gedächtnis und Erinnern. Mnemonik von Aristoteles bis Shakespeare. Berlin, 1990. Ha egyetemi tancélra nem is használták, nem maradhat e helyt teljesen említés nélkül az Emblematika, amely a „16—18. századi didaktikus irodalom terjedelmes és differenciált corpuszának egyik széles területe”. Elméletét és magyar vonatkozásait Knapp Éva és Tüskés Tibor dolgozták föl: Emblémaelméletek Magyarországon a XVI—XVIII. században. Jankovits L.—Kecskeméti G. (szerk.): Neolatin irodalom Európában és Magyarországon. Pécs, 1996. 171—187. p.
  • 46Könyvtárnyi irodalma lévén, tárgyalása itt nem tűnik szükségesnek, mint ahogy mellőzhető az emlékezést javító eljárások ismertetése is. Az emlékezet megőrzésére, illeve megerősítésére már a középkorban sem csak a szellem erejét vették igénybe. Az emlékezőtehetség rendszeres, iskolaszerű fokozása mellett már a középkor számos orvosa külön receptben ajánlott gyógyszereket e célra. Ez persze aligha a tanulóifjúságnak szóló eljárás volt. Werlin, J.: En Rezept zur Stärkung des Gedächtnisses. Med. Monatschrift 15 (1961) 111—114. p.
  • 47A nagy pestisjárványt követően rövid traktatusokban, levelekben írták meg tanácsaikat a kor orvosai. Ennek a főleg consilium jellegű levélirodalomnak az áttekintését az epistolographia didactica szempontjából Baader, G. tárgyalja: Lehrbrief und Kurztraktat in der medizinschen Wissensmitteilung des Früh- und Hochmittelalters. Wolf, N. R. (Hrsg); Wissensorganisierende und wissensvermittelnde Literatur im Mittelalter. Stuttgart, 1987. 246—554. p.
  • 48Zsigmond király orvosairól lásd: Schultheisz, E.: Die Ärzte des Kaisers Siegmund aus dem Hause Luxemburg. Ein Beitrag zur spätmittelalterlichen Medizin in Ungarn. Die ganze Welt ein Apotheke. Festschrift für Otto Zekert. Wien, 1969. 210—219. p., valamint Schultheisz, E.: Spätmittelalterliche Medizin in Ungarn. Proceedings of the XVIII. Congress of the Hist. Med. London. 1972. 1047—1052. p.

Liturgikus könyvek margináliái

A memoratív irodalomnak nem egyedül a formája fontos. Bizonyos esetekben jellemző a megőrzés helye is. Itt nem kizárólag az orvosi kódexek lapjainak szövege mellé írt annotációkról, sorközi beszúrásokról, sorok közötti emlékeztető szavakról és az orvosi kódexek margóinak jegyzeteiről van szó. Azok a klerikus-orvosok, akik mindkét funkciójukat gyakorolták, akiknek egyházi szolgálata és orvosi munkája egyaránt fontos volt, emlékeztető feljegyzések céljára nemcsak orvosi könyveket használtak. A mindennap használt, de legalább is gyakran forgatott liturgikus könyvek margóira, esetleg versojára, néha üresen maradt lapra, vagy kötéstáblára írtak megjegyzendő orvosi reskripciókat, recepteket, emlékezésre érdemes megfigyeléseket.49

  • 49Meg kell jegyeznem, hogy az irodalomban sokat vitatott kérdés, mely szerint a marginális glossza szükségképpen az előadó magister kezétől származik, az interlineáris pedig a tanulóétól, a liturgikus könyveknél csak teológiai-liturgiai bejegyzések esetén bír jelentőséggel. Orvostörténeti szempontból ez fel sem merül, mert a feljegyzés ez esetben nem a szövegre vonatkozik. Az orvosi-természettudományi megjegyzés csak emlékeztető, nem szövegmagyarázat, s nem továbbadásra szolgál.

A 9—11. században sok olyan klerikus-orvossal találkozunk, akiknek teológiai és orvos-irodalmi munkássága egyaránt jelentős. Nem meglepő, hogy a kéznél lévő és rendszeresen használt liturgikus kéziratok, majd könyvek (missalek, breviáriumok, propriumok) szabad margójára, üresen maradt versojára, vagy betoldott üres lapjára emlékeztetőül, megőrzésre szánt orvosi feljegyzéseket, megjegyzéseket írtak. A 8—11. században az istentisztelet (officium divinum) rendjét és tartalmát egyaránt szabályozó missalék vagy egyéb, az officiumon kívül is használt liturgikus könyveket magyarázó traktátusok segítették a klerikusokat funkciójukban. Ezek tankönyvi jellegét Hrabanus Maurus erősíti meg a De institutione clericorumban. A legtöbb ilyen írás a liturgia teológiai magyarázata, segítség, illetve határozott utasítás a korrekt celebrálásra. A 11—13. században a tudomány és a liturgia latinja mellett már gyakran anyanyelvűek. A miserend (ordo missae) csak a 15. század végén alakult ki véglegesen. A késői Karoling korszakban egyre kevesebb ilyen magyarázó traktátus keletkezik, mígnem a késői skolasztikában már csak széljegyzetek, margináliák formájában jelennek meg.50

  • 50Mayer. A. Z.: Die Liturgie in der europäischen Geistesgeschichte. 1971, 12 f.; Vogel, C.: Medieval Liturgy. 1986. 187. p.

A klerikusok számára tehát maga az eljárás kézenfekvő volt. Értelemszerűen éppen a kalendáriumrészhez fűztek megjegyzéseket, tekintve a kritikus napok (bona tempora, dies fausti, illetve dies critici seu infausti, dies periculosi) fontosságát. Különösen nagy jelentősége volt egy-egy ilyen megjegyzésnek az érvágás időpontjának változó meghatározása szempontjából. A nyomtatott liturgikus könyvek margóját, kötéstábláját gyakran használták ilyen célokra a 15—17. században: történeti dátumok, meteorológiai feljegyzések mellett rövid receptek, orvosi utasítások olvashatók. Az Egyetemi Könyvtárban őrzött 1490-ből származó Missale Strigoniense fol. 7 versoján egy kétsoros magyar recept olvasható. Ez talán a legrégibb magyar nyelvű orvosi vényünk.51

  • 51Elsőként Knauz Nándor hívta fel rá a figyelmet, Magyar Sion VII. (1869) 82. p. A dátum, illetve szöveg paleográfiai meghatározása Radó Polikárpnak köszönhető: Radó P.: Nyomtatott liturgikus könyveink kézírásos bejegyzései. Az Országos Széchényi Könyvtár kiadványai XIX. (1944) 69. p. Szövegét lásd Schultheisz, E.: A legrégibb magyar nyelvű orvosi vény. Orvostörténeti Könyvtár Közleményei 12 (1959) 205. p. Itt meg kell ragadnom az alkalmat egy régi tévedésem helyreigazítására. Hivatkozott közleményemben, Magyary-Kossa alapján azt írtam, hogy Petrus de Dacia 1300 körül írt Liber medicinalis de calculo seu compositum című munkája „valószínűleg a legrégibb latinul írt orvosi munka magyar szerző tollából”. Tévedtem, amikor Magyary-Kossa adatát (Magyar orvosi emlékek. Budapest, 1931, 111, 4. p.) ellenőrzés nélkül átvettem. Petrus de Dacia (1235—1289) dominikánus lektor, majd priornak az első névszerint ismert latinul író svéd írónak semmi köze sem Erdélyhez, sem Magyarországhoz. A dominikánus szerzetesrend észak-európai provinciája viselte a Dacia nevet. (Vö. Schuck, H.: Var författare. Vysby, 1916.)

Ha az orvoslással foglalkozó klerikus egy új compositumot ismert meg, sietett azt magának néhány sorba feljegyezni. Így kerülhetett a Brev. Strigoniense 1524 (Esztergomi Könyvtár) jelzetű nyomtatott breviárium üresen maradt lapjára egy négysoros, egy 1511-ből való Missale Strigoniense első kötéstáblájára pedig egy ugyancsak négysoros recept.52 Egy 15. századi breviárium naptári részének margójára a kódexet forgató klerikus-orvos az 1498. január 22-re vonatkozó, versbe foglalt érvágó szabályt írta emlékeztetőül:

„Vincenti festo si sol radyatur memor esto
tunc praepera vas, quia fert vitis tibi uvas”53

Hogy liturgikus kéziratok gyakran hosszabb orvosi traktátusokat is tartalmaznak, az nem ritka. Ezek általában vademecum jellegűek.54 Mossóczy Zakariás (1542—1587) nyitrai püspök Esztergomi Breviáriuma (Velence, 1524; Inc. Saec. XVI. III. 5.) rövid magyar nyelvű receptet tartalmaz az első előzéklap rectoján.55

A volt szegedi ferences könyvtárban egy 1528-ból származó latin bibliában több, különböző kéztől származó vendég nyelvemlék található. Radó Polikárp a hátsó kötéstábla 1541-i évi bejegyzése alapján possesorként Pesti Mihály-t jelöli meg. A hátsó kötéstábla belsejében a „hydropicus” és a „paralysis” szavakat magyarázó rövid magyar „…emlékezet” van.56

  • 52Shultheisz, E.: i. m. 205—206. p.
  • 53Schultheisz, E.: Gedruckte liturgische Bücher als medizinhistorische Quellen. Janus 48 (1959) 52. p.
  • „Ha Vince napján a nap süt, ne felejtsd el: / Készítsd az edényeket, mert szőlőt hoz a vesszeje.” (Marton J. fordítása.)
  • 54Több ilyet sorol fel a Bodleian Library katalógusa: Latin liturgical MSS and printed books. 1952. A vademecum irodalomhoz lásd: Talbot, Ch.: A medieval physicians vademecum. Journal for the Hist. Med. and Allied. Sc. 16 (1961) 214—234. p.
  • 55Knauz, F.: Libri missales ac breviaria ecclesiae Hungaricae ad receptionem usque ritus Romani. Strigonii, 1870. 24., 89. p. A gyorsan odavetett négy rövid sor arra enged következtetni, hogy írója nem másolta, hanem hallomás alapján jegyezte föl.
  • 56Radó P.: Két értékes szegedi nyelvemlék: Pesti Mihály bibliája és Pécsi Ferenc kódexe. Magyar Könyvszemle (1961) 118. p.

Orvosi irodalmunk történetéből a memoratív irodalom szövegein túlmenően is nagyon hiányzik az egyházi könyvtárak orvosi könyveinek és kéziratainak orvostörténeti szempontból való feldolgozása, jóllehet a régi egyházi könyvtárak jelentős részében a világi tudományok nem maradnak el az egyháziak mögött, amint az a 16—17. századi püspökök és kanonokok hagyatéki könyveinek katalógusából kiderül.57

A legjelentősebb — mert legrégibb — magyar orvosi vonatkozású bejegyzések a Pray-kódexben olvashatók. Ennek a 12. századi sacramentáriumnak a bejegyzései összességükben a „Gesundheitsregel”, illetve „calendarii dieteticum” műfajba sorolhatók. Orvostörténeti aspektusból Vida Tivadar dolgozta fel nagy akribiával, megadván a pontos olvasatot is.58

Számos hosszabb, nem pusztán emlékeztető, hanem magyarázó, illetve utasítás jellegű, orvostörténeti irodalmunkban nem ismert feljegyzés vár még feldolgozásra, melyeket kézírásos és nyomtatott liturgikus könyvek rejtenek.

  • 57Például: Némethy S.: Seriesparochiarum Archi-Dioecesisi Strigonensis. 1894. vagy: Vásárhelyi J.: A győri székesegyházi könyvtár possessorai. I. Náprági Demeter könyvtára. Magyar Könyvszemle (1980) 117 ss. Náprági ma is meglévő gyűjteményében található Bartholomaeus Anglicus Liber de proprietatibus rerumának 1505. évi kiadásából származó példány, amelyben a lippai plébános orvosi bejegyzései olvashatók. Ezeket Rómer Flóris ismertette (Győri Történelmi Füzetek. Győr, 1865. 90. p.). Orvostörténeti feldolgozása, vagy akár csak regisztrálása ennek sem történt meg. Az Esztergomi Könyvtár 17. századi katalógusa szerint a 3032 kötetes állomány több mint tíz százaléka sorolható a libri medici, illetve physici címszó alá. Vö.: Szepesi Zs.: Az Esztergomi Bibliotheka 17. századi történetéhez. Magyar Könyvszemle 97 (1981) 225—229. p. A magyar orvostörténeti irodalom ezeket sem ismeri.
  • 58Vida T.: A Pray-kódex orvostörténeti vonatkozásai. Magyar Könyvszemle 91 (1975) 121—136. p.
  • 59Ilyen például a gyöngyösi ferences kolostor 1506. évi missale praedicatorum-ában Jób próféta miséjénél olvasható contra morbum Gallicum-hoz fűzött megjegyzés. A magyarországi liturgikus kéziratokról lásd: Radó P.: Index codicorum manu seriptorum liturgicorum regni Hungariae. 1914. (OSZK. XIV.)

Liber Medicinalis

Quintus Serenicus Sammonicus

CAPITVLA

Paefatio

I. Ad capitis curationem

II. Ad emigranium medendo

III. Ad porriginem depellendam

IV. Ad capillos tingendos

V. Ad pthiriasin arcende

VI. Ad porrigini papulis et scabiis arcendis

VII. Frenesi et capiti purgando

VIII. Defluxu capillorum

IX. Humoribus et perfrictionibus sedandis

X. Elefantiasi propellendae

XI. Cutis et faciei vitiis propellendis

XII. Aurium vitiis succurrendis

XIII. Oculorum dolores mitigando

XIV. Dentium vitio et oris fetori medendo

XV. Uvae faucibus collo et quae mollienda sunt sanandis

XVI. Tussi et coleribus sedandis

XVII. Stomacho et digestioni

XVIII. Felli vomito et thisi

XIX. Mammis sanandis vel stringendis

XX. Reiectioni cibi aut sanguinis abstinendae

XXI. Iecoris et lateris vitiis medendis

XXII. Spleni curando

XXIII. Praecordiis sanandis

XXIV. Lumbis et renibus sanandis

XXV. Ventris dolori mitigando

XXVI. Hydropi depellendae

XXVII. Ventri molliendo

XXVIII. Solutioni ventris et dysenteriae compescendae

XXIX. Lumbricis et tineis aspurgandis

XXX. Colo sedando

XXXI. Vessicae et cauculo purgando

XXXII. Conceptioni et partui

XXXIII. Profluvio cuiusque sanguinis et matrici

XXXIV. Pilis quibusque internecandis

XXXV. Omnibus obscenis medendis

XXXVI. Sciae et articulari morbo

XXXVII. Furunculo medendo

XXXVIII. Carboni tollendo

XXXIX. Panoi, vomicae et strumae depellendis

XL. Igni sacro dimovendo

XLI. Podagrae medendae

XLII. Vulneribus ferro aut verberibus factis

XLIII. Vulneribus quibuscunque casibus factis

XLIV. Hominis vel simiae morsu

XLV. Serpentium morsibus et ad viperae virus excludendum

XLVI. Ictibus scorpii et morsibus aranei vel muris caeci

XLVII. Subitaneo dolori, febri atque ostocopo

XLVIII. Quartanae typo remediando

XLIX. Tertianae typo remediando

L. Cotidianae typo remediando

LI. Hemitritaeo depellendo

LII. Fracturis vel luxis sanandis

LIII. Nervis incisis vel dolentibus et contractis

LIV. Aegris somno adsciscendo

LV. Litargiae expellendae

LVI. Comitiali morbo depellendo

LVII. Regio morbo depellendo

LVII. Infantibus dentibus vel strige inquietatis

LIX. Combusturis igne vel frigore

LX. Venenis prohibendis

LXI. Venenis datis

LXII. Vulneribus et reduviae curandis

LXIII. Verrucis tollendis

LXIV. Hemorroidis medendis

Praefatio

Phoebe, salutiferum quod pangimus adsere carmen
inventumque tuum prompto comitare favore.
Tuque, potens artis, reduces qui tradere vitas
nosti et in caelum manes revocare sepultos,
qui colis Aegeas, qui Pergama quique Epidaurum,
qui quondam placida tectus sub pelle draconis
Tarpeias arces atque inclita templa petisti
depellens taetros praesenti numine morbos:
huc ades et quicquid cupido mihi saepe locutus
firmasti, cunctum teneris expone papyris.

I. Ad capitis curationem

Balsama si geminis instillans auribus addas,
tum poteris alacrem capitis reparare vigorem.
Vel quae septenis censentur gramina nodis
utiliter nectes vel corno ex arbore sertum.
Puleiumve potens una super aure locabis
aut illud mixto coctum clementer aceto
cauta nare trahes; seu visco lintea nexo
induces fronti seu tritae gramina mentae;
spongia cum tepidis adnexa liquoribus imbris
profuit aut hedera ex oleo colata vetusto;
profuit et cocleis frontem tractare minutis.
Si nocuit cerebro violentia solis aperto,
saepe chelidonia ex acido perducta liquore
sanavit; prosunt et amica papavera somno,
si prius in lento madefacta terantur olivo.

II. Hemicranio medendo

Portio si capitis morbo temptatur acuto,
alia diversam lana contecta per aurem
inducta prosunt et eodem balsama pacto;
alia vel ternis piperis terna addita granis
trita linis: certam dabit haec tibi cura salutem.

III. Ad porriginem depellendam

Est insensibilis morbus, sed noxia formae,
cum caput immensa pexum porrigine ninguit,
copia farris uti frendentibus edita saxis.
Hanc poterit malvae radix decocta levare;
aut tu fenuculum nitrumque et sulphura viva
contere, deinde caput permixtis ablue cunctis;
furfuribusve novis durum miscebis acetum,
ut varios crines tali des unguine puros;
prodest et tarda demptus testudine sanguis
et prodest cedro demissus ab arbore sucus.
Desinet interea glomerari farrea nubis
cessabitque gravis crebrae porriginis imber.

IV. Ad capillos tinguendos

Quos pudet aetatis longae, quos sancta senectus
offendit, cupiunt properos si abscondere canos
et nigrum crinem fuco simulare doloso,
his prodest acri contrita cupressus aceto
vel frons lentisci vel tristia poma sabuci;
lumbrici quoque terrestres miscentur olivo
et iuvenem praestant redivivo flore capillum.
Praeterea niveum poterit depellere vultum
resina ex facili cera viscoque coacta.
Ad rutilam speciem nigros flavescere crines
unguento cineris praedixit Tullius auctor.
Si praegnans artus captivi soricis edit,
dicuntur fetus nigrantia lumina fingi.

V. Ad pthiriasin arcendam

Noxia corporibus quaedam de corpore nostro
progenuit natura volens abrumpere somnos,
sensibus et monitis vigiles intendere curas.
Sed quis non paveat Pherecydis fata tragoedi,
qui nimio sudore fluens animalia taetra
eduxit, turpi miserum quae morte tulerunt.
Sylla quoque infelix tali languore peresus
corruit et foedo se vidit ab agmine vinci.
Saepius ergo decet mordax haurire sinapi,
vel nitro ac sale permixtis acidoque liquore
laxatis, ut sint simul alia, tangere corpus,
aut lacrimis hederae aut suco perducere cedri,
quin etiam furfur mixto medicatur aceto.
Vnda maris lendes capiti deducet iniquas
et quicquid crebri defendit silva capilli.

VI. Prurigini, papulis et scabie arcendis

Inlotus sudor vel copia nobilis escae
saepe gravi scabie correptis asperat artus.
Ergo lutum prodest membris adhibere fricatis,
quod facit ex asino saccatus corporis umor;
nec pudeat tractare fumum, quod bucula fudit;
stercoris ex porco cinerem confundito lymphis,
sic pavidum corpus dextra parcente foveto;
proderit ex oleo pulvis, quem congerit alte
dulcibus ex latebris patiens formica laborum:
convenit hinc tepido lita tradere corpora soli.
Ferventes papulas papiro curato liquenti,
aut acido Baccho miscebis farra lupini
atque hinc in calido percurres membra lavacro.
Pruritus autem salsos levat umor aceti
sive maris rabidi sudor cocleaeque minutae,
quarum contactu perimetur acerba libido.

VII. Phrenesi et capiti purgando

Ex vitio cerebri phrenesis furiosa movetur
amissasque refert frendens amentia vires,
sive calens febris iactatos exedit artus
sive meri gustus seu frigoris efficit aura.
Convenit calidis pecudum pulmonibus apte
tempora languentis medica redimire corona.
Inlotis etiam lanis suffire memento
cerritum; saepe horrendi medicantur odores.
Non semper praesens dolor est sanabilis: ergo
cura magis prodest venturis obvia morbis
atque ideo sanos etiam curarier est par.
Purgatur cerebrum mansa radice pyrethri,
unguitur et sucis, dederit quos parva sabucus,
expressusque hederae mandatur naribus umor
aut mixtum rutae cerebro instillatur acetum.

VIII. Defluxu capillorum et maculis capitis tollendis

Defluit expulsus morbo latitante capillus,
si raro lavitur; seu vis epota veneni
seu salamandra potens nullisque obnoxia flammis
eximium capitis tactu deiecit honorem.
Nonnunquam variant maculae parvisque parumper
orbibus aspersum ducit nova vulnera tempus.
Vipereae pellis cinerem his addito rebus
roboreasve pilas ursino iungito sevo
vel testudineo mala permulceto cruore.

IX. Umoribus et perfrictionibus sedandis

Saepe ita pervadit vis frigoris ac tenet artus,
ut vix quaesito medicamine pulsa recedat.
Si ranam ex oleo decoxeris, abice carnem,
membra fove. Parili ratione rigorem
urticae semen perceptaque frigora vincit.
Et cervina potest mulcere medulla rigorem.
Decoctum raphani semen cum melle vorabis.
Sive fel ursinum tepefacta dilue lympha:
proderit hoc potu; seu cassis ostrea testis
usta dabit cinerem, qui pro sale sumptus in escis
decutiet gelidum calefacto vertice virus.
Nonnullus liquidum sugit mulsumque sinapi
palatoque agitat pariter retinensque vomensque.
Alia nonnulli mandunt oleive liquore
perfundunt calido cerebrum nasique latebras.
Quidam lactucae credunt prodesse sapores.
Curandi modus hic et suavis et utilis idem est.

X. Elephantiasi propellendae

Est elephans morbus tristi quoque nomine dirus,
non solum turpans infandis ora papillis,
sed cita praecipitans funesto fata veneno
huic erit adversus cedri de cortice sucus
mustelaeque cinis vel fusus sanguis ab illa.
Nonnulli dixere serum prodesse bibendo.
Mentastri folium potu apposituque salubre est,
nec frustra bulbos et sulfura iungit aceto
qui cupit horribiles ad pristina reddere vultus.
Praeterea nitrum debes cum melle iugatum
spargere lacte bovis, varias sic unguere frontes.
Cerussam et chartam, quam gens Aegyptia mittit,
ture simul misceque oleo, quod flore rosarum
conditum est: line sic faciem, sic redde salutem.

XI. Cutis et faciei vitiis propellendis

Invida si maculat faciem lentigo decoram
nec prodesse valent naturae dona benignae,
erucam atque acidum laticem simul inline malis;
proderit et bulbus mellis dulcedine victus,
crudave dulcacido miscebis rapa liquori,
sanguine vel leporis morbus delebitur oris.
Frons salicis cum flore suo contrita medetur.
Saepiolae cineres ex ossibus omnia levant.
Cygneos adipes hilaro misceto Lyaeo:
omne malum propere maculoso ex ore fugabis.
Horrebit si livor atrox aut nigra cicatrix,
attrito sapone genas purgare memento.
Rugarum sulcos lentisci mastice tendes.
Si vero vitium est quod ducit ad impete nomen,
hoc matutina poteris cohibere saliva
seu folio platani, quod mansum mane vorabis.
Foeda fluunt curvi quae purgamenta cameli
urentur cineremque dabunt, iungentur aceto
mascula tura simul, divinaque cura valebit.

XII. Aurium vitiis succurrendis

Cum saevus teneras dolor alte sauciat aures,
fraxinea in flammis fundit quem talea sucum
instilla sive obscaenos ex virgine rores
aut sucum, ex folio dederit quem populus alba.
Saepe chelidoniae rapidum sociatur acetum
adiunctoque nitro procedit cura salubris.
Mentastri liquor expressus conducere fertur.
Infectum violis oleum bene consulit auri.
Annosa rubros si legeris arbore vermes,
ex oleo tere: sic tepidos infunde dolenti.
Si vero obstrusa sensus morietur in aure,
lumbricos terrae sevumque ex ansere rauco
excoque: vel veterem poteris dissolvere morbum.
Fella bovis surdis etiam prodesse loquuntur,
si iungas olidae grave quod minxere capellae.
Si vero incautas animal penetraverit aures,
proderit admixto pavidi fel muris aceto.
At si lympha nocens pervaserit, anseris aptus
immittetur adeps caeparum non sine suco,
qui gravis est oculis, sensum tamen auribus auget.
Vis et Phoebigenae divinam discere curam?
Si qua vel annosis confecta doloribus auris
plectitur, hoc uno medicamine cuncta vigebit.
Alia tu septem numero septemque lupinos
cervinam dabis in testam, tum Delphica frondis
addatur, mixto totum fervescat aceto:
doctus eris tepidos illinc immittere rores.

XIII. Oculorum dolori mitigando

Summa boni est alacres homini contingere visus,
quos quasi custodes defensoresque pericli
prospiciens summa natura locavit in arce,
sic tamen ut nullos paterentur desuper ictus
atque supercilio pavidi tegerentur opaco.
Sed dolor immeritum lumen si forte lacessit,
lana madens oleo noctu conectitur apte
viventisve nepae lumen gestatur amicum.
Ex folio caulis cineres confractaque tura
et laticem Bacchi fetae cum lacte capellae
desuper induces atque una nocte probabis.
Hyblaei mellis sucus cum felle caprino
subveniunt oculis dira caligine pressis.
Vettonicae mansus siccabit lumina sucus.
Si tenebras oculis obducit pigra senectus,
expressae marathro guttae cum melle liquenti
detergere malum poterunt vel vulturis atri
fella, chelidonio fuerint quae gramine mixta:
haec etiam annosis poterunt succurrere morbis.
Fel quoque de gallo mollitum simplice lympha
exacuit puros dempta caligine visus.
Sive columbarum fimus admiscetur aceto
seu fel perdicis parili cum pondere mellis.
Vina chelidoniae simili ratione iugantur
efficiuntque suo praeclaros unguine visus,
aspera quin etiam mulcent et rupta reducunt.
Si genus est morbi, miserum quod lumen adurit,
hic calor infuso mitescit lacte canino.
Si tumor insolitus typho se tollet inani,
turgentes oculos vili circumline caeno.
Anguibus ereptos adipes aerugine misce:
hi poterunt ruptas oculorum iungere partes.
Si vero horrendum ducent glaucomata plumbum,
spiritus alterius prodest, qui grana cumini
pallentis mandens visus exalat in ipsos.

XIV. Dentium vitio et oris fetori medendo

Haud facile est acrem dentis tolerare laborem:
quo magis est aequum medicam pernoscere curam.
Cum Baccho violas incoxeris, ore teneto.
Mansus item prodest sucis oleaster acerbis:
hinc oscedo fugit, linguae quoque vulnera cedunt.
Cum vino piper et nitro tepidum inde dolenti.
Saepe chelidoniae suco vel lacte capellae
sanescunt dentes aut tauri felle iuvantur.
Aut acidi latices clauso volvuntur in ore.
Manditur apta rubus gingivis et bona labris.
Lentiscus myrtusque emendant oris odorem.
Quod vero assumpsit nomen de dente fricando,
cervino ex cornu cinis est, aut ungula porcae
torrida, vel cinis ex ovis, sed non sine vino,
muricis aut tosti vel bulbi extincta favilla.
Ambitiosa putas? Sunt ista salubria cunctis.
Exesos autem dentes si forte quereris,
ure fimum muris, patulis et hiatibus adde;
vel cinerem dentis cervini extinguere aceto
convenit atque cavis immittere partibus apte.
Prodest et pulvis lumbrici corpore tosto.
Ora ambusta cibo sanabis lacte canino.
Saepe etiam gelida gingivas collue lympha,
dentibus ut firmum possis servare vigorem.
Si vero infandum proserpit ad intima vulnus,
permisceto salem parili cum pondere turis:
hinc tractato locum: miram experiere medelam.
Aut tu sume pilam, quae caudis haeret ovinis:
haec siccata dabit molles et fracta farinas,
huius et attritu taetrum mulcebitur ulcus.

XV. Uvae faucibus collo et quae mollienda sunt medendis

AEgrescunt tenerae fauces, cum frigoris atri
vis subiit vel cum ventis agitabilis aer
vertitur atque ipsas flatus gravis inficit undas
vel rabidus clamor, fracto cum forte sonore
plenum radit iter. Sic est Hortensius olim
absumptus; causis etenim confectus agendis
obticuit cum vox domino vivente periret
et nondum extincti moreretur lingua diserti.
Ergo omni studio quaeres inhibere dolorem.
Simplicibus lymphis confunditur aerium mel,
additur excussus nivea similagine furfur:
decocta haec clauso simul exercentur in ore.
Praeterea fauces extrinsecus unguere prodest
ursino et tauri sevo cerisque remissis,
omnia quae geminis aequabis lancibus ante.
Disce etiam miram ex humili medicamine curam.
Attiaco melli iunges agreste papaver
decoctumque simul mandes mansumque vorabis.
Crinitae porri radices quinque coquantur,
hinc aqua non fervens volvatur fauce sonora
nec tamen in stomachum descendat gutta patentem.
Si vero adflictam languor deiecerit uvam,
tunc horas aliquot pronus recubare memento;
aut illam pulvis tosti relevabit anethi
aut cinis ex coclea vel torrida brassica flammis.
Angina vero mixtum sale poscit acetum,
quod refert clauso versatum agitare palato.
At si cervices durataque colla rigebunt,
(mira loquor) geminus mulcebitur unguine poples:
hinc longum per iter nervos medicina sequetur;
anseris aut pingui torpentia colla fovebis.
Inditur et valido multum lens cocta in aceto
aut caprae fimus ex bulbo aut cervina medulla:
hoc etiam inmotos flectes medicamine nervos.
Quos autem vocitant tolles, attingere dextra
debebis, qua gryllus erit pressante peremptus.

XVI. Tussi et choleribus medendis

Noxia si cholerum penitus saevire venena
perspicies, cocta lactucae fronde levabis,
proderit et caules adsumere saepe madentes.
Interdum fauces tussi quatiuntur atroci:
alia tum sumis decocta et melle peruncta,
semina vel raphani permixto dulcia melle.
Aut si fraxinea semen de fronde revellis,
interiora vora, vetitus contingere dente.
Ovum melle teres domitum ferventibus undis
marrubiumve potens: haec faucibus optima sumes
frenabisque gravem facili medicamine tussim.

XVII. Stomacho et digestioni

Qui stomachum regem totius corporis esse
contendunt, vera niti ratione videntur.
Huius enim validus firmat tenor omnia membra
aut contra eiusdem franguntur cuncta dolore.
Quin etiam, nisi cura iuvat, vitiare cerebrum
fertur et integros illinc avertere sensus.
Lactucae semen nigrae, quod lignea pila
triverit, admixto ieiunus sumito melle;
sed coclear trinum gustu tibi sufficit uno.
Aut tritum semen raphani mulsumque iuvabit;
sive duae partes apsinthi ac tertia rutae
decoctis potantur aquis siliquaeque madentes,
semina vel marathri fetae cum lacte capellae;
puleium quoque decoctum curabit amice.
Et potu et fotu stomacho conducit acetum.
Seu cocleas undis calefactas ac prope victas
suppositis torre prunis vinoque garoque
perfusas cape: sed prodest magis esse marinas.
At male digestis si crapula saeviet escis,
ex pipere et calida florem de rore marino
ebibe; seu salibus piper adde et tenue cuminum,
quae coctis iunges epulis ac rapta vorabis.
Aut cubitum pergens sucum cape tristis aceti.
Ventriculus mergi tactus sale theriacusque
tosto pane super, piperis quoque pulvere multo
miscetur: capies divinum munus in istis.
Proderit hoc stomacho, victas et concoquet escas:
grana peregrini piperis diffindito quinque,
nicolao molli quae mane inserta capesses.

XVIII. Felli vomitu et pthisi

Lutea si crescent et cunctis noxia fella,
alia parva novem, piperis tot permole grana,
quae cyatho diluta gari mandesque bibesque:
haec iterum septena capis, post denique quina.
Praeterea caules, si frondet passa, sabuci
decoctos sale permisces ac spargis olivo:
tum capis ac tali auxilio fella horrida purgas.
Prosunt et pelagi latices, quos pondere iusto
dulcibus adsocias lymphis mellique liquenti.
Et niveus prodest ex ubere sucus asellae,
si tepido vinum infundas ac mella piperque.
At vomitum radix narcissi pota movebit.
Si vero pthisis annoso sedet improba morbo,
intritas vino cocleas hausisse iuvabit.
Proderit et veteris sevi pila sumpta suilli,
quo scapulas quoque perducit medicina salubris.

XIX. Mammis sanandis vel stringendis

Ubera fecundo valde lactentia suco
saepe sibi noxae nimium manando fuerunt:
faece igitur valida saevi reprimentur aceti.
Post partum tumidas iniuste adsurgere mammas
interdum aspicies: harum mala commemoratur
murinum fimus ex pluvio sedare liquore.
Sin autem clausas penitus dolor angit acerbus,
lumbricis terrae turgentes ungue corymbos.
Si castigatas studium est praestare papillas,
ex hedera sertis ambas redimire memento,
protinus et raptas fumis mandare coronas;
anseris aut sevum pariter cum lacte tepenti
aut ovum inlinito, tulerit quod garrula perdix.
Praeterea pluvio decocta papavera rore
haerescant, multis post absolvenda diebus.
Vis et Phoebigenae caelestia sumere dona,
ubera cum taetris laniata doloribus horrent?
Navis ramentum et quae nomine prasion herba est
et quae vulgari sermone insana vocatur
(Graecus hyoscyamon propria scit dicere lingua)
nec non et calami radix lapathique legumen
mixta dabunt miras (experto crede) medelas.

XX. Reiectioni cibi aut sanguinis abstinendae

Si stomachus nondum concoctas expuit escas
et magis atque magis vitium recolendo valescit,
alia caedemus crebrumque trahemus odorem.
Sin etiam rutilus referetur pectore sanguis,
sorbitio mentae, raphanus vel cocta iuvabit.
Saepe lapis teritur (specularem nomine dicunt)
et mixtis hauritur aquis sistitque cruorem.
Vritur interdum raptus de subere cortex,
et cinis ex calido prodest epota Lyaeo;
ovorum cinis aut coclearum aut denique melis
aut cinis ex salicum ramis prodesse putatur;
aut platani pilulas acri infundemus aceto:
nullus erit sanguis, quem non cibus iste moretur.

XXI. Iecoris et lateris vitiis medendis

Si mollis iecoris fibras dolor angit acerbus,
protinus ex mulsa potanda elelisphagus herba est,
sumitur aut semen, quod fraxinus alta profudit,
vulturiive iecur vel ius perdicis apricae.
Praeterea simili dragma pix dura piperque
franguntur; sic in mollito pulvere iuncta
egelidis miscentur aquis recreantque bibentem.
Absinthi quoque decocti potabitur humor.
Si latus immeritum morbo temptatur acuto,
accensum tingues lapidem stridentibus undis,
hinc bibis; aut aceris radicem tundis et una
cum vino capis: hoc praesens medicamen habetur.
Quid referam multis conposta Philonia rebus,
quid loquar antidotus varias? Dis ista requirat,
at nos pauperibus praecepta dicamus amica.
Nec non et iecoris quaeretur fibra lupini
iungeturque simul costum foliumque piperque;
diluta quae duro dantur potanda Lyaeo.
Est et vis morbi, quod ’telum’ commemoratur,
cum subito dolor insanus furit incitus ictu:
Persicus huic potum e nucleo dabit interiore;
quae mihi cura satis casu monstrante probata est.

XXII. Spleni curando

Quando lien tumido circumligat ilia vinclo
et plena splenis demonstrant membra rigorem,
mollibus ex hederae tornantur pocula lignis:
hinc trahet adsuetos aeger quoscunque liquores.
Aut viridis coctorum holerum potabitur unda.
Proderit exsucto fluvialis hirudo cruore,
sive myrica potens seu ros cum pane marinus,
aut hederae sucus potu apposituque iuvabit.
Nec non intactam ferro quam videris alnum,
huic liber eripitur ferro sine decoquiturque,
donec victarum pars tertia subsit aquarum:
hinc medico potu pulsus dolor omnis abibit.
Nonnulli memorant consumi posse lienem,
si qui ervum semper ieiuno sumpserit ore.
Arida ficus item fervente domatur aceto
et trita inlinitur, vel splen apponitur haedi.
Marrubium in vino potum prodesse loquuntur.
Praeterea piper ac nepetae cum flore et anethum
nicolausque, apio ac boletus iungitur una:
horum decoctos latices potare salubre est.
Puleium, abrotonum nitida cum mastice coctum
ac thymbrae speciem, quam commemorant cephaloten,
praedixit spleni deus Idae posse mederi.
Dulcia Plautus ait grandi minus apta lieni.
Splen tumidus nocet et risum tamen addit ineptum,
ut mihi Sardonicis videatur proximus herbis,
irrita quae miseris permiscent gaudia fatis.
Dicitur exsectus faciles auferre cachinnos
perpetuoque aevo frontem praestare severam.

XXIII. Praecordiis sanandis

Languida si duro turgent praecordia morbo,
miscetur mulsae farris sextarius undae
nec non et lini tunsum siliquaeque legumen:
haec decocta simul nondumque tepentia nectes.
Aut quae poma Cydon Cretaeis misit ab oris
cocta lines, durum ut possis mollire tumorem.
Ocima praeterea bulbive linuntur amari.
Proderit et lymphis corpus mersare marinis.
Quin etiam catulum lactantem adponere membris
convenit: omne malum transcurrere fertur in illum;
cui tamen extincto munus debetur humandi.
Humanos quoque contactus mala tanta sequuntur
et iunctus vitium ducit de coniuge coniux.
Quod superest styraci iunges ramenta carinae
quodque decem ex rebus confit simul atque vocatur,
masticis addentur fractae iam mollia farra:
talibus auxiliis praecordia fota resident.

XXIV. Lumbis et renibus sanandis

Cum saevit penitus haerens iniuria lumbis,
igne lapis candens datur exultantibus undis:
hoc poteris potu tristem superare dolorem.
Aut pice cum molli nitrum sulphurque et acetum
sucida lana rapit contacta calentibus isdem:
proderit hanc aegris crebro perducere membris.
Aut caput asparagi cum vino sume vetusto
seu mavis adpone: modus conducit uterque.
Aut adipe inmixtum lumbis inductio sulphur.
Saepe chelidoniam cum suco Palladis addes
farraque quae tremulis prosunt sudantia flammis.
Fertur amygdalinae sucus nucis esse bibendus:
pinsitur haec tepidoque absorbitur indita fonti.
Aut tres ex vino cocleas fervescere coges
cumque suis domibus franges; piperis quoque grana
ter quina adicies potuque iuvaberis illo.
Furfur item parca fuerit cum fervidus unda,
post oleo madidus saccis immittitur aptis,
quos vix passuris urentes addito membris.
Prodest cervinae violens natura medullae.
Nec nocuit ciceris cocti potasse liquorem;
aut mixtam teneris madidamque elelisphacon undis
contere tumque simul cum mastice confer anethum
quodque decem ex rebus componi ex nomine clarum est:
his continge locum: deus haec mihi certa probavit.

XXV. Ventris dolori mitigando

Si dolor insanus tota desaevit in alvo,
heminis tribus in lymphae validam coque rutam
atque apium, donec duplex pars desit aquarum:
potus erit medicus non detractante palato.
Praeterea nivei sterilis testa uritur ovi;
quae postquam in taetram fuerit conversa favillam,
ex calidis potatur aquis et pota medetur.
Nec non iungenda est utero nova virga myricae:
inlaesa haec ferro terraque intacta geratur.
Aut medio ventris prodest aspargere terram,
quam signaverunt vestigia pressa rotarum.
Proderit et pulvis facili sub cardine raptus.
Quin etiam ex lymphis tritum potare cuminum
conveniet, quod iam nobis documenta probarunt.
Menta quoque hoc pacto medicos dabit hausta sapores.
Coeliacos autem recreabis pane salubri,
quem madido farre efficies ac mollibus ovis,
quorum testa fero prius evanescat aceto.
Refert et teretes bulbos mollire terendo
cumque his Lenaei durum potare fluentum.

XXVI. Hydropi depellendae

Corrupti iecoris vitio vel splenis acerbus
crescit hydrops aut cum siccatae febre medullae
atque avidae fauces gelidum traxere liquorem.
Tum lympha interius vitio gliscente tumescit
secernens miseram proprio de viscere pellem.
Conveniet tenerae radix decocta sabuci
in geminis calidi cyathis potanda Lyaei.
Fraxineum semen cum Bacchi rore bibendum est.
Nec non adposito curantur dropace membra,
qui subito raptos ventos sucosque [mire] revellit.
Nec non in tepidis convolves corpus harenis.
Adposituque leves nepetae gustuque iuvabunt.
Saepe et scillino pelluntur noxia Baccho.
Elleboro bene purgatur lymphaticus error.
Aut huius vice sementis scopulosa genestae
miscetur mulsis et cautis ducitur undis.
Est qui praevalidum fricto sale miscet acetum
atque olei suco, refricatque albentia membra
aut calido filicis radicem mollit Iaccho,
unguine quo frangit vires languoris aquosi.

XXVII. Ventri molliendo

Saepe cibi specie, vitio vel corporis ipso
potibus aut duris restricta morabitur alvus.
Vincetur talis mora gramine Mercuriali,
cuius aquam cocti minimo cum melle bibemus.
Prunaque conveniunt, quae mittit clara Damascus.
Multos praeterea medici componere sucos
adsuerunt; pretiosa tamen cum veneris emptum,
falleris frustraque immensa nomismata fundes.
Quin age et in tenui certam cognosce salutem.
Aut igitur tectum lana supponis alumen
aut edis in patinis tenerae decocta sabuci
vel cum lacte caprae salsum mulsumque capessis.
Crede tamen potum meliorem lactis equini:
dicitur hic dulces asinae praevincere sucos.
Silvestris fici lacrimam prodesse loquuntur.
Quodque ratis melius verbis dicemus Horati:
’mitulus et viles pellunt obstantia conchae’.
Sed cocleas prius est urtica aut furfure pasci:
purior hinc gustus noxa sine moverit alvum.
Saepe thalassomeli adiecto cumulavimus imbri:
haec purgant, parili fuerint si pondere mixta.

XXVIII. Solutioni ventris et dysenteriae compescendae

Tam varii casus mortalia saecla fatigant,
ut sint diversis obnoxia corpora morbis.
Saepe etenim nimio cursu fluit impetus alvi:
frenatur, mixto cum fervet brassica vino
aut cerasi victum longo iam tempore pomum.
Sucus Aminei cum pane medetur Iacchi
vel bene permixtum calida potatur acetum:
vile quidem facili factu, tamen utile potu.
Si laedent medica data purgatoria dextra,
adiecto piperis medicatur pulvere calda.
Sin autem longo decurrent intima fluxu
atque immane malum multo iam tempore gliscet,
torridus ex vino cortex potabitur ovi.
Ramentum nivei credunt prodesse elephanti.
Arbore Pyramea cortex derepta coquetur
axe sub aetherio, tum nigro mixta Lyaeo
inmensum poterit potu retinere fluorem.
Numinis aut iussu cedrini mastice misces
mollitamque picem et rasum de navibus unguen:
languida quo fidens medicamine membra fovebis.
Proderit et pueris, quos dentis origo fatigat,
castaneas coxisse nuces et sorba vetusta
atque apium caulesque, rubus quos fundit acuta:
potio quae fluidam consumpta morabitur alvum.

XXIX. Lumbricis et taeniis aspurgandis

Quid non adversum miseris mortalibus addit
natura, interno cum viscere taenia serpens
et lumbricus edax vivant inimica creanti?
Quod genus assiduo laniat praecordia morsu,
saepe etiam scandens oppletis faucibus haeret
obsessasque vias vitae concludit anhelae.
Ergo cinis cornu cervini proderit haustus
vel nepetae tritum ex vino vel lacte capellae;
nec non et sucus medici potatur aceti.
Prodest praeterea cum Baccho Persica frondis.
Democritus memorat mentae conducere potum.
Sumitur abrotonum nec non et vile melanthum.
Alia per sese sanant aut vis coriandri.
Quin et marrubium decoctum haustumque iuvabit.
Puleiumve potens et agreste iugatur anethum:
synthesis haec prodest unda mollita calenti.

XXX. Colo sedando

Cum colum, invisum morbi genus, intima carpit,
mande galeritam volucrem quam nomine dicunt.
Aut pavidi leporis madefacta coagula pota.
Sive apio nepetas tereti cum mastice iunge
nec non et species ambas halantis anethi,
quarum decoctos patiens haurito liquores.

XXXI. Vessicae et calculo purgando

Si cui vessicae tardus cunctabitur umor,
haec mora rumpetur vino pervicta vetusto.
Proderit ex parvis acinos potare sabucis
aut hederae sucum aut lacrimosi trita sinapi.
Nec non resinas ex Oricia terebintho
in speciem erviliae parvos glomerabis in orbos,
quos ternos tepida mixtos hausisse medella est.
Quondam etiam nimio praeceps urina fluento
inrigat exuvias obscaenoque inficit imbri:
tum leporis cerebrum ex vino potare licebit.
Si dolor internam vessicae concoquet alvum,
subveniet radix frondosae epota cupressi
puleiumve potens domitum ferventibus undis.
Si vero in lapides densus convertitur umor,
qui retinent cursus gemitumque dolore frequentant,
saxifragam seu spongiten succurrere credunt.
Praeterea semen myrti silvestris Iaccho
atque oleo mixtum bibitur, nec desit acetum,
vinaque sumantur fricto condita cumino;
sive palumborum capitur fimus acre ferorum
dulcacidis sparsum sucis trituque solutum;
nec non obscaenus caprae potabitur humor:
obruet hic morbum labefactaque saxa remittet.

XXXII. Conceptioni et partui

Inrita coniugii sterilis si munera languent
nec subolis spes est multos iam vana per annos
(femineo fiat vitio res necne, silebo:
hoc poterit magni quartus monstrare Lucreti) -
sed natura tamen medicamine victa potenti
saepe dedit fetus studio curante paratos.
Aut igitur leporis consumit femina vulvam
aut, ovis in stabulis fractas cum ruminat herbas,
pendentem spumam molli deducit ab ore
atque illam meminit mixto potare Falerno.
Mercurialis item capitur communiter herba,
si cubitum noctu coniunx festinat uterque.
Atque ubi iam certum spondet praegnatio fetum,
ut facili vigeat servata puerpera partu,
dictamnum bibitur, cocleae manduntur edules.
Aut qui olim menses minus octo moratus in alvo est
inrumpit thalamos et nexus solvit inertes......
Repente pulei potus quoque amico convenit imbre,
cuius opem veram casus mihi saepe probarunt.
Quin etiam stercus supponunt vulturis atri,
sentiat ut minime partus quam proximus urget.
Ova etiam rutae et fragili miscentur anetho,
quae diluta levi Baccho atque exhausta medentur.

XXXIII. Profluvio cuiuscunque sanguinis et matrici

Si modicus pleno manat de corpore sanguis,
subvenit, at nimius cum vita funditur ipsa.
Quapropter multo naris completa cruore
cum fluit, attritus cimex conducit odore.
Lana oleo madefit, sed nondum lauta, rosato:
haec datur in nares vel claudit densius aures.
Contritis prodest cocleis perducere frontem
aut galli cerebro vel sanguine mite columbae.
Quod nisi supprimitur sanguis, potandus et ipse est.
Praeterea Phariis caput emetire papyris
detrahe quod superest: illo genitalia necte,
femineas illinc prodest vincire mamillas.
Menstruus inmenso si profluit impete sanguis,
sucida lana malos remoratur subdita cursus,
mortua quin etiam producit corpora partu.
Sed quaecumque fluit vis inmoderata cruoris,
subernus cortex calidis potatur in undis
ante minutatim studio vincente terendus.
Pulei calido purgatur femina potu.
Sed si forte cruor clausa cunctabitur alvo,
aut molles nepetae aut rutae quacunque bibentur.
At si puniceos fundit vessica liquores,
marrubium ex passo tritum perfunditur undis:
hi poterunt haustus rutilum purgare colorem.
Relliquias partus laetatibi detrahet herba.
Quod si feminei properabit sanguinis imber,
est qui frusta molae percussu decutit uno,
quorum aliquod lanis tectum ad praecordia nectit,
haec simul incantans: sisti debere cruorem,
ut lapis ille viae solitos iam destitit orbes.

XXXIV. Pilis quibuscumque internecandis

Mobilis hirsutas horret lascivia saetas
et gaudet rapto nudari flore pilorum.
Sed bona nonnumquam vellendi causa videtur,
corpora cum relevat ratio manifesta salutis.
Namque oculos infesta pilorum tela lacessunt,
quodque illis dederat vallum natura tuendis,
inde inimica seges proprios desaevit in orbes.
Ergo locum crinis vulsi continge cruore
quem dat avis, tremulis simulat quae pellibus alas,
sanguine vel ricini, quem nigro de cane velles.
Praeterea quascunque voles avertere saetas
atque in perpetuum rediviva obcludere tela,
corporibus vulsis saniem perducito ranae,
sed quae parva situ est et rauco garrula questu.
Nec non e stagnis cessantibus exos hirudo
sumitur et vivens Samia torretur in olla:
haec acidis unguit permixta liquoribus artus
evulsamque vetat rursus procrescere silvam.

XXXV. Omnibus obscaenis medendis

Dicendum et quae sit membris medicina pudendis.
Languidus antiquo purgatur penis Iaccho
ac super inlinitur fecundae felle capellae.
Mane novo myrti frondes commandere prodest
qui dolet, atque illas in vulnus despuat ipsum.
Faece etiam vini genitalia lauta levantur,
et tumidos testes Nereia lympha coercet
vel bulbi ex mulso vel cera inmixta cupresso
aut faba cum tepidis Bacchi decocta fluentis.
Ramicis inmensum fertur cohibere tumorem
far madidum lymphis et feralis fronde cupressi,
unde etiam potu frons haec memoratur amica.
Sin autem existet duratis glandibus inguen,
proderit induci cocleas cum melle minutas.
Obscaenos si pone locos nova vulnera carpent,
horrentum mansa curantur fronde ruborum.
At si iam veteri succedit fistula morbo,
mustelae cinere immisso purgabitur ulcus,
sanguine vel ricini, quem bos gestaverit ante.
Herba chelidoniae fertur cum melle mederi
herbaque cum sevo foliis de mille vocata.

XXXVI. Ischiae et articulari morbo

Saepius occultus victa coxendice morbus
perfurit et gressus diro languore moratur.
Populus alba dabit medicos de cortice potus;
nec non et tenerae gracili de fronde genestae
arreptos caules acidoque liquore madentes
sumere conveniet, rubiam quoque ducere potu
aut ex Bithyno cocleas haurire Lyaeo.
Si vero articulos tabes inimica per omnes
haeserit, ex ficu betas cum melle ligabis
vel pelagi latices, simul et Baccheia dona
sumere curabis: nimio sed parcito vino:
Ennius ipse pater, dum pocula siccat iniqua,
hoc vitio tales fertur meruisse dolores.

XXXVII. Furunculo medendo

Cum sanguis nimius puri permixtus atroci
aestuat et papulas alte sustollit acutas,
resinam misces et saxis hordea fracta:
conspersa haec tepidis apponere convenit undis.
Vis et hyoscyamum cerae sevoque iugatum
nectere? Non minus haec poterit medicina iuvare.
Praeterea fimus, ex gallo quod legeris album,
imbribus ex acidis fidens appone dolenti.
Auribus aut pecudis molles expromito sordes,
unguine quo fotis dabitur medicina papillis.

XXXVIII. Carboni tollendo

Horrendus magis est perimit qui corpora carbo:
urit hic inclusus, vitalia rumpit apertus.
Hunc veteres olim variis pepulere medellis.
Tertia namque Titi simul et centesima Livi
charta docet, ferro talem candente dolorem
exactum aut poto raporum semine pulsum;
ni fieret, dixit, vix septem posse diebus
vitam produci: tanta est violentia morbi.
Dulcacidum laticem cum lini semine iunge
atque fimum Paphiae pariter compone columbae:
hinc line duratas partes et clausa venena.
Praeterea triti reserant adoperta lupini.
Nonnullus calcem vivam dissolvit aceto
fumantemque nivem papulis apponit acerbis.
Est qui gallinae perducat stercore corpus.
Alia vel piperi iuste commixta linuntur.
Pythagorae cognata levi condita cumino
proderit aut madida fermentum polline turgens.

XXXIX. Panoi vomicae et strumae depellendis

Sunt alii, quos dira movet natura, tumores
non minus horrendi, sed non ita perniciosi,
vomica qualis erit vel eidem proxima quaedam.
Simplice resina miscebimus hordea tunsa
et mulsos amnes et purgamenta columbae:
his bene decoctis languentia membra foventur.
Mollis odorato faba iungetur coriandro:
proderit appositum mollitque aperitque tumorem.
Aut de phasganio radix decocta palustri,
quae salis admixto tundetur condimento;
proderit et mansum quod traxeris arbore viscum.
Gramen hyoscyami cerae sevoque vetusto
concilia mixtisque locos perduce dolentes.
Exercere etiam iusserunt corpora prisci.
Ovum defundes in fictile, deinde putamen
marrubii suco implebis, post melle liquenti
omnia consociata tepenti prospera potu
sumuntur: reserantque malum purgantque levantque.

XL. Igni sacro dimovendo

Est etiam morbi species, quae dicitur ’ignis’,
languida quod multo torrentur membra calore.
Vel tu vicino sevum bovis igne remittes
mollitumque lines vel oloris faecibus ova,
sed non cocta, dabis: sic torrida membra fovebis.
Lumbricus terrae mixto inducetur aceto
aut parili nova ruta modo, sed iungis olivum.
Ovaque cum betis prosunt super inlita tritis.
Alia dant cinerem sociandum oleoque garoque,
unguine quo gliscens deponet flamma furorem.
Saepe chelidoniae pars candida. Iungitur ovi,
quae modico potu, sed valde trita, capesses,
admiscere memor lymphas amnemque Falernum.

XLI. Podagrae depellendae

Quaedam etiam rabidae medicamina digna podagrae,
cui ter tricenas species Epidaurius ipse
dixit inesse deus? Requiem tamen indere morbo
fas erit et tristem saltem mulcere dolorem.
Ergo age et abreptam salicis frondemque librumque
cum vino tere, tum contractos perline nervos.
Aut cum prima mali sese ostentabit origo,
fervida non timidis tolera cauteria plantis
seminecisve hirci reserato pectore calces
insere: sic dirae reprimes primordia pestis.
Aut si corruptus persederit altius umor,
trita cupressus ibi Baccho iungetur acerbo,
panibus et teneris, cohibebitque addita questus.
Parva sabucus item, hircino conlita sevo,
triticeaeque acido manantes amne farinae,
aut nitido ranae decoctum viscus olivo
sive chelidoniae sucus sale mixtus aceto.
Sunt quibus apposita siccatur hirudine sanguis.
Non audita mihi fas sit, sed lecta referre:
hoc quidam rabidus morbo per tempora messis
vicino plantas frumenti pressit acervo
evasitque gravem casu medicante dolorem.

XLII. Vulneribus ferro aut verberibus factis

Naturae vitiis medicas obiecimus artes,
nunc et fortunae iaculis obsistere par est.
Si cui forte chalybs teneros violaverit artus,
necte adipes vituli simul et tritam chamecisson
nec pudeat luteae stercus perducere porcae.
Sin autem saevo laceratum est verbere corpus,
tum lixiva cinis ceras dissolvit et ova
admixtoque oleo vibices comprimit atras.
Si vero infrenus manat de vulnere sanguis,
purpura torretur conchyli perlita fuco,
huius et atra cinis currentem detinet undam.
Verrucae quoque desectae frenare cruorem
dicitur ambustus Tyrio de vellere pulvis.
Praeterea nimios reserati vulneris amnes
feniculi cinis adstringit vel fimbria porri.
Sive fimus manni cum testis uritur ovi
et reprimit fluidos miro medicamine cursus.

XLIII. Vulneribus quibuscumque casibus factis

Quam magna humanae mala pondera condicionis!
Tam multae innumeri species mihi vulneris adsunt,
ut nequeam proprias cunctis adscribere curas.
Isdem igitur monitis casus sanabimus omnes,
sic tamen ut nullus medicinam luserit error.
Ergo, modus quicunque obtinget vulneris atri,
contritus cum melle dabit medicamina bulbus
herbaque quae nomen foliis de mille recepit,
appositu prodest adipi permixta vetusto.
Sucida cum tepido nectetur lana Lyaeo
ambustaeve cinis complebit vulneris oras,
concludet vero vel frons vel ramus ab ulmo.
At sucis hederae pulchrescit foeda cicatrix.

XLIV. Hominis aut simiae morsu

Sive homo seu similis turpissima bestia nobis
vulnera dente dedit, virus simul intulit atrum,
Vettonicam ex duro prodest absumere Baccho.
Nec non et cortex raphani decocta medetur,
si trita admorsis fuerit circumlita membris.

XLV. Serpentium morsibus et ad viperae virus excludendum

Cuspide non quisquam, longae neque caede sarissae,
fulmine non gladii, volucris nec felle sagittae
quam cito vipereo potis est affligier ictu.
Quare aptam dicamus opem sucosque medentes.
Quae nocuit serpens, fertur caput illius apte
vulneribus iungi: sanat quae sauciat ipsa
ut Larissaea curatur Telephus hasta.
Proderit et caulem cum vino haurire sabuci
aut coctum raphani librum tritumque ligare
sive etiam celsa folium do mole cupressi.
Manabit lactens caprifici sucus opellam.
Aut tithymallus atrox vulnus contrita perunguet.
Carduus est nondum doctis fullonibus aptus:
ex illo radix tepido potatur in amni.
Cervino ex fetu diluta coagula vino
sumuntur, quae res membris agit atra venena
aut ferulae radix potatur in imbre Lyaei
Vettonicaeve leves, gallinae aut iura vetustae.
Si vero horrendum vulnus fera iecerit aspis,
urinam credunt propriam conducere potu:
Varronis fuit ista senis sententia. Nec non,
Plinius ut memorat, sumpti iuvat imber aceti.
Dicendum et quae sit praecox medicina timenti;
cautio namque potest diros praevertere morsus.
Si iecur exsectum tardo de vulture portes,
erucis aut si totos perduxeris artus,
quas prius attritas vehementi adspargis aceto.
Aut tu cervina per noctem in pelle quiesces
aut genere ex ipso dentem gestabis amicum.
Toxica praetera qua sint pellenda medella,
expediam: sanguis poterit prodesse caninus,
qui facili potu antidotus imitatur honestas.
Vis et mirificos cautus praediscere odores,
accensis quibus arcetur taeterrima serpens?
Aut styracem torres aut diri vulturis alam
vel nepetam aut frondem rigidae stirpemque myricae.

XLVI. Ictibus scorpii et morsibus muris caeci

Sunt minimae specie, sed dirae vulnere pestes,
quae magis in tenui latitantes corpore fallunt,
scorpius ut gravis est et araneus: haec mala semper
captant securos multa iam nocte sopores.
Et documenta dedit nobis prostratus Orion,
magna quod exiguis perimantur saepe venenis.
Quod si vulnus atrox incussit scorpius ardens,
continuo capitur; tunc digna caede revulsus
vulneribusque aptus fertur revocare venenum.
Aut calidis pelagi lymphis loca laesa foventur.
Sive meri potu dissolvitur improba pestis.
Ad cunctos autem morsus ictusque minorum
caseus aptus erit pavidae de lacte capellae
cumque hoc absumi debebit origanus herba:
haec duo mirificis curabunt icta medelis.
Nec non fenuculo calidum adnectetur acetum
aut vivum sulphur sicci cum faece Lyaei.
Exiguo piperis cerebrum conspargito galli,
quo lita sanescent depulso membra dolore.
Sin autem muris nocuit violentia caeci,
quae sola signavit volvendis orbita plaustris,
inline: mira datur vili de pulvere cura.

XLVII. Subitaneo dolori, febri atque ostocopo

Nunnunquam existit subiti nova causa doloris,
cuius origo latet, certis reprimenda medelis.
Namque chelidoniam mixto sale nectere prodest
velleraque infuso recalentia sulphure sanant.
Ostocopum lento conducit melle perungui.
Sin autem calidae depascent corpora febres,
tunc apii sucus leni sociatur olivo:
membra lines, fotuque ferus mulcebitur ignis.
Nec spernendus adeps, dederit quem bestia meles.
Seminecis cervi lacrimam immiscere liquori
convenit atque artus illinc mulcere calentes.
Febribus at longis galli nova iura vetusti
subveniunt, tremulis etiam medicantia membris.

XLVIII. Quartanae typo remediando

Nec tu crede levem dilato tempore febrem,
quae spatium sibi dat, magis ut cessando calescat:
letali quoque grassatur quartana calore,
ni medicas adhibere manus discamus et herbas.
Alia non pudeat terno cum cimice trita
et diluta mero mediis haurire diebus;
aut teneram iecoris murini ducere fibram,
quattuor ut duri iungantur scripula Bacchi.
Mira est apsinthi cum simplice potio Lympha.
Sume tribus digitis adprensum semen anesi,
tantundem marathri nec mulsum desit aceti,
in cuius cyatho praedicta salubriter hauris.
Maeoniae Iliados quartum suppone timenti,
aut leporis trepidi diluta coagula trade.
Prodest et potu, sed mulsus, Doridis umor.
Quidam etiam miranda ferunt, veniente calore
iurantes ludum Veneris munusque petendum.
Sed prius est oleo parvas fervescere ranas
in triviis illoque artus perducere suco.

XLIX. Tertianae typo remediando

Est etiam alternis febris rediviva diebus,
tempora discernens quasi iustae pondere librae.
Vt possis igitur talem prohibere furorem,
involves cera sine caudis grana cumini
puniceaeque indes pelli colloque ligabis.
Pulei ramus lanae velatus amictu
tempore suspecto medicos praebebit odores.
Praeterea tritus cimex sorbendus in ovo,
horridus attactu, sed gustu commodus apto.

L. Cottidianae typo remediando

At qui continuis non cessat adire diebus,
sed tantum certas morbus discriminat horas,
triticeum metuit granum, si credere dignum est,
quod latitans fracto fuerit sub pane repertum.
Nec non ossa iuvant saeptis inventa domorum:
convenit haec tereti pendentia subdere collo.
Multaque praeterea verborum monstra silebo:
nam febrem vario depelli carmine posse
vana superstitio credit tremulaeque parentes.

LI. Hemitritaeo depellendo

Mortiferum magis est quod Graecis hemitritaeos
vulgatur verbis; hoc nostra dicere lingua
non potuere ulli, puto, nec volvere parentes.
Inscribes chartae quod dicitur abracadabra
saepius et subter repetes, sed detrahe summam
et magis atque magis desint elementa figuris
singula, quae semper rapies, et cetera figes,
donec in angustum redigatur littera conum:
his lino nexis collum redimire memento.
Nonnulli memorant adipem prodesse leonis.
Coralium vero si cocco nectere velis
nec dubites illi veros miscere smaragdos,
adsit baca teres niveo pretiosa colore:
talia languentis conducent vincula collo
letalesque abiget miranda potentia morbos.

LII. Fracturis vel luxis sanandis

Infandum dictu cunctis procul absit amicis,
sed fortuna potens omen convertat in hostes.
Vis indigna novo si sparserit ossa fragore,
conveniet cerebrum blandi canis addere fractis,
lintea deinde superque indutas nectere lanas,
saepius et sucos conspargere pinguis olivi:
bis septem credunt coalescere cuncta diebus.
Aut veteri Baccho caprae fimus inde petulcae:
hoc reserat clausum, trahit haerens, sanat apertum.
Si vero caput infestus colliserit ictus,
ex oleo necti vestis debebit Arachnes:
nesciet haec illinc nisi cum sanarit abire.
Quod si luxa suo decedent membra tenore,
urere femineos crines ac iungere sevum
congruet ac tali medicamine mota ligare.
Aut malvam ex pingui tritam apposuisse iuvabit.
At si conclusum servabit tibia vulnus,
stercus ovis placidae iunges adipesque vetustos,
pandere quae poterunt ulcus patuloque mederi.

LIII. Nervis incisis vel dolentibus

Haud quisquam credet disiectos vulnere nervos
ad solitum rursus revocari posse vigorem;
sed prodest terrae lumbricos indere tritos,
quis vetus et rancens sociari axungia debet.
Si vero occultus nervos dolor urit inertes,
vulturis excisos adipes rutamque remittes
aut ceram et tali recreabis languida fotu.
Convenit et calidis pelagi perfundier undis.
Carica vel betis lento cum melle iugetur
aut Baccho madefacta Ceres cum fronde cupressi,
quo poteris fotu recreare rigentia membra.
Sin autem subito replicantur corpora morbo.
Contractos revocat nervos caro sumpta columbae.

LIV. Aegris somno adsciscendo

Non solum miseros taeterrima febris adurit,
sed super optato pergit viduare sopore,
ne prosint placidi caelestia munera somni.
Charta igitur, variis pinxit quam littera verbis,
uritur, inde cinis calido potatur in amni.
Proderit et magnum capiti substernere puleium.
Prodest et mixtam lymphis potare cupressum.
Palladiis itidem sucis, quos flore rosarum
condieris, iunges madidum tritumque papaver:
quo lita frons facilem praebebit nocte quietem.
Nec non mandragorae gustu sopor additur altus.
Dilue praeterea glomeramina, quae gerit intus
clausa aries inter geminae coxendicis umbras:
inde soporati ducentur gutture potus.

LV. Lethargiae expellendae

Diximus hanc sortem miseris mortalibus esse,
ut saepe inter se mala sint contraria morbi.
Denique nonnunquam somno sic membra gravantur,
ut coniungatur leto sopor altus acerbo.
Ergo levi flamma torrentur cornua caprae,
quo nidore gravem dispellunt lumina somnum.
Aut Veneris labrum quae dicitur herba bibetur,
quae teritur prius et vino confusa liquescit.
Conveniunt acidis euphorbia mixta fluentis,
gramina vel rutae, gemina si nare trahantur.
Quidam dira iubent; septeno cimice trito
ut vitientur aquae cyathusque bibatur earum:
haec potiora putant quam dulci morte perire.

LVI. Comitiali morbo depellendo

Est subiti species morbi, cui nomen ab illo
haesit, quod fieri prohibet suffragia iusta.
Saepe etenim membris atro languore caducis
concilium populi labes horrenda diremit.
Ipse deus memorat dubiae per tempora lunae
conceptum, talis quem saepe ruina profundit.
Prodest cum veteri Baccho fel vulturis atri,
sed coclear plenum gustatu sufficit uno
seu cruor ex Progne mixtus cum polline turis;
aut apium elixum aut conditum melle fel agni;
marrubiumve pari confusum pondere mellis,
cuius terna dabis gustu coclearia in uno.
Aptus mustelae cinis est et hirundinis una.
Praeterea pluvias, hominis quas calva supino
excepit proiecta sinu, consumere prodest.
Aut lapis ex nido, vaga quem congessit hirundo,
vellitur, et nexu fovet attollitque iacentem.
Pellitur, ut fama est, gustu quoque languor anethi.

LVII. Regio morbo depellendo

Regius est vero sublimi nomine morbus
molliter hic quoniam celsa curatur in aula.
Huic rubia ex mulsa fertur conducere lympha.
Alia trita dabis vino madefacta calenti.
Vellera cum vivo suffiri sulphure prodest.

LVIII. Infantibus dentibus vel strige inquietatis

Nudum hominem primo mundi natura profudit;
insuper excruciat, niveis cum dentibus armat.
Collo igitur molli dentes nectentur equini,
qui primi fuerint pullo crescente caduci.
Aut teneris cerebrum gingivis inline porci
aut leporis niveumve hirtarum lacte caprarum.
Praeterea si forte premit strix atra puellos
virosa inmulgens exertis ubera labris,
alia praecepit Titini sententia necti,
qui veteri claras expressit more togatas.

LIX. Combusturis igne vel frigore

Sunt diversa quidem mala frigoris atque caloris,
sed tamen amborum simili nocet ulcere virus:
illa quoque usta putes quae sunt nive laesa rigente.
Conversa in cinerem platani pila curat utrumque.
At vero ambustum flammis, qui candidus ovi
sucus inest, penna inductus sanare valebit.
Aut tu sucosae cinerem perducito lanae;
aut vivam ex oleo veteri componito calcem;
hordea vel franges atque ovi candida iunges,
adsit adeps porcae: mira est haec forma medelae.
Vtere praeterea, pariter sevumque capellae
iunge, chelidoniis ac sic line vulnera sucis.
Quodque rigens ussit glacies, axungia simplex
mulcet et ex facili grata est medicamine cura.

LX. Venenis prohibendis

Ut tutus fias infestae fraude novercae
vel quicunque tuo carpetur lividus auctu,
non expectatis eat obvia cura venenis.
Ante cibos igitur iuglandis fetus edatur.
Produnt electri variantia pocula virus.
Praeterea coctae querno cum cortice lymphae
conveniunt potu demersave ficus olivo.
Saepe etiam raphanum praedixit numen edendum.
Antidotos vero multis Mithridatia fertur
consociata modis; sed Magnus scrinia regis
cum raperet victor, vilem deprendit in illis
synthesin et vulgata satis medicamina risit.
Bis denum rutae folium, salis et breve granum
iuglandesque duas, tereti tot corpore ficus:
haec oriente die parco conspersa Lyaeo
sumebat, metuens dederat quae pocula matri.

LXI. Venenis datis

Si nequit infandum praevertere cautio virus,
proximus ille gradus data pocula pellere cura.
Lacte asinae placidaeque bovis prodesse loquuntur.
Vettonicam ex parco sumunt plerique Lyaeo.
Quod si hederae sucum, quae truncos implicat altos
instilles pateris, poterunt haud ulla nocere
pocula, quae quisquam saevis vitiaverit herbis.
Si quis hyoscyamum gustarit, lacte capellae
exhausto subitos poterit mulcere furores.

LXII. Vulneribus et reduviae curandis

Vulnera tabescunt spatio vitiata vetusto,
curaque nil prodest nec ducitur ulla cicatrix.
Sed tamen herbarum tam mira potentia pollet,
ulceris annosi sinus ut coalescere possit,
marrubium si tute coquas illoque liquore
vulnus atrox foveas, cineres vel harundinis altae
inducas leporisve adspersa coagula vino
aut hederam Baccho decoctam aut semen anethi
aut cineres alni tardo cum melle ligentur.
Lumbrici terrae poterunt conducere vulnus
aut facilis lapathi coma latior ulcera purgat,
cum miscetur adeps, sed non ullo sale tactus.
Pinea praeterea vivo cum sulphure cortex
et pice cum spissa iam perdita membra reponit.

LXIII. Verrucis tollendis

Interdum existit turpi verruca papilla:
hinc quondam Fabio verum cognomen adhaesit,
qui solus patriae ’cunctando restituit rem’.
Id poterit vitium sanguis curare lacertae,
aut urina canis cum terra inducta madenti,
aut herbae sucus quae lactea nomine fertur.
Est tithymallus item tali satis apta medelae. —
Si rupta inmensos fundit verruca cruores,
purpureo triti cineres de vellere prosunt,
quod fuerit vero conchyli sanguine tinctum.

LXIV. Haemorrhoidibus medendis

Excruciant turpes anum si forte papillae,
agrestis prodest radix superaddita porri,
ne violet sanum, iuglandis fragmine clausa.
Sal niveum sumes, Beticum quod nomine dicunt,
dulcia cumque nigra iunges fuligine mella
apponesque super: pellit medicina dolorem.
A sebesült Éneász (Falfestmény-részlet, Pompei)
Quintus Serenus Sammonicus művének 1662-es kiadásának néhány oldala.
Forrás: Google
Regimen Sanitatis Salernitanum cum expositione magistri Arnaldi de Villanova Cathellano noviter impressus. Venetiis: impressum per Bernardinum Venetum de Vitalibus, 1480.
Az első nyomtatott kiadás címlapja.
Regimen sanitatis Salernitanum. Kommentárok: [Pseudo-]Arnoldus de Villa Nova. Korrekciók: Doctores Montispessulani regentes, 1480. Venice: Bernardinus Venetus, de Vitalibus, [ca. 1505]. A kötés a 18. században Itáliában készült.
Forrás: University of Glasgow Library
Hieronymi Fracastorii Veronensis Opera Omnia. Girolamo Fracastoro Venice: Heredi di Lucantonio Giunta, 1584

Summary

Zusammenfassung

Die Schulung und Stärkung des Gedächtnisses galt seit der Antike als eine wesentliche Voraussetzung für intensive geistige Betätigung. Dass Texte mit gebundener Rede dem Gedächtnis leichter eingehen und schneller haftenbleiben als Prosastücke, ist hinreichend bekannt. In seinem kurzen Essay Über das Lehrgedicht gesteht Goethe der didaktischen Poesie durchaus ihren Eigenwert zu.

Das Altertum sah in der Lehrdichtung keineswegs Poesie geringeren Ranges, wenn auch Aristoteles diese aus der eigentlichen Poesie ausschloss (Poetik 1447b).

Mit Hesiod beginnt das Lehrgedicht. Ihm war eine bedeutende Nachwirkung beschieden. Gegenstände der frühgriechischen hexametrischen Lehrdichtung sind Mythologie sowie lebenspraktische Themen. Auch die vorsokratische Philosophie bedient sich wiederholt der Form des Lehrgedichts, dessen Funktion nach der „sokratischen Wende” weitgehend vom philosophischen Dialog, sowie vom systematischen Lehrbuch und vom Lehrbrief übernommen wird.

Die in der griechischen Literatur entstandenen Gattungen werden in Rom fortgesetzt. Lehrdichtung erscheint als umfassende Weltdeutung, bei Lukrez z.B. mit naturkundlich medizinischer Ausrichtung, oder als Darstellung einzelner Fachdisziplinen, z.B. der Medizin.

Auf Form und Inhalt des einzigen erhaltenen, im eigentlichen Sinne medizinischen Lehrgedichts der Antike — Liber medicinalis, de medicina praecepta saluberrima des Quintus Serenus wird näher eingegangen. Sie umfasst insgesamt 1107 Verse. Der Dichter verzichtet völlig auf theoretische Erörterungen und beschränkt sich in erster Linie auf die Nennung der Krankheit oder des Gebrechens samt einer kurzen Beschreibung der Symptome. Charakteristisch für das Sachinteresse und die lehrhafte Intention des Autors ist, dass die poetische Form hinter dem sachlichen Inhalt, der vermittelt werden soll, überall zurücktritt. Er gestattet sich auch sonst keine sachfremden Exkurse.

An der Universität Wien begann der bekannte Humanist, Vadianus (Joachim von Watt) seine lectio annua (1517) mit dem Buch des Serenus. Auch der Wiener Professor, Martin Stainpais empfiehlt das Serenus-Werk in seinem Liber de modo legendi seit docendi (1524). In der Bibliotheca Corviniana fehlt das Poema medicum des Serenus nicht. In dem Codex Vat. Palat. Lat. 1587 befindet sich das Carmen des Bischoffs von Averna, Caius Sidonius Apollinaris folgend das Liber medicinalis (Praecepta de medicina parvo pretio parabili). Dem folgend schrieb der scriptor Petrus Cenninius das excerptierte Liber medicinalis des Benedictus Crispus aus dem Jahre 1468.

Die Methode des Erlernens eines rhythmischen Textes, eines Lehrgedichts wurde im ganzen Mittelalter bis hinein in die Neuzeit gepflegt (siehe dazu Gundolf Keil: Prosa und gebundene Rede im medizinischen Kurztraktat des Hoch- und Spätmittelalters). Auch volkssprachlich setzt sich das Versifizieren medizinischen Inhalts fort. Besonders gepflegt werden medizinische Traktate in Versform, die auf griechischen und arabischen Vorlagen fussend, ab dem 11. Jh. in Latein eigene diagnostische und therapeutische Erkenntnisse formulieren. Ein typischer Autor dieser Gattung ist Gilles de Corbeil. Von seinen Werken waren vor allem die Harnlehre, aber auch der Pulstraktat sowie die Medikamentenlehre am verbreitetesten. Einige mehrfach kommentierte Verstraktate hielten sich bis in die Neuzeit im Lehrbetrieb und erschienen seit dem 13. Jh. auch in landessprachlichen Fassungen. Für den Vorlesungsbedarf entstanden auch Prosakommentare zu den Harnversen — besonders von Gentile da Foligno. Aber auch Codex Lipsiensis 1197, von Sudhoff endeckt und mitgeteilt ist von nicht geringer Bedeutung: Egidius de urinis cum optima lectura magistri Bernardi zeigt eindeutig den Verwendungszweck. Die Vorlesung wird ausdrücklich an die Spitze gestellt.

Zur memorativen Literatur gehören auch Glossen, Randbemerkungen liturgischer Bücher. Die liturgischen Kodizes — Missalien, Breviarien — waren Bücher des täglichen Gebrauchs. Randbemerkungen von Kleriker-Ärzten sind nicht nur zum Text geschriebene Glossen, sondern erhalten nicht selten kurze Rezepte, bemerkenswerte medizinische Aufzeichnungen auch in Versform. Einige Marginalien von liturgischen Büchern ungarischer Provenienz werden aufgeführt.

Kaum zu überschätzen für das Studium dürften die synoptischen Tabellen medizinischer Lehrbücher der 16—17.ten Jhte. als visuelle Gedächtnishilfe sein. Das früheste medizinische Synopsenwerk (1535) stammt aus dem Feder des Leonhard Fuchs.

Im Mittelalter galt auch die Wissensvermittlung als ein bevorzugter Bereich poetischer Gestaltung. Diese Belehrung konnte mittelbar intentional oder aber unmittelbar erfolgen in der Form didaktischer Dichtung.

Források