A szépíró Apáthy István

Szabó Katalin
biológia, orvoslás, Apáthy István
szóelválasztás

Az orvos költő is akar lenni, a költő orvos is;
küzdenek egymással hol egyik, hol másik válik győzelmessé.1

Orvos író szerepben

Íróasztalnál ülök, nézem az előttem fekvő tiszta lapot és nem gondolok semmire. Attól az üres fehérségtől szemem elkáprázik s eszembejuttatja, hogy talán jó volna rá néhány fekete betűt rajzolni2

– kezdte Apáthy István az Ellenőr hasábjain megjelent tárcáját. A Múzsa sem mindig kegyes, és az irodalmi kritika is kemény olykor. Gyulai Pál a Budapesti Szemle hasábjain jelentetett meg egy kritikát, melyben Apáthy István Az út a révpart felé című kötetét bírálja, a kötet alcíme Klinikai képek; a rajzgyűjtemény 1885-ben jelent meg az Athenaeum gondozásában. Mint Gyulai írja, a szerző

nem elégedett meg a kórház és a bonczterem tudományos tanulságaival, följegyezte azon benyomásokat is, a melyeket a klinikai élet kedélyére és képzeletére gyakorolt3

s ezekből a benyomásokból születtek a rajzok. Gyulai Apáthy erényei között említi könnyed és élénk elbeszélői stílusát, különös érzékét a jellemzéshez,

nem terjengő, áradozó s ha itt-ott némi modorosságba esik is, sehol sem léha s komolyan át van hatva tárgyától.

Gyulai inkább a témaválasztást kéri számon a szerzőn, mivel szerinte a költészet tárgya az emberi lélek küzdelme kell hogy legyen és az abból adódó összefüggések,

a test, a betegség és halál csak annyiban, a mennyiben e küzdelmekkel kapcsolatosak.3

Az észlelő orvos és az észlelő költő viaskodik Gyulai szerint az általa elemzett rajzokban; Apáthy a betegek lelki tusája, életük bemutatása helyett inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy az emberi kínok képei milyen benyomást tesznek környezetükre, vagy éppen a költőre. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy míg az írást tekintve jótollú költővel állunk szemben, addig témáiban nem mindig találja meg a kellő egyensúlyt az ábrázolni kívánt probléma és az azt kiváltó, illetve kísérő lelki folyamatok között.

  • 1 Gyulai P.: Bírálatok 1861–1903. MTA, Budapest, 1911. (Bírálat ifj. Apáthy István „Az út a révpart felé” című kötetéről). 301. p.
  • 2 Apáthy I.: Alvás idején. Ellenőr 14. 1882/20. melléklet.
  • 3 Gyulai P.: Bírálat ifj. Apáthy István „Az út a révpart felé” című kötetéről. Bírálatok. 1861–1903. MTA Budapest, 1911. 295. p.

Elkerülhetetlen volt Gyulai Pál kritikáját ilyen részletességgel ismertetni, hiszen Apáthy hasonló hibákkal és hasonló erényekkel alkotja a különböző lapok tárcarovatában megjelenő, irodalmi igénnyel írt rajzait, novelláit, leveleit. Apáthy ezekben az írásaiban nem az orvos, hanem a biológus szemével nézi a világot. A természetről szóló rajzaiban biztos, határozott, ugyanakkor élénk vonalvezetéssel varázsolja az olvasó elé a kibontakozó képet. Minden tehetsége megvan hozzá, hogy a leírás ne unalmas felsorolás, ne csupán ténymegállapítás, hanem előtáruló, látványos, színes kép legyen. Ugyanakkor mégis hiányzik ezekből a képekből valami. Hiányzik belőlük az ember, hiányzik belőlük az indíttatás meghatározása, az hogy minek okán jöttek létre a természet, az élet szépségét dicsőítő írások. Csak erőtlenül mutatkozik meg bennük olykor-olykor, hogy az ábrázolt, felmagasztalt, békét árasztó természet nem más, mint a városi ember utolsó menedéke, a nyugalom és a csend szigete, mely a város zajában, tülekedésében megfáradt embernek védelmet nyújt. Az Apáthy által ábrázolt természet „sziget”, a szó irodalmi értelmében sziget volta abban is megmutatkozik, hogy az író mint az elkülönülés, ha csak egy kis időre is a társadalomból való elzárkózás fizikailag behatárolható helyeként mutatja be.

A természet leírása különösen ilyenkor, sziget jellegének kidomborításakor nem válik öncélúvá, de akkor sem öncél, amikor az írás ismeretközlő szerepe kerül előtérbe. Éppen ezért a szemlélő, az író, aki a narrátor is egyben körbetekint és megfigyel, de nem változtat és nem avatkozik be a természetben tapasztalt folyamatokba. Így, még a betéttörténetekkel gazdagított írások is a statikusság képzetét keltik az olvasóban, annak ellenére, hogy a leírás tárgyai a térben léteznek, mozognak, cselekszenek, a megfigyelésükhöz és leírásukhoz pedig idő kell. Inkább a tudós és nem az érző ember megfigyelései tükröződnek ezekben a tárcákban, de úgy, hogy a megfigyelőben sem, vagy benne csak ritkán észlelhető változás. Babits írta a művész és a tudós világlátását, világértését összehasonlítva, hogy

a művész az az ember, aki mindent belülről lát, ekként mindent belülről megért (a tudós az, aki kívülről érti meg) és mindennek megérti a létjogosultságát.

Apáthyban gyakran ez a külső megértés győzedelmeskedik. Gyulai a már idézett kritikájában, más szavakkal ugyan, de éppen ezt a belső megértést kérte számon az író Apáthyn. Apáthy tárcáit olvasva óhatatlanul eszünkbe ötlenek Foucault gondolatai is az orvosi megfigyelésről.

A megfigyelő tekintet őrizkedik a beavatkozástól: néma és mozdulatlan. A megfigyelés mindent a maga helyén hagy; ami adott, abban számára semmi rejtett nincs. […] A tekintet a saját igazságában teljesedik ki, és akkor fér a dolgok igazságához, ha csendesen irányul rájuk; ha minden hallgat akörül, amit lát4

– írja Foucault. Valahogyan így jár el Apáthy is. Némán fürkészi a természet titkait, nem kérdezve faggat, nem kísérletezik. A tudós tekintet mellett azonban gyakran megjelenik a városi ember rácsodálkozása a természet szépségeire és érdeklődése is a titkai iránt. Ilyenkor mintegy a városi lét, a zaklatott életmód oppozíciójaként jelenik meg a nyugalmat sugárzó természet, mely képbe némi nosztalgia is vegyül.

  • 4 Foucault, M.: A klinikai orvoslás születése. Corvina, Budapest, 2000. 219. p.

Ifj. Apáthy István

Apáthy István (Pest, 1863–Szeged, 1922) fővárosi értelmiségi családból származott. Apai nagyapja még gazdatiszt Bezerédj István birtokán, édesapja viszont már elismert jogtudor, királyi tanácsos, vaskorona-rendi lovag, egyetemi rendes tanár, akadémiai tag, országgyűlési képviselő Pesten.

Az ifjú Apáthy már fiatalon megismerkedhetett a korabeli tudományos és társadalmi élet kiemelkedő személyiségeivel. Erről tanúskodik az az írás is, amely Herman Ottó tollából született és a Budapesti Szemle hasábjain jelent meg 1886-ban. A vita tulajdonképpen a tudományos állattan témakörében folyt, azonban az idős Herman Ottó úgy érezte, hogy az ifjú tudós személyesen is megbántotta őt. Erre a sérelemre válaszul született Herman Ottó írása, melyben megemlíti, hogy tulajdonképpen gyermekkora óta ismeri Apáthyt.

Ő is, mint egyre többen abban a korban, Pesten végezte orvosi tanulmányait, ahol 1885-ben nyert orvostudori oklevelet. Már nagyon hamar a tudományos kutatások felé orientálódott, hiszen 1884-ben gyakornok dr. Scheuthauer mellett a kórbonctani és kórszövettani tanszéken. 1885 és 1886 között pedig dr. Margó Tivadar zoológia professzor mellett volt tanársegéd, akivel minden bizonnyal már gimnáziumi évei alatt diák – tanár kapcsolatba kerülhetett. A közoktatási miniszter Margó tanszékéről küldte ki Apáthyt Nápolyba, a zoológiai megfigyelőállomásra, ahol 1886 és 1889 között dolgozott. 1888-ban a budapesti egyetem bölcsészeti karán magántanári képesítést szerzett, és a budapesti egyetemen a zoológia magántanára lett. 1890-től Kolozsvárott rendkívüli tanár. 1909-ben alapította meg szintén Kolozsvárott az akkoriban európai színvonalúnak számító állattani intézetet.

Meghatározó volt számára az a tapasztalat, melyet a tanulmányai végeztével megejtett európai körútján, a meglátogatott svájci, német, belga és holland egyetemeken szerzett.

Természettudományos kutatásaiban a neurológia terén ért el kiemelkedő sikereket, bár az általa képviselt kontinuitás-elmélet idővel megdőlt és a vele szemben álló úgynevezett kontiguitás elmélet győzedelmeskedett. A szövettani kutatásaival párhuzamosan fejlesztette a mikrotechnikai tudását is. Ezen a területen világviszonylatban is elismerést kiváltó eredményeket ért el, különösen a sejt- és szövettani vizsgálati anyag rögzítése, metszése, festése és a preparátumok konzerválása tekintetében.

Mint e korban szinte minden természettudós, elfogadta Darwin evolúciós elméletét, bár neki is, mint annyi mindenki másnak voltak fenntartásai az elméletet illetően. Elutasította a szociáldarwinizmust, az eugenikát és a darwini elvekből levezetett és indokolt hódító háborúkat is.

Szinte hihetetlen, hogy a világhírnévre szert tett neurológus, egyetemszervező Apáthy István szakmai tárgyú írásai mellett szépirodalommal, publicisztikával és szociológiával is foglalkozott. Publicisztikai és szépirodalmi írásai jobbára az 1880-as években születtek, de már ekkor is jelentek meg tudományos dolgozatai a különböző hazai és külhoni szakmai lapokban. Írásait közölte a Fővárosi Lapok, a Pesti Napló, az Ellenőr, a Nemzet, a Magyarország és Nagyvilág, az Ország-Világ, a Zalai Közlöny, a Magyar Salon. Korai, tudományos dolgozatai a Budapesti Szemlében, a Természettudományi Közlöny Pótfüzeteiben, a Mathematikai és Természettudományi Értesítőben láttak napvilágot, míg idegen nyelven született tudományos írásait a Biologisches Zentralblatt, a Mitteilungen a. d. zoolog. Station in Neapel, a Zeitschrift für Wissenschaftliche Microscopie, az Archiv für Naturgeschichte, Zoologische Jahrbücher, a Zoologische Anzeiger közölte. Önálló munkaként ebben az időben egy rajzgyűjteménye, Az út a révpart felé című jelent meg, melyet Gyulai Pál méltatott.

Az 1900-as években tudományos munkássága és egyetemszervező tevékenysége mellett politikai szerepet is vállalt. Politikai pályafutását társadalomtudományi érdeklődése ösztönözte, de ez a századeleji történelmi viharok és ideológiai meg nem értettség következtében szerencsétlen fordulatot vett. Erdély elcsatolása után újra Budapestre jött, majd 1921-ben került Szegedre, ahol az egyetem keretében megkezdte az állattani intézet szervezését. Munkáját azonban nem tudta befejezni, 1922. szeptember 27-én, ötvenkilenc éves korában halt meg.

Apáthy munkássága, elképzelései, közéleti szerepvállalása, de humanizmusából eredő naiv hite is akarva, akaratlanul végzete felé sodorta a világhírű orvost. 1920-ban így ír erről a Magyar Orvos című, Erdélyben megjelenő lap:

Apáthy István kálváriájában a magyar nemzet kálváriáját látjuk megtestesítve. Ott egy évezred minden alkotása, reménysége, egy nemzet álma jutott a megsemmisülés országútjára; itt egy emberöltő alkotását ragadták ki a teremtő mester kezéből a civilizáció nevében. Hogy a végzet e rohanásban hol áll meg, azt véges elmével belátni alig tudjuk. Apáthy István Kálváriája ott kezdődött, amikor mint a tudomány hivatott művelője humanistává lett, mely szerepben épp oly nagy szívvel dolgozott, mint a katedrán. Ott kezdődött az ő kálváriája, amikor Erdély közéletében az ő képességeit megillető helyet elfoglalta s amikor a körülötte sereglettek tízezrei kezébe adták a zászlót és követelték, hogy vezesse őket azon az úton, amely az erdélyi magyarság boldogulása felé vezet. Sokan vannak, akik azt mondják, hogy Apáthy Istvánnak a katedrán kellett volna maradnia. Mi azt mondjuk, hogy Apáthy István őrállása minden helyén nagy szolgálatot tett nemzetének.5

  • 5 V. P. A.: Erdély aranykönyvéből. Apáthy István arcképéhez. Magyar Orvos 1 1920/24. 286. p.

Korrelációban: valóság – fikció – irodalom

Dobos István, egy Barthes–Bersani–Hamon–Riffaterre–Watt munka alapján hívta fel a figyelmet arra, hogy a 19. század második felében az epikai hitel elfogadott poétikai formáit a megismerés racionális szemléletmódjai határozták meg. A megismerés racionális szemléletmódja a tapasztalati ismeretszerzésre, a szcientizmusra, a tudományos eredmények irodalomban való megnyilvánulási formáira irányítja a figyelmet, illetve azokra a formai és tartalmi változásokra, melyek a felsoroltak alapján indultak el. Dobos ennek kapcsán a nézőpont megváltozását és a narrátor helyzetének felülbírálatát említette. Szerinte a korszak prózája az

új személyiségelvnek megfelelően összetett narratív szerkezeteket juttatott kifejezésre.6

Más szavakkal ezt úgy is kifejezhetnénk, hogy a szcientizmus, a tudományosság helyet követel magának a 19. század második felének irodalmában is. Ez azonban nemcsak a tudományos eredmények felhasználását, tehát az irodalom tartalmi gazdagodását jelentette. A realizmus például előszeretettel alkalmazta a tudomány módszereit, az adatgyűjtési és értékelési eljárásokat az irodalomban.

Talán éppen ezért érdemes összevetni a fenti megállapításokat azzal, amit Foucault a természettudományos és orvosi tekintet megváltozásáról állít. Foucault egy 18. század végi orvosi szöveget idézve emeli ki, hogy az általa elemzett szerző szerint a

tudománynak szemet kell adni.

A szem tud és dönt. A szem uralkodik

– írja Foucault.

Azután olyan tekintet ez, amelyet nem nyom agyon a struktúra szűk rostélya (forma, elrendezés, szám, méret), hanem meg tudja ragadni és meg is kell ragadnia a színeket, a változatokat, az apró anomáliákat, éberen figyelve minden devianciát. Végül pedig, ez a tekintet nem éri be annak egyszerű megállapításával, ami éppen látható; fölvázolja az eshetőségeket és a kockázatokat is; tehát kalkuláló tekintet.7

Talán ilyen tekintetet várhattak el az íróktól is. Legyen affinitása a realitások iránt, tudja megragadni mindazokat a dolgokat, amit maga körül lát és tapasztal. Ismerje fel az izgalmast, a különbözőt, de ugyanakkor lásson is mögéjük, hogy ne csak a láthatót mutassa meg. hanem mindazt, ami a láthatóból következik, vagy következhet. Ez a tekintet szemlélődő is egyben, fest, rajzol, elemez és ebből bontakozik ki, szövődik a történet.

  • 6 Dobos I.: Alaktan és értelmezéstörténet. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1995. 52. p.
  • 7 Foucault, M.: i. m. 2000. 131. p.

De éppen a mese, illetve a narratívum jelenléte, funkciójának különböző értelmezése szolgáltatja a vizsgálódás különböző lehetőségeit. A kiegyezés utáni időszakban Magyarországon is megváltozik, felértékelődik a tudománynak, a tudományos ismereteknek és a tudásnak a szerepe, mely felértékelődést, mint filozófiai irányzat ebben a korban Magyarországon a kissé megkésett pozitivizmus támogatott. Orvosi téren ezt a tendenciát felerősítette hazánkban az ez idő tájt már széles körben elterjedt klinikai orvoslás eszméje, s mint Foucault írja, a klinikum nemcsak a betegágynál való gyógyítást jelenti. A nyugati kultúrában alapvető szemléletváltást hoz a megfigyelést végző orvos „tekintetének irányulásában”, a beteg és az orvos viszonyában, a beteg társadalmi helyzetének megítélésében, a tapasztalás és leírás módjában, nyelvhez való viszonyában. A Foucault által felsorolt és elemzett változások sorából két olyan új mozzanat emelhető ki, amely külön figyelmet érdemel vizsgálódásunk szempontjából. Az egyik az a szemléletváltás volt, melyben az ember önmagát mint tudományos tárgy szemlélhette.

Így most már megérthetjük az orvostudomány fontosságát a humán tudományok létrehozásában: e fontosság nem módszertani csupán, hiszen az ember létére utal, a pozitív tudás tárgyaként. A lehetőség az egyén számára, hogy saját megismerése alanya és tárgya lehet egyszerre, oda vezet, hogy a tudásban megfordul a végesség játéka.8

– írta Foucault.

  • 8 Foucault, M.: i. m. 319. p.

Foucault másik fontos megállapítása az orvosi és egyáltalán az emberi tudás szerepének és jelentőségének változása adja. Mint írja, a

klinikum, mielőtt tudássá változott volna, az emberiség egyetemes viszonya volt önmagához

majd ez a tudás csupán egy kiváltságos csoport sajátja lett, ez az a korszak, amikor az ezoterika behatolt a tudásba. Az orvostudománynak mint pozitív tudománynak a megjelenésével demisztifikálódik az orvosi tudás. És a gyakorlatban csak abban az esetben tud hasznos lenni, ha ez a tudás közkinccsé válik. Éppen ezért tartja fontosnak az új orvosi szemlélet, hogy

minden egyén tudata legyen orvosilag éber,

a cél elérése érdekében pedig

minden polgárt el kell látni a szükséges és lehetséges orvostudományi ismeretekkel. És minden gyakorló orvosnak meg kell kettőznie, ki kell egészítenie felügyelői tevékenységét egy oktatói szerepkörrel, mert a betegség terjedésének megakadályozására a legjobb módszer az orvostudomány széles körben való terjesztése.9

E gondolatsor kapcsán érdemes reflektálni dr. Bódogh Albert, borsodi főorvos Az orvosi tudományok befolyása a közmivelődésre10 című tanulmányára és ennek néhány megállapítására. A szerző a kultúra és az orvostudomány egymásra gyakorolt hatásának tanulmányozása közben jut el a felismerésig, hogy az orvostudománynak ebben a kontextusban négy nagy korszaka figyelhető meg. Az első korszakot ő „mythoszi” korszaknak nevezi, a második a „theologiai”, a harmadik a „philosophiai” és a negyedik, a foucault-i értelemben demisztifikált korszak Bódogh szerint a „természettudományi”.

  • 9 Foucault, M.: i. m. 135. p.
  • 10 Bódogh A.: Az orvosi tudományok befolyása a közmivelődésre. Gyógyászat 17. 1877/26. 393–397. p.

A tudomány és a költészet szoros kapcsolatának feltételezése és elfogadása az ókorig nyúlik vissza, hiszen már Arisztotelész is arról beszél Poétikájának első részében, hogy milyen nehéz megállapítani, hol húzódnak a költészet határai, éppen ezért megengedően viszonyul a problémához és egy szélesebb meghatározást fogad el, bár állást nem foglal a feltett kérdéssel kapcsolatban:

Még azt is »költészetnek« szokták nevezni, ha valamilyen orvosi vagy természettudományi tárgyat foglalnak versbe. Pedig a versmértéken kívül semmi közös nincs Homéroszban és Empedoklészben, úgyhogy amaz joggal nevezhető költőnek, emez viszont inkább természettudósnak, mint költőnek.11

Mégis, a tudósnak is költővé kell válnia, ha azt szeretné, hogy a közönség – akár a tudományos, akár a laikus – tudomást szerezzen találmányáról, a tudomány legújabb állásáról.

A közönség

Mégis, mi vonzotta a közönséget a reáliák felé?

A művészet mindig a kor életérzésének, világlátásának, a művészetbe és a közgondolkodásba beívódó filozófiai tendenciáknak, a korszellemnek a tükröződése. A kor lelkének visszaadása, tükrözése csak az esetben lehet sikeres, ha a művészet együtt él a maga korával, de ebből a szinkron együttgondolkodásból olyan következtetéseket von le, mely a jövő formálása tekintetében is mérvadóak lehetnek – ilyen értelemben a művészet mindig a saját kora előtt jár. Ugyanakkor jellegéből adódóan a múltból is építkezik, így kontinuitást teremt múlt, jelen és jövő között, biztosítva ezzel a hagyományozódás egyik formáját. Ahogyan Gadamer állította, a jelen egy-egy pillanata megnyitja a jövő horizontjait, és ugyanúgy felidéz egy múltbeli horizontot is. Az újonnan jelentkező művészeti korszak tehát a különbözésekkel válik el az előző korok törekvéseitől és a hasonlóságok segítségével tartja fenn a megérthetőség kereteit. A különbözés kifejezésének, az új életérzés megnyilvánulásának lehetőségei a műalkotás stílusbeli újszerűségében, a tartalmi és a formai jegyek változásában lehetségesek.

A 19. század utolsó harmadának irodalmát erjedő, formálódó, útkereső irodalomként szokták jellemezni. A válság és az iránykeresés jeleit mutatja az irodalom minden vetülete. Újfajta ízlés van kialakulóban, melyet azonban nemcsak egy szűk körű elit mondhat magáénak. A közönség fogalmának, a tényleges olvasótábor szélesedésének köszönhetően társadalmilag kiterjedtebb körben követhetjük nyomon az irodalommal kapcsolatba kerülők világlátásának, s e világlátás irodalomban való tükröződésének alakulását. Minden bizonnyal kihatott az irodalom alakulására, hogy az elit esztétikai, irodalmi igényeinek kielégítésén túl az irodalom egy szélesebb, irodalmilag iskolázatlanabb, talán emiatt igénytelenebb közönség megszólítását is magára vállalta. Vállalta egyben azt is, hogy igazodik azokhoz a kulturális változásokhoz, melyeket az új életstílus és élettempó hozott magával és bizonyos szempontból aláveti az irodalmat a kor modern kérdéseivel való foglalatosságnak. A mindennapi élet kérdéseivel is foglalkozik és az új témák kifejezésére új stílust és új műfaji lehetőségeket is keres és teremt.

A 19. század második felének, utolsó harmadának közönsége jobban kedvelte a prózát, mint a lírát, inkább a kötetlenebb, mint a kötöttebb, klasszikus formákhoz vonzódott. Mint ahogyan már a korszak irodalmával kapcsolatban többen is megállapították, a korízlés szerette a vegyes műfajokat, a formabontó hajlam egyben a műfajkeverő affinitással párosul. Látható, hogy a műfaji struktúrában váltás, átrendeződés kezdődött és folyt ebben az időszakban. De ez az átrendeződés is az átmenet jegyeit viseli magán, a tisztulás fázisai követhetők nyomon a vizsgált periódusban. Egy átalakulóban, formálódóban lévő jelenség esetében nehezen érhető tetten bármi, ami a bizonyosság érzetét kelti bennünk, de feltehetően található összefüggés a kor irodalmi tudata és a választott, előnyben részesített, közönség által is kedvelt műfajok, a kialakított műfaji hierarchia között.

Az olvasók prózához való vonzódása már a 40-es években érezhető volt, de tekintetük a regényről fokozatosan a rövidebb műfajokra esett. Moldvai Klára szerint a sajtó által olvasására szoktatott közönség szeretett olvasni, szeretett művelődni, de nem szeretett elmélyülni. Valószínű, hogy maga az újság a legritkább esetben alkalmas az elmélyülésre; ebben az esetben is felszínre tört a könyv és a sajtó harca, mely Moldvai szerint a műfaji átrendeződésben, divatban éppúgy éreztette hatását, mint a választott témákban. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy az irodalmi művek hossza legritkább esetben befolyásolja az elmélyülést.

A kor embere nem szerette az ódába illő ünnepélyességet, önmagát, a saját mindennapjait szerette látni az irodalomban is, a modern élet kérdéseire kereste a választ. Az új irodalmi ízlés igényeit kielégítő tartalmi változásokat követték a formaiak is. A regény novellává, beszéllyé rövidült, majd a novellák, beszélyek mozgalmas meséje változik szemlélődő rajzzá, tárcává. Az 1880-as évek végén írt irodalmi jellemzés szerint az elbeszélő kötészet töredékekre való bomlását mutatja az irodalom, a vázlatok, képek, rajzok, karcolatok a részek, a töredezett világ képének tükrei. Jó esetben azonban a rövidülés nem jár veszteségekkel, hiszen a tömörebb kifejezési formák a metaforikus kifejezésmód, a sűrített nyelvi megoldások, nyelvi bravúrok felé orientálják az alkotókat. Ez az időszak azonban ennek a folyamatnak csak a kezdetét jelentette; az irodalom az útkeresés, az új kifejezési formákkal való kísérletezés stádiumában volt. De a poétikai tudás az interpretáció részét is képezi. A közönségnek, ha más szempontból is, de ugyanolyan fontos ez a tudás, mint az alkotónak. A kölcsönhatás ezen a területen is érzékelhető, ahogyan Thomka Beáta fogalmazott:

[a] szerző és az olvasó is felkínálja elképzelését és elvárásait, s ebből az egymásrahatásból egy új műfaji látomás bontakozik ki.12

  • 12 Thomka B.: Világmetszetek, mikrovilágok, szemcsék. Az 1997. november 13–14-én A novellától a textusig. Egy klasszikus műfaj változásai a századvégen címmel megrendezett Debreceni Irodalmi Napok tanácskozásának szerkesztett szövege. Narráció és reflexió.

Apáthy István irodalmi próbálkozásai elsősorban a lapok tárcarovatában jutottak publicitáshoz; Apáthy pedig klasszikus tárcáival, úti leveleivel és rajzaival, beszélyeivel gazdagította a lapok vonal alatti részét.

A napi aktualitás jegyében

A szenzációs eseményektől kezdve, a legapróbb, mások által talán nem is érzékelt, az emberek szemében első pillanatban talán érdektelen eseményig, bármi lehetett a tárca témája. A téma aktualizálása a feldolgozás erejében, a szubjektív láttatás, az egyéni bemutatás erejében rejlett. A tárca mindig a szubjektum szemüvegén keresztül láttatja a valóságot. Napi aktualitás jegyében íródtak.

Nem napi politikai aktualitásra, de napi eseményre épít Apáthy István két tárcája, A hóvirág13 és A farsang és a virágok14 című, az előbbi a közelítő tavasz apropóján, az utóbbi a farsangi forgatag közepette született. Érdekes nézőpontja, szerkesztési elve és kontrasztos szembeállításai miatt mindkettő érdemes az elemzésre. Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy már ezekben a tárcákban is elő-elő bukkan a történet jelentős szerepe, bár inkább még a leírások uralják a tárcákat, s ez Apáthyra szinte mindvégig – még a kifejezetten a történetre építő műfajoknál is – jellemző lesz.

  • 13 Apáthy I.: A hóvirág. Fővárosi Lapok 18. 1881/73. 388–389. p.
  • 14 Apáthy I.: A farsang és a virágok. Fővárosi Lapok 19. 1882/31. 200–201. p.

Apáthy A hóvirág című tárcájában elsősorban is a nézőpont és a tekintet váltakoztatása a figyelemre méltó. A „sáros utcából a mezőre, az erdőre hegyek közé” kiránduló „városi” veréb hozza az első híreket a tavasz érkeztéről. A színhely szemet gyönyörködtető természeti táj, de a leírás a tekintetnek korlátok nélküli perspektívákat nyitó természetből nagyon gyorsan újra a város falai közé tér vissza. A „váci-utca gavallérja” is a kikeletnek örül, de vajon ő honnan tudja, hogy örülni lehet a tavasznak, teszi fel a kérdést a szerző. Az olvasó tekintetét most az ember kabátjának gomblyukában található virágra fókuszálja Apáthy. Ettől a ponttól kezdve azonban az elvárásoktól eltérően alakul tovább a tárca menete, hiszen az olvasó azt várná, hogy a további részekben az ember kapja a főszerepet. A szerző viszont a hóvirágra koncentrálja figyelmét és a továbbiakban tulajdonképpen azt a történetet olvashatjuk, melyből megtudjuk, hogyan került a hóvirág a városba. A hóvirág élete emberszemmel, lehetne a tárca címe. Lezárásképpen a tárcában újra megjelenik az ember, de csak azért, hogy a virág sorsát beteljesítse, leszakítsa, eladja, valaki a gomblyukába tűzze, majd a párjának ajándékozza.

Apáthy mintegy elrettenve az ember világától, a szürke város látványától menekül a természetbe. Kiválóan alkalmazza ugyan a tekintetnek ezt a táguló, majd fokozatosan az apróbb dolgokra összpontosító, az általános és a konkrét közötti vezetését, de a történet erőtlen. Erőtlen, mert az emberi lélek boncolgatása helyett, bármily furcsa is, a virág „lelkével” szeretne foglalkozni a szerző; az olvasó előtt a hóvirág tragikus sorsa bontakozik ki. Persze sejthető emögött az emberek világának sekélyes, a természettől távoli, a tekintetnek határt szabó város falai közé szorított mivolta. A leírás viszont az író erősségei közé tartozik, könnyeden és biztos ecsetvonásokkal fest. Azt is meg kell említeni, hogy már ezekben a tárcákban is megmutatkozik a tanítani vágyó tudós. Szakszerű, de mégis a tárca követelményeinek megfelelő könnyed stílusban vitt tárcájába némi növénybiológiai ismeretet. Szinte költői a hóvirág, biológiai szempontokat is kielégítő leírása:

Az osztatlan szártól jobbra balra egyenesen áll a két sötétzöld tőlevél; a szár végén a virágtakaró szétnyílik s kiemelkedik belőle a vékony virágkocsány, a könnyű virág terhe alatt is meghajolva. Némelyik még bimbó, a másik már szétnyitá három hófehér kehelyszirmát, melyek elfedték a kicsiny zöldszegélyű pártát. Ezen belül hat porzó őrzi feltartott narancssárga lándzsájával a kis zöld maghont, melynek pedig alig lesz ideje, hogy gyümölccsé érjen. Az egész oly egyszerű, oly igénytelen s mégis, vagy tán éppen ezért, oly kedves. Magán hordja a környező lég frissességét, a kora tavasz költészetét, báját.

Ezt a kellemet és ezt a bájt rontja meg és rontja el az ember Apáthy tárcájában. Az író gondolatai a természet nyújtotta tág térben kalandoznak és így sem ideje, sem ereje nem marad már mással foglalkozni. Ebben a tárcájában egyébként azt a lehetőséget sem használja ki a szerző, hogy a virág sorsának bemutatása segítségével emberi sorsok alakulására mutasson rá. Mégis, ha a tárcák azon ismérvét vesszük alapul, hogy nem az a fontos, mit, hanem az, hogyan mondják, Apáthy tárcája minden bizonnyal kitűnően elszórakoztatta olvasóit, különös tekintettel arra, hogy milyen finoman, nem pedig tolakodó hangoskodással kerül előtérbe a szerző jelleme, a tanítani vágyó tudós, illetve a sokak számára figyelemre sem méltatott természet szépségeit bemutató író.

Valószínűleg külön felkérésre született meg az Apáthy világától olyan távol álló témával foglakozó tárca mint A farsang és a virágok15 című. Az író megjegyzései is arra engednek következtetni, hogy szerkesztői „nyomásnak” engedett, amikor a farsangi báli termek világában próbálta meglelni tárcája témáját. A „szép táncosnők, jó táncosok és a báli tudósítók” világa a nagyközönség számára is mindig izgalmas csemege. Így a báli tudósító, ki a „hölgyek kedvence, az estéknek félig-meddig hőse” – mint Apáthy élcesen megjegyezte –, a „költészet legmodernebb papja” fontos küldetést tölt be, hiszen beszámolóin keresztül elevenedik meg egy-egy báli esemény azok számára, akik kívülrekedtek a fényes termeken. Apáthy finom iróniával szól erről az emberfiguráról, a báli tudósítóról, s talán még finomabb, még árnyaltabb fogalmazással adja olvasói tudtára, mit gondol a bálozók világáról, hiszen

egy-egy elite bál nagyon magasan álló valami; odáig nem mindenkit ragad föl képzelete

– jegyzi meg élcesen. A szerző most mégis a báli termek világát ostromolja, de mivel járatlan a ruhák, divatok, csipkék világában, előre elnézést kér tudatlansága miatt. Így már a tárca felütése is különleges megközelítést ígér.

  • 15 Apáthy I.: A farsang és a virágok. Fővárosi Lapok 19. 1882/31. 200–201. p.

Azt kell mondani, hogy a különlegességre, csemegeszámba menő aktualitásra vonatkozó olvasói elvárást maradéktalanul teljesíti Apáthy, bár mondanivalóját megpróbálja a [különlegességek közül kiemelni.

A farsang és a virágok! Ezen a cimen legalább senki sem fog megütközni, hiszen kiki elismeri, hogy a farsang a virágok évadja, a farsangon éri el hatalmuk a tetőpontot, akkor hódolunk nékik leginkább.

Ha valakinek esetleg kételyei merültek fel, hogy egészen pontosan milyen virágokról lesz majd szó ebben a tárcában, Apáthy így igazítja el olvasóit:

A csevegő virágok is ilyenkor törődnek legtöbbet szótalan testvéreikkel

– írja. Azaz lesz szó csevegő és szótalan virágokról, mert hiszen a bál egy igazi virágkiállítás is egyben. Innentől kezdve párhuzamosan tételezheti fel az olvasó a virágok és az emberek világát, hiszen hol egyértelműbben, hol pedig burkoltabban, de kiderül a szerző szándéka. A két világ párhuzamos érzékeltetését, festését bravúrosan oldja meg Apáthy, s mindeközben kedélyesen cseveg, könnyeden, játékosan ír. A modern világ divatos virágait veszi számba a kritikus szerző, s a rájuk vonatkozó jellemzéseiben egy-egy női karakter is az olvasó elé rajzolódik. Uralkodó kaméliák és édes illatú rózsák kavalkádja tárul elénk, ezek a virágok minden farsang főszereplői, bár – írja Apáthy –

legújabban e hiu úrnők közé némi formába nem szárított igazság, némi szabad költészet is be akar hatolni a pusztai bogáncsrózsa alakjában.

Írásaiban Apáthy igen kedvelte a betéttörténeteket. Ebben a tárcában a bogáncsrózsa rövid és szomorú története szakítja meg a tárca lendületét. A betétnek az a funkciója, hogy némi ismerettel lássa el az olvasót a bogáncsrózsával kapcsolatban, de egyben az is, hogy előtérbe helyezzen egy – Apáthy számára – újra és újra felmerülő kérdést, mely a szép fogalmát, mibenlétét boncolgatja. A természeti- és a művészeti szép egyébként gyakori témája a szerzőnek.

A báli termek azonban nem alkalmasak a reális értékítéletek meghozatalára, hiszen a

gázvilágítás a tettetést valónak tünteti föl, sőt legragyogóbbnak a kölcsönzött szépséget mutatja.

A bogáncsrózsa története is arra hívta fel a figyelmet, hogy ez egy olyan zárt világ, melyben időlegesen divatossá tehet egy kívülállót is a szeszély, de a farsang igazi virágai a kaméliák és a rózsák maradnak.

Valószínű, hogy a klasszikus tárca ismérveit figyelem előtt tartva, a vizsgált írások között ez a tárca Apáthy István egyik legsikerültebb darabja. Témaválasztásában, formájában, stílusában egyaránt harmonikus egységet mutat. De ez az írás sem tudja kellően elfedni Apáthy kedvelt didaktikus attitűdjét, az ismeretközlés, a tudás terjesztése ebben a tárcában is elengedhetetlen; gyakran az az olvasó érzése, az ismeretközlés minden körülmények között központi helyet foglal el. Ez persze nem biztos, hogy az írások kárára válik. El kell ismerni, hogy ebben az írásban az ismeretközlés, a biológiai témájú „töblettartalom” nem hat túlzónak, nem hat úgy, mintha az írás kellemetlen, nehéz, oda nem illő, kötelező terhe lenne. Elképzelhető, éppen azért van ez így, mert a szerző olyan nagyszerűen oldotta meg a „beszélő” és az „illatozó” virágok közötti kapcsolatot. Majdnem az allegóriáig vitt párhuzamban mutatkoznak meg az olvasó számára a kétfajta világ párhuzamai.

Több szempontból is különös Apáthy Húsvétkor16 című tárcája, mely a Magyarország és a Nagyvilág húsvéti ünnepi számában jelent meg. Csalódna az olvasó, ha klasszikus, valóban a húsvétról szóló tárcát várt volna Apáthytól, vagy a Magyarország és a Nagyvilágtól. Apáthy a természet templomába hívja imádkozni a híveket, ünnepelni a tavaszt, az újjáéledő természeti szépségeket. A tárca a maga idejében valószínűleg szokatlan, merész, talán sokkoló is lehetett, de véleményem szerint semmiképpen sem nevezhető vallásellenesnek. Az írás – természetesen – összhangban áll szerzője materializmusával, mely materializmus azonban nem tévesztendő össze például a XX. századi materializmussal, vagy a szociáldarwinisták materializmusával. Apáthy számára a templom maga a természet, a teremtett világ, ennek megújulása pedig a feltámadás; tárcájában az élet burjánzásának a leírása, az életöröm és az életigenlés a domináns elem, ami valljuk meg őszintén a keresztény vallásosságtól sem idegen.

Ez csak az igazi oltár! Ilyet emberi hatalom nem tud teremteni; nincs a világon annyi kincs, hogy ilyen pompát előállítani elég legyen. Ide kellene gyűlni a föld urainak, ha imádkozni akarnak, nem a sötét boltozatok alá; innét szebb illat száll az ég felé, mint a bódító tömjéné.

– írja Apáthy. A talán panteista elképzelésektől sem mentes természetfelfogás elemei mutatkoznak meg ebben a tárcájában. A természet templomába hívja a híveket a szerző; az elidegenítő, magányosságra ítélő városi létből a természet ölére, mely invitálásban benne foglaltatik a magány és az elidegenedés megszűnésének reménye is.

  • 16 Apáthy I.: Húsvétkor. Magyarország és a Nagyvilág 1881/17. 262–263. p.

Természetesen ilyen kis számú példából nem lehet és nem is szabad általános érvényű következtetéseket levonni, de az összes elemzett mű tekintetében elmondható, hogy a leg-mindennapibb témákat is egyéni módon megközelítő írásokról van szó. A tárcák szubjektív jellege egyéni, sokszor meghökkentő látásmódban, asszociációkban és művészi láttatásban domborodik ki. Ezekből az írásokból az is látszik, hogy a tárcaírók célja nem csupán az írás maga, de nem is csak a könnyed szórakoztatás. Már ezekben a tárcákban is tetten érhető a természettudós szemléletmódja, nevelni és tanítani vágyó attitűdje is.

Úti rajzok, úti levelek

A valóság és a fikció kezelésének egy különleges és érdekes metszéspontját az útirajzok és az úti levelek adják. A tárcarovatban közreadva mindkét műfaj kedvelt volt és meglehetősen gyakran szolgált olvasmányul a kor olvasói számára. Talán nem is volt olyan lap, melynek tárcarovatában ne jelentek volna meg olyan írások, melyek témáját a belföldi és külföldi utazásokon, kirándulásokon, fürdőkön szerzett élmények, impressziók adták. Willmoni Haacke erről a német nyelvterület viszonyait figyelembe véve így ír:

Wenn die Zeitungen seit der Romantik und des Jungen Deutschlands ununterbrochen »Briefe aus Paris«, »Briefe aus Wien«, und »Briefe aus Berlin« drucken, so wollen sie nicht mehr den bloßen Bericht von Tatsachen anbieten, sondern einmalige Federerzeugnisse von Persönlichkeiten, die vom Leben der jeweiligen Stadt eine eigene Ansicht bieten. Heine und Börne haben die Briefform benutzt, um ein höchst subjektives Sammelsurium von Begebnissen mit ihren eigenen Gedanken und ihren Gefühlen und Geföhlchen darüber zu vermischen. Es entstand auf diese Weise ein frisches Gebräu von Tatsachen und Einfallen, das Erfolg hatte, weil es amüsant notiert war.17

(Amikor az újságok a romantika és a fiatal Németország napjaitól kezdve folyamatosan »Levelek Párizsból«, »Levelek Bécsből« és »Levelek Berlinből« című írásokat jelentettek meg, akkor már nem csupán puszta jelentést akartak a valóságról ajánlani, hanem olyan személyiségek egyszeri tollvonásait adták közre, akik a mindenkori város egyéni képét nyújtják. Heine és Börne azért használták a levélformát, hogy az eseményeknek és gondolataiknak, érzéseiknek legszubjektívebb összevisszaságát keverjék bele. Ily módon a tényeknek és ötleteknek egy friss keveréke keletkezett, mely azért volt sikeres, mert szórakoztatóan volt lejegyezve.)

  • 17 Haacke, W.: Feuilletonkunde. Leipzig, 1943.

A levélszerűen, vagy útleírás formájában közreadott ismeretek Apáthy úti élményeit felvázoló tárcái a leírás, a táj szépségének ecsetelése mellett átitatottak a személyes, szubjektív élmények kifejezésének igényével is; itt az én előtérbe kerülése a személyes élményből is fakad. Thomka Beáta általában a naplókkal, útirajzokkal és emlékiratokkal kapcsolatban jegyzi meg, hogy ezek mind

ego-histoire-ok, én-történetek, melyeknek elbeszélői és rajzolói maguk is állandó alakulásban vannak. Az önelbeszélők beszédmódja újraírás, önkorrekció. A napok eseményeivel, az életesemények folyamataival, az utazással mint cselekvésformával a megszólaló személy együtt változik. Sőt, keresi a változást: a helycserével kiteszi magát a nézőpont közelítő, távolító mozgásának. Nemcsak az újonnan megtapasztaltak-hoz, hanem önmagához is.18

  • 18 Thomka B.: A köznapok fikcionalizálói: életrajzok, útirajzok. Üzenet 31. 2001 tavasza.

Meglehetősen hosszúra sikeredett tárcája Apáthy Istvánnak A Retyezát19 című, mely tulajdonképpen egy utazás, vagy inkább egy kirándulás leírása. A Retyezát20 időben és térben egyenes vonalon vezetett történet, mely a csúcs meghódítása köré szerveződik. A történés egyszerűségénél és – nyugodtan mondhatjuk – eseménytelenségénél fogva a háttérbe kerül és a táj, gyakran lírai hangú leírása kerül előtérbe. Ez a megoldás igen gyakori Apáthynál, bár más esetekben a táj a lelki világ tükrözésére szolgál, vagy éppen elmélkedésre hív. Ebben a tárcában a táj szépsége és fensége, a természet nagysága mindent maga alá gyűr, mindent maga mögé utasít.

Igazán lesújtott e sötét köszörnyetegnek ily váratlan föltünése. Az ember vele szemben oly kicsinynek, oly földhöz szegzettnek érzi magát, mintha az egész tömeg öt nyomná borzasztó súlyával.

A lenyűgöző látvány és a csodálkozó ember, a nagyság és az esendőség ellentétpárja bukkan időről időre elénk a leírásban. Ugyanez, a kiszolgáltatottsággal elegy érzés keríti hatalmába a szerzőt, amikor egyedül marad az éjszakai csendben:

Társaim már lenyugodtak. Körös körül minden néma, csak a gyantás ágak ropognak a tűzben s a ló csöndes legelése hallik. Látni vélem, amint az álom pillangója a körültem lévők szemét meglegyinti: itt 6000 lábnyi magasságban, az isten szabad ege alatt, távol minden épülettől, fától, bokortól, ami vihar ellen esetleg menedéket adhatna.

Elképzelhetőnek tartom, hogy a mai olvasó számára a régmúlt idő használata tovább fokozza a fent említett érzést, megerősíti abban, hogy 6000 lábnyi magasságban valóban látni lehet az álom pillangóját, amint megérinti a szemeket. Mesés, időn és téren kívüli világ ez. Ez a fikció kapuja, amelyen Apáthy – legalábbis ebben az írásában – nem lép be.

  • 19 Apáthy I.: A Retyezát. Fővárosi Lapok 18 1881/200. 1180–1181. p.
  • 20Magashegység a Déli-Kárpátokban.

A táj és a történet, az utazás valószerűségét a fizikai próba adja. Két erő feszül itt egymásnak, az emberi izom és az állandó, legyőzhetetlen természet. Ez a küzdelem a fizikai erőt próbára teszi ugyan, de a lelket építi.

Izmaink még nem veszítenek ruganyosságukból. Gyors lépteink rövid időn a Kolc-vár aljába visznek.

– írja Apáthy, majd néhány bekezdéssel később így folytatja:

Elfordulva e romoktól kitartó léptekkel hatolánk följebb, hogy mire a nap hanyatlásában a negyedik órát eltölti a Vallja Reszkába, Reszka völgyébe érjünk. […] Kis lovunk valóban megszégyenített: mert míg mi jobbra-balra botlottunk, ő óvatosan lépegetett egyik gördülékeny kőről a másikra, s a legnagyobb biztonsággal járt az ingó alapon. Szöges, csúszós cipőinkben mint irigyeltük az oláhok bocskorát! Fáradtan pihentünk le a koptató fele utján s lihegve bámultuk a hátrahagyott vidéket.

Az idő múlása, a valóságos haladás a táj váltakozásában mutatkozik meg. A táj leírása, a szinte eseménytelen menetelés azonban sehol sem válik unalmassá. Nemcsak azért, mert a természeti szépségek burjánzása változatossá teszi a szemlélődést, hanem azért is, mert Apáthy a tőle megszokott, sehol sem túlzó líraisággal tudja megjeleníteni a körülötte látottakat. Ez a természeti szépség, ennek lírai átélése építi a lelket, ezért érdemes vállalni a fáradtságos, kockázatos utat, de a fizikai fáradtság legyőzi az embert. Ez a kettősség, a szellemi és anyagi mivoltunk kettőssége, egymástól elválaszthatatlan és egymást kiegészítő volta fogalmazódik meg a tárca lezárásában is:

Keveseltük a fönn töltött hatodfél órát; nem bírtunk a sok széppel betelni. De hiába, mennünk kellett. Volt éji tanyánkon rövid pihenést tartánk s aztán nekiindulánk az előttünk fekvő hosszú útnak. Számtalan tündéri látvány gyönyörét újra végig élveztük s estefelé megérkeztünk oda, ahonnét az előbbi nap reggelén megindultunk volt. Kábultan a folytonos vízzúgástól, fáradtan és mindenben inkább, mint költői hangúlatban, kerestük föl az óhajtott nyugalmat.

Apáthy 1886 őszétől kisebb megszakításokkal három évig a nápolyi zoológiai állomáson dolgozott. Már egyetemista korában a zoológia felé fordult, mit orvos a klinikummal meglehetősen későn kerül kapcsolatba. Apáthy egyetemi évei alatt kezdett együtt dolgozni Margó Tivadarral, akitől a kagylók szövettani feldolgozását kapta feladatul. E munka nyomán született meg a Najadeák (kagylók) szövettana című dolgozat, mely 1883-ban elnyerte az Állattani Intézet azévi pályadíját. A következő évben, 1884-ben már a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi- és Természettudományi Osztálya előtt tartott előadást ebben a témában. 1885-ben a Magyar Tudományos Akadémia természettudományi értekezéseiben jelent meg a Tanulmány a najadeák szövettanáról című dolgozata. Ilyen előképzettséggel, előtanulmányokkal indult Apáthy Nápolyba, ahol a zoológiai állomáson dolgozott, kutatott majd három évig. Apáthy a nápolyi tartózkodás élményeiről, tapasztalatairól is tudósította az olvasókat. E tudósítások közül három a Fővárosi Lapok tárcarovatában jelent meg Tárca Nápolyból, A tél Nápolyban és Nápolyi tárca címmel.

A Tárca Nápolyból21 című írás egy karácsony esti sétát ír le Nápoly utcáin. Az esti utcai kavalkádot mindennapi forgatagként leíró szerző „a tolongásról hires Nápolyban” vezeti utcáról utcára olvasóját, s hívja a városi forgatagba mondván: „Feszelegjünk át rajta mi is”. S csak már egy jó utat bejárva derül ki, hogy ünnepi is egyben a forgatag, hiszen karácsony estéje van. A leírás érzékletes és színes, magával ragadó és szuggesztív. Az író tolla nyomán nemcsak az utca zaja, de a hangulat is tapinthatóvá, érzékelhetővé válik.

  • 21 Apáthy I.: Tárca Nápolyból. Fővárosi Lapok 24. 1887/1. 1–4. p.

A tárca egyenes vonalon halad, a séta utcáról utcára, boltról boltra követhető. Azonban a séta folyamán előkerülő emlékek, reflexiók és benyomások az otthon, a haza felé mutatnak. Ez az irányultság különösen a karácsony megünneplésének összehasonlításában erősödik fel.

Karácsony! Nálunk ez est a családé; lehet a magányé is, de a nyilvánosságé nem. Hat óra elmúlt. Otthon az utcák lassan-lassan kiürültek. A hó talán puha szőnyeget terített rájuk, hogy ne hallassék zaj odakünn. Csöndben gördül tova néhány kocsi még; mint árnyék suhan el a házak mellett, elvétve egy-egy siető alak. Haza siet ma este mindenki, a kinek csak adott az isten valamelyes odút. Itt ellenben az utcára törekszik a lakosság apraja, nagyja, gazdag és szegény egyaránt.

– írja Apáthy. Ebben az összehasonlításban csúcsosodik ki a két kultúra egymás mellé állítása. A kagylók életéről aprólékos pedantériával adatokat gyűjtő, a magyar polgári értelmiségi családban felnőtt ifjú megbocsátó távolságtartással vesz részt az utca forgatagában. Talán tetszik is időnként neki a délszaki nép sokszor lezser nemtörődömsége, az érzelmeknek gátakat szabó konvenciók hiánya. De mind gondolatain, mind pedig magatartásán érződik, hogy a kívülálló, az ismeretlent megtapasztalni vágyó szemlélő magatartásával vesz részt az eseményekben. Mint írja, megfáradva a sétában, „hét óra után megy a népség – nem haza, hanem a kávéházba, a csapszékbe”. Majd mintegy meginvitálva az olvasót így folytatja: „Nem lévén otthonunk ez idegen városban, jerünk mi is valahová ebédelni!”. De az ünnepi vacsorázó tömeg újra az otthon felé terelik Apáthy gondolatait, ahol az emberek

ott állnak a karácsonyfa előtt, a minek Nápolyban hire sincs, és gyönyörködnek kicsinyek, nagyok örömében, hisz örömet okozni olyan jól esik.

Nápolyi tárcáját Apáthy a tenger szemlélésével üti fel. A tenger messzeségeiből emeli a szerző tekintetét a szűk városi utcákra. Együtt küzdi át magát az olvasóval Nápoly sikátoros, a tömegtől szinte járhatatlan utcáin, a legapróbb részleteket sem kerülve el, hívja fel az olvasója figyelmét a város furcsaságaira. Az út végén azonban újra a tág tereket idézi fel az író. Gondolatai, mérföldeket átszelve röpítik őt a hazai táj felé. Ez a szerkesztésmód, a távlatok szűkítése és tágítása gyakran fellelhető Apáthy írásaiban, melyeknek így egy különleges dinamikát biztosít.

A tél Nápolyban22 című tárca a kritika jegyében íródott. Apáthy hosszú időt töltött Nápolyban, időnként minden bizonnyal gyötörte a honvágy is. A tárca megírásának idején túl volt már az első benyomásokon, a meglepetéseken, a különleges, az idegen varázsán. A mindennapi, a konvencionális, a hibák tolulnak az idegenbe szakadt tárcaíró szeme elé, olyasmik, amik a rövid időre Nápolyba látogató turista tekintetét biztosan elkerülik. S ha fel is hívják magukra bizonyos dolgok a figyelmet, nem biztos, hogy érdemes a kulisszák mögé tekinteni. Mint írja, a tisztaság hiánya gátolja meg,

hogy ne féljen az ember közelebbről is megtekinteni azt a mi figyelmét fölkeltette

.

Apáthy azért mégiscsak az idegen szemével nézi a várost, s minden összehasonlításában az otthon, a hazai táj lép előtérbe. Talán ez a gondolatsor tükrözni tudja Apáthy egész tárcára kiterjedő szemléletét:

Az örökzöld tölgyek közül madárdal hangzik. Nem tudom milyen madár lehet; nem csalogány, se tengelic. Idegen nyelven szól valami idegen dalos. De ami nyelvében szép azt így is megértem. Egy barna meg egy fehér pillangó is kering a reszkető légben, mely az otthoni tavaszt játsza elém.

– mondja az író. Apáthy gondolatai így csaponganak a hazai és az idegen örökös szembeállításában, még a vasárnapi kirándulás alkalmával is. S ha a város és az emberek nem is nyerték el mindenben az író tetszését, a természet kárpótolja őt, hiszen ezt írja a tárca lezárásában:

Vége a vasárnapomnak! Szép volt. Ilyennek kellene lenni minden ünnepnek.

  • 22 Apáthy I.: A tél Nápolyban. Fővárosi Lapok 24. 1887/34. 237–239. p.

Apáthy kritikus magatartását az idő múlása sem tudta oldani. A Nápolyi tárca23 című írás talán még az előzőnél is kritikusabb hangvételű. Érezvén ezt talán nem véletlen a nápolyi farsangról készült tudósítás lezárása, melyben Apáthy a következőképpen fogalmaz:

A kegyes olvasó pedig bocsássa meg, hogy e tárcában is oly keveset dicsérem előtte ezt az isteni Nápolyt.

  • 23 Apáthy I.: Nápolyi tárca. Fővárosi Lapok 24. 1887/67. 481–483. p.

Rajzok, novellák, beszélyek Apáthy tollából

Az Alvás idején24 című tárca tulajdonképpen egy éjszakai séta története, s egyike Apáthy legérdekesebb, a természet szépségeit, különlegességeit taglaló tárcáinak. Maga a felütés nem ismeretlen Apáthynál, hiszen gyakran ölti magára az egyes szám első személyű elbeszélő szerepét, mely a személyes hangnem megtalálását is könnyebbé teszi.

  • 24 Apáthy I.: Alvás idején. Ellenőr 14. 1882/20. melléklet.

A színhely a dolgozószoba; a kiindulási pontot az ihletnélküli, üres, gondolattalan percek jelentik. Az író megoldást keres, s először az íróasztalán található lámpához fordul tanácsért. A lámpának szimbolikus jelentősége van; nemcsak azért, mert világosságot nyújt, „megvilágosít”, hanem azért is, mert Apáthy külön hangsúllyal emeli ki, hogy édesapja lámpájáról van szó, akinek a lámpa már sok jó tanácsot adott. Idő múltával a fiú is bizakodva fordult a lámpához,

csodáltam a lámpát és bíztam benne, de – írja Apáthy – az a baj, hogy szavát nem mindig érthetem meg, és soh’sem ugy, mint szeretném.

Az apához szóló, neki utat mutató lámpa hangja még elér a fiúhoz, de számára már megfejthetetlen, amit mond. Az új, modern nemzedék az idő hangjára hallgat, így jelzésértékű lehet, hogy Apáthy éppen az órát választja útmutatójának, segítőjének, melynek hangja az éjszakai kalandra buzdítja. De jelentőséget nyer az éjszakai időpont is; éjfél van, a kísértetek órája.

A költő tehát íróasztala mellől indul éjszakai útjára, mely utat akár jelképesnek is tekinthetnénk. A modern idők felvilágosult polgára nem fél sétára indulni még a legsötétebb éjszaka kellős közepén sem, még a

legvadabb, legsűrűbb erdőben sem, ha a rémek farsangja volna is.

Pedig az óra ide küldi.

A szerző röviden, csak egy-egy szóval, mondattal utalva a különböző legendákra, mendemondákra, végiglátogatja a város különböző helyeit, hogy végül valóban az erdőben kössön ki.

Ilyen színhely például a Gellérthegy, ami „köztudomásúan” a boszorkányok gyülekezőhelyének számít, boszorkánymulatságok színhelyéül szolgál.25 A boszorkányokra Apáthy szövegszerűen is utal.

Oly világos van, hogy megláthatni az ormótlan sziklatömbök repedéseiből kiálló száraz fűszálakat. Ragyogó gyöngyök vannak fűzve végig mindenikre; bizonyára boszorkányoknak fognak szolgálni nyakékül.

– írja. Figyelemre méltó, hogy a fény jelentősége továbbra is megmarad, itt még világos van, telihold. A babonákat, a boszorkányos hiedelmeket már a múltban, a fény századában, a fény által legyőzték. Az apa lámpája a felvilágosodás fényét ontja magából. Azonban ahogy az író távolodik a várostól egyre sötétebb és sötétebb lesz. Apáthy ezzel a kontraszttal mintegy a természettel kapcsolatos tudás hiányosságaira utal, hiszen ennek titkait még homály, sőt sötétség fedi.

A felhők sürün a hold elé tolonganak, kétes homályt borítanak a tájra.

Az éjszakai homályba burkolózott erdőben reméli már csak felfedezni a földöntúlit,

tudom már, itt lesz a szellemek gyűlése, e tisztás a gyűlésterem

– írja. S valóban, Apáthy egy erdei növényekből épült hatalmas terem képét rajzolja elénk, a természet metaforájaként. Odahagyja a legendák világát, a rémek, boszorkák, szellemek helyett a természet áll előttünk, melynek titkait megfejteni, az ember valódi feladata; ahogyan Apáthy írja:

arczomat iszalag simogatja és kérésemre mindent elárul nekem.

  • 25 Dömötör T. (szerk): Népszokások, néphit, népi vallásosság. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.

A növényvilág részletes bemutatása után az éjszaka állatai következnek, közülük is az éjszakai lepkék.

A szerző a valóság, a realitások kapaszkodóit keresi, az erdőbe téved, mely ugyanúgy lehet a létező világ metaforája, mint a mesék világáé. Ugyanúgy lehet egy kalandra hívó, veszélyekkel teli hely, melyben a helytállás, a próbák kiállása – mint a mesében –, az érettséget bizonyítja, mint ahogyan lehet a felfedezésekre váró, a megértésére felhívó valós világé is. És talán ugyanezt a képzetet erősíti a lepkemotívum is.

Az éjszaka lepkéi álomképszerűen jelennek meg a hatalmas, növények alkotta teremben és mindegyik közül egy, történetet mond a többieknek. Minden történet egy-egy, a fajra jellemző, életmódjával kapcsolatos betét. Az öt rövidke betéttörténet után mintegy varázsütésre szakad meg a történetek további mesélése. A ragadozó bagoly csap le a lepkék közé és elragad közülük egyet. A bagoly szerepe újracsak szimbolikusnak tekinthető. Értelmezhető

mint a sötétségen keresztüllátó műveltség és tudás szimbóluma,26

de szimbolizálhatja a

szellem világosságától való elfordulást.27

is. Ha a bagoly szimbolikus jelentésénél és olvasatánál maradunk, meg kell jegyezni, hogy a szerző nem teszi egyértelművé, hogy ő éppen melyiket értette, talán ez a félmondat arra utal, hogy az elsőként említett jelentésében használta:

A tündértársaság [t. i. a lepkék] szétriad, a hold elborul… Az erdő hideg széltől zúg, arczomra hull a zúzmara, testem borzong: sötét van…

Az eszmélés, a realitásokba való visszatérés momentumai ezek.

  • 26 Biedermann, H.: Szimbólumlexikon. Corvina, Budapest, 1996. 40–41. p.
  • 27 Biedermann, H.: u. o. 40–41. p.

A befejezésben újra jelentőséget nyer a fény, azaz annak hiánya. Mintegy azt sugallva, a spekuláció útján, a holdvilág mellett megszerzett tudás nem a valóság igazi arcát mutatja, erre utalhat a „sötét van” kifejezés is. De jelezheti azt is, hogy a természet nem hagyja magát egykönnyen megfejteni, s mintegy a fürkésző szemek elől a sötétségbe burkolózik.

A Két levelibéka regénye28 az alcím tanúsága szerint Igaz és szomorú történet Apáthy István tollából. Olyan tárcanovella, melyben nem az emberi „szív harcának” eseményeit láthatjuk. „Békák és regény! Micsoda?” – kiált fel az olvasók helyett is a szerző, s ez a kezdet alkalmat ad számára, hogy humoros, néhol ironikus hangú beszédbe elegyedjen olvasójával. Apáthy kedélyesen invitálja olvasónőit, elismeri ugyan, hogy bizarr következtetések vonhatók le a címből, de mindent megmagyaráz:

Regényben a szív harcának kell előfordulni és – ha nem tizen, legalább is egy vastag köteten át eltartani. Való igaz, hogy hőseim esete egyszerű és rövid. De hát emberséges dolog-e szegény áldozatot, a kinek sorsán segíteni nincs hatalom, hosszú száz lapokon át kínozni!

Apáthy iróniával és humorral, de ugyanakkor kellő tisztelettel említi föl a világirodalom néhány darabját, melyben az írók témaválasztását, stílusát állítja pellengérre. Apáthy találékonysága és frappáns témakezelése azonban ezen a ponton megfeneklik, mintha nem lenne ereje végigvinni, amit elkezdett.

  • 28 Apáthy I.: Két levelibéka regénye. Fővárosi Lapok 18. 1881/263. 1563–1564. p.

Hiába bizonygatja Apáthy témaválasztásának létjogosultságát felemlegetve Daudet regényét, Zola Nanáját és Homérosz témaválasztását, utalva a béka-egér harcra, a két levelibéka igaz és szomorú regénye inkább tekinthető a békák életciklusát ecsetelő írásnak, mint a szív rejtelmeit, harcát kutató regénynek. A két béka története csak ürügy arra, hogy a szerző megismertesse olvasóját egy kert életközösségével és a történet középpontjába állított békák jellemzőivel. Apáthy időnként egy biológia tankönyv szerzőjeként remekel. A szakszerű leírásból a legapróbb részletekre is fény vetül:

Az egész csupa fej és farok: szájnak, szemnek még nyoma sincs. Ily rossz ellátással szegénykék bizony nem mertek elmozdulni kocsonybölcsőjükböl; két szívókával odatapadtak és csak rojtos kopoltyúikat mozgatták fejük két oldalán. Lassankint azonban a parányi hasadékból szájuk alakúit, kopoltyúrojtjaik pedig folyvást befelé húzódtak. Mikor már a szemüket borító hártya átlátszóbbá lett és ajkaikat kemény szarúlemez fegyverezte, egy kis uszkálásra is mertek vállalkozni, persze, lábuk nem lévén, csupán széles farkukkal.

A címben ígért regényesség tulajdonképpen a két béka rövid életére terjed ki, s születésüktől halálukig, itt „tragikus” halálukig kísérhető nyomon életútjuk. Mégis végső következtetésként levonható a megállapítás, miszerint a békék élete mégsem volt hiábavaló, hiszen teljesíteni tudták küldetésüket, továbbadták az életet.

A természet rendje a szépséget, harmóniát tükröző felszín alatt mindig zord és kegyetlen képet mutat. Ez a jellemzője mutatkozott meg az előzőben a békák halála feletti részvétlenség bemutatásában és ez mutatkozik meg a Tél végén29 című tárcában is. A tél és a tavasz közötti átmeneti időszak nyújt alkalmat Apáthynak arra, hogy a természet valós arculatával foglalkozzon, hogy tekintete ne csak a szépet, hanem a diszharmóniát, a kegyetlenséget is az olvasó elé tárja. Mindezeken túl igazi csevegő hangnem uralja a tárcát, az olvasóval való állandó kontaktuskeresés jellemzi. Egyike ez a tárca azoknak, melyben a legharmonikusabban valósul meg nyelvében és stílusában is az ismeretközlés és a csevegő hangnem együttes hatása.

  • 29 Apáthy I.: Tél végén. Fővárosi Lapok 18 1881/59. 304. p.

Az eddig ismertetett és elemzett és a tárcarovatban megjelent tárcanovelláktól, rajzoktól, beszélyektől jelentősen eltér Apáthy István Hollópelyhek, pilleszárnyak30 című, a Magyar Salonban megjelent írása. A Hollópelyhek, pilleszárnyak tulajdonképpen hat különálló, egymással össze nem kapcsolódó rövid történetből, rajzból, vagy eszmefuttatásból áll. Talán annyi közös lehet bennük, hogy mindegyik valamilyen életbölcseletet próbál megfogalmazni, vagy a történet metaforikusságába valamilyen üzenetet rejteni. Teszi mindezt hol több, hol kevesebb sikerrel. A bölcsesség és balgaság, a prófétaság, az időélmény kérdései foglalkoztatják Apáthyt ezekben a rövid írásokban.

  • 30 Apáthy I.: Hollópelyhek, pilleszárnyak. Magyar Salon 1887. április. 75–79. p.

Az első, A bölcs című, egyike a legjobban sikerülteknek. Első pillanatban valamiféle keleti tanmeséhez hasonlíthatnánk. A város és a városlakók torz tükrét illeti kritikával Apáthy, amikor kétféle emberi magatartást és a tömeg rájuk adott reakcióit elemzi. Az egyik utas, tiszta forrásból merítve, együtt lélegezve a természettel a városba érve és ott tevékenykedve megvetés tárgya lett annak ellenére, hogy életével az emberek javát szolgálta.

Ez az utas később a városba ért s az emberek üdvére szentelte magát. – Megcsalták és bolondként kinevették.

– írta Apáthy. A másik utas viszont, akinek agresszivitását a természet rombolásával mutatta be az író, a városba érve szinte prófétává vált. Ahogyan Apáthy fogalmazott:

Elért a városba ő is, az embereket megcsalta, megrabolta, – de tiszta forrásból, jóízű kortyot soha nem ivott. S az emberek mégis bölcsként tisztelték és mentek hozzá, tanácsot kérni.

A rövidke írás ereje abban van, hogy gondolkodásra készteti olvasóját, mégha a megfogalmazás nem is hagy mély benyomásokat, mégha az erőtlen is. A történet teljesen a háttérbe szorult, a kétfajta viszonyulás, a két fajta emberi magatartás domborodik ki az írásban. A tiszta forrás és az áldozat azonban nem hatja meg az embereket. A várthoz képest éppen ellentétes reakciókat ad a tömeg a kétféle emberi attitűdre. Felmerül a rövidke történetben a természeti szépben való gyönyörködés, illetve a természeti szépet észre sem vevő emberi magatartás kapcsán a kanti gondolat, mely szerint a természeti szépben való gyönyörködés összefüggésbe hozható az erkölcsi érzéssel. Kant a szépségeszmény mibenlétét boncolgatva jutott a természeti és a művészi szép fogalmáig, mibenlétüket elemezve fogalmazódott meg benne a felismerés, hogy a természeti szépben morális érdek rejtezik. A természet szépségével az emberben rejlő erkölcsi értékekre utal. Apáthynál többször is visszatérő téma a természetben gyönyörködő ember, azonban ebben az írásában domborodik ki legmarkánsabban a szándék, mely a természeti szépet az emberi magatartás erkölcsi vetületével is összekapcsolja.

A bölcsesség mibenlétének kérdése fogalmazódik meg a rövid karcolatban, de a kérdésre adott választ az olvasónak kell megfogalmaznia. Ugyanezt a kérdést boncolgatja a következő, Bölcsesség, vagy balgaság? című írás is. Ebben azonban nagyobb szerep jut a történetnek, de csak azért, hogy mintegy másik dimenzióba helyezze a bölcsesség és balgaság megvilágíthatóságát. A bölcsesség, illetve a balgaság relatív voltát domborítja ki az író, és annak eldöntését, hogy mi alapján mondunk valamit, vagy valakit bölcsnek, vagy balgának, az olvasóra bízza.

A harmadik darab, az Ez is társaság címűben a magány hangjai szólalnak meg. Amolyan önvallomásként is felfogható, melyben a magánnyal küzd meg az író, írásában újra csak a menekülés, a magány elől való menedékkeresés lehetőségeként jelenik meg a természet, melyben az ember valamilyen társaságot lelhet. Az állatok, a növények mind-mind potenciális beszélgetőtársak. „Ez is társaság.” – írja Apáthy, még ha különleges is.

Apáthy írásaiban nem először bukkan fel az időélmény, melyek a városi lét felgyorsított tempójának megélését, a modern ember időhöz való viszonyát boncolgatják. Az Éjfél című írás az idő múlandóságának, a pillanat visszahozhatatlanságának szinte filozófiai magasságokba emelt vetületeit tárja az olvasó elé. A

múlt egyformán visszahozhatatlan akár a tegnapé, akár az ös évezredé. Mint hulló csillag utja világít még talán a letűnt pillanat emléke most, de utóbb mindenestől az éjszakába merül30

– gondolata köré szerveződik a szabad képzettársításra, asszociációkra épülő írás. Az élet és a biológiai lét összefüggéseiből bontakozik ki időélménye, melyet a következőkben összegez:

De azért jól van! Ez is hadd menjen a többi után, mi is menjünk tovább! A végtelenség közpálya, benne haladunk, vagy inkább lökettetünk egy darabon előre. Megfordulni nem szabad s legtávolabb most már az a nyom van tőlem, a melyet lábam legutóbb hagyott el. Arasznyi létem vissza nem jut hozzá soha: ember egy nyomba kétszer nem hág! Isten veled hát, csak az imént letűnt de a legmesszebb jövőnél is távolabb napom!

A megnemértettség és a magány rajzolódik meg a Három költő és a Kép a jövőből című rövid írásokban, melyek azonban kevésbé jól sikerültek.

Apáthy a Hollópelyhek, pilleszárnyak című írásában rövid rajzait, karcolatait, elmélkedéseit gyűjtötte egybe. A rövidségre, a pillanat megragadásának igényére már a gyűjtőcím, a hollópehely és a pilleszárny is utalt. Apáthy azonban ezekben a rövid írásokban nem tud expresszív lenni. Tolla nem elég erős ahhoz, amire vállalkozott. Csak néhány esetben sikerült a tömörítés eszközeit úgy alkalmazni, és a mondanivalóját a metaforikus, vagy szimbolikus megfogalmazás olyan szintjére emelni, hogy a rövidség nem vált a mű kárára, hanem éppen a nyelv kifejezőereje által, asszociatívan egy teljes történet bontakozott ki.

Apáthyban vívódik a tudós és az író és ez a vívódás tükröződik írásaiban. így van ez azokban a munkákban is, melyek egyedül a gyönyörködtetésre törekszenek. Apáthy mindig a tudós nézőpontjából láttat, mindig kívülről és távolról. Tulajdonképpen a művészet és a tudomány egybefonódásának példái ezek a főként tárcarovatban megjelent írások. A két terület összekapcsolása nemcsak irodalmi indíttatású lehetett, valószínűleg részét képezte egy tudatos kultúrpolitikának is. Sőtér István Világos után című kötetében az esszéműfaj elterjesztése és megkedveltetése kapcsán fejtette ki, hogy a

nemzeti irodalomként felfogott tudomány elterjesztése érdekében31

merültek fel a tudományos műalkotások kapcsán bizonyos stiláris és formai kérdések. De a tudomány művészi igényű közlése a népszerűsítés része is volt. Persze itt – és ezt nem szabad szem elől téveszteni – Sőtér is, előbb pedig a Sőtér által hivatkozott Gyulai és Csengery is elsősorban a történettudományra gondoltak. De az Élet és irodalomban már jóval a kiegyezés előtt megszületett a gondolat, hogy az értelmiség kötelessége

sürgetni a tudományos tárgyak könnyű és kellemes feldolgozását.32

Apáthy ezen írásaiban azonban nem tematikában, hanem inkább a láttatás módjában, módszerében sejlik fel a tudomány.

  • 31 Sőtér I.: Világos után. Nemzet és haladás: Aranytól Madáchig. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 549. p.
  • 32 Kemény Zs.: Élet és irodalom. Franklin társulat, Budapest, 1913.

Apáthy nemcsak a tudomány, a kutatás tárgyát látja a természetben. Ő igazi városi ember. A különböző műfajban megírt, tárcarovatban megjelentetett írások egyértelműen jelzik, hogy Apáthy a városi ember egyik menekülési lehetőségét fedezi fel a természetben. Apáthy számára az erdő, a rét, a fák, a virágok, állatok világa amolyan romantikus, érintetlen Senkiszigete, mely lehetőséget ad a világtól való elvonulásra, a megpihenésre, vagy egyszerűen csak a természeti szépben való gyönyörködésre. Amint Fábri Anna megfogalmazta, a magyar irodalomban nincs olyan egyértelmű szerepe a sziget-mítosznak, mint a tengeri népek életében, de az elkülönülésre való törekvés gyakori motívuma az elmúlt századok, különösen a 19. és a 20. század irodalmának.

A sziget-lét minden megnyilvánulási formája [t. i. Jókainál] ellenpontoz valamit: általában a társadalom vagy a külső környezet szükségszerűségeit. Legtöbbször olyan azilumról van szó, ahol nem érvényesek a kinti élet meghatározottságai.33

Ehhez hasonlatos menedéket jelenthetett Apáthy számára is maga a puszta természet, ahol már nem a város törvényei uralkodnak, ahol szabad az útja a távolba vesző tekintetnek, ahol a valódi rejtélyek lakoznak. Írásaiban gyakran áll szemben egymással a vágy és a valóság, az élet és az ábrándos, melyek feloldhatatlan ellentétben állnak egymással.

  • 33 Fábri A.: Jókai-Magyarország: A modernizálódó 19. századi magyar társadalom képe Jókai Mór regényeiben. Skíz Könyv- és Lapkiadó Kft., Budapest, 1991. 255–256. p.

Apáthy írásaira szinte kivétel nélkül jellemző a felütésben egy természeti kép olvasó elé varázslása. Ez a kép aztán alkalmat és okot ad a szerzőnek az önvallomásra, olyan belső monológok elindítására, melyekben testet ölt az ábrázolás szubjektivitása is, és ami gyakran lírai hangvételt eredményez. Apáthy kísérletet tesz arra is, hogy néhány írásában a metaforikus másodjelentés lépjen előtérbe.

Az írások pontos műfaji meghatározása szinte teljesíthetetlen feladatnak látszik.

Reménytelen vállalkozásnak látszhat olykor akárcsak a hozzávetőleges pontossággal is bemutatni egy-egy műfaji megnevezés alkalmazásának a teljes színképét, s több-kevesebb pontossággal elkülöníteni a fogalom jelentésváltozatait. Az egymást különböző módon átfedő kategóriák eltérő használata, a típusalkotó elemek kiválasztásának esetlegessége, s az értelmezői hagyomány folytonosságának a hiánya nem könnyíti meg a rajz, a tárca, a tárcanovella, a beszély és a novella közötti határok viszonylag pontos kijelölését34

– írta Dobos István a különböző rövid műfajok meghatározhatóságáról. Nehéz lenne tehát Apáthy írásait műfajonként kategorizálni különös tekintettel arra, hogy nincsenek világos ismérvek, melyek alapján ezt megtehetnénk. Mindenesetre Apáthy írásaiban fellelhetők és nyomon követhetők a kor irodalmi ambíciói, s kísérlet a formaváltozás divatjának követésére.

  • 34 Dobos I.: Alaktan és értelmezéstörténet. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1995. 197. p.

Kommunikációs háromszög: olvasó – írói szerep – orvosi hivatás

Miképpen egyeztethető össze a nyilvánosság előtt való megjelenés, ezen belül az írói szerep az orvosi hivatással? Egyáltalán, szükség van-e egyeztetésre, vagy ez a kettősség békén megfér egymással? A kérdésekre adott válasz nyilván koronként változó, hiszen a történelem folyamán rendkívül sokat változott maga a művészi szerep is, de az is, hogy egy társadalom hogyan viszonyult a művészekhez, művészethez, illetve, hogy az alkotó hogyan viszonyult, mennyire ragaszkodott a maga alkotásához, szövegéhez.

A 19. század második fele az egyén és a közösség, a magán- és a közszféra viszonylatában gyökeres változásokat hozott. Méginkább kidomborodott az individuum jelentősége, olyan magasságokat ért el, melyben elméletileg minden egyén maga is felelősséget érez és vállal a haladás érdekében a közösség sorsáért, azaz ily módon, az egyes ember is részesévé válhatott a történelemnek, befolyással bírt annak alakulására. Másrészt, a magán és a közszféra közötti határok fokozatosan összemosódtak. E két szféra elválasztásának nehézségeivel a korabeli társadalomban először az orvosok és az ügyvédek szembesültek, akik kénytelenek voltak elsősorban a lakás szalonját rendelés és félfogadás céljából munkájukhoz felhasználni, ezért a helység eredeti funkcióján túl a munkavégzés idejére térben a nyilvánosság részét is képezte.

Ez a kettősség a nyilvános szereplésekben is megmutatkozott, különös tekintettel a sajtó nyilvánosságára. A sajtóban, különböző műfajokban publikáló orvosok közül sokan valami oknál fogva szükségét érezték annak, hogy elkülönítsék az olvasók előtt az orvost az írótól. Ezt az elkülönítést pedig a nevük vállalásával, illetve álnevek használatával és anonimitással érték el. Ebben természetesen még nem is lenne semmi különös, az azonban mégis érdekes, hogy a szövegek jellegétől függően használták a felsorolt lehetőségeket.

Ennek a különválasztásnak a 19. század második felében Magyarországon más okai is lehettek. A művész-, a költő szerep társadalmi megítélése és elfogadottsága valószínűleg még meg volt terhelve a romantikus hagyományokkal, melyekkel Apáthy nem tudott volna megküzdeni, különösen azért, mert nem tartotta magát a szó klasszikus értelmében művésznek, költőnek, írónak. A különböző költői szerepeket elemezve Szegedy-Maszák Mihály Szerepjátszás és költészet: összhang vagy ellentmondás című tanulmányában hívja fel a figyelmet arra, hogy a 19. század második felében már lényeges különbség észlelhető a nyugat-európai és a magyar költő-szerep értelmezése között.

Részben talán a Bach-korszak körülményeivel is magyarázhatjuk, hogy nálunk kevésbé szakadt el a költő a jósnak, az ítéletalkotónak a szerepétől.35

Talán ezzel is összefüggésbe hozható, hogy – mint Németh G. Béla is leírta – sokan az irodalomtól várták, hogy választ adjon, irányt mutasson, tartalmat adjon a kiegyezés keretéhez, de erre az irodalom nem vállalkozott. Arany László Akadémiai székfoglalójában, A magyar politikai költészetről című tanulmányában is utal erre mondván, ha belátással van a költő, nem használja izgatásra a kiegyezést, viszont dicsőítésére semmiképpen sem vállalkozhat. Fontos lehet az is, hogy az emberek gondolkodása alapjaiban változott meg. A haladást, a változást már nem forradalmaktól várták. Minden, az emberek életét megváltoztató, jobbá tevő lehetőséget a tudománytól remélték.

  • 35 Szegedy-Maszák M.: Szerepjátszás és költészet: összhang vagy ellentmondás? Irodalomtörténet 1992/4. 715–728. p.

Gerard Genette a szerzői nevet a szöveg részének tekintette, s történeti áttekintést és csoportosítást készített arról, hogy a név hol és hogyan, milyen jelentőséggel és jelentéssel szerepelhet egy-egy könyvben. A szerző és az olvasók kapcsolatának és viszonyának egy momentumát látja Genett a szerzői névben, hiszen úgy gondolja, hogy a szerző neve a

szerződés funkcióját tölti be, és ennek fontossága műfajonként roppant változó: a fikció esetében semmi, vagy alig valami; de már sokkal nagyobb minden fajta referenciális írás-műben, ahol a tanúbizonyság – vagy közvetítésnek – hitelessége nagy mértékben függ a tanú, vagy a jelentést tevő személyazonosságától. Ezért van az, hogy igen csekély számú álnevet, vagy névtelent találunk a történetírásban, vagy a dokumentum-műfajban, és annál is kevesebbet, ha az elbeszélésben a tanú maga is érintve van.36

  • 36 Genette, G.: A szerzői név. Helikon 38 1992/2–3. 523–535. p.

Genette szerint tehát a név egyfajta hitelt ad az elmondottaknak, a szavahihetőség biztosítéka is lehet. A szavahihetőség, hitelesség és bizalom nyilván minden hivatásnál fontos, de kiemelten az az orvosi hivatásban. Ronthat-e a szavahihetőségen az, ha az orvos időnként áttéved a fikció mezejére? Az olvasók minden bizonnyal pontosan tudták, mikor melyik minőségében jelenik meg a szövegek írója, mégis a szerzők fontosnak tartották, hogy nevükkel is jelezzék éppen aktuális választott szerepüket. Apáthy István a szerepek elkülönítéséhez egyszerű utat választott, irodalmi és felvilágosító munkáit úgy írta alá, hogy neve előtt az ifjú szócskát, a tudományosoknál a dr.-t használta.

A névhasználatnak tehát jelképes jelentősége van, az olvasóval kötött szimbolikus szerződés része, amely megállapodás eredménye – Genette szerint – mindig ideiglenes, azaz újra és újra létre kell hozni. Az újra-szerződéssel kapcsolatban felmerül az a kérdés is, hogy vajon a szerzői név felhívása a szerződésre egy idő után nem veszít-e aktualitásából és aktualizáló hatásából. Ha igen, akkor a használt szerzői név már csak mint filológiai probléma él tovább. Ha viszont megmarad a megállapodásra felhívó jellege, akkor ennek a történeti horizontok megnyitásában lehet szerepe.

Ha a szerző és a mű viszonyát ebből a nézőpontból fejtjük ki, akkor az lényegesen megkönnyítené a szerzői szerep helyes értelmezését. Azaz, távol tartaná az irodalomról gondolkodókat a szerzői szerep teljes ignorálásának, illetve másrészről túldimenzionálásának hibáját

Kétségtelen, hogy Apáthy életművében nem irodalmi munkássága játszotta a főszerepet. Mégis Apáthynak mint tudósnak, vagy mint embernek megítélésében segítségül szolgálhat irodalmi tevékenysége is, hiszen az irodalom, a művészet mindig az alkotó személyiségének legindividuálisabb része is egy kicsit, melyből előbukkanhatnak a lélek rejtett zugai. Meggyőződésem, hogy Apáthy munkássága még sok meglepetést tartogat az utókor számára, közéleti tevékenységének recepciója pedig mindenképpen revízióra szorul.


Katalin Szabó, PhD museologist

Semmelweis Museum for the History of Medicine

H–1013 Budapest, Apród u. 1–3

semmelweis@museum.hu

Hungary

Apáthy István
(1863–1922)
Zusammenfassung

Neben der fachliterarischen Tätigkeit beschäftigte sich der weltbekannte Neurologe István Apáthy noch mit schöner Literatur, Publizistik und Soziologie. Seine Werke dieser Themen sind hauptsächlich in den 1880er Jahren entstanden, aber in den heimischen Blättern gab er auch damals schon wissenschaftliche Bearbeitungen heraus. Die wichtigsten Foren seiner ungarisch verfaßten Schriften waren: Fővárosi Lapok, Pesti Napló, Ellenőr, Nemzet, Magyarország és Nagyvilág, Ország-Világ, Magyar Salon, Zalai Közlöny, seiner fremdsprachigen Werke: das Biologische Zentralblatt, Mitteilungen aus der Naturgeschichte, Zoologische Jahrbücher und Zoologische Anzeiger.

In der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts war auf seine Werke die rationale Auffassung charakteristisch, die auf der empirischen Kenntniserwerbung, auf dem Szientismus basierte. Er war bestrebt die wissenschaftlichen Ergebnisse in die Literatur einzubauen, dadurch die Literatur beträchtlich bereichert werden konnte. Der Realismus hat sich vorzüglich mit wissenschaftlichen Methoden, Datensammlungen und Bewertungsprozessen bedient. In den Feuilletons näherte man sich den allgemeinsten Themen, sie vermittelten oft auffallende Assoziationen aber auch künstlerische Auffassungen. Aus diesen Schriften von Apáthy geht hervor, daß das Ziel dieser journalistischen Gattung nicht das Schreiben selbst, auch nicht die leichte Unterhaltung war, sondern vielmehr die Erziehung, der Unterricht, die Zielsetzungen eines Naturwissenschaftlers, die er in Briefform, Reiseberichten niederschrieb, wo seine subjektiven Erlebnisse auch zu Wort kämmen.

Im Leben von István Apáthy hat nicht die literarische Tätigkeit die Hauptrolle gespielt. Die Bedeutung als Wissenschaftler und Mensch kann aber durch seine literarische Tätigkeit präzisiert und nuanciert werden. Die Rezeption seiner Rolle im öffentlichen Leben muß revidiert werden.

Forrás

Orvostörténeti Közlemények 196–197 (2006) 109–130. p.