A Halottember meséi

Csányi Vilmos
biológia, orvoslás, anatómia, patológia
szóelválasztás

Sokszor tartok előadásokat tudományos kérdésekről, és igyekszem mindenki számára érthetően beszélni. Újabban gyakran előfordul, hogy az előadások utáni szokásos beszélgetésekben a nagy, végső kérdéseket teszik fel: van-e lelkünk, miért és hogyan halunk meg, s mi lesz utána. Igyekszem válaszolni a magam egyszerű módján, pedig sem pap, sem filozófus nem vagyok, de mindig érzem, hogy többet szeretnének hallani. Ezért elmondom most a Halottember két meséjét. Úgy, ahogyan azt tőle hallottam.

Első mese, a lélekről

Amíg az ember él, azt képzeli, hogy lelke van.

Csuda hiedelem ez a lélek.

A testet, amelyben a hiedelem szerint a lélek lakozik, már elég jól ismeri a tudomány. A kezek, a lábak, az izmok mozgását, a belső szervek: a szív, a tüdő, a gyomor, a belek, a máj, a vesék tevékenységét, az érzékelés eszközeinek: a szemnek, fülnek, orrnak, tapintásnak és ízlelésnek működését és e működések bonyolult szabályozását tanítják az iskolában.

Azt, hogy miként harapunk, rágunk, nyelünk, emésztünk, mi történik sikamlós beleinkben, mit és hogyan ürítünk.

Azt, hogy hogyan áramlik át a hasznos energia szervezetünkön, hogyan égetjük el a tápanyagokat parányi molekuláris generátorokban, rafinált vegyi reakciók jól megszervezett sorozatán keresztül.

Azt, hogy miként lesz ebből az energiából járás, futás, ölelés, ökölcsapás, könnyű álom, teremtő gondolat.

Azt, hogy miként látunk, azt, hogy hogyan lesz a fotonok vibráló, kaotikus játékából kép, látvány és soha el nem felejthető emlék, hogy hogyan kopognak a dobhártyánkon a hanghullámok, hogyan szippantunk fel illatot vagy bűzt, s ezek hogyan idéznek fel bennünk boldog emléket, anya főztjét vagy menekülésre késztető veszélyt.

Azt, hogy agyunk szüntelenül parányi elektromos szikrákat villantó, feszült izgalomban lévő sejthalmaza hogyan csillapítja vagy ingerli önnönmagát, hogyan lesz az aktiválásból és a gátlásból érzet, akció, cselekvés.

Azt, hogy mitől lesz jókedvünk, bánatunk, hogy mitől borulhat el elménk az agysejtek apró, kémiai változásai miatt.

Azt, hogy miként szeretkezünk és szaporodunk.

Azt, hogy a genetikai kód elemeinek sorozataiban hogyan sejlik fel az egészség jó szerencséje vagy súlyos betegségek sötét árnya.

Az iskolákban még nem tanítják mindazt, amit erről tudni lehet.

Azt azonban már tanítják, hogy a testben csak az anyagot és csak az anyag szerveződését találták meg.

Hol van akkor a lélek?

Ősidők óta hisznek az emberek abban, hogy a test mulandó, de a testet kormányozó, irányító lélek maradandó, talán örökkévaló.

Talán az anyag szerveződését vélik léleknek?

A szerveződés kétségtelenül létező valami. Uralkodik és irányít, bizakodik és hisz. Tevékenységének sok, egymással együttműködő szintje van. Szemünkben apró pálcikák finom molekuláris rétegei fogják fel a fényt, megváltoznak a pillanat törtrésze alatt, a változás elektromosságot indít el a látóidegben, amelynek mintázatát az agyban lévő idegsejtek elemzik és látványt, testeket, teret formáznak belőlük. Mi pedig azt hisszük, hogy látunk. Különleges neuronok sora szolgál arra, hogy felismerjük az emberi arcot. Az emberi arc nem esetleges mintázat, ezt már előre elképzeljük még az anyánk méhében, és egész életünkben várjuk, hogy bármely pillanatban megjelenjen édesanya, szerető, barát vagy éppen kerülendő ellenség képében. Az emberi arc különleges rajzolat, olyan mintázat, amelyre molekuláris szerkezetek szerveződései reagálnak a testben. Azt mondják, hogy az arc a lélek tükre. Vagyis a szerveződés tükre.

Ha az ember tükörbe néz, a szerveződés néz rá vissza. Tükör néz a tükörbe.

A szerveződés persze nem maradandó.

Elmúlik, szétesik, mihelyt megáll az energiafolyam a testben. Vajon elszáll a lélek? Kimegy a testből a pára? Távozik a végső szusszanattal, az utolsó sóhajjal? Vagy csak felbomlik a szerveződés, a folyamatok szabályozása, és a test magára marad, visszahanyatlik korábbi, szervezetlen állapotába?

Sokan úgy érzik, kell, hogy legyen valami maradandó. Mert ha nincs, akkor mire való az egész?

Amíg az ember él szabadnak hiszi magát, és bizonyos mértékig az is. Ítél, dönt, választ és szeret, gyűlöl, vagy éppen nem csinál semmit, ha kedve úgy kívánja. A történetét építi, alakítja. Minden nap, minden órában, minden percben hozzátesz valamit az addigiakhoz, vagy éppen csak megél, elszenved valamit, jó szerencsét, balszerencsét, a napok hordalékát. Megtanulhat valamit, felejthet és emlékezhet. Tehet. Várhat.

Amikor idősebb korában elgondolkozik azon, hogy tulajdonképpen ki is ő, honnan jött s hová tart, akkor már csak a saját története igazíthatja el. Mi az, amit megcsinált, mi az, amit kihagyott, mire hogyan válaszolt.

Menekült? Támadott?

A történet maradandó, a történet örökkévaló.

Talán az ember saját története a halhatatlan lélek.

A történet a lélek. Valóban.

Az élettelen anyag is mozog, de a kő, a hegy, a folyó csupán elszenvedi változásait. A formák nem határolódnak el pontosan, nem különülnek el a változások, nem alakulnak ki történetek. Csak az élőlényeknek: a növénynek, állatnak, embernek lehet igazi története. Ez a különlegességük abból áll, hogy más-más mértékben, de képesek alakítani a történetüket.

A növény nem tud a saját történetéről, de amikor egy fa halványzöld leveleit, ezeket az energiagyűjtő kis szárnyacskákat bontogatja tavasszal, akkor mégiscsak tesz valamit azért, hogy története egyedi legyen, hogy megint tovább lépjen egyet, ebben az évben is.

Az állatok amint létrejönnek, azonnal válaszolnak az őket körülvevő világnak, nemcsak cselekszenek, igyekeznek formálni sorsukat. A jónak elébe mennek, a rossztól menekülnek; hosszú, jó történeteket, sok ivadékot szeretnének.

Az ember az egyetlen, aki képes felismerni a történetét. Felismeri a történet alakítóját, egyszersmind eredményét: saját magát. Képes arra, hogy történetének eseményeit elgondolja, képes arra, hogy egységes egésznek lássa azt, ami vele történt. Sokan nem gondolnak erre, pedig néznek filmeket, amelyeken ott van egy-egy egész történet. Ott a pillanat, amikor a gyilkos felemeli a kést, és ha nem lapozunk, vagy a szalagot nem hajtjuk tovább, azt képzelhetjük, hogy majd időtlen időkig felemelve tartja, és persze már ott van az a pillanat is, amikor lecsap az áldozatra. A létező történet nem a múló pillanatok füzére, hanem a létrejött egyetlen egész, elejétől a végéig. Bár annak sincsen sok értelme, hogy eleje meg vége, ezt csak a néző képzeli bele ama gyarlósága miatt, hogy nem képes a történetet a maga teljességében és időtlenségében szemrevételezni. A néző időbeli folyamatnak lát valamit, ami, ha már egyszer létrejött, kívül van az időn. Egyszerűen csak van. Olyan, amilyen. A néző izgulhat a történet „alakulásán”, ahogyan nevezi a maga gyarló kötődését az időbeli sorrendekhez, pedig csupán arról van szó, hogy a valós történet egy kicsi darabjáról azt képzeli, hogy az már megtörtént, a többi része pedig még nem. Hiába tudja, hogy a vetítőgép dobozában ott van az egész, mégis azt szereti hinni, hogy folyamatot lát.

A megtörtént történeteket persze ritkán őrzi meg valamiféle emlékezet, ha van is ilyen, az gyarló, sohasem rögzít pontosan és gyorsan felejt. Nagyon múlandó. A történet fontosságát tehát nem az adja, hogy valaki vagy valami emlékszik rá, hanem az, hogy megtörtént.

A világon felfoghatatlanul sokféle emberi történet képzelhető el, mégis csak néhány az, amely valóban megtörténik. Azt is tudjuk, hogy a megtörtént történetek valamiképpen befolyásolják az utánuk következőket. Az anyag állandóan változik, hogy újabb és újabb történeteknek adhasson testet, a megtörtént történetek viszont öröklétűek. A történet az egyetlen dolog ezen a világon, ami változtathatatlan, ami örök, ami tényleg maradandó. A történetek akkor is megtörténtek maradnak, ha már a világ sem létezik majd.

Minden befejezett ember azonos a megtörtént történetével. Ami az emberből tényleg létezik, és nem is múlik el belőle, az a története. Ez a létezés egy különleges, anyagtalan, örökkévaló formája. Egy emberi történetet nem lehet meg nem történtté tenni, visszacsinálni. Meg lehet bánni, el lehet felejteni, lehet másképpen elmesélni, ki lehet színezni, de ez a megtörtént történeten már semmit sem változtat.

A világ tele van változatos történetekkel, a benne való élet izgalmát éppen az adja, hogy agyunk, ez a jól felszerelt történetvetítő-szerkezet csak egymás után következő apró minutumokban engedi látni az eseményeket, köztük a saját történetünket is. Sohasem tudhatjuk, hogy a következő héten, a következő napon, a következő órában, a következő percben mi fog velünk történni. Azt sem tudhatjuk, hogy mennyi van még hátra a történetünkből.

Amikor a vetítő kikapcsol, és csend lesz, tudhatjuk, hogy már láttuk az egészet, és az igazán olyan gyönyörű vagy olyan borzalmas, amilyennek láttuk. Nem lehet még egyszer vetíteni, nem lehet a benne lévő jeleneteket újraírni más, szerencsésebb szereposztásban. Az emberek sokat elmélkednek azon, hogy hogy vajon tényleg meg van írva „előre” az egész történet, vagy éppen most íródik általuk percről-percre, és van-e szabadságuk a történet menetét igazgatni. Pedig belátható, hogy az egész történet ismerete nélkül a szabadságnak sok értelme nincsen. A perceket, órákat, napokat elfedő apró ajtókat az ember maga nyitogathatja, és minden pillanatban sokféle, de elfedett, ismeretlen jövő között válogathat szabad tetszése szerint, mégsincs hatalma a történet felett, mert nem ismerheti a kiválasztott percek, órák, esetleg napok későbbi következményeit. Szabadsága mindig csak az éppen esedékes választásra korlátozódik. A korlátlan szabadság illúziója helyett jobb a megélt történetre figyelni, addig, amíg a vetítő le nem áll.

Azon is sokat elmélkednek, amiben éppen ebben igyekszem némi eligazítást adni, hogy vajon mi jön a történet után. Tényleg becsukják a vetítőt és vége, vagy csak átváltanak egy másik vászonra, ahol egy sokkal érdekesebb, kellemesebb és végtelen vetítés folyik? Az ilyen gondolatok csak arra jók, hogy az ember figyelmét elvonják a történetéről, és azzal a hiú reménnyel kecsegtessék, hogy majd legközelebb, majd odaát másképpen lesz. Mintha nem lenne teljesen mindegy. Ha új történet kezdődne, történet lenne az is; és mindaz, amit a történetekről elképzelhetünk, arra is érvényes lenne. Nem nyernénk tehát semmit. Ha csupán egyszer vetítenek, legalább megnyugodhatunk, ez a mi történetünk volt.

A történetek néha szétválaszthatatlanul összefolynak, máskor meg elkülönülnek. A vidáman elrágcsált almának is megvolt a maga története a molekuláris kezdetektől a növekedés és a gyümölcsérlelődés folyamatain keresztül egészen addig, amíg az elrágott alma apró darabkái az emésztőrendszerünkben szét nem folytak, elválaszthatatlanul össze nem keveredtek más anyagokkal, amelyek egy része most testünket építi, más részét itt-ott elhagytuk. Hol van most az alma? Parányi lelke, tudatlan története persze megvan, de testének anyaga szétáradt a világban, és új, egészen más történetek hordozója lett.

Láttam egyszer egy Afrikában készített filmet egy elhullott sakál testéről, tulajdonképpen a sakáltest saját történetének utolsó eseményeit. A test mozdulatlanul feküdt a földön egy bokor tövében, legyek szálltak rá, majd gyorsított felvételen mutatták további sorsát. Először a körvonalai mosódtak el, a színe változott, majd számtalan apró redő, kicsi testhullám képződött rajta, mintha minden ízében újra mozogna. Csak a nyüvek persze. Azután a test megnyugodott megint. Látszólag sokáig nem történt semmi. Majd egyszerre csak mintha az egész test a levegőbe emelkedett volna, a hús szárnyra kapott és gyorsan elszállt a tér minden irányába, csak a hófehér csontok maradtak. A kis sakál újra beleolvadt Afrikába. Testének anyaga legyek formájában csatlakozott madarak, békák, varangyok, gyíkok, halak, hangyák történeteihez. Újra mozgott, élt és akart, szenvedett és örült, keletkezett és elmúlt. Csak éppen más alakban, más történetekben.

Milyen hát a viszonyunk a testünkhöz, ehhez a folyton mozgó, lüktető, változó anyaghoz, amely történetünket hordozza?

Ahogyan a macska vigyora nem létezhet a teste nélkül, csak a mesében, ugyanúgy mi sem létezünk anyag nélkül, bármennyire is szép lenne a szerveződést, az anyag változásának szabályozási lehetőségeit valamiféle újabb anyagnak: léleknek, szellemnek tekinteni. A halhatatlan lélekről szóló mesék valójában az emberi történetet próbálják átruházni valamiféle anyagra, finom szellemi matériára, mert a mesélők tudják, hogy a történet csak az anyag segítségével formálható, noha maga anyagtalan. A szellemi anyag nyomait sehol sem leljük, a történetekről és a történeteket formáló anyag sajátságairól viszont egyre többet tudunk. Nagyszerű dolog az, hogy a megtörtént történetek nem múlnak el, örökkévalók, de az is szerencsés, hogy nem anyaghoz kötődnek, mert szörnyen zsúfolt lenne a világ, ha minden történetet valamiféle hordozóval együtt tárolna. Így az anyagtalan történeteket csodálatos lehetőségnek, kivételes adottságnak tekinthetjük, élvezhetjük gazdag fordulatait anélkül, hogy anyagi vagy szellemi hulláikkal a világot terhelnénk. Sokkal izgalmasabb, sokkal értékesebb egyszer, csak egyetlenegyszer fellépni az anyag színpadára, de főszerepben, a saját történetünk főszerepében.

Amikor a történet befejeződik, és valaki lezárja a szemünket, a vetítésnek vége. Bár a vetítőszerkezet még itt van, a türelmetlen anyag már a következő szerepre vár. Ennek az átalakulásnak is megvan a maga története. De ez a történet már nem a miénk. Ha érdemesen éltünk és jól haltunk meg, akkor a végén teljesen és véglegesen magunkba zárjuk a történetünket, amelyet már nem lehet folytatni, amelyben már minden a helyén van. Kerek egész, olyan, amelyre elmondhatjuk, hogy érdekes, szép történet, érdemes volt megélni.

Történetünk egy darabig még befolyásolhatja a világot, de lassan nyoma vész majd, és a bizonyosság, hogy voltunk, belénk záródik örökre. Mégis megadatott nekünk ez a bizonyosság. Történetünk hordozza ezt.

Ez az életünk értelme.

Gesztenye
(A szerző fotografikája)

Második mese, a testről

Mi lesz a halál után? Nem is tudom, hogyan meséljem el. Összefoglalva? A látványos részeket kiemelve? Úgy általában, vagy csak a magam személyes, egyszeri történetét? Sok mindenre nem is emlékszem pontosan. Nem tudom már, hogy velem esett-e meg vagy mindenkivel megtörténik, hogy valóság volt-e vagy csak lehetőség. Elnézésüket kérem ezért, egyszer úgyis mindent megtudnak pontosan.

Én például kórházban haltam meg. Tudják: ágyban, párnák között. Szépen, nyugodtan, egyre mélyebbeket lélegeztem, aztán végre az utolsót. Ha jól emlékszem nem is voltam ébren. És akkor a történetem, a megélt történetem befejeződött, magába záródott. A vége, a vége az nagyon szép és emlékezetes. Az alagút, meg a fény a végén: az igaz, az úgy van, csak azt nem tudom, hogy ez vajon az oxigénhiányos agy utolsó akciója-e, vagy talán valamiért a megszületés emléke elevenedik fel ilyenkor. Ki tudja? Nekem tetszett.

Csend lesz. Teljesen süket csend. Az élő test hangokat ad; ha dörzsöljük a szemünk, csikorog. Ha hirtelen fordítjuk a fejünket, hallhatjuk a működő izmok hangjait, vagy a kattanó ízületeket kezünkben, lábunkban. Ütemesen dobban a szív, nem is említve a gyomor és a belek különös hangjait. Hangok csak addig vannak, amíg van, aki hangot ad, és van hallgatója. Ha befejeződött a történet, akkor már nincsen kiáltó, nincs mit hallani, és nincsen, aki hallja. Csend lesz. Végtelen pillanat. Franz Werfela azt írja utolsó művében, hogy olyan állapot ez, mint amikor a zenekarban az éppen hallgató hangszer gazdája a tacetb ütemeit számolja. Oh, nem! Tévedés! Nincs idő, nincsenek ütemek, nincs mit számolni és nincsen számoló, csak csend van, abszolút csend. És a csendet sem hallgatja senki.

  • aFranz Werfel (1890–1945) – osztrák költő, író. Utolsó műve: Der Stern der Ungeborenen. Magyarul először A meg nem születettek csillaga címen jelent meg, Gáspár Endre fordításában (1947).
  • btacet – (latin hallgat) régi szólamokban a szünetelést jelentő latin kifejezés

A régiek úgy gondolták, hogy ilyenkor a lélek szabadul, elhagyja porhüvelyét, elröppen. Megreccsennek a bútorok, csörömpölnek a cserépedények, leesnek a falra akasztott tányérok, vagy kettéhasad az asztal, lehull a tükör. Az hitték, éltető lélek eltávozott, de egy darabig még ott gubbaszt a halott közelében mint útrakészülődő madár, tollait borzolta, és azon gondolkodott, tényleg itt van-e már az idő. Igyekeztek segíteni neki. A tükröt – ha leesett, ha a helyén maradt – letakarták, nehogy belepillantson, és a tükörkép maradásra bírja. Tükröz a víz is, ezért a vederből is kilöttyintették a vizet, még a kutat is letakarták. Hadd menjen az a lélek, ha már mennie kell, és hogy finoman figyelmeztessék erre, megállították az ingaóra sétálóját.

Végül csak elment, és ennek bizonyságául látni lehetett, hogy egy csillag lefutott az égről, leáldozott. A távozó lélek afféle üzenetvivő is lehetett; s aki észnél volt, gyorsan a halott fülébe kiáltotta üzenetét a régebben elhunytaknak: nyugodjanak békében. Nő a kisleány, a tehén kettőt is ellett a tavasszal, itt lenn minden rendben.

Fontos volt, hogy a halott szemeit vigyázzák, mert ha figyelmetlenségből nyitva maradtak, akkor az azt mutatta, hogy az illető még vár valakit, nem akar egyedül elmenni. Illő volt ezért a hüvelyk- és a mutatóujjal szemeit lezárni, és hogy úgy is maradjon, pénzérmét vagy cserépdarabokat helyezni rá. Az állát is gondosan fel kellett kötni egy kendővel, még mielőtt megmered, mert ha nyitva marad a szája, mindenki azt gondolja, hogy akart volna még valamit mondani.

Franz Werfel

Kiterítették.

Karjait a testtel párhuzamosan helyezték el, lábait is kiegyenesítették, és hogy úgy is maradjon, ha majd kihűl, a két nagylábaujját egymáshoz kötötték. Ha már meghidegedett, a kötözőkendőt a koporsóba rejtették.

Meg is mosdatták langyos, szappanos vízzel szépen, illően; ha férfi volt s borostás, meg is beretválták. Arcát borral vagy spiritusszal mosták, éjjelre ecetes ruhával borogatták, hogy kicsit színesebb legyen, jól nézzen majd ki a temetésen. A mosdatás után szépen felöltöztették, és a kiterítőre vagy ravatalra emelték.

Ha mindent jól csináltak, szép volt a halott, olyan, mintha aludna. A megszomorodottak egész éjjel virrasztottak, a halottról beszélgettek, felidézték a történetét, hogy majd jól emlékezzenek a fontosabb részletekre.

Persze ez így nagyon szépen hangzik, fészkelődött a Halottember – látszott, hogy kicsit kényelmetlen neki erről beszélni –, de volt itt más is.

A halott testet sokféle babonára lehetett használni. Egy beteg testrésznek megérintése után a halott arcának vagy ugyanazon testrészének megsimogatása elviszi a betegséget. Ugyanilyen haszon a beteg testrésznek a halott kezével történő megsimítása. A halottmosdató kendővel dörzsölgetve a sárgaságban szenvedő meggyógyul. Ha azt a nádszálat vagy mogyoróvesszőt, amivel a koporsóhoz méretet vettek, az ember a padláson tartja, eltűnnek az egerek. Kis darabja zsebben hordva szerelemvarázsló. A szemfedőből érdemes egy darabot titkon letépni, mert ha valaki a holttal álmodik, de a meggyújtott darab füstjével megfüstölik, az álmok nem jőnek többé. Aki nagyon ijedős, annak ijedtsége elmúlik, ha a halott lábujját csavargatja. Ha a halotton daganat vagy fakadás van, azt is jól lehet hasznosítani. Ha golyvás beteg háromszor érinti meg a daganatot, betegsége elmúlik. A fakadékot kásába főzve és az úton elöntve kívánatos halált lehet előidézni. Borba töltve, s részeges emberrel megitatva, az az italtól elretten majd. Kofák a kalácsot kenték be vele, hogy jól keljen. A kereszteletlen gyermek szívébe dugott gyertya elalszik ott, ahol kincs van a földben. A koraszülött, idétlen halott gyerek nevetlen ujja éjjel világít, és ügyes tolvajnak minden zárat kinyit; aki pénztárcájában hordja, soha ki nem fogy a pénze. Jó haszna van a halott ember csontjának is. Reumás testrészt a halott csontjával bedörzsölve megszűnik a fájdalom. Magtalan asszonyok, ha porrátört embercsontot isznak borban, majd könnyen teherbe esnek. Kocsmárosok sokszor szerét ejtették, hogy a halott férfi hímtagját megszerezzék. A cégérre kötve sok vendéget hozott, nagyobb hordóba téve abból a bor soha ki nem fogyott.

Szomorkodtak a halott mellett, majd értesítették a rokonokat, ismerősöket is halotthívó táblával, szomorú szóval. Értesítették az állatokat is. Ha asszony halt meg, kiengedték a tyúkokat az ólból; ha férfi halt meg a lovakat, teheneket az istállóból.

Harangszó hívta a halottnézőket, a lélekharang.

Tudod-é, ki a halott?

Jöttek is csoportosan, hallgatták a siratókat. Akinek tehetsége volt, maga siratott, rívott, jajgatott, de voltak gyakorlott siratóasszonyok is, akik éjjel virrasztottak, nappal az elhunytat siratták.

Eközben intézték a halott dolgait, halotti bizonyítványt állítottak ki, vagy csak a pap beírta az anyakönyvbe az elhunytat. A segítők koporsót készítettek, sírjelet faragtak, sírt ástak. A sírt jó mélyre ásták, és az alján kis oldalfülkét, padmalyt készítettek, abba helyezik majd a koporsót, hogy ne hulljon föld rája, amikor a sírt bezárják.

A temetés napján először elbúcsúztatták a halottat az udvaron, megint megszólalt a harang, majd jött a halottaskocsi, felrakták a koporsót, és lassan indult a menet, a kikísérő sokadalom. A templomnál és a szülőháznál lehetőleg megálltak.

A sírhelyen, ha a búcsúztatás már megvolt, a koporsót az eregetőkötelekkel a sírba tették, padlatdeszkákkal az oldalfülkébe zárták, azután jött a rögvetés. A legközelebbi hozzátartozók maroknyi földet szórtak a sírba. Ezután a sírásók behúzták a sírt, és csinos halomba rakták a földet, elhelyezték rajta a sírjelet.

Közben a halottasházat kitakarították és készültek a torra, amelyen a hozzátartozók, a siratók, a fáradozók, segítők, mindenki részt vett. A halottnak is terítettek, és mertek is egy keveset.

Ezekkel a rítusokkal nemcsak az elhunyt története fejeződött be, de befejezte a vele való kapcsolatot az a közösség is, amelyhez tartozott. Szépen, szertartásosan. Megemlékeztek róla és elváltak tőle.

Persze ez régi történetek maradéka, ma már, legalábbis errefelé, sok minden másképpen van.

A Halottember itt hosszú szünetet tartott, és láthatóan nem szívesen folytatta.

A nagy csendben a testtel mindenféle történik. Megállt a szív, nem kering a vér, nem tüzelnek az agyban a lélekhordozó idegsejtek. Valójában ezek a legesendőbbek. Néhány perc, és elkezdődik önemésztésük, beléjük van programozva. Mintha valaki attól félne, hogy újra megindulnak, s emlékeznek majd valamire. Ennek semmi lehetősége, az agy, ez a kocsonyás, elképesztően bonyolult kapcsolati rendszer olyan, mint egy titkos üzenetet tartalmazó önmegsemmisítő szerkezet. Amint elolvasták feloldja önmagát. A halál után egy-két perccel az agysejtekben lévő parányi zsákokból emésztő enzimmolekulák milliárdjai zúdulnak ki, és a lélek minden nyomát elpusztítják. Lassan megmered a test is – nem is lehet pontosan tudni miért–, azután néhány óra múlva kilágyul megint.

Közben felfedezik, hogy már nem vagyunk. Sírnak vagy örülnek, esetleg csak egy fehérköpenyes valaki mond annyit felettünk: „na, ennek is vége”, ahogyan ez velem is történt.

Nem terítenek ki, (fekszünk úgyis), csak letakarnak, s várnak kettő órácskát, hátha. Hátha csoda történik, a halott felkel és jár. De ez nagyon ritkán fordul elő. Jól is néznénk ki, ha a halottak csak úgy sétafikálnának.

Nemigen fogják a kezünket, hogy történetünk utolsó állomásán velünk legyen valaki.

Nem csukják le a szemünket, azok csak néznek a semmibe, várnak valakit.

Nem kötik fel az állunkat, és a tátva maradt száj talán még valami fontosat akart mondani. Ez azonban nem érdekel már senkit.

Ez is elment végre. Siethetett volna egy kicsit, tegnap jobban ráértünk volna. Na, mindegy. Elment.

Jöhet az orvos halottat látni.

Jön is, megtekint és engedélyez. Boncolást, temetést, hamvasztást. Ez a legfontosabb, hogy valaki, akinek erre felhatalmazása, képesítése van: kezelőorvos, osztályos orvos kimondja, hogy ez bizony egy halott.

Nincs agyműködése, nincsen keringése, nincsen légzése, maga tehát meg van halva.

De ez nem elég, az orvosnak sok fontos papírt is ki kell töltenie.

Miért halt meg? Hogyan? És mikor? Órát, percet pontosan fel kell tüntetni.

Méghozzá hat példányban. Ebből egyet a hozzátartozó, a test átmeneti tulajdonosa kap. A testet magát nem kapja meg. Átölelni, megmosdatni, illően felöltöztetni, megsiratni nem tudja, s ha későn jön és letelt már a kötelező két óra, meg se nézheti, mert akkor már a tároló-terembe vitték, újabb, ezúttal hatórás várakozásra, és nem szeretik, ha a hozzátartozók nézegetik a tetemeket – mert ekkor már ez a hivatalos nevünk. Külön igazgató főorvosi engedéllyel persze lehet.

Majd elfelejtem, a lábcédula!

Ez nagyon fontos, és a meghalás első és úgyszólván legfontosabb írásos következménye. Illik az elhunyt lábának nagyujjára kötni, hogy az elvegyüléshez vezető rögös úton el ne tévedjen, és mint leltári tárgy pontosan, szépen kezelhető legyen. Neve, születési éve, lakcíme. Ha az újabb hat óra alatt sem kelt fel, akkor a bádogtepsibe rakják, de még mindig lehet visszaút, ezért a halottakat tároló szobákat sohasem szabad kulcsra vagy lakatra zárni, mert ha egyikünk mégis életre kelne, nem tudna kijönni, és még megfázna ott a hidegben. Ilyet egy halottnak nem kívánhat senki.

Akit nem boncolnak, az már megnyugodhat. Verítékét, nyálát, vérét, ha vérzett, letörlik, beadott ruháit ráhuzigálják, jöhet majd a koporsó, a temetés osztálya szerinti minőségben.

Közben kiíratják az elhunytat a társadalomból, gyorsan és hatékonyan. Az utolsó okirat a halotti anyakönyvi kivonat. Ezzel igazolja az ember, hogy már nincsen. Ami eddig az övé volt az már csak hagyaték, potyadék, és ha kell valakiknek, elosztását törvények szabályozzák.

A test ezalatt szabadulni igyekszik formájától. Először csak a felszínén. Megjelennek a hullafoltok. A vér a nehézségi erő hatására a fekvés szerinti alsó erekbe húzódik, és létrehozza a süllyedéses hullafoltokat. Ezek ujjnyomásra elhalványodnak, a halott helyzetének változtatásával vándorolhatnak. Később, a vér bomlásával kialakulnak a beivódásos hullafoltok, a vér alkatrészei elszínezik a szöveteket. Ezek a foltok nyomásra nem halványulnak el. A test belsejében is megindul a bomlás. Nemcsak az agy indítja haladéktalan önemésztését, s lesz a világegyetem legbonyolultabb szerkezetéből haszontalan kocsonya, hanem egy idő múlva az egész test bomlásnak indul. Emésztőrendszerünkben a táplálékot sok milliárd baktérium, parányi féreg segítségével bontjuk le. A belekben tekergő anyagnak legalább a fele baktérium. Minden élő ember tulajdonképpen egy jól szabályozott, folyamatosan működő baktériumgyár. Testével melegíti a tenyészetet, napjában többször táplálja, egyszer üríti. A halál pillanatában a záróizmok is ellazulnak. A halott maga alá ereszti vizeletét, néha ürülékét is. Erre mondják, hogy „beszart a halott”. Ha nem jön a megszokott eledel, a baktériumok elkezdik a testet emészteni. Legelőször a beleket, aztán szétfolyik minden. A férgek is segítenek, és ha a temetés miatt a hús „elrepülése” nem is olyan látványos, mint a kis sakál esetében, azért a mi anyagunk is új formákra lel, és örvend majd másféle létének. Az inak évekig kitartanak, a csontok még tovább.

A kalandvágyó test boncoltatja magát.

Ez persze nem mindig elhatározás kérdése; ha a halál oka nem egyértelmű, akkor kötelező a boncolás. Ennek során egy utolsó, igen alapos vizsgálat következik. A pucér testet a boncasztalra teszik, alaposan szemügyre veszik, ismertetőjegyeit feljegyzik, fejét, kezeit, lábait méregetik. Milyen a haja hossza, színe, a szemrés, a szemhéj, a kötőhártya, a szaruhártya állapota. Milyen a szeme színe, tiszta-e az orra, füle. Milyen a száj és a fogazat. Milyen a nyak, van-e golyva, domború-e a has. Vannak-e sebei, forradásai. Végbélnyílása, hímtagja, szeméremrése, kinek mije van, mind vizsgálatra kerül.

A külső vizsgálat után jön a boncolás. Kivágnak, lemérnek, leírnak minden fontosabb szervet. Milyen a teriméje azaz a tömege és a mérete a szerveknek, a felszín, az állomány, a szín, a bennék, és milyenek a különleges szerkezetek: a szívbillentyűk, a hörgők, a vese kérge és velőállománya.

Legelőször is az agyra kíváncsiak. Előveszik a minden boncteremben megtalálható fahasábot, ezzel támasztják meg a fejet a boncasztalon. A bonckéssel szép, karéjos ívet vágnak a fejbőrön, majd a lágyrészeket az orrgyökig lehúzzák. Ilyenkor szoktak elájulni a tapasztalatlan nézők, ha vannak ott, mert az arc fintorogni kezd az izmok cibálása miatt, mintha kicsit kellemetlen lenne neki ez a boncolás. Nem fáj ugyan, de fitymálja.

Pedig a fűrészelés még csak ezután következik. Egy közönséges vasfűrésszel körbefűrészelik a koponyát, majd alkalmas vésővel a koponyatetőt, úgymond lepattintják, hogy a lélek lakhelyének tartott agyhoz hozzáférjenek. Finom, kanyargós kis domborulatokon, szürke, puha ösvényeken kóborolhatott itt a lélek, amíg itt volt, ha itt volt.

Ezután jön a törzs boncolása. Azt a bizonyos fahasábot a lapocka alá helyezik, és felvágják a testet. Ezt finom szaknyelven úgy mondják, hogy az ádámcsutkától kiindulva, középvonalban a köldök megkerülésével egészen a szeméremcsont magasáig hosszanti metszést ejtenek. A bőr így könnyen kinyitható mint egy nagykabát, és mind a mellkas, mind pedig a hashártya hozzáférhetővé válik. A bordaporcok átvágásával férnek a szívünkhöz és a tüdőnkhöz; a hashártya felnyitásával pedig a máj, hasnyálmirigy, gyomor, belek és minden egyéb, amit ott bent hordunk, kiszedhető. Persze nem kapkodják el ezt, hiszen minden belső szervet még külön-külön is szét lehet vágni. Bele lehet kukkantani például a szívünkbe, szemrevételezve, milyen állapotban is vannak például a billentyűk. Megfelelően végzett vízpróbával meggyőződhetnek arról is, hogy még működőképesek-e. Ez nagyon fontos lehet, ha például valaki még életre akarna kelni.

A belek vizsgálata nagyon poétikus. Bal kézzel megfogják a vékonybelet, és a bonckés hegedűvonószerű mozgatásával – ezt a műveletet minden boncolási útmutató így írja – leválasztják róla a bélfodornak is nevezett hártyát. Néha dúdolnak is közben, hogy az illúzió még tökéletesebb legyen. A szépen kitekert belet azután felvágják, beltartalmát kinyomják, és kisebb darabjait alaposan kimosva részletesen is szemügyre veszik. Fontos például a csípőbélben lévő Peyer-plakkokc állapota. Rendes embernek nincsenek elváltozásai a Peyer-plakkokban. Nekem sem volt.

  • cPeyer-plakkorvoslás egymásba folyó nyirokmirigyek a vékonybél falában.

Sorra kerül azután a máj, a gyomor, a vesék – ezeket is mind tovább lehet nyeszetelni.

Sokan csiklandósnak képzelik, pedig egyáltalán nem az, a nemi szervek vizsgálatát. Férfiember esetében felvágják, pontosabban harántmetszik a prosztatát, meghatározzák a teriméjét, felnőtteknél ez átlagosan húsz gramm, s gesztenye nagyságú, valamint az állományát. Felvágják a hímtagját, hosszában, kivetkeztetik finom bőréből. Ugyanez a sorsa a heréknek is, amiket egyenként felvágnak, és horgas csipesszel megvizsgálnak, hogy a herecsatornák foszthatók-e, azaz lehet-e a here állományából pókhálószerű szálacskákat húzni. Ugyanis ez az ép, egészséges here tulajdonsága.

Gondolt volna az ember erre, amikor néha a tökét vakargatta?

Ugye nem?

Hát ilyen hamari az élet, elmegyünk az igazán fontos dolgok mellett.

A hölgyeknél is megnéznek mindent. Még egyszer, és ezúttal tényleg utoljára behatolás történik a vulva felől, mint rendesen. Milyen a hüvely fala, nyálkahártyája, benéke, azaz mi a fene van benne? Ősi a vonzódás ehhez a fontos kérdéshez.

Egy igazi, komoly boncolásnál azután még minden egyebet, ami egy emberben található: nyálmirigy, húgyhólyag, máj, gerinc, ízület – mindent, de mindent szétszednek, megnéznek. Szóval alaposan szemügyre veszik a testet, mielőtt visszaadják a természetnek. Minden részletet ismerünk már, csak azt nem tudjuk még, mire jó az egész.

Remélem, ez is szépen hangzott, bár igyekeztem lerövidíteni. Persze van itt más is. Nem, nem babonák, mint régen, inkább afféle modern, játékos viselkedésformák, amiről persze nem illik nyilvánosan beszélni. Az orvostanhallgatókat külön intik arra, hogy ne teregessék ki az avatatlanok előtt ezeket a részleteket, mert még oktalanul azt hinnék, hogy az orvosok nem tisztelik eléggé a testet.

A boncolás anatómiai részleteit szájadra ne vegyed!

Én persze nem vagyok orvos, csak egy egyszerű Halottember, én fecseghetek. Szóval, ha ezekre a titkos játékokra is kíváncsiak, akkor a legegyszerűbb elolvasni, hogy mit nem szabad a leendő orvosnak csinálnia. A test ízletesebb darabjainak elfogyasztását például nem tiltják. Most nem tilos, mert nyilván senkinek nincsen már rá gusztusa, pedig régen, ősidőkben ez is gyakran előfordult. Tilos viszont boncolás közben étkezni – előfordul ugyanis, hogy a forró virsliről lecsöpög a mustár a feltárt hasüregbe, azután törheti a fejét szegény kórboncnok, hogy minek a benékje is az a zöld nyák. Ez tehát előfordul, de tilos. Ugyancsak tilos, és súlyos fegyelmi büntetést von maga után (tehát gyakran előfordul), a tetemanyaggal való mindennemű tréfa. Az emberi testből, ugye tetemanyag lesz a boncolás révén, ez nyilvánvaló, és ha egy jól fejlett hímtag eltűnik a sok érdeklődő hallgató matató kezei között, s végül a csinos kis medika csak a villamoson veszi észre, hogy pajkos kollégái mit csavartak zsebkendőjébe, akkor köteles sikolyát visszatartani minden erejével, és nevezett tetemanyagot haladéktalanul visszaszolgáltatni a boncmesternek. Ugyanez vonatkozik a medikusok zsebeiben talált vulvákra vagy emlődarabokra is.

Ne tessenek tréfálkozni, mert ez bánthatja a nem orvosi publikumot!

Ugyancsak tilos a készítményeket a boncteremből elvinni! Egy szép, nagy, szőrös fül, egy hosszú pénisz, két kék szem vagy egy herepár alkoholban ugyan sokáig tárolható, de csak a szakképzett nézők juthassanak hozzá. Aki pedig egyszer egy herezacskót vitt el, hogy azt kicsereztetve pipadohány tárolására a zsebében hordja, szintén súlyosan sértette a kegyeletet, hiába állította, hogy az tulajdonképpen egy kengurué volt és ausztráliai turista útján vette. Szakképzett anatómus az ilyet azonnal felismeri, és a kegyeletsértőt előállítani köteles.

Van persze hivatalos, engedélyezett útja is a tetemanyag különleges felhasználásának. Ezt már törvények szabályozzák. Szívet, vesét, májat, tüdőt, hasnyálmirigyet, szaruhártyát, s ahogyan fejlődik az orvostudomány, előbb-utóbb szinte mindent át lehet ültetni, ha időben, még a sejtek felbomlása előtt távolítják el a testből.

A biológusok eddig azt állították, hogy a legfejlettebb szociális lények, a hangyák, az afrikai vadkutyák és maga az ember is abban különbözik az önző, a maga individualitását mindenekfelett megőrző többi állattól, hogy képesek táplálékukat egymással megosztani. Nagy dolog ez is. De ezt a meghatározást sürgősen meg kellene változtatni: a legszociálisabb faj az, amelynek egyedei képesek a saját belső szerveiket is szétosztani társaik között.

Ennél szociálisabb, ha megfeszül is, már nem lehet senki.

Hol is hagytam abba? – Nézett maga elé a Halottember. Ja, igen!

A boncintás, ahogyan az ezzel foglalkozók ezt maguk között nevezni szokták, végén. Szóval a test szétszedése és alapos vizsgálata után a testet, illetve a tetemet szakszóval: rekonstruálni kell. Engem is szépen összeraktak. Ugye nem volna ildomos a hozzátartozóknak egy halom csontot meg véres húst a belsőségekkel együtt egy műanyag zacskóban átnyújtani, hogy no, lehet temetni a kedves elhunytat. Nem, erről szó sincsen, a kegyelet mindenekelőtt. Ha vége az eljárásnak és nem a tudománynak felajánlkozó, vagy hozzátartozók nélkül elhunyt hajléktalan, az önkormányzat által kegyesen az egyetemnek adományozott „grátisz” hulla volt az illető, akiből minden porcika hasznosítása meg van engedve, a tetemet látványilag rekonstruálni kell. Ha nem nagyon szedték szét, még az arcát is helyre lehet némileg hozni, de a legfontosabb, hogy minden darabot, ami nem tűnt el a boncoló asztal lefolyójában, vagy nem rendelték további vizsgálatra, visszapakolnak a testüregbe. A kórboncnok úr is ide vágja be dolga végeztével a gumikesztyűit és a boncmester kicsit elnagyolt, de szakszerű öltésekkel a szétvágott bőrt összevarrja. Szoktak néhány kendőt, rongyot is belecsapni a hasüregbe, hogy a tetem ne vérezze át majd a koporsót. Ebben is kegyeletesen kell eljárni és az olyan ízléstelen tréfák, mint amelyeket a legenda szerint egy debreceni boncmester engedett meg magának, aki előszeretettel vart bele a férfi tetemek hasába elvetélt magzatokat, kerülendők. Elképzelése, amellyel indokolta eljárását, hogy hadd csodálkozzanak majd az antropológusok a férfiak édes terhén, néhány ezer év múlva, amikor a temetőt meglelik és a csontokat kiássák, teljes mértékben nélkülözi a tudományos ismereteket, hiszen az erőszakkal született, idétlen magzatok csontocskái nem maradnak meg olyan sokáig.

Szabály szerint az ilyen, félkilónál kisebb magzatot, valamint amputált kezet, lábat, kiszedett vakbelet, fél tüdőt külön tartályba, „kegyládába” kell helyezni és jeltelen sírba temetni. Mindennek megvan a maga rendje.

Végül – nézett maga elé a Halottember –, néhány szót a jövőről.

A jelenleg elterjedt szokások így vagy úgy visszajuttatják a test anyagait a természet körforgásába. A fényképek, az írások, levelek, apró tárgyak, amelyeket történetünk felépítése során készítettünk, vagy használtunk, szépen, lassan szintén elenyésznek. Keveseknek adatik meg, hogy mint szakszerűen kikészített múmia, pár ezer évig még, testileg legalábbis, itt legyen közöttünk. És ez a múmiakészítés se volt a gyönyörök kertje. Az ember agyát az orrán keresztül kapirgálták ki a fejéből, egyéb romlékony belső szerveit is mind eltávolították, és a szénsavas nátronnal kiszárított hús, meg bőr maradt csak meg a csontokon. Arról nem is beszélve, hogy az ostoba tréfák űzése egyidejű az emberiséggel. Már Hérodotosz leírta, hogy a múmiapreparáló mesterek a csinosabb női tetemekkel közösültek a preparátum elkészítése előtt, legalábbis ez a hír járta akkoriban.

Ám ebben az új világban, ami most alakul, más lehetőségek is lesznek. Idővel, már néhány órával halálunk után megjelenhetünk például az interneten. Ma még csak feküdni lehet ott, de a tudomány gyorsan halad. Aki már most rákattint a „Látható férfi” és a „Látható nő” honlapjaira,* az mindenféle vér, bűz, és egyéb csúfság nélkül szemügyre veheti az emberi test külső és belső szerkezeteit, a belső szervek képét és elhelyezkedését, a csontvázat egészen a legapróbb csontokig, az izmokat, az agyat, a májat, mindent. Amerikában egy harminckilenc éves úr, egy halálraítélt gyilkos, aki azonban megbánta bűneit, felajánlotta testét a tudománynak, és az övé lett az első test, amelynek a legfinomabb belső részleteit is százmilliók nézegethetik. Randa egy kövér ember volt. Nem volt itt semmiféle boncikálás, meg hegedülés. Először is a testről, még meleg állapotában, részletes kompjútertomográffal, valamint mágneses rezonanciás képalkotó műszerrel finom felbontású belső képeket készítettek. Azután a testet egy kád zselatinba fektették, megfagyasztották, majd a fejétől a talpáig pontosan egy milliméteres szeletekre szabdalták. Minden egyes szeletről egy egyesekkel és nullákkal leírt elektronikus fényképet készítettek. A különböző felvételekből azután megfelelően rafinált rekonstrukciós számítógépes programokkal újra össze lehetett őt rakni, és aki akarja, a világhálón megnézheti. Ennek az embereknek a teste most kizárólag számokból áll.

Ahhoz lehet az eljárást hasonlítani, mintha régen megidéztek volna egy elhunytat és az testi valóságában szótlanul megjelent volna néhány percre. De itt nemcsak kívülről lehet látni. Az ügyes programok elővarázsolják a teljes csontvázat, a belső szervek; a szív, a tüdő, a máj pontos elhelyezkedését, a belek kanyargását, az izmokat, mindent.

Nem sokkal ezután egy 59 éves amerikai hölgy tett hasonló ajánlatot, és akkor, már nagyobb gyakorlat birtokában, belőle háromtized milliméteres szeleteket vágtak fejétől a talpáig. Róla tehát még tökéletesebb rekonstrukciót lehet a neten találni. Nemcsak a képek vannak ott, hanem megvan az a lehetőség is, hogy akinek valamilyen új képességű számítógépes programja van, az használhassa a képalkotó masinák meg a szeletekről készített képek eredeti számadatait. Lehet, hogy így egyre tökéletesebben lehet majd e két testet, meg az újabbakat is felidézni. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy idővel olyan programok is lesznek, amelyek nemcsak a fekvő, mozdulatlan test külsejét, belsejét mutatják, hanem arra is képesek lesznek, hogy mozgassák azt. Lássuk, hogy miként működnek az izmok, hogyan halad a baktériumtenyészet a belekben, bizonyára üríteni is fog. Szarik a netre a halott, mondják majd. De legfőképpen integetnek és mosolyognak ránk, hogy ugye, mi már itt vagyunk, és láthatod, hogy jól. Ha már eleged volt a realitásból, gyere te is ebbe a virtuális világba, itt a test már felszabadult. Még egy kis igyekezet és beszélni, sőt, egyszer talán még gondolkozni is fog. Lehet majd vele tanácskozni, vitatkozni, véleményét kérni.

Kedves hozzátartozóink majd egy képernyőről kérdezik, hogy mi van a kisleánnyal és hogy sikerült-e a tehénke elletése tavasszal.

Ez már a lélek rekonstrukciója lesz.


– Azt is meg lehet majd csinálni, bár sok értelme nem lesz, fejezte be meséjét elgondolkodva a Halottember.

2002

Boncasztal
az Ulrich B. J. (Budapest, VI. Váczi-körút 31. szám, ma Bajcsy-Zsilinszky út) 1914-es katalógusából
Forrás

Csányi Vilmos: A lény és az őrző. Elbeszélések. Budapest: ALIBI Kiadó, 2003. 70–94. p.