Tudomány és technika bűvöletében II.

Robert Musil
Részletek A tulajdonságok nélküli ember-ből
matematika, fizika, biológia, orvoslás, technika

Jó ideje annak, hogy Tandori Dezső, közlési engedélyt kérő levelemre válaszolt:

„Hát csak tessék, tessék (a jelzett részleteket, ill. ami tényleg engem „illet”) átemelintgetni…”

Nagy lelkesedéssel fogtam a munkához, azaz – sorra – kezembe kaptam a vaskos köteteket és elkezdtem szisztematikusan keresgélni. Egy ideig jól haladtam, ennek eredményét korábban már közzé tettem, később egyre nehezebben, még később határozottan ingerülten próbálkoztam az érdekes tartalmú szövegrészek elejének és végének meghatározásával. Nem értettem a dolgot. Musil szövegéhez képest Thomas Mann vaskos művei leányregénynek tűntek. Végül Sükösd Mihály Musil és a regény gyakorlata című utószavának az Esszéregény alcímet viselő fejezete segített helyére tenni a dolgokat:

A tulajdonságok nélküli ember nem a legelső, de máig a legkihívóbb támadás az eseménymondó regény műfajával szemben. Musil úgy gondolta, az egyszer megtörtént, esetleges eseményeknél többet mond az események gondolati értelmezése. Módszere a túlzásig következetes: a regényben az eseményeknél sokszorosan több az események kommentálása. Az értelmezés mindig az eseményekből indít, de sokszor messzire kanyarodik az éppen soros eseménytől. Részint a szereplők párbeszédeiben, részint a szereplők (leginkább a főszereplő) monológjaiban, részint a regényíró kommentárjaiban.

Mindebből következik, hogy a XX. századi prózairodalomban alighanem Musil és A tulajdonságok nélküli ember mozdította el legvégletesebben a regényt az esszé felé. Elszántabban, mint akár A varázshegyet és a Doktor Faustust író Thomas Mann. Mann regényeiben az esszébetétek nemcsak a megismerés stációit jelentik, a regényolvasó tudatos elgondolkoztatását, de az önfeledt–ironikus felsőfokú ismeretterjesztést is. A szerző sokat tudott, mert sokat megtanult a különféle szaktudományokból, s nagy pedagógushoz illően semmit sem kívánt veszni hagyni. Enciklopédikus ismereteit A varázshegy világnézeti vitáiban terjesztette, etnológiai és vallásfilozófiai tudását a Józsefben, a zenetudományi képzettségét a Doktor Faustusban adta tovább, még a könnyed Egy szélhámos vallomásai is temérdek ismeretet közöl, Kuckuck professzor például a csillagászatról és az őslénytanról értekezik (hosszan) az őt bámuló Félix Krullnak.

Musil monomániásabb alkat, hogysem ilyen népnevelői feladatra – ironikusan, iróniátlanul – vállalkozzék. Egyedüli, megszállott célja, hogy regényével, regénye esszéizálásával a kortársi gondolkodásmódok elévülését bizonyítsa be, s helyükre egy elképzelt jövőfilozófiát teremtsen.

Minek az elmúlását ítélte bizonyosnak? A jelenben uralkodó összes hagyományokét. A tulajdonságok nélküli ember minden ideológikumot elutasít, ami Kákániában adva van: a felvilágosult abszolutizmus hatásképtelen utójátékát, a parlamentáris demokráciát, a többségi és kisebbségi nacionalizmusokat (érzékenyen megkülönböztetve, hogy melyik nacionalizmus mikor és hol volt történelmileg szükségszerű.)

A tulajdonságok nélküli ember elsődlegesen nem társadalmi regény, nem lélektani regény, hanem az emberi létezés alapproblémáit faggató ontológiai és ismeretelméleti regény.

III. 848–49. p.

Ekkor újra erőre kaptam, melynek eredményeképpen egy újabb csokor idézetet tehetek közkinccsé.

A szerkesztő

szóelválasztás

Abban az életkorban, amikor még fontosnak tartjuk a fodrász- és szabóügyeket, és kedvtelve pillantgatunk a tükörbe, gyakran elképzeljük azt a helyet is, ahol életünket szívesen leélnénk; olyan helyet legalábbis, ahol szép, stílusos életvitelre nyílhat lehetőség, még ha érezzük is, hogy mi magunk nem időznénk ott a legnagyobb örömmel. Efféle társadalmi kényszerképzet már jó ideje az a szuperamerikai-forma város, ahol stopperórával kezükben sietnek-nyugosznak mindenek. Ég és föld egyetlen hangyaboly, forgalmi utak szelik át különböző szintjeit. Magasvasutak, földi vasutak, földalatti vasutak, csőpostázott emberszállítmányok, gépkocsisorok száguldanak vízszintes irányban, és gyorsfelvonók pumpálják a tömeget függőleges irányban, egyik forgalmi szintről a másikra; a közlekedési csomóponton mozgó szerkezetből ugrunk mozgó szerkezetbe, ritmusuk két tovamennydörgő sebesség közé szinkópát, szünetet, húsz másodpercnyi szakadékot ékel, s egy másodpercnyi gondolkodási időt sem hagyva beszív és elragad, mi pedig e ritmus mindenhatóságának intervallumaiban váltunk egymással pár sietős szót. Kérdések, feleletek gépalkatrészként illeszkednek, mindenki pontosan meghatározott feladatokat végez csupán, a foglalkozási ágak meghatározott helyeken összpontosulnak, futtában eszünk, a szórakozási lehetőségek más városrészben koncentrálódnak, s megint másutt állnak a toronyépületek, ahol feleség, család, gramofon és lélek vár ránk. Megfeszülés és elernyedés, tevékenység és szerelem: alapos laboratóriumi kísérletek tapasztalatai szerint adagolva, időben pontosan elkülönül egymástól. Ha e tevékenységek valamelyike során nehézségbe ütközünk, egyszerűen odébbállunk; mert találhatunk helyette másvalamit vagy megfelelőbb utat is olykor, és esetleg éppen másvalaki lel rá az általunk elhagyott útra; nincs ebben semmi rossz, hiszen mi pocsékolhatná jobban a közös erőt, mint afféle nagyralátó elképzelések, miszerint az ember arra hivatott, hogy ne tágítson valamely személyes céljától? Egy ilyen, erőkkel gazdagon erezett közösségben minden út jó célhoz vezet, ha nem habozunk, nem töprengünk sokat. A célok rövidtávúak; de az élet is rövid, és így a beteljesülés maximumához jutunk épp; mi más kellene az ember boldogságához, valóban; hiszen amit elérünk, lelkünket formázza, amire viszont beteljesületlen áhítozunk csupán, eltorzítja; a boldogság szempontjából nem sokat számít, hogy mit akarunk, az számít egyes-egyedül, mit érünk el. Meg a zoológia is arra tanít, hogy redukált egyedek összességéből szépen kikerekedhet még valami zseniális egész.

Korántsem biztos, hogy mindez valóban elkövetkezik; ám ezek az elképzelések beletartoznak az úti ábrándok világába, amelyekben a mindnyájunkat magával ragadó szüntelen mozgás érzése fejeződik ki. Felszínes, nyugtalan álmok ezek.

Első könyv I. rész. 8. Kákánia. 38–39. p.; technika, modern városszerkezet, közlekedés

Mármost Ulrichot illetően még azt is el kell mondanunk, hogy ebben a kérdésben jó néhány évvel megelőzte korát. Mert éppen ilyen módon űzte a tudományt: ahogy a rekordokat űzik, még egy győzelmet, még egy centimétert, még egy kilót halmozva az addigiakra. Szelleme élesnek és erősnek kellett hogy bizonyuljon, az erősek munkaszellemében. Várakozás, harci játék, jövőnkre tartott meghatározatlan nagyúri igény ez, ahogy így gyönyörködünk szellemünk erejében. Mert Ulrich sem tudta pontosan, mi végre is ez a nagy erő: az eredmény lehet minden és semmi, birtokosa válhat világmegváltóvá csakúgy, mint bűnözővé. Mert általánosságban is ilyen körülbelül az a lelki mechanizmus, amelynek létezése a gépek és felfedezések világának mindig megbízható hátországa. Ulrich előkészületnek, edzésnek és a szó sportszerű értelmében is tréningnek tekintette a tudományt. És ha kiderült, hogy ez a gondolkodás túlságosan száraz, éles, szűk, kitekintés nélküli, hát azt ugyanúgy el kellett fogadni, mint a test és az akarat nagy teljesítményei közepette a nélkülözés és a belefeszülés arcunkra kiülő torz vonásait. Éveken át volt szerelmes Ulrich a szellemi aszkézisbe. Gyűlölte mindazokat, akik nem képesek. – Nietzsche szavával élve – „éheztetni lelküket az igazságért”; a visszafordulókat, a csüggetegeket, a puhányokat, akik lelkűket a lélekről fecsegve vigasztalgatják, és mert az értelem kenyér helyett, úgymond, csak köveket ad asztalukra, vallásos, filozófiai és költött érzületekkel táplálják magukat, akárha tejben puhított zsemledarabokkal. Úgy vélte, századunkban felfedező útra űzetett minden, ami emberi: a büszkeség megköveteli, hogy a haszontalan kérdésekkel a „még nem”-et szegezzük szembe; életünket ideiglenes alapelvekre kell építenünk, abban a tudatban, hogy van cél, amelyet a később jövők igenis elérnek. Az az igazság, hogy a tudomány kialakította a kemény, józan szellemi erő fogalmát, amely az emberi nem régi metafizikai és erkölcsi képzeteit egyszerűen elviselhetetlenné teszi, még ha csak azt a reményt állíthatja is a helyükre, hogy eljön majd egy távoli nap, amelyen új szellemi hódítók nemzetsége száll le a lélek termékeny völgyeibe.

Mindez azonban csak addig szép és nemes így, amíg nem kényszerülünk pillantásunkat látnoki messzeségekből a közeli jelenre szegezni, és olyasmiket olvasni, hogy közben már egy versenyló is zseniális lett. Másnap reggel Ulrich bal lábbal kelt fel, és jobb lábával eléggé bizonytalanul kotorászott házipapucsa után. Más városban, más utcában történt ez, nem ott, ahol most lakott; de alig pár héttel ezelőtt csupán. Ablaka alatt a barnán fénylő aszfalton robogtak már az autók; a reggel tiszta levegője telítődni kezdett a nappal savanykás szagával, és Ulrich egyszerre kimondhatatlanul értelmetlennek érezte, hogy a függönyökön beszüremlő tejszínű fényben elkezdje szokás szerint előre-hátra hajlítgatni, hasizmaival a földről felemelni, újra visszaengedni a testét, végül megsorozni a bokszlabdát, ahogy ezt ugyanezen az órán, hivatalba indulás előtt, oly sokan mások is teszik. Napi egy óra: tudatosan töltött életűnk tizenketted része, és íme, elég, hogy az edzett testet párducnak tartsa meg, minden kalandra kész ragadozónak; de lám, értelmetlen várakozás oltárán áldozzuk ezt az egy órát is, mert azok a kalandok sose jönnek el, amelyek ilyen előkészületet valóban megérdemelnének. Ugyanez a helyzet a szerelemmel is, amire a legfantasztikusabban felkészülünk; és Ulrich arra is rájött végül, hogy a tudomány terepén sincs másképp, hiszen egyik hegyvonulatot a másik után mássza meg, és ugyan hol a cél? A gondolkodás és az érzések új módjának töredékei kerültek birtokába, de az új – kezdetben oly erősen vonzó – látványa egyre szaporodó részletek között veszett el […]

Első könyv I. rész. 13. Egy zseniális versenyló megérlel egy felismerést: miért ne lenne az ember – tulajdonságok nélküli ember. 59–60. p.; tudomány művelése, tudományos megismerés

Walter újra gátlásos lett, keresgélt, ingadozott. Majd hirtelen kirobbant belőle: – Tulajdonságok nélküli ember ő!

– Hát az meg micsoda? – kérdezte Clarisse nevetgélve. – Semmi. Épp az, hogy semmi!

De Clarisse-t kíváncsivá tette már a kifejezés.

– Milliószám hemzsegnek manapság az ilyenek – jelentette ki Walter. – Ezt az emberfajtát tenyésztette ki a jelen! – A váratlan meglelt szó neki magának is tetszett; mintha versbe fogott volna, hajtotta előre a szó, előre, az értelem elébe. – Nézz csak rá! Minek gondolnád, ha látod? Olyan talán, mint egy orvos; egy kereskedő, vagy festő vagy egy diplomata?

– De hát nem is az – jegyezte meg Clarisse józanul. Egyik sem.

– Nos, akkor talán olyan, mint egy matematikus?!

– Ezt viszont nem tudom; fogalmam sincs, milyennek kell lennie egy matematikusnak!

– Nem is tudod, milyen igazat mondtál most! Egy matematikus külseje semmilyen; úgy értem, olyan általánosan intelligens, hogy semmiféle meghatározott tartalom nincs mögötte! A római katolikus papok kivételével manapság senkinek a külseje nem olyan már, amilyennek lennie kellene, mert a fejünket még személytelenebbül használjuk, mint a kezünket; de a matematika, az mindennek a teteje, az már ma olyan keveset tud magáról, mint az eljövendő kor embere, ha hús és kenyér helyett erőpirulákon él majd, és nem tud mezőkről, borjúpalántákról és tyúkokról! – Clarisse közben feltálalta az egyszerű vacsorát […]

Első könyv I. rész. 17. Így hat egy tulajdonságok nélküli ember a tulajdonságok emberére. 85. p.; matematika, matematikus

Clarisse nevetgélt. – Én meg elmeséltem neki erre, hogy te naphosszat horgászol, ha ráérsz, ott heverészel a vízparton.

– No és? Szeretném tudni, képes lenne-e ő erre akár tíz percig is? Pedig az emberek – jelentette ki Walter rendíthetetlenül – tízezer éve művelnek ilyesmit, bámulják az eget, érzik a föld melegét, és mindezt éppúgy nem jutna eszükbe elemeire bontani, mint az édes jó anyjukat!

Clarisse megint felnevetett. – Ő azt mondja, mindez az idők során sokkal bonyolultabb lett. Ahogy a víz színén úszunk, úgy úszunk a tűz tengerében, az elektromosság viharában, a mágnesesség egében, a hő mocsarában, és így tovább. Csak nem érezzük. Végül pedig csupán képletek maradnak. És hogy ezek emberileg mit jelentenek, azt nem lehet pontosan kifejeznünk; az az Egész. Már elfelejtettem, mit tanítottak a líceumban; de valahogy az is ezt igazolja. És ő… ő azt mondta még, ha valaki manapság testvérként óhajtja üdvözölni a madarakat – mondjuk, Szent Ferenc, vagy akár te –, hát nem szabad csak a dolog kellemes végét fognia. Hanem készen kell állnia arra is, hogy megjárja a kohó torkát, villamosvezetékből a földbe pattanjon, tisztítóberendezés a csatornába fröccsentse.

– Igen, igen! – szakította félbe a beszámolót Walter. – A négy elemből előbb egypár tucat lesz, és végül már csak viszonyokon úszkálunk, folyamatokon, folyamatok és képletek szennyvizén, olyasvalamin, amiről azt se tudjuk, dolog-e, folyamat-e, eszmekísértet vagy az ég szent szerelme! Akkor azután nincs különbség az égi nap és a gyufafej között sem, nincs különbség az emésztőcsatorna egyik meg a másik vége, a száj meg a bélszáj között. Egyetlen dolognak száz oldala van, minden oldalnak száz vonatkozása, és mindegyikhez más érzések kapcsolódnak. Íme, az emberi agy szerencsésen felosztotta a dolgokat; de a dolgok megosztották az emberi szívet! – Felugrott; megállt azonban az asztal mögött. – Clarisse! – mondta. – Veszélyt jelent ő terád! Figyelj rám, Clarisse, manapság az emberek mindennél jobban rászorulnak az egyszerűségre, a földközelségre, az egészségre és – igen, efelől semmi kétség, mondhatsz, amit akarsz, egy gyerekre is, mert a gyerek köt minket biztos szálakkal a földhöz. Amit Ulo mesélt neked, csupa embertelen dolog az. Biztosíthatlak, nekem van hozzá bátorságom, hogy amikor hazajövök, egyszerűen kávézgassak veled, hallgassam a madarakat, sétáljak egy kicsit, pár szót váltsak a szomszédokkal, és hagyjam, érjen véget szépen, békésen a nap: ez az emberhez méltó élet!

Első könyv I. rész. 17. Így hat egy tulajdonságok nélküli ember a tulajdonságok emberére. 88. p.; a természet megismerése, osztályozás, természetrajz, modellezés

E társas összejövetelek arról voltak híresek, hogy bizonyos nagy napokon olyan emberekkel lehetett ott találkozni, akikkel lehetetlen a közemberi szóváltás, mert valamely szakterületen túlságosan híresek ahhoz, hogysem csak úgy a legfrissebb napi újdonságokról beszélgethessünk velük; miközben pedig ama tudományágazat nevét, melyen világhírük koszorúlombja ringott, sokszor addig soha az életben nem hallhattuk. Megfordultak ott kencinisták és kanizisták, előadódhatott, hogy egy Bo-grammatikus találkozott egy partigakutatóval, tokontológus a kvantumteoretikussal, nem is szólva a művészet és az irodalom új irányzatainak képviselőiről, akik évente változtatták címkéiket, mindazonáltal – korlátozott számban – ott nyüzsöghettek beérkezett pályatársaik árnyékában. A társas érintkezés formái lehetővé tették minden és mindenek összevegyülését; Diotima csak az ifjú szellemeket különítette el többnyire (egyenként hívta meg őket), és a rendkívüli vendégeket részesítette külön figyelmességben (de ha kiemelte is fontosságukat, ő maga személytelen keret maradt csupán). Diotima házát azonban a hasonló szalonok sorából – ha szabad így mondanunk – elsősorban a laikus-közeg emelte ki; a gyakorlatilag alkalmazott eszmék azon eleme, amely – Diotimával szólva – egykoron a vallástudományok magva körül tömörült, hívő alkotók-tevékenykedők népeként, tulajdonképpen mint világi testvérek és nővérek közössége, röviden: a tett-elem; manapság pedig, amikor is a vallástudományokat háttérbe szorította a közgazdaságtan és a fizika, és a szellem meghívandó földi helytartóinak Diotima által összeállított listája lassanként már a British Royal Society által kiadott Catalogue of Scientific Papersre kezdett emlékeztetni, e világi fivéreket és nővéreket természetszerűleg bankigazgatók, technikai szaktekintélyek, politikusok, minisztériumi tanácsosok helyettesítették, valamint a magas és a hozzá legközvetlenebbül kapcsolódó társaság hölgyei-urai. Diotima különösen a hölgyek jelenlétét viselte a szívén, szó szerint is inkább az „úrhölgyek”-ét és nem a „kultúrhölgyek”-ét. „Az életre napjainkban amúgy is annyi tudás terhe rakódik – szokta mondani –, hogyan nélkülözhetnénk hát az »osztatlan asszony«-t.” Szentül hitte, hogy csak az osztatlan asszonyban él a sorsnak az a hatalma, amely az intellektuális férfit a lét erőivel körülfonva éltetheti; az ilyesmi pedig, vélte Diotima, az említett férfilények megváltásához nyilvánvalóan elengedhetetlen.

Első könyv II. rész. 24. Birtoklás és műveltség; Diotima barátsága Leinsdorf gróffal; hivatal, mely híres vendégeket a lélekkel egyesít. 136–37. p.; különféle humán és reál tudományok

Ulrich eközben otthon ült az íróasztalánál, és dolgozott. Elővette megint a hetekkel ezelőtt, visszavonulásakor sutba dobott, félbehagyott anyagot; korántsem akart vizsgálódásainak a végére járni, épp csak élvezetet okozott számára, hogy még mindig menne a dolog. Szép idő volt, és mégis, az utóbbi napokban alig hagyta el a házat, még a kertben sem sétált; behúzta a függönyöket, és tompított fény mellett dolgozott, mint egy akrobata, aki a félhomályos cirkuszporondon veszedelmes új ugrásokat mutat be szakértők szűk körének. Csaknem búskomorsággal töltötte el a gondolkodásnak ez a pontossága, biztonsága és ereje, melynek sehol másutt az életben nem találni párját.

Majd eltolta magától a képletekkel és jelekkel telefirkált papírt; utoljára éppen a víz egyik állapotegyenletét írta fel, fizikai példának az általa leírt matematikai eljárás alkalmazásához; gondolatai azonban már jó ideje másutt jártak.

„Nem meséltem Clarisse-nak valamit a vízről?” – kérdezte magában, de sehogyan sem emlékezett a dologra. Ám ez nem is nagyon érdekelte, gondolatai hanyagul csapongtak.

A szépirodalom, sajnos, semmit sem ábrázolhat olyan nehezen, mint a gondolkodó embert. Egy nagy felfedező egy alkalommal, amikor megkérdezték, hogyan csinálja, hogy annyi új dolog jut szüntelen az eszébe, így felelt: „Szüntelen ilyesmiken gondolkodom.” És csakugyan, elmondhatjuk, hogy a legváratlanabb ötletek úgy születnek meg, hogy várjuk őket. Nem kis mértékben a jellem, az állhatatos hajlamok, a kitartó becsvágy és a szüntelen foglalatoskodás sikerét jelentik. Milyen unalmas is lehet az ilyen állhatatosság! Másrészt viszont a szellemi feladatok megoldása nem sokban különbözik attól, amikor egy kutya, bottal a foga között, át akar haladni egy keskeny ajtón, addig forgatja a fejét jobbra-balra, míg a bot átcsúszik, és hasonlóan járunk el mi magunk is, azzal a különbséggel csupán, hogy nem vaktában próbálkozunk, hanem tapasztalataink alapján tudjuk már körülbelül, hogy s mint megy a dolog. És ha az okos fő jócskán több ügyességet és tapasztalatot érvényesít is e forgolódásban, mint a buta, az átcsusszanás az ő számára sem különben meglepetésként következik be; egyszerre csak kész az eredmény, és félreismerhetetlenül ott van bennünk az az enyhe megdöbbenés, mintha a gondolatok maguk hozták volna létre önmagukat, szerzőjükre nem is várva. Ezt a megdöbbenést nevezik manapság sokan intuíciónak, miután hajdan inspirációnak is hívták, és úgy vélik, valami személy feletti elemet kell látniok benne; holott csak személytelent kellene, jelesül a fejünkben összefutó dolgok affinitását és egymáshoz tartozását.

Minél különb a fej, annál kevesebb mutatkozik a dolog során belőle magából. Ezért a gondolkodás, amíg végeredményhez nem ér, tulajdonképpen nyomorúságos állapot, mintha valamennyi agytekervényünk kólikája lenne; ha pedig elkészült az eredménnyel, leveti a gondolatformát, amelyben átéltük, és már a gondolt dolog formáját ölti, ami, sajnos, személytelen, hiszen a gondolat kifelé fordul, készen arra, hogy közöljön valamit a világgal. Mondhatnánk tehát, ha valaki gondolkozik, nem lehet fülöncsípni a személyes és a személytelen elem közötti pillanatot, és nyilván ez az oka annak is, hogy a gondolkodás olyannyira zavarba hozza az írókat; amiért azután lemondanak róla inkább.

A tulajdonságok nélküli ember azonban gondolkozott. Vonjuk le belőle a következtetést: hogy tudniillik ez, legalábbis részben, nem személyes ügy lehetett. No de hát akkor mi? Ki-be járó világ; a világ mindenféle oldalai, melyek összeállnak egy főben. Semmi különös nem jutott pedig az eszébe; miután a vízzel mint példával való foglalatosságát befejezte, semmi más nem jutott már az eszébe, mint hogy a víz, mint létező, háromszor annyi, mint a szárazföld, még ha csak azt a mennyiségét vesszük is tekintetbe, amit a mindenki által víznek elismert folyók, tengerek, tavak, források kiadnak. Sokáig azt hitték a vízről, hogy a levegővel rokon. A nagy Newton is azt hitte; más gondolatainak java része pedig mégis akárha ma született volna. A görögök véleménye szerint a világ meg az élet a vízből ered. Isten volt a víz: Okeánosz. Később sellőket találtak ki, tündéreket, hableányokat, nimfákat. Templomok, orákulumok kerültek a víz partjaira. De a hildesheimi, paderborni, brémai dómot is forrás fölé építették, és lám, ezek a dómok ma is állnak! És nem vízzel keresztelünk-e még ma is? És nem járkálnak-e közöttünk vízbarátok, a természetes gyógymód apostolai, akiknek a lelke olyan egyedülállóan, kriptaszerűen egészséges? Íme, volt hát a világban egy hely, amely akár valamiféle elmosódott pont vagy letaposott fű, olyan. És a tulajdonságok nélküli ember tudatában ott élt természetesen az újkori tudás is, ha gondolt rá, ha nem. És a víz, ugye, színtelen, csak vastag rétegekben kékes, szagtalan, íztelen folyadék, amit annyiszor elmondtunk róla az iskolában, hogy sose feledjük el, jóllehet fiziológiailag baktériumok, növényi anyagok is népesítik, levegő, vas, kénsavas és hidrogénkarbonátos mész van benne, és e minden folyadékok ősképe fizikálisan, végül is, korántsem olyan kizárólagosan folyadék, hanem szilárd test, folyadék vagy gáz, mikor hogy. Legvégül pedig az egész feloldódik egymással valamiképpen összefüggő képletek rendszerében, és alig pár tucat ember akad a széles világon, aki akár egy olyan egyszerű dologról is, mint a víz, ugyanazt gondolja; a többiek mind olyan nyelveken beszélnek róla, amelyek valahol napjaink és egypár évezreddel ezelőtti idő között honosak. Azt kell mondani tehát, hogy ha valaki csak egy kicsit is elgondolkozik, bizonyos értelemben igen rendetlen társaságban találja magát!

És Ulrich most már arra is emlékezett, hogy mindezt valóban elmesélte Clarisse-nak; és Clarisse olyan műveletlen volt, mint egy kis állat, de eltekintve a sok babonaságtól, amelyből lénye állt, homályosan valamiféle egységet érezhetett vele az ember. Mintha meleg tű szúrta volna meg.

Ulrich bosszankodott.

A gondolatoknak az a közismert, az orvosok által felfedezett tulajdonsága, hogy képesek mélyben burjánzó, betegesen összegubancolódott, az Én tompult részein keletkező viszálykodások feloldására és szétszórására, valószínűleg nem egyébre épül, mint szociális és külvilági, a teremtményt más emberekkel és dolgokkal összekötő jellegükre; sajnos azonban mintha ugyanaz adná gyógyító erejüket, ami személyes élményszerűségüket csökkenti. Említsünk csak úgy mellesleg egy szőrszálat valamely orron, és megjegyzésünk esetleg nyomatékosabb lesz, mint a legjelentősebb gondolat; tettek, érzések és érzetek ismétlődése azt a benyomást kelti, mintha jelen lettünk volna egy folyamatnál, egy többé-kevésbé nagy jelentőségű, személyes fontosságú eseménynél, legyenek mégoly hétköznapiak és személytelenek is akár ezek az ismétlődő mozzanatok.

„Ostobaság – gondolta Ulrich –, de így van.” Felötlött benne az az ostobán mély, izgató, közvetlenül az Ént érintő benyomás, mely akkor támad, ha bőrünket megszagoljuk. Felállt, félrehúzta ablakán a függönyt.

A fák kérge nyirkos volt még a reggeltől. Odakint az utcát ibolyakék benzinpára borította. Besütött a nap, és élénken nyüzsögtek az emberek. Aszfaltkikelet volt ez, évszaka-nincs tavaszi nap az őszben, afféle városi varázs.

Első könyv II. rész. 28. Mely fejezetet nyugodtan átugorhatja, aki nem sokra becsüli a gondolatokkal való bíbelődést. 153–157. p.; tudományos kutatás, alkotás, alkalmazott matematika, fizika, víz, állapotegyenlet

Sétálni mentek hármasban, és Ulrichra az a feladat várt, hogy a sivatagosan széthullt természet ölén Arnheim írásait ismertesse barátnéjának. Szó volt azokban mindenről: algebrai sorokról és benzolgyűrűkről, a materialista és az univerzalisztikus történelemfelfogásról, hídtartókról, a zene fejlődéséről, a gépkocsi szelleméről, a Hata 606-ról, a relativitáselméletről, a Bohr-féle atommodellről, az autogénhegesztésről, a Himalája növényzetéről, a pszichoanalízisről, az individuálpszichológiáról, a kísérleti pszichológiáról, az élettani pszichológiáról, a szociálpszichológiáról és minden egyéb vívmányról, melyek a tőlük roskadozó kor számára lehetetlenné teszik, hogy jó, egész és egységes embereket produkáljon. Mindez azonban igen megnyugtató módon sorakozott Arnheim írásaiban; a szerző ugyanis leszögezte, hogy amit nem értünk, nem egyéb, mint terméketlen értelmi erők túlburjánzása, míg az Igazi mindig az, ami egyszerű, az emberi méltóság és az emberen túli igazságok iránti érzék, mely utóbbi bárkiben ott lakozhat, aki egyszerűen csak él, és szövetségben van a csillagokkal. – Sokan állítanak manapság efféléket – kommentálta a dolgot Ulrich –, Arnheimnak azonban hisznek is, mert őt nagy, gazdag embernek képzelhetik, aki bizonyára mindent jól ismer, amiről beszél, járt a Himaláján, gépkocsitulajdonos, és annyi benzolgyűrűt hord, amennyit csak akar!

Clarisse azt tudakolta, hogy fest egy ilyen benzolgyűrű; volt valami halvány elképzelése, a karneolgyűrűből kiindulva.

– Ennek ellenére nagyon bájos vagy, Clarisse! – szögezte le Ulrich.

– Hála istennek, nem kell azért minden vegytani marhaságot megértenie! – védelmezte Walter; utána azonban Arnheim írásait védelmezte máris, melyeket olvasott. Nem állítaná korántsem, hogy Arnheim az elképzelhető legjobbat adja, de még mindig ő a legjobb, akit a jelenkor produkált; ez új szellem! Kifogásolhatatlan tudomány ugyan, mégis túllendül a tudományosságon! Így telt a séta ideje. Befejezték pedig mindhárman lucskos lábbal és izgatott aggyal, mintha a fák téli napfényben csillogó vékony, csupasz ágbogai szilánkokként akadtak volna a recehártyájukba; és azzal, hogy meleg kávéra vágytak, és az emberi elveszettség érzése töltötte el őket.

Cipőjükről hólé párolgott, Clarisse örült, hogy piszkot hordtak be a szobába, Walter pedig egész idő alatt pittyesztette nőiesen erőteljes száját, mert civódást keresett. Ulrich a párhuzam-akcióról beszélt. Arnheimot illetően újabb vita támadt.

– Elmondom neked, mi a kifogásom ellene – ismételte Ulrich. – Manapság a tudományos ember teljességgel elkerülhetetlen jelenség; nem akarhatunk nem tudni! És sosem volt még olyan hatalmas különbség a szakember és a laikus tapasztalatai között, mint épp a mi korunkban. Egy masszőr vagy egy zongorista tudását azonnal lemérheti bárki; és lovakat sem küldenek előkészítetlenül a versenypályákra. Csak az emberi lét kérdéseiben hiszi magát döntésre hivatottnak mindenki, és egy régi előítélet szerint emberként születünk s halunk meg! Ha azonban tudom, hogy a nők ötezer évvel ezelőtt szó szerint ugyanazokat a leveleket írták a szeretőjüknek, mint a maiak, akkor nem tudok ilyen levelet olvasni anélkül, hogy meg ne kérdezzem magamtól, nem kellene-e végre másképp lennie a dolognak!

Clarisse nem titkolta készséges egyetértését. Walter viszont úgy mosolygott, mint egy fakír, akinek a szempillája se rezdül, ha kalaptűvel átszúrják az arcát.

Első könyv II. rész. 54. Ulrich Walterral és Clarisse-szal beszélgetvén reakciósnak mutatkozik. 300–01. p.; tudományos kutatás, matematika, fizika, kémia, technológia, pszichológia, filozófia

– A sebészek kétségkívül hiszik, hogy a sebészet előrelépett Billroth napjai óta; azt állítják csupán, hogy az orvostudomány többi része és a természetkutatás egésze, úgy, ahogy van, alig használ a sebészetnek. Sőt, ha főméltóságod megengedi, odáig mennék, hogy a teológusoknak is meggyőződése, miszerint a teológia napjainkban valahogy előbbre tart, mint Krisztus idején…

Theodor Billroth
(1829–1894)
világhírű bécsi sebészprofesszor

Leinsdorf gróf óvatos védekező mozdulatra emelte a kezét. – Tehát, elnézést kérek, ha helytelen kijelentésre ragadtattam magam, nem is lett volna szükséges, valóban; mert amit mondani szeretnék, láthatóan egészen általános síkon mozog. A sebészek, mondottam, azt állítják, hogy a természettudomány nem váltja be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket. Ha viszont egy természettudóssal beszélünk a jelenről, halljuk máris a panaszt: hogy ő bizony hiába szeretné általánosságban egy kicsit magasabbra emelhetni tekintetét, a színházban unatkoznia kell, szórakoztató és ösztönzően izgalmas regényeket hasztalan keres. Az írók pedig azt állítják: nincs hit. Ha viszont, hogy a teológusokat most kihagyjam, egy festő véleményét kérjük, biztosak lehetünk benne, elpanaszolja, hogy a festők nem képesek lényük legjavát adni egy olyan korban, amelynek irodalma és filozófiája ennyire nyomorúságos. A sorrend, ahogy egymást okolják mindenek, természetesen változó, mégis, mindannyiszor a Fekete Péterre emlékeztet a dolog, ha főméltóságod ismeri ezt a játékot, vagy a Komámasszony, hol az olló?-ra; én pedig nem vagyok képes kideríteni, miféle szabály, miféle törvény munkál e felszín alatt. Félek, azt kell mondanunk: egyedileg és önmagával még mindenki elégedett úgyahogy, általánosságban viszont valamiféle egyetemes oknál fogva senki sem érzi jól magát a bőrében […]

Első könyv II. rész. 58. A párhuzam akció fenntartásokat ébreszt. Az emberiség történetében azonban nincs önkényes visszakozz. 326–27. p.; természettudós, orvoslás, sebészet

Mindaz, amit Moosbruggerről az igazság kedvéért ekképp elmondtunk, egy mondatban is összefoglalható. Moosbrugger ama határesetek egyike volt, amelyeket a jogtudományból és a törvényszéki orvostanból még a laikusok is a csökkent beszámíthatóság példáiként ismerhetnek.

Jellemzi e szerencsétleneket, hogy nemcsak egészségük, de betegségük is csökkent értékű. A természet különös előszeretettel produkálja nyakra-főre az ilyes személyeket; natura non facit saltus, a természet nem ismer ugrást, szereti az átmeneteket, és nagyjából a világot is a gyengeelméjűség és az egészség közötti átmeneti állapotban tartja meg. A jogtudomány azonban ezt a körülményt nem veszi tudomásul. Hanem így szól: non datur tertium sive medium inter dou contradictoria, vagyis: az ember vagy képes törvényellenesen cselekedni, vagy sem, mert e két ellentét között nincs harmadik vagy közvetítő fokozat. E képessége folytán lesz az ember büntethető, e büntethetősége teszi jogi személlyé, és jogi személyként részesülhet a jog személy feletti jótéteményében. Aki ezt nem érti, gondoljon a lovasságra. Ha egy ló, valahányszor lovagolnának rajta, őrültként viselkedik, különös gonddal ápolják, a legpuhább bandázst kapja, a legjobb lovasakat, válogatott, finom abrakot és a legtürelmesebb bánásmódot. Ha ellenben a lovasok valamelyike követ el vétséget, bolháktól hemzsegő kalitkába dugják, nem adnak neki enni, kap azonban vasbilincset. A különbség megokolása: a ló csupán az állati-empirikus világ tagja, míg a dragonyos a logika és az erkölcs birodalmáé. Ebben az értelemben tünteti ki az embert az állattal, és bátran hozzátehetjük, az elmebajossal szemben is az a képesség, hogy szellemi-erkölcsi tulajdonságainak folyományaként képes törvényellenesen cselekedni, bűnt elkövetni; és mert ekképpen a büntethetőség az a tulajdonság, amely az embert erkölcsi lénnyé teszi, érthető, hogy a jogásznak vasszigorral ragaszkodnia kell meglétéhez.

Hozzájárul ehhez, sajnos, hogy a törvényszéki pszichiáterek, akik hivatottak lennének szembeszegülni ezzel, általában sokkal félénkebbek foglalkozásuk gyakorlásában, mint a jogászok; csak olyan személyeket nyilvánítanak valóban betegnek, akiket nem tudnak meggyógyítani, ami szerény túlzás, hiszen a többieket se tudják meggyógyítani. Különbséget tesznek gyógyíthatatlan elmebajok, Isten kegyelméből egy idő múlva maguktól gyógyuló, végül pedig olyan esetek között, amelyeket orvos meggyógyítani nem tud ugyan, a páciens azonban elkerülhetne, feltéve persze, hogy magasabb rendelés érvényesíti idejekorán üdvös hatását s az ezzel járó megfontolásokat. Ez a második és harmadik csoport szállítja azokat a csupán csökkent értékű betegeket, akiket az orvostudomány angyala szárnya alá vesz ugyan, de csak privát betegekként, mert ha a törvényszéken találkozik velük, félénken a jog angyalára bízza őket.

Ilyen eset volt Moosbrugger. Becsületes élete során, melyet iszonyú vérzúgás-tolulás jegyében elkövetett bűnök szakítottak meg, gyakorta csukták bolondokházába, és gyakorta ki is engedték; volt már paralitikus, paranoiás, epilepsziás és mániás-depressziós, míg azután az utolsó tárgyalás alkalmával két különösen lelkiismeretes törvényszéki orvosszakértő újra visszaadta egészségét. A nagy, zsúfolt teremben természetesen az orvosszakértőket is beleértve – egyetlen lélek sem akadt, akinek ne lett volna szent meggyőződése, hogy Moosbrugger valamiképpen beteg; ez a „valamiképpen” azonban nem felelt meg a törvényszabta feltételeknek, s ezért lelkiismeretes elmék nem is fogadhatták el. Mert ha valaki részben beteg, a jogtudósok szerint részben egészséges is; ha viszont részben egészséges az ember, részben beszámítható is egyben; és aki részben beszámítható, egészében is az; mert a beszámíthatóság, mint mondják, az embernek az az állapota, amelyben kellő erővel rendelkezik, hogy függetlenül minden kényszerítő szükségszerűségtől, meghatározott célt fogadjon el cselekvése számára, és az ilyen határozottság nem lehet egyidejűleg birtokunk s hiányunk.

Mindez természetesen nem zárja ki, hogy akadnak személyek, akiknek állapota vagy hajlama megnehezíti az ellenállást bizonyos „erkölcstelen ösztönzések”-kel szemben, amikor is bajos „a jó mellett dönteni”, ahogy a jogászok nevezik a dolgot. Ilyen személy, akiben afféle körülmények, amelyek másokra alig hatnak, már bűncselekmény „elhatározását” váltják ki, ilyen személy volt Moosbrugger is. De először is: szellemi és értelmi képességeit a törvényszék véleménye szerint korántsem érte oly mérvű károsodás, hogy alkalmazásuk esetén a tett ne maradhatott volna ugyanilyen erővel elkövetetlen is, eszerint nem volt semmi oka, hogy a felelősség erkölcsi javától megfosztathassék. Másodszor: a rendezett joggyakorlat azt követeli, hogy minden bűnös cselekmény elnyerje büntetését, amennyiben tudatosan és szándékosan követték el. Harmadszor: a jogászlogika feltételezi, hogy minden elmebetegben kivéve ama szerencsétleneket, akik nyelvet öltögetnek, ha szólnak hozzájuk, vagy „én”-t mondanak, ha Ő Császári és Királyi Felségének nevével kellene felelniök – megtalálható a különbségtevés és az önrendelkezés képességének minimuma legalább, és eszerint csupán az intelligencia és az akaraterő különleges megfeszítésére lenne szükség, és felismerhetnék a tett bűnös jellegét, s ellenállhatnának a bűnöző ösztönökkel szemben. De ennél többet aztán igazán nem várhatunk el ilyen veszélyes elemektől.

A törvényszékek pincék, melyekben az ősök palackba zárt bölcsességét őrzi az emberiség; és ha kinyitjuk e palackokat, sírni volna kedvünk, milyen élvezhetetlen az emberi pontosságra-törekvés legfelsőbb, legkiforrottabb foka, mielőtt tökéletessé válhatna. És mégis: az edzetleneket láthatóan hogy elbódítja! Közismert jelenség, hogy az orvostudomány angyala, hosszabb ideig a jogászok fejtegetéseit hallgatván, gyakran elfelejti saját küldetését. Zörögve összecsapja olyankor a szárnyát, és úgy viselkedik a tárgyalóteremben, mintha a jogtudomány tartalékos angyala lenne.

Első könyv II. rész. 60. Kirándulás a logika és az erkölcs birodalmába. 340–43. p.; orvoslás, pszichiátria, jogtudomány

A pontosság mint emberi tartás pontos tevékenységet és létet is kíván. Megkívánja, hogy tevékenység és lét a maximális igényesség jegyében álljon. Itt azonban bizonyos megkülönböztetést kell tennünk.

Mert valójában nem csupán a fantasztikus pontosság létezik (amely valójában még nem is létezik), hanem akad egy másik is, egy pedáns pontosság, és ez a kettő abban különbözik, hogy a fantasztikus a tényekhez igazodik, míg a pedáns a fantáziaképekhez. Az a pontosság például, amellyel Moosbrugger sajátos szellemét kétezer éves jogi fogalmak rendszerébe illesztették, ama sült bolond pedáns igyekezetéhez hasonlít, aki egy szabadon szárnyaló madarat akarna felszúrni tűvel; ám ez a pontosság cseppet sem törődött a tényekkel, hanem csupán a jog összességének fantasztikus fogalmával. Az a pontosság viszont, amelyet a pszichiáterek a nagy kérdéssel kapcsolatban tanúsított magatartásukkal példáztak, maradéktalanul egzakt volt; mert arra vonatkozóan, hogy Moosbrugger halála ítélhető-e vagy sem, nem mertek egyebet mondani, mint hogy kórképe egyetlen eddig megfigyelt kórképhez sem hasonlít maradéktalanul, átengedték tehát a további döntést a jogászoknak.

Első könyv II. rész. 62. A föld is, azonban Ulrich, hódol az esszéizmus utópiájának. 348. p.; pszichiátria, osztályozás

Ulrichban később, szellemi képességeinek gyarapodtával, mindebből kialakult egy képzet, amelyet immár nem a bizonytalan hipotézis szóval kötött össze, hanem bizonyos okokból az esszé sajátos fogalmával. Körülbelül ahogy egy esszé veszi szemügyre tárgyát, szakaszosan, különböző oldalai felől, anélkül, hogy teljességében megragadná – mert a teljességükben megragadott dolgok egyszeriben elvesztik kiterjedésüket, és fogalommá olvadnak –: ezt a módszert tartotta Ulrich a világ és saját élete leghelyesebb szemlélhetésének s kezelhetésének. Egy-egy cselekvés vagy tulajdonság értéke, sőt, lényegük és természetük is mintha a környező állapotoktól függne, a szolgálandó céloktól, egyszóval a hol ilyen, hol megint egészen más állagú egésztől, amelynek részei, így vélte. Ez egyébként csak egyszerű leírása ama ténynek, hogy egy gyilkosságot bűnnek s hőstettnek egyképp tarthatunk, nemkülönben a szerelem óráját is hihetjük angyalszárnyból hullt tollnak, de liba tollának szintén. Ulrich azonban általánosított. És így a morális jelenségek kivétel nélkül egy bizonyos erőtérben játszódtak le, ennek konstellációjától nyerték értelmüket, s a jót s rosszat úgy tartalmazták, ahogy egy atom a vegyi kapcsolódás-lehetőségeket. Bizonyos értelemben mindegyikük az volt, amivé lett, és amiképpen egyetlen szó is, például a „kemény”, négy egészen különböző mivoltot jelölhet, aszerint, hogy a szerelemhez, a nyerseséghez, a buzgósághoz vagy a szigorúsághoz kapcsoljuk a keménység fogalmát, Ulrich számára a morális történések jelentése más effélék függvény-funkciójának bizonyult. És így az összefüggések végtelen rendszere jött létre, amelyben mutatóba sem akadtak olyan független jelentések, amilyeneket a hétköznapi élet, első durva megközelítésre, a cselekedeteknek és a tulajdonságoknak tulajdonítani szokott; a látszólagos szilárdság itt számos más jelentés áttetsző leplévé változott, a történés valami, talán meg sem történt, de rajta átderengő dolog szimbólumává, az ember pedig mint lehetőségeinek foglalata, a potenciális ember, az emberi létezés megíratlan költeménye kilépett, s megállt a kész-szöveg-emberrel, a valóság-emberrel a karakter emberével szemközt. Ulrich e szemléletmód jegyében tulajdonképpen minden erényre s bűnre képesnek érezte magát; az a körülmény pedig, hogy erényeket és bűnöket a kiegyensúlyozott társadalmi rend általánosságban, ha bevallatlanul is, egyképp terhesnek tart, ugyanazt bizonyította számára, ami a természetben mindenütt történik, hogy tudniillik idővel az erők mindenfajta játéka középértékre és középhelyzetre, kiegyenlítődésre és megmerevedésre törekszik. A köznapi értelemben szemlélt morál Ulrich szemében nem volt egyéb, mint afféle erőrendszer kor szerinti formája, mely rendszert a morállal összevetve óhatatlan etikai erőveszteséget kell elszenvednünk.

Első könyv II. rész. 62. A föld is, azonban Ulrich, hódol az esszéizmus utópiájának. 352–53. p.; matematika, fizika

Míg a széplélek azt akarja, hogy úgy csodálják, mint Goethét és Michelangelót, Napóleont és Luthert, ma már alig akad valaki, aki ama férfi nevét megmondani tudná, ki az emberiséget a narkózisa kimondhatatlan jótéteményében részesítette; senki sem kutat Gauss, Euler vagy Maxwell életében afféle Frau von Stein után; és a legkevesebbeket érdekli, hol született, hol halt meg Lavoisier vagy Cardanus. Ehelyett megtanuljuk, hogyan fejlesztették tovább gondolataikat és felfedezéseiket más, ugyanennyire érdektelen személyek gondolatai és felfedezései, és kizárólag teljesítményeikkel foglalkozunk, amelyek másokban élnek tovább, miután a személy kurta tüze rég kilobbant. Az első pillanatban elcsodálkozunk, ha felfigyelünk rá: milyen élesen különíti el egymástól az emberi magatartás két módozatát ez a különbségtevés; de nyomban jelentkeznek az ellenpéldák is, és akkor minden határok legtermészetesebbikének épp ez tűnik. Vérűnkké vált megszokás biztosít minket: személyiség és munka határa ez, emberi nagyságé és egy dolog nagyságáé, műveltségé és tudásé, humanitásé és természeté. A munka s a szorgoskodó zsenialitás nem gyarapíthatja államférfiak, hősök, szentek, énekesek, sőt még a filmszínészek erkölcsi nagyságát sem, érdemeiket az egek szemében, életűk oszthatatlan tanulságát, mely csak példákban élhet tovább; azt a nagy, irracionális erőt, melynek részese, úgy érzi, a költő is, amíg önszavában hisz, s kitart amellett, hogy, kinek-kinek életkörülményei szerint, a bensőség, a vér, a szív, a nemzet, Európa vagy az emberiség hangja szól belőle. Titokzatos Egész ez, s ő eszközének érzi magát, mit a többiek csupán a megérthetőben kotornak, és ebben a küldetésben hinni kell, mielőtt képe megjelenhet is! Ami pedig erről biztosít bennünket, kétségkívül az igazság hangja, de hát nem tapad-e némi különösség ehhez az igazsághoz? Mert ott, ahol kevésbé a személlyel, inkább a dologgal törődnek, érdekes módon mindig akad új és új személy, aki az ügyet továbbviszi; míg ott, ahol a személyre ügyelnek, bizonyos szint elértével az az érzés támad, hogy nincs többé megfelelő személy, és az igazán nagy dolgok mind múltbeliek immár!

  • anarkózisorvoslás Nehéz is lenne megmondani a feltaláló nevét, hiszen már a régi időkben is alkalmaztak narkózist.

Csupa Egész gyülekezett össze Diotimánál, és ez egyszerre soknak bizonyult. Költészet, gondolkodás mindegyikük számára olyan természetes volt, ahogy a kiskacsa fürdik, mind foglalkozásként űzték, méghozzá jobban, mint másak. De minek? Tevékenységük szép volt, nagy volt, egyszeri volt, de ennyi egyszeriség, akárha temetők, akárha a mulandóság hangulatát-leheletét árasztotta volna, határozott vonalú értelem és cél, eredet és folytatás nélkül. Élmények megszámlálhatatlan emléke, a szellem egymást keresztező lengéseinek miriádjai gyűltek össze e koponyákban, melyek azután szőnyegszövő mester tűiként álltak ki valami szövedékből, mely ott terebélyesedett körülöttük, előttük és mögöttük, varrat nélkül, szélek nélkül, és adott helyen úgy hatottak, mint bizonyos minta, mely másutt hasonképpen ismétlődik, és mégis egy kicsit más. De hát erre való-e az ember; hogy ilyen kis foltot hagyjon az örökkévalón?!

Első könyv II. rész. 71. Őfelsége uralkodásának hetvenéves jubileumát illető vezérhatározat meghozatalára egybehívott bizottmány ülésezni kezd. 422–23. p.; matematika, fizika

Következzék most pár szó egy bizonyos mosolyról, méghozzá férfimosolyról, fölötte az elmaradhatatlan bajusszal, mely egyenesen a bajusz alatti mosolygás férfitevékenységéért termett; ama tudósok mosolygására gondolunk, akik, Diotima meghívásának eleget téve, a híres széplelkeket hallgatták. Bár mosolyogtak, korántsem szabad azt hinnünk, hogy ironikusan megmosolyogtak valamit. Ellenkezőleg, tiszteletadásuk és inkompetenciájuk jele volt ez, amit ugyancsak említettünk korábban. De ez sem téveszthet meg minket. Tudatuk szintjén még csak így lehetett, ám tudatalattijukén, hogy ezt a forgalmas szót használjuk, helyesebben: lényük összállapotában olyan emberek voltak ők, akikben gonoszra való hajlam zúgott, mint üstök feneke alatt a láng.

Ez természetesen paradox megállapításnak látszik, és egy ny. r. egyetemi tanár, ha hallaná, feltehetően azt felelné, ami őt illeti, csak az igazság és a haladás szolgája, egyébről nem tud; ez ugyanis a foglalkozási ideológiája. De minden foglalkozási ideológia szép és nemes, és a vadászoknak sem jut eszébe, hagy az erdő mészárosainak nevezzék magukat, ellenkezőleg, az állatok és a természet vadászathoz értő barátainak szerepében tetszelegnek, amiképpen a kereskedők a tisztességes haszon elvét vallják, és a tolvajok igényt tartanak a kereskedők istenére, nevezetesen az előkelő és népeket összekötő, internacionális Merkúrra. Vagyis nem sokat adhatunk ama elképzelésekre, melyek egy-egy foglalkozási ágról művelőiben kialakulnak.

Ha elfogulatlanul tesszük fel a kérdést: hogyan is nyerte hát a tudomány ezt a jelenlegi alakját – ami pedig magában s magáért véve fontos probléma, hiszen a tudomány igencsak úr felettünk, s még egy analfabéta sem biztosíthatja magát ellenében, megtanulja ő is, hogy s mint éljen együtt számtalan tudós-születésű dologgal –, mindjárt más képet kapunk. Hitelt érdemlő hagyományok szerint a tizenhatodik században, a léleknek ebben az igen mozgalmas korszakában úgy kezdődött az egész, hogy megpróbálták sutba dobni azokat a vallási és filozófiai spekulációkat, amelyek segítségével addig kétezer éven át vizsgálták a természet titkait, s helyettük olyan módszerhez folyamodtak, melyet csakis felületesnek nevezhetünk, megelégedett tudniillik a felszín felderítésével. A nagy Galileo Galilei, akit e tárgyban mindig elsőként említenek, azzal a kérdéssel kezdte a nagytakarítást, hogy: miféle, lényegében rejlő okból irtózik a természet az üres terektől, minek folytán a hulló testet addig engedi térre tért átfúrni s kitölteni, amíg végre szilárd talajt nem ér, és megelégedett végül egy sokkal közönségesebb megállapítással, egyszerűen kimutatta ugyanis, mily sebességgel zuhan az efféle test, milyen utat tesz meg, mennyi idő kell ehhez, s ez idő alatt mely sebességnövekedés következik be. A katolikus egyház súlyos hibát követett el, hogy ezt az embert halállal fenyegetvén, tanainak visszavonására kényszerítette, ahelyett, hogy teketóriázás nélkül kivégezte volna; mert a dolgoknak általa meghonosított s a hasonszelleműekben megfiadzott szemlélete eredményezte azután – történeti mértékkel mérve a legrövidebb időn belül – a vasúti menetrendek, a munkagépek, a fiziológiai pszichológia s a jelen minden romlottságának kigubózását, ami ellen ugyan ki tehetne immár bármit is. Elkövette pedig ezt a hibát az egyház bizonyára épp túl nagy okosságában, lévén Galilei nem csupán a szabadesés törvényének s a föld mozgásának felfedezője, de feltaláló is, aki iránt, ahogy manapság mondanák, komoly érdeklődést tanúsított a nagytőke, meg azután egyébként sem ő volt az egyetlen, akit az akkori új szellem magával ragadott; ellenkezőleg, történeti forrásaink arról tanúskodnak, hogy a lelkét lelkesítő józanság járványszerű hevességgel terjedt széles körben, s hangozzék ám bármi bizarrul mostanában, ha valakit józanságtól lelkesültnek nevezünk, holott mintha épp elegünk lenne a józanságból, akkoriban a metafizika álmának elűzése és a dolgok tárgyszerű, kemény szemlélete minden jel szerint egyenesen lázas-tüzes kijózanodás volt! De ha azt kérdezzük magunktól, mi jutott végül is eszébe az emberiségnek, hogy így megváltozzék, a válasz: nem tett egyebet, mint minden épeszű gyerek, ha túl korán próbálkozik szaladással; letottyant a földre, érintvén felszínét bizonyos megbízható, de kevéssé nemes testrészével, mondjuk ki: azzal épp, amelyiken ülni szokás. Mert az érdekesség e dologban az, hogy a föld oly roppant érzékenynek s fogékonynak bizonyult, s azóta olyan bőséggel ontja magából a felfedezéseket, kellemetességeket és ismereteket, hogy ez már csodával határos.

Ezen előtörténet ismeretében nem lenne egészen jogtalan az a megállapítás, miszerint jelenleg az Antikrisztus csodáinak kellős közepén leledzünk; hiszen az érintkezés mikéntjére felhozott hasonlatunk nem csupán a megbízhatóság jegyében értelmezhető, hanem ugyanilyen joggal a tisztességtelenség és a büntetendőség irányában is. És valóban, míg szellemi embereknek is kedvűk nem támadt a tények világához, ez utóbbinak kizárólag harcosok, vadászok és kereskedők, tehát éppenséggel a fondorlatos és erőszaktévő jellemek voltak birtokosai A létért folytatott harcban nincs gondolkodói szentimentalizmus; csak az az óhaj, hogy az ellenfelet a legrövidebb s -ténylegesebb úton-módon elintézzük; ebben mindenki pozitivista És ugyanígy nem lenne erény az üzleti életben sem, ha képzelődnénk csupán, ahelyett, hogy biztosra mennénk, ahol is végső soron a nyereség nem egyéb, mint a másik fél pszichológiai és körülményekből fakadó földhözszögezése. Másrész viszont, ha szemügyre vesszük, miféle tulajdonságok vezetnek a felfedezésekhez, látni fogjuk, effélék: minden hagyományos kímélet s gátlás levetkezése; bátorság; vállalkozó- és pusztító kedv, egyenlő arányban; morális megfontolások kirekesztése türelmes alkudozás a legparányibb előnyért; makacs várakozás a célhoz vezető úton, ha nincs más út, valamint a számok és mértékek tisztelete, amely minden bizonytalansággal szembe legalkalmasabban fejezi ki a bizalmatlanságot – más szóval éppen a régi vadász-, katona- és kereskedőbűnök, csak szellemiekbe plántálva s erényekként értelmezve. S bár így mini eltávolodnak a személyes – és viszonylag közönséges – haszon szerzés céljaitól, mégsem hal ki belőlük, hagy így mondjuk, a ősgonoszság elve, akárhogy átalakulnak is; hiszen ez az elv láthatóan elpusztíthatatlan és örök, olyan örök legalábbis mint minden emberi magasabbrendűség, mert lényegében nem több és nem kevesebb ez, mint ama vágy, hogy ezt a magasabbrendűséget elgáncsoljuk s orra bukni lássuk. Ki ne ismerné azt a csábítást, mely egy szép, telt, mázas köcsög láttán el fogja elménket, hogy tudniillik egyetlen jól irányzott ütéssel száz cseréppé csaphatnánk szét? A keserűség ama heroizmusává fokozva, miszerint az életben semmi másra nem hagyatkozhatunk, csak ami törhetetlen és mozdíthatatlan, ez a csábítás lett a tudomány józanságába zárt alapérzületté, és ha tisztelettudásból nem nevezzük is ördögnek, hát legalábbis enyhe égett lószőr szaga azért van a dolognak.

Kezdhetjük mindjárt azzal, hogy a tudományos gondolkodás mily különösképpen vonzódik a mechanikus, statikus, materiális magyarázatokhoz, melyeknek mintegy lyuk van a szívük helyén. A jóság így csak az egoizmus sajátos formájának tekintendő; a kedély hullámzó állapotait belső szekréciókkal kell összefüggésbe hoznunk; leszögeznünk továbbá, hogy az ember nyolc- vagy kilenctizedrészt vízből áll; a jellem híres erkölcsi szabadságát nyilvánítsuk a szabadkereskedelem automatikus gondolati függvényének; a szépséget vezessük vissza a jó emésztésre és a kifogástalan zsírszövetekre; születési arányszámokat, öngyilkossági rátát fejezzünk ki évi grafikonvonalakkal, amelyek kényszerűnek mutatják még azt is, ami a legszabadabb döntésnek vélhető; érezzük rokonjelenségnek az elmebajt és a mámort; a végbélnyílást és a szájat tekintsük ugyanazon csőrendszer egyenértékű rektális, illetőleg orális végének – ezek az elképzelések, melyek bizonyos fokig az emberi illúziók trükkjét leplezik le, mindig számíthatnak arra, hogy a rendkívüli tudományosság színében kedvező fogadtatásra találjanak. Semmi kétség, az igazság szeretete nyilvánul meg ebben; ám e puszta szeretetet a dezilluzionálás, a kényszer, a könyörtelenség, a hideg elriasztás és a száraz rendreutasítás különös előszeretete övezi, efféle kaján vonzalom vagy legalábbis akaratlan érzelmi kisugárzás.

Más szóval, az igazság hangját gyanús mellékzörej kíséri, de a legközelebbi érdekeltek mit sem akarnak hallani belőle. Mármost a mai pszichológia sok efféle elfojtott mellékzörejt ismer, és kész a tanáccsal is: hozzuk felszínre s tegyük a lehető leghallhatóbbá őket, ekképpen akadályozván káros hatásuk kifejtését. Mi lenne tehát, ha próbát tennénk, és kísértést éreznénk, hogy az igazság kétes ízét s gonosz felhangjait, az embergyűlölködést és a sátánkutyálkodást nyíltan közszemlére tárjuk, bizalommal életelemünkké téve? Nos, a végeredmény körülbelül afféle idealizmus-fogyatkozás lenne, amelyről az egzakt élet utópiája címén már jellemzést adtunk; kísérlet és visszavonás szelleme, alárendeltje azonban a szellemi hódítás vas haditörvényének. Ez az életalakító magatartás természetesen korántsem épületes és megnyugtató; semmit ami életre érdemes, nem nézne csupán tisztelettel, hanem inkább olyasféleképpen, mint a benső igazságért folytatott harc által szüntelenül odébb tologatott demarkációs vonalat. Kétségek merülnének fel így a világ mindenkari pillanatának szentsége iránt, méghozzá nem szkepszisből, hanem az emelkedés érzületéből, ahol is a szilárdan álló láb egyszersmind az, amely lejjebb maradt. És egy ilyen, a tant a még kinyilatkoztatásra várók kedvéért gyűlölő, törvényt és érvényességet a jövendő-alakjuk iránti igényesebb szeretet nevében félresöprő ecclesia militans tüzében az ördög újra visszatalálna Istenhez, vagy, egyszerűbben szólva, az igazság megint az erény nővére lenne, nem kellene titkon gonoszkodnia ellene, vénkisasszony nénikéjét bosszantó unokahugica módjára.

Mármost egy ifjú ember a tudás tancsarnokaiban többé-kevésbé tudatosan felszippantja mindezt, megismeri hozzá ama nagy, konstruktív érzület elemeit is, mely olyan távoli dolgokat hoz játszva közös nevezőre, mint a hulló kő meg a keringő csillag, olyasmit pedig, ami látszólag annyira egy és oszthatatlan, mint az egyszerű cselekvés létrejötte a tudatközpontban, áramlatokra bont, melyek benső forrásai egymástól évezredtávolokra bugyognak. Ha azonban valakinek az jutna eszébe hogy így megszerzett felfogását sajátos szakfeladatainak határain kívül alkalmazza, igen hamar megértetnék vele: mások az élet és mások a gondolkodás szükségletei.

Első könyv II. rész. 72. Mosolyog a tudomány a bajusza alatt, avagy: Az első kiadósabb találkozás a gonosszal. 424–29. p.; tudományos megismerés

– Erre hadd ne válaszoljak – mondta Ulrich szelíden. És hogy témát váltsunk, elmesélek inkább egy történetet. Ismeri-e – és kezével, melyben Gerda csuklója úgy tűnt el, mint sziklahasadékban egy kisgyerek, közelebb húzva magához a lányt –, ismeri-e a hold-fogás izgalmas históriáját? De azt tudja, ugye, hogy földünknek hajdan több holdja volt? És van egy elmélet, és ennek az elméletnek számos híve, akik szerint ezek a holdak nem azok, aminek tartják őket, vagyis a Földhöz hasonló kihűlt égitestek, hanem nagy, a világűrön keresztülsiető jéggömbök, melyek túlságosan közel jöttek a Földhöz, és nem tudtak szabadulni tőle. A mi Holdunk e sor utolsó darabja. No nézze csak meg! – Gerda követte a felszólítást, keresni kezdte a napos égen a sápadt Holdat. – Hát nem olyan, mint egy jégtábla? – kérdezte Ulrich. – Ez nem puszta megvilágítás! Gondolkodott már azon, hogyan van az, hogy a holdbéli ember mindig ugyanazt az arcát mutatja nekünk? Nem forog ugyanis többé, ez a mi utolsó holdunk, mert megfogtuk! Látja, ha a Hold egyszer a Föld vonzáskörébe kerül, nemcsak keringeni kezd körülötte, de egyre közelebb jut hozzá. Legfeljebb mi nem vesszük észre, mert ez a közelebb- és közelebb-vonzás százezer évek alatt zajlik, vagy még lassabban. Ténye azonban tagadhatatlan, és a Föld történetében voltak bizonyára évezredek, amikor e mai Hold elődei egészen közel kerültek bolygónkhoz, úgy száguldoztak rettentő sebességgel körülötte. És ahogy manapság a Hold egy-két méter magas ár előidézője a tengereken, akképp sodort azidőben hegymagasságú víz- és iszaptömegeket, szédítőn imbolyogva körbe a Föld színén. Alig képzelhető emberésszel, micsoda félelmet kellett átélnie ilyen évezredek során az egymást váltó nemzedékeknek megtébolyult tekénken…

– Hát már akkor is éltek emberek? – kérdezte Gerda.

– Hogyne. Mert a végén szétszakadt az ilyen jéghold, esője lezúdult ránk, és az ár, melyet pályája hegymagasra tornyozott, szintén visszahull, és roppant hullámként csapódik össze a földgolyón, mielőtt újra szétoszolna: nem egyéb ez, mint az özönvíz, ami annyit tesz, mint nagy, általános áradás! Mert hogyan hagyományozhatná ránk máskülönben egyformán minden mondakör, ha az emberek nem élték volna valóban át? És mivel nekünk is van Holdunk, efféle évezredek egyszer eljönnek megint. Különös gondolat ez…

Gerda lélegzetvisszafojtva nézett ki az ablakon a Holdra; keze még mindig ott volt Ulrich kezében, és a Hold sápadt, csúnya foltként feküdt az égen, és éppen ez a jelentéktelen létezés kölcsönzött egyszerű hétköznapi valóságot a fantasztikus világkalandnak, amelynek – Gerda úgy érezte, valamiféle érzelmi kapcsolódás révén – ő is részese.

– Csakhogy a történet nem igaz – mondta Ulrich. – A szakértők őrült elméletnek tekintik, és a Hold valójában nem is közeledik a Földhöz, hanem harminckét kilométerrel távolabb van, mint a számítások szerint lennie kellene, ha emlékezetem nem csal.

– De hát akkor miért mesélte el mindezt? – kérdezte Gerda, és megpróbálta kiszabadítani a kezét. Lázadásából azonban kiszállt minden erő; mindig így történt ez, valahányszor olyan férfival beszélt, aki semmiképp sem ostobább, mint Hans, de a nézetei nem túlhajtottak, a körme ápolt, a haja fésült.

Első könyv II. rész. 73. Leo Fischel Gerda lánya. 443–45. p.; fizika, csillagászat

Tulajdonképpen volt Balkán-háború vagy sem? Valamiféle intervenció feltétlenül; de hogy ez háború-e, Ulrich nem tudta volna megmondani. Annyi minden foglalkoztatta az emberiséget. Újra feljebb szökött a repülés magassági rekordja; büszke csúcs, nem vitás. Ha nem téved, gondolta Ulrich, most 3700 méter, és a rekorder neve Jouhoux. Egy néger bokszoló legyőzte a fehér bajnokot, és elhódította a világbajnoki címet; Johnsonnak hívták. Franciaország köztársasági elnöke Oroszországba utazott; veszélyben a világbéke, hangzott. Egy újonnan felfedezett tenorista olyan összegeket keresett Dél-Amerikában, amilyenekre még Észak-Amerikában sem volt eddig példa. Szörnyűséges földrengés rázta meg Japánt; a szegény japánok. Egyszóval sok minden történt, mozgalmas idők voltak ezek 1913 vége és 1914 eleje táján. De két évvel vagy öt évvel azelőtt is mozgalmas idők járták, minden napnak megvolt a maga izgalma, és ennek ellenére csak alig emlékezett rá az ember – ha egyáltalán emlékezett –, mi is történt akkoriban. Le lehetett rövidíteni a dolgokat. A luesz új gyógyszere általános… a növények anyagcseréjének kutatásában új… a Déli Sark meghódítása már-már… a Steinach-kísérletek nagy… és ily módon a bizonyosság jó felerésze elmaradhatott, nem sokat osztott-szorzott az sem. Micsoda különös dolog is a történelem!

Első könyv II. rész. 83. Az és mégsem az – avagy: Miért nem lehet egyszerűen csak kitalálni a történelmet. 507. p.; különféle természettudományok, technika

A történelem útja tehát nem azonos a biliárdgolyóéval, mely meglökve határozott pályát fut be; hasonlít inkább a felhőéhez, hasonlít inkább olyasvalakiéhez, aki az utcán kóborolva hol egy árnytól, hol egy embercsoportosulástól, hol a házak frontjának különös metszésvonalától tér ki eredeti irányából, s jut végül olyasvalahová, ahol sem nem ismerős, se kikötni nem akart. A világtörténelem folyása: összefolyás és szétfolyás.

Első könyv II. rész. 83. Az és mégsem az – avagy: Miért nem lehet egyszerűen csak kitalálni a történelmet. 510. p.; mechanika, determinisztikus káosz

– Elhamarkodod a dolgot – makacskodott Ulrich. – Tudományról csak ott lehet szó, ahol az események ismétlődnek, vagy legalábbis ellenőrizhetők, és hol lenne több ismétlődés és ellenőrzés, mint a katonaságnál? Nem volna kocka a kocka, ha kilenc órakor nem lenne ugyanolyan derékszögű, mint hétkor. A bolygók pályatörvényei: akárha lőszabályzatot olvasnék! És semmiről sem alkothatnánk fogalmat vagy ítéletet, ha a dolgok csak úgy, egyszeriben, tovasuttyannának. Ami érvényt akar és nevet akar, annak ismétlődnie kell, annak számos példányban kell előfordulnia, és ha még sosem láttad volna a holdat, azt hihetnéd, zseblámpa; mellesleg megjegyzem, Isten a tudományt azzal hozza a legnagyobb zavarba, hogy ezeddig csak egyetlenegyszer volt látható, mégpedig a világ teremtésekor, még az iskolázott megfigyelők színre lépése előtt.

Éljük bele magunkat Stumm von Bordwehr helyzetébe; kadétiskolás kora óta mindent előírtak neki, a sapka formájától a házassági koncenzusig, szelleme így azután nem sok hajlandóságot mutatott, hogy efféle fejtegetések előtt megnyíljék. Kedves barátom – jegyezte meg epésen –, mindez igaz lehet, csakhogy engem nem érdekel; nem mondom, jó vicceket csinálsz, kijelentvén, hogy mi a katonaságnál feltaláltuk a tudományt, de én nem a tudományról beszélek, hanem, mint unokahúgod mondja, a lélekről, és ha ő elkezd a lélekről beszélni, hát legszívesebben meztelenre vetkőznék nyomban, oly kevéssé illik ilyesmihez az uniformis!

– Kedves jó Stumm – folytatta Ulrich, kizökkenthetetlenül –, nagyon sok ember felrója a tudománynak, hogy lélektelen, hogy mechanisztikus, és hogy amihez csak hozzáér, szintazzá teszi; bámulatos módon nem veszik észre, hogy belvilágunk dolgaiban még sokkal szigorúbb szabályszerűség uralkodik, mint értelmünkében! Mert mikor igazán természetes és egyszerű egy érzés? Ha bekövetkezte minden azonos helyzetbe kerülő embernél szinte automatikusan elvárható! Hogyan is követelhetnénk mindenkitől erényt, ha az erényes cselekvést nem épp a tetszés szerinti ismételhetőség jellemezné?! Még számos efféle példát említhetnék neked, és ha e sivár szabályszerűség elől lényed legsötétebb mélyére menekülsz, ahol a felügyelet nélküli mozgalmak honosak, e nyirkos kreatúra-mélybe, mely megóv minket attól, hogy értelmünkön elpárologjunk, mit találsz? Ingereket és reflexpályákat, megszokások és készségek rögződéseit, ismétlődést, kötődést, becsiszolódást, sorozatosságot, monotóniát! Egyenruha, laktanya és regula ez, kedves Stumm, és a civil-lélek érdekes rokonságot mutat a katonasággal. Azt mondhatnám, ez utóbbi a példaképe, melyet elérni sosem tud egészen, csak kapcsolódik hozzá, ahol éri. Ahol viszont erre nincs lehetősége, olyan, mint a magára hagyott gyerek. Vedd példának a női szépséget; az, ami téged e szépség láttán meglep és lenyűgöz, amiről azt hiszed, először pillantod meg életedben, azt odabent valahol régóta ismered és keresed, annak visszfénye mindig ott volt a szemed előtt, most csupán nappali fényesség erősödik; ha viszont, ezzel szemben, csakugyan első látásra szövődött szerelemről van szó, még sosem látott szépségről, hát egyszerűen nem tudod, mit kezdj vele; mert eddig még sosem került hasonló az utadba, nem tudsz rá nevet, nincs rá érzésed válaszul, egyszerűen megzavarodsz, de feledted; bevezetőül elmondottam, hogy a szellem a katonaságnál honos, és most folytatom ekképp: a civilek világa a testi világ…

– De hiszen ez badarság! – tiltakozott Stumm bizalmatlanul. A katonák testi erőfölénye dogma volt, akárcsak ama meggyőződés, miszerint a tisztek kasztja áll a legközelebb a trónhoz; és ha a tábornok nem tartotta is atlétának magát, abban a pillanatban, ha ez irányú kételyek merültek fel, mégis felágaskodott benne az a meggyőzödén, hogy egy azonos domborzatú civil-pocak valamivel okvetlenül lágyabb, mint az övé.

– Nem nagyobb és nem kisebb badarság, mint bármi más – vélekedett Ulrich. – De hagyd végigmondanom. Látod, körülbelül száz éve még a német civilek vezérlő koponyái azt hitték, a gondolkodó polgár a világ törvényeit íróasztalánál ülve, fejből levezetheti, amiképpen a háromszögek törvényei bizonyíthatók így; és a gondolkodó akkoriban nankingnadrágos férfiú volt, homlokába hulló hajjal, és nemhogy elektromosság és fonográf, de petróleumlámpa nélkül. Ez a gőg azóta alaposan kiűzetett belőlünk; az elmúlt száz év során sokkal jobban megismertük önmagunkat, a természetet és minden egyebet, ám az eredmény, mondhatni, annyi csupán, hogy amit egyedi esetek rendje terén nyerünk, elveszítjük az egészében, úgyhogy egyre több a rendszer, és mind kevesebb a rend.

Első könyv II. rész. 85. Stumm tábornok rendet tenne a civil ész világában. 532–33. p.; tudomány, Ernst Mach, matematika, nemeuklideszi geometria

[…]a nagy tárgyak egyik csoportjától a másikhoz vezető átmenet idején a nagy tárgyak szolgálatát kereső szellem akár felforgatónak is látszhat, holott csak libériát vált. Efféle átmenetet figyelhettünk meg már akkor is, amikor az itt tárgyalt személyek gondjai s diadalai támadtak. Akadtak már például olyan könyvek, hogy egy Arnheim számára különösen fontos tárggyal kezdjük a sort, amelyek igen nagy példányszámban fogytak el, és mégsem részesültek a legnagyobb tiszteletben, holott nagy tisztelet már csak bizonyos példányszámtól felfelé járt a könyveknek. Voltak befolyásos iparágak, mint például a futball vagy a tenisz, amelyeknek mindazonáltal vonakodtak még tanszéket állítani a műegyetemeken. Mindent összevéve: akár a boldogult bajkereső és admirális, Drake hozta át annak idején Amerikából a burgonyát, ami véget vetett Európában a rendszeresen bekövetkező éhínségeknek, akár a kevésbé boldogult, igen művelt és ugyanolyan bajkereső Raleigh admirális tette ugyanezt, vagy esetleg névtelen spanyol katonák, sőt, netán a derék Hawkins, a csirke- s rabszolgafogó – hosszú időn át senkinek eszébe nem jutott volna, hogy nevezetteket a burgonya okán szemernyivel is jelentősebbnek tartsa, mint mondjuk a fizikus Al Sirasit, akiről azt tudjuk csak, hogy a szivárvány helyes magyarázatát adta; ám a polgári korszak elhozta e teljesítmények átértékelésének idejét is, és Arnheim napjaiban már olyannyira előrehaladt, hogy legfeljebb régi előítéletek akadályozhatták. A hatás mennyisége és a mennyiség hatása, a tisztelet új, napnál világosabb tárgya küzdelemben állt még a nagy minőség avuló s vakuló nemesi tiszteletével, de a képzetek világában máris a legképtelenebb kompromisszumok jöttek létre a dologból, mint mindjárt a nagy szellem képzete is, mely, amiképpen az utóbbi emberöltőben megismerhettük, ön- és burgonyajelentőségének szintézise lehetett csupán, olyan embert várt ugyanis a világ, aki a zseni magányát a csalogány közérthetőségével párosítja.

Nehéz lett volna megjósolni, mi lesz ebből a végén, hiszen a nagy dolgokkal való kapcsolat veszedelmét általában csak akkor ismerik fel, ha e dolgok nagysága félig már a múlté. Mi sem egyszerűbb, mint megmosolyogni a hivatalszolgát, aki Őfelsége nevében leereszkedően kezeli a megjelent feleket, de hogy az az ember, aki a holnap nevében a mát felfelé vezetgetné, hivatalszolga-e vagy sem, többnyire el nem dönthető, amíg holnapután nem lesz. A nagy dolgokkal való kapcsolat veszedelmének megvan az az igen kellemetlen tulajdonsága, hogy a dolgok változnak, de a veszély ugyanaz marad.

Első könyv II. rész. 88. Kapcsolat nagy dolgokkal. 562–63. p.; paradigmaváltás

Az idő vonata oly vonat, mely maga elé teríti sínjeit. Az idő folyama oly folyam, mely magával viszi partjait. Az utas szilárd falak között halad szilárd talajon; ám e talaj s e falak a legélénkebben együtt mozognak az utazó mozgásával. Felbecsülhetetlen szerencséje volt Clarisse lelki nyugalmának, hogy gondolatai között ez az eszme még nem támadt fel.

Első könyv II. rész. 98. Egy államról, melyet a nyelvi nehézség tett tönkre. 627. p.; fizika, idő

– […] Bizonyára emlékszik még az egyetemi előadásokra, ahol hallhatott róla, hogy s mint történik e világon, ha tudni akarjuk, törvény-e valami vagy sem? Vagy eleve okunk van rá, hogy törvénynek higgyük, mint például a fizikában vagy a kémiában, és ha a megfigyelések nem adják is soha a keresett értéket, bizonyos módon mégis ott lebzselnek körülötte, s ebből már kiszámítható. Vagy nincs ilyen feltételezésre okunk, s akkor, mint az életben gyakran, olyan jelenség előtt állunk, amelyről nem is tudjuk, törvény-e, véletlen-e, s akkor emberi szempontból lesz izgalmas a dolog. Mert akkor a megfigyelések halmazából számhalmazt hordunk össze elébb; szakaszokat jelölünk ki – mely számok helyezkednek el ez és ezen érték, a következő és a rákövetkező között? és így tovább –, és eloszlás-sorokat alkotunk; kiderül, rendszeres növekedést vagy csökkenést mutat-e az előfordulás gyakorisága vagy sem; stacioner sort kapunk vagy eloszlási funkciót, kiszámítjuk az ingadozás mértékét, a közepes eltérést, a tetszőleges értéktől történő eltérés mértékét, a központi értéket, a normálértéket, az átlagértéket, a diszperziót és így tovább, és vizsgáljuk mindezekkel a fogalmakkal az adott előfordulást.

Ulrich nyugodt, magyarázó hangnemben adta elő a dolgot, és nehéz lett volna megmondani, maga akar-e rájönni valamire, vagy csak mulattatja, hogy Gerdát tudománnyal bűvölheti. Gerda távolabb húzódott közben; előrehajolva ült egy fotelban, szemöldöke között ráncot vetett az összpontosított figyelem; nézte a padlót. Ha valaki ilyen tárgyszerűen beszélt, és értelme hiúságához fordult, Gerda kedvetlensége takarodót fújt; tűnni érezte azt az egyszerű biztonságot, melyet e rosszkedv még az imént adott neki. Reálgimnáziummal s néhány egyetemi félévvel a háta mögött, az újmódi tudás roppant tömegét érinthette már futólag, csupa olyasmit, ami a klasszikus és humanista szellem régi foglalatába sehogyan sem fért; ez a művelődésfolyamat sok ifjú emberben azt az érzést kelti, hogy: teljességgel tehetetlenek, közben előttük az új kor mint egy új világ terül el, melynek talaját meg nem munkálhatják a régi munkaeszközökkel. Nem tudta, hova vezet, amiről Ulrich beszélt; hitt neki, mert szerette, és nem hitt neki, mert tíz évvel volt fiatalabb nála, és más nemzedékhez tartozott, mely csorbítatlannak tartotta magát, és ez a két dolog igencsak bizonytalanul összekeveredett, ahogy Ulrich tovább mesélt. – Vannak – folytatta Ulrich –, ezenkívül, más megfigyelések, melyek hajszálra mint a természeti törvények, alapjukat mégsem képezi semmi olyasmi, amit természeti törvénynek tekinthetnénk. A statisztikai számsorozatok szabályszerűsége némelykor eléri a törvényekét. Bizonyára hallott efféle példákat valamelyik társadalomtudományi előadáson. Például a válások amerikai statisztikája. Vagy a fiú- és leánygyermekek születési aránya, ez az egyik legállandóbb arányszám. És azt is tudja talán, évente meglehetősen hasonló számú öncsonkítást hajtanak végre a hadkötelesek, hogy megússzák a katonai szolgálatot. Vagy hogy az európai lakosságnak évente körülbelül azonos százaléka követ el öngyilkosságot. És a lopások, a nemi erőszakcselekedetek, sőt, legjobb tudomásom szerint a csődbejutások éves gyakorisága is nagyjából azonos…

Itt Gerda ellenállása áttöréssel próbálkozott. – Talán csak nem a haladást akarja nekem itt elmagyarázni?! – kiáltott fel, minél több gúnnyal igyekezvén kitölteni e sejtést.

– Mi egyebet akarnék! – felelte Ulrich, és cseppet sem zökkent ki a témából. – Valamelyest ködösen a nagy számok törvényének nevezik ezt a dolgot. Értsd: az egyik ember ezért, a másik azért lesz öngyilkos, nagyon nagy számok esetén mégis eltűnik az okok véletlenszerű és személyes jellege, és marad igen, de hát mi marad? Éppen ezt szeretném megkérdezni magától. Mert, mint látja, az marad, amit laikusként mindegyikünk egyszerűen az átlagnak nevez, s amiről ezek szerint nem nagyon tudja, mi légyen. Hadd tegyem hozzá, a nagy számoknak e törvényét megpróbálták logikailag és formailag magyarázni, mintha magától értetődő lenne; ellenkezőleg pedig azt is állították, hogy az egymással okságilag össze nem függő jelenségek ilyetén szabályszerűsége a gondolkodás megszokott módjain egyáltalán nem magyarázható; és a jelenség számos más elemzésén túl még azt az állítást is megkockáztatták, hogy itt nemcsak egyedi eseményekről van szó, hanem az összesség ismeretlen törvényeiről is. Nem akarom részletekkel terhelni, magam sem emlékszem rájuk pontosan, nekem személy szerint mégis kétségkívül roppant fontos volna, ha tudhatnám: a közösség meg nem értett törvényei rejlenek-e a dolog mögött, avagy egyszerűen csak a természet iróniája által abból ered e rendkívüliség, hogy nem történik semmi rendkívüli, és a legmagasabb rendű értelem olyasvalaminek bizonyul, amelyhez a legfeneketlenebb értelmetlenség átlagán keresztül vezet az út. Mert akár így van, akár úgy, e tudás döntő módon befolyásol

Első könyv II. rész. 103. A kísértés. 686–88. p.; matematika, statisztika

Gerda eltöprengett: valóban segíthetne-e bárkin is Ulrich könyve? Mint baráti körének minden ifjú tagja, ő is túlbecsülte a könyv erejét. Teljes csend honolt a lakásban, amióta elhallgattak; mintha a felháborodott vendégek nyomában a Fischel-házaspár is távozott volna a házból. És Gerda érezte az erősebb férfitest közelségének nyomását, minden meggyőződése ellenére érezte, valahányszor kettesben maradtak; és fellázadt ellene, és remegni kezdett. Ulrich észrevette, felállt, kezét Gerda gyenge vállára tette, és azt mondta neki: – Javaslok valamit, Gerda. Tegyük fel, a morál területén ugyanúgy zajlanak a dolgok, mint a kinetikus gázelméletben; minden szabálytalan összevisszaságban repül, minden azt tesz, amit akar, de ha kiszámoljuk, hogy mi az, aminek mondhatni semmi oka, hogy létrejöjjön mindebből, hát nem azt kapjuk, ami valóban létrejött?! Érdekes egybeesések vannak! Tételezzük fel tehát azt is, hogy eszmék bizonyos tömege röpköd a jelenben összevissza; ad valami legvalószínűbb középértéket; ez egészen lassan és automatikusan eltolódik, és létrejön az úgynevezett haladás vagy történeti állapot; a legfontosabb pedig az, hogy mindeközben a mi személyes, egyedi mozgásunk mit sem számít, gondolkodhatunk és cselekedhetünk jobbra vagy balra, magasröptűen vagy mélyenszántóan, újmódian vagy ómódian, kiszámíthatatlanul vagy megfontoltan: a középérték szempontjából ez teljességgel közömbös, Istennek és a világnak viszont csak ez az érték fontos, nem mi!

E szavak kíséretében hozzálátott, hogy átölelje Gerdát, bár érezte, hogy ehhez majd erőt kell vennie magán.

Első könyv II. rész. 103. A kísértés. 691–92. p.; fizika, kinetikus gázelmélet

Stumm tábornok szelleme visszakalandozott hajdani vallás- és történelemórák emlékeihez; nehéz lenne megmondani, mit gondolt ennek során, de ha sikerülne kiemelni belőle, a dolog, szépen kisimítgatva, ilyesféleképp festene: Hogy a vallási kérdéssel kezdjük, röviden, amíg élt a vallásba vetett hit, egy jó keresztényt vagy jámbor zsidót letaszíthattak a remény vagy a jólét tetszés szerinti emeletéről, mindenképpen lelke „talpára” esett, hogy ezzel a hasonlattal éljünk. Oka pedig ennek az, hogy a vallások az élet magyarázatában, mellyel az embernek szolgáltak, mindig feltételeztek bizonyos irracionális, kiszámíthatatlan gyököt, melyet Isten kifürkészhetetlenségének neveztek; ha tehát a halandó nem értette a dolgokat, emlékeznie kellett csupán erre a gyökre, és szelleme elégedetten dörzsölhette a kezét. Ezt a talpraesést és ezt a kézdörzsölgetést nevezik világnézetnek, és ezt felejtette el a jelenkorbeli ember. Vagy teljességgel le kell mondania arról, hogy eltöpreng az életén – és ezt teszik, megnyugvásuk érdekében, sokan –, vagy olyan furcsa hasadtság áldozata lesz, hogy gondolkodnia kell, de sosem jut megnyugtató befejezéshez. Ez a kettősség az idők során éppoly gyakran öltötte a tökéletes hitetlenség alakját, mint a hit előtti megújult, tökéletes meghódolásét; mai leggyakoribb formája az, hogy az emberek meggyőződése szerint szellem nélkül nincs méltó élet, túl sok szellem terhével azonban úgyszintén nincs. Erre a meggyőződésre épül kultúránk egésze. E kultúra ügyel arra, hogy tan- és kutatóintézmények számára készen álljon bizonyos pénzösszeg, de ne túlságosan nagy összeg, legfeljebb akkora, amely kellő kicsinységrendben áll az élvezetekre, automobilokra és fegyverekre fordított summákkal. Szabad útja nyílik itt az igyekvő embernek mindenfelé, de vigyáznak arra, hogy az igyekezet az üzlet területére összpontosuljon. Ez a kultúra elismer bizonyos ellenkezés után – mindenfajta eszmét, ez az elismerés azonban magamagától hasznára válik az elleneszmének is.

Első könyv II. rész. 108. A megváltásra váró nemzetiségek és Stumm tábornok gondolatai a „megváltás” szó tartományáról. 732–33. p.; tudományos kutatás

És ha Moosbrugger esetéről lehántunk minden romantikát, minden individuális elemet, ami csupán rá és arra a pár meggyilkoltra tartozhatik, nagyjából annyi marad csak belőle, amit az idézett források jegyzéke kifejez, amelyet Ulrich apja küldött el fiának egyik legújabb levele mellékleteképpen. Az ilyen forrásjegyzék efféle képet ad: AH. – AMP. – AAC. – AKA. – AP. – ASZ. – BKJL. – BGK. – BUD. – CN. – DTJ. – DJZ. – DBgM. – GA. – GS. – JKV. – KBSA. – MMW. – NG. – PNW. – R. – VSgM. – WMW. – ZGS. – ZMB. – ZP. – ZSS. – Addickes i. m. – Aschaffenburg i. m. – Beling i. m. stb stb. – vagy, szavak nyelvére fordítva: Annales d’Hygie’ne Publique et de Médicine légale, Brouardel, Paris; Annales Médico-Psychologiques, Ritti… stb. stb., a legrövidebb rövidítések formájában egy oldalon át. Mert az igazság nem kristály, melyet zsebre vághatunk, hanem végtelen folyadék, melybe belepottyanunk. Képzeljünk e rövidítések mindegyikéhez néhány száz vagy néhány tucat nyomtatott oldalt, mindegyik oldalhoz egy tízujjú embert, aki írja, minden ujjra tíz tanítványt vagy ellenfelet, minden tanítványhoz vagy ellenfélhez tíz ujjat, mindegyik ujjhoz egy személyes eszme tizedrészét, és így legalább valamelyest képet alkothatunk róla. Mert nélküle még az a bizonyos veréb sem pottyanhat le a tetőről. Nap, szél, táplálék csalogatta fel, betegség, éhség, hideg vagy egy macska ölte meg; mindez azonban nem következhetett volna be, ha nem hatnak biológiai, pszichológiai, meteorológiai, fizikai, vegyi, társadalmi stb. stb. törvények, és valóban megnyugtató érzés, hogy efféle törvényeket csupán keresnünk kell, nem pedig magunknak létrehozni, mint a morál és a jogtudomány területén.

Első könyv II. rész. 110. Moosbrugger feloldódása és megmaradása. 750. p.; objektív törvényszerűségek a természettudományokban és a társadalomban

Látja, Németország és Ausztria különbsége, amelyről épp az imént beszéltünk, mindig a biliárdozást juttatja eszembe: a biliárdban is mindent elrontunk, ha érzés helyett számítással játszanánk!


Arnheim lehunyta a szemét, és gondolkozott. – Én magam sosem biliárdozom – mondta azután –, tudom azonban, hogy a golyót lökhetjük magasan vagy mélyen, jobbról vagy balról; telibe találhatjuk, vagy épp csak súrolhatjuk vele a másikat; lökhetünk erőset vagy gyengét, és ugyanez történhet a „falsokkal” is; és bizonyára számos ilyen lehetőség van még. Mármost ha ezeket az elemeket tetszés szerinti fokozatsoroknak tekintem, csaknem végtelen kombinációs lehetőség adódik. Ha elméleti úton akarnám felderíteni őket, a matematika és a merev testek mechanikájának törvényein kívül még a rugalmasság tanát is segítségül kellene hívnom; ismernem kellene az anyag együtthatóit; a hőmérséklet befolyását; ismernem kellene motorikus impulzusaim koordinációjának és fokozatiságának legfinomabb mérési módszereit; távolságbecslésem olyan pontosságra kényszerülne, mint egy nóniusz; kombinációs készségemnek felül kellene múlnia a logarléc gyorsaságát és biztonságát; és akkor még nem beszéltünk a hibaérték-számításról, a szórási együtthatóról, továbbá arról a körülményről, hogy a két golyó helyes koincidenciájának elérendő célja maga sem egyértelmű, hanem középérték körül elhelyezkedő csoport; még-éppelégséges tényállásoké.

Arnheim lassan beszélt, figyelmet kikényszerítve, mint ha csepegtető-edényből öntenek folyadékot a pohárba; nem hagyta, hogy partnerének figyelmét egyetlen részlet is elkerülje.

– Jól látja tehát – folytatta –, hogy olyan tulajdonságokra volna szükségem, olyan dolgokat kellene tennem, ami egyképp lehetetlenség. Tábornok úr bizonyára ért annyit a matematikához, hogy megítélhesse, micsoda életfogytig tartó feladat lenne, ha ily módon akár csak egyetlen biliárdgolyó-ütközést is kiszámítani akarnánk; egyszerűen cserbenhagy az értelem! Ennek ellenére mit teszek? Cigarettával a számban, magamban dudorászva, mondhatni fejembe csapott kalappal odalépek az asztalhoz, alig nézem meg alaposabban, mi is a helyzet, meglököm a golyót, és megoldom a feladatot!

Első könyv II. rész. 114. Éleződnek a viszonyok… 800–01. p.; matematika, numerikus számítások, fizika, mechanika, ütközés, logarléc, modell, modellezés

Maga Arnheim folytatta a társalgást egy korábbi témánál: – Néz olykor filmeket? Nézzen, okvetlenül! – mondotta. – Jelenlegi formájában talán még nincs igazi nagy jövője a filmnek, de várjon csak, ha majd jelentősebb kereskedelmi érdekekkel párosul gondolok itt például az elektrokémiára vagy a festékiparra –, akkor néhány évtized alatt feltartóztathatatlan fejlődés szemtanúi lehetünk. Bekövetkezik az a folyamat, amelyhez a bővítés és a fokozás minden módjára szükség lesz, és bármiképp vélekedjenek is költőink vagy esztétáink, létrejön az A. E. G. vagy a Német Festékművek művészete. Rémes dolog, kedves barátom!

Első könyv II. rész. 121. Szemtől szembe. 904–05. p.; technológia, kémia, festékgyártás

I. Ferenc József