Tudomány és technika bűvöletében III.

Robert Musil
Részletek A tulajdonságok nélküli ember-ből
matematika, fizika, csillagászat, fiziológia, tudományos kutatás
szóelválasztás

Másnap reggel Ulrich korán ébredt, s oly simán, ahogy a hal szökken fel a vízből; ez volt az eredménye álomtalanul s teljesen kialudt előző napi fáradtságának. Reggelizni akart, kutatóútra indult hát a házban. A gyász nagyüzeme csendes volt még, csak halovány illata lengett ott mindenütt a szobákban; olyan volt az egész, mint egy bolt, mely hajnalok hajnalán kinyit, de az utca néptelen még. Ezután előszedte bőröndjéből tudományos munkáját, s beköltözött vele apja dolgozószobájába. Ahogy azután ott ült s nézte a kályhában lobogó tüzet, emberibbnek érezte a helyiséget, mint előző este: bár pedáns, egyfelőlt és másfelőlt mérlegelő szellem alakította ki egészen a könyvespolcok magasán szimmetrikusan elhelyezett gipsz mellszobrokig, a sok kis, ott maradt személyes használati tárgy – ceruzák, szemüveg, hőmérő, egy nyitott könyv, tolltartók s más ilyesmi – mégis megindítóvá tette az ürességet; érződött, hogy ez itt egy élet épp elhagyott burka. Ulrich pedig ott ült a közepén, bár közel az ablakhoz, de az íróasztalnál, a szoba orgonapontjában, és furcsa módon ernyedtnek érezte akaratát. A falakon őseinek arcképcsarnoka; és a bútorok egy része is az ő korukból származott; aki itt lakott, az ő életük héjaiból formálta élete tojását; de most már nem élt, és a berendezés olyan élesen meredezett, mintha a térből csiszolta volna ki, ám a rend morzsolódni kezdett már, igazodni az utódhoz, s érezni lehetett, hogyan kezd éledezni lassan a dolog maradandóbb mivolta a merev gyászkülszín alatt.

Ulrich ilyen hangulatban vette elő hetekkel, hónapokkal ezelőtt félbehagyott munkáját, és pillantása máris a víz fizikai egyenleteire tévedt; ez volt az a pont, amelyen nem jutott túl. Homályosan emlékezett még rá, hogy Clarisse járt az eszében, amikor a víz három fő állapotától példát formált, hogy ezen szemléltessen egy új matematikai lehetőséget; és végül Clarisse térítette el a témától. Van azonban olyan emlékezés, amely nem a szavakat idézi fel, hanem az atmoszférát, melyben elhangzottak, és így gondolta most Ulrich egyszerre, hogy: „karbon”, és mintha a semmiből támadt volna az a benyomása, hogy továbbléphetne, ha ebben a pillanatban tudná, hányféle állapotban fordulhat elő a karbon; de nem jutott eszébe, s helyette azt gondolta: „Az ember két formában fordul elő. Férfiban és nőben.” Hosszan gondolta ezt, látszólag meredten csodálkozva, mintha isten tudja miféle felfedezést tett volna: hogy az ember két különböző tartós állapotban létezik! Mármost gondolatainak elcsendesülése másfajta jelenséget is rejtett. Mert lehetünk kemények, önösek, törekvők, fordulhatunk kifelé, mindenestül, és mégis, hirtelen, ugyanaz az Ulrich Ezmegaz gyanánt épp fordítva is érezheti magát: besüppedve, önzetlenül boldog lényként minden környező dolog leírhatatlanul érzékeny és valahogy szintén önzetlen állapotában. És Ulrich azt kérdezte magától: „Mikor is éreztem ezt utoljára?” Meglepetésére alig több mint huszonnégy órája. Üdítő volt a csend, mely most körülvette, s valahogy nem érezte olyan rendkívülinek azt az állapotot, amelyre emlékeztette. „Hiszen mindnyájan organizmusok vagyunk – gondolta megkönnyebbülve –, melyeknek egy hozzájuk barátságtalan világban minden erővel s vágyakozással érvényesülniök kell egymás ellenében. De barátaival s áldozataival egyetemben is mindenki részecskéje s gyermeke egyben e világnak; talán nem különül el a többiektől oly igen, s nem olyan önálló, mint képzeli.” S ha ez így igaz, egyáltalán nem érezte annyira érthetetlennek, hogy a világból olykor az egység s a szeretet sejtése száll fel, csaknem bizonyosságként, hogy az élet kézzelfogható szükségállapota átlagkörülmények közepette a lények teljes összefüggésének csak a felét engedi látnunk. Nem volt ebben semmi, ami sérthetné egy matematikailag és természettudományosan egzaktul érzékelő embert: sőt Ulrichot egy pszichológus munkájára emlékeztette a dolog, akivel személyi kapcsolatot tartott: a munka lényege az volt, hogy két nagy, egymással szemben álló képzetcsoport létezik, melyek egyike az élmények tartalma általi körülkeríttetésre, másika a körülkerítésre épül; amiből az következhet, hogy a számtalan élmény-ellentétpárban és nyelvi alakjában ismétlődő „valamiben-levés” és „valaminek-kívülről-nézése”, a „konkáv-” és a „konvex-érzet”, a „térszerűség” és a „tárgyiság”, a „belátás” és a „szemlélet” mind-mind az emberi átélés ősi kettős formáját rejti. Nem volt ez szigorúbban vett tárgyi vizsgálat eredménye, inkább jelzett afféle fantázia-előrelendülést, melynek létrejötte a mindennapi tudományos tevékenységen kívüli ösztönzésnek köszönhető, alapjai azonban szilárdak, és következményei igen valószínűek, és az érzékelés ősködök mögött rejtező egysége felé haladt, melynek számtalan mód felcserélgetett romjaiból jöhetett létre, mint Ulrich feltételezte, az a mai magatartás, mely elmosódva a férfi és a női jellegű átélési mód ellentéte köré rendeződik, réges-régi álmokkal árnyékoltatva titkosan.

Itt azután – Ulrich szó szerint, ahogy a hegymászók a veszedelmes falakon kötéllel és kampókkal – biztosítani próbálta magát, és további fontolgatásba kezdett:

„A filozófia legrégibb, számunkra gyakran már-már érthetetlenül homályos szövegemlékei gyakran említenek férfi és női »elvet«!” – gondolta.

„Az ősvallásokban az istenek mellett létező istennők a mi érzékelésünk számára a mai valóságban immár elérhetetlenek gondolta. – Számunkra mazochizmus lenne bármiféle viszony ezekkel az emberfeletti erejű nőszemélyekkel!”

„De a természet – gondolta – mellbimbót ad a férfinak és elcsökevényesedett férfi nemiszerv-maradványt a nőnek, pedig ebből korántsem következtethetünk arra, hogy elődeink hermafroditák lettek volna. Tehát lelkileg sem voltak felemás lények. Akkor viszont az adó és a vevő látás kettős lehetőségét valahonnan kívülről nyerhettük egyszer, a természet kettős arcaként mintegy, s mindez valahogy sokkal régebbi, mint a nemek különbsége, a nemeké, melyek később ebből egészítették ki lelki öltözéküket…”

Így gondolkodott; aminek következményeképp azonban az történt, hogy eszébe jutott egy gyerekkori apróság, s ez elterelte a figyelmét […]

Második könyv III. rész. 3. Egy reggel a gyászos házban. 31–33. p.; matematika, fizika, a víz halmazállapotai

Fivére azonban nem is ügyelt rá; példával hozakodott elő: – Amikor matematikus lettem – mesélte –, tudományos sikerre vágytam, és minden erőmet latba vetettem érte, még ha a dolgot előfokozatnak tekintettem is csupán valami egyébhez. S első munkáimban – természetesen még tökéletlenül, ahogy ez kezdetben lenni szokott – valóban akadtak akkoriban újnak számító gondolatok, melyeket vagy nem vettek észre, vagy szándékosan félretoltak, bár egyébként igazán nem panaszkodhattam a fogadtatásra. Mármost sorsnak nevezhetnénk talán azt is, hogy hamarosan elveszítettem a türelmem, és nem kalapáltam többé teljes erővel ezt az éket.

– Éket? – vágott közbe Agathe, mintha ez a férfias munkaszó elhangzása feltétlenül kellemetlenségeket ígérne. – Miért nevezed éknek?

– Mert ez csak olyasmi volt, amivel kezdeni akartam a munkámat: be akartam verni, mint egy éket szokás, előre, de aztán elveszítettem a türelmem. És ma, amikor talán utolsó munkám végére tettem pontot, mely még azokba az időkbe nyúlik vissza, világossá vált előttem, hogy valószínűleg nem minden alap nélkül tekinthettem volna magam bizonyos mozgalom vezéralakjának, ha valamelyest több szerencsém van, vagy állhatatosabb vagyok.

– De hát még nem késtél le róla! – jegyezte meg ismét Agathe. – Egy férfi nem öregszik ki olyan hamar valamiből, mint egy nő.

– Nem – felelte Ulrich. – Nem akarok behozni semmit! Mert meglepő, de egészen biztosan így van, hogy tárgyi szempontból – a dolgok menetén, a tudomány fejlődésén – az sem változtatott volna, ha másképp esik minden. Talán tíz évvel megelőztem a koromat; de lassabban, más utakon, a többiek is eljutottak oda, ahova az én vezetésemmel legfeljebb gyorsabban értek volna; kérdéses lenne viszont máris az, hogy életem efféle változása elegendőnek bizonyulhatott volna-e, hogy engem magamat újabb ugrásra ösztönözzön, az elért célon túlra? Hát tessék, most láthatod, mi az, amit személyes sorsnak nevezünk, a lényeg azonban itt is valami feltűnően személytelen dolog a végén.

– Egyáltalán – folytatta –, minél öregebb leszek, annál gyakrabban tapasztalom, hogy valami, amit gyűlöltem, kerülő utakon később ugyanabban az irányban fut, mint az én utam, úgyhogy egyszerre nem vitathatom többe a létjogosultságát; vagy éppenséggel csorbák mutatkoznak azokon az eszményeken vagy történéseken, melyekért lelkesedtem. Hosszabb távon tehát mintha mindegy lenne, izgalomba jövünk-e, s hogy mely értelemben foglalkoztatjuk izgalmunkat. Minden egyetlen célba fut, minden egyetlen fejlődést szolgál, mely áttekinthetetlen és elvéthetetlen.

– Régen mindezt Isten kifürkészhetetlen rendelésének tulajdonították – felelte homlokát ráncolva Agathe, olyan hangon, mint aki tapasztalatból beszél, bár korántsem tisztelettel az ügy iránt.

Ulrichnak eszébe jutott, hogy a húga kolostorban nevelkedett. Most ott feküdt hosszú, alul bekötött nadrágban a díványon, melynek végében a bátyja ült, és az állólámpa sugárzása mindkettejükön eláradt, bár fény tulajdonképp csak a padlóra hullt nagy levél formájában, s fölötte ők maguk már sötétben voltak. – Manapság a sors olyasmi inkább, mint egy tömeg fölérendelt mozgása – jegyezte meg Ulrich –, benne vagyunk, haladunk, ha tetszik, ha nem. – S eszébe jutott: egyszer gondolt már arca, hogy manapság minden igazság eleve fele-fele részre osztva jön a világra, s ez a szélkótya mozgalmasság mégis nagyobb összteljesítményre vezethet, mintha mindenki komolyan s magányosan „teljes” kötelességre törekszik. És ezt az önérzékelésében horogként megakadt gondolatot, mely mindazonáltal egészen nagy eszme is lehetett, egyszer olyan végkövetkeztetéssel tálalta, amelyet maga sem hitt komolyan: hogy tudniillik az ember azt tehet, amit akar! Mert mi sem állt tőle távolabb, mint ez a következtetés, és épp most, amikor úgy érezte, eleresztette sorsa, és semmi tennivalót nem hagyott neki, e becsvágya számára oly veszedelmes pillanatban, amikor valami különös ösztönzés hatására az utolsó szálat is elvágta, mely hajdankorához kötötte még, s így bevégezte ezt az utóvédmunkát, éppen abban a pillanatban tehát, amikor személyében teljesen üres lett, elernyedés helyett új feszültséget érzett, mely elutazásakor keletkezett benne. Nem volt neve a dolognak; egyelőre azt is mondhatta volna nyugodtan, hogy egy másik fiatal lény, egy rokona egyébként, kéri a tanácsát; és ugyanígy mondhatott volna mást is: de Ulrich most bámulatos élességgel látta a ragyogó aranyszín sugárszőnyeget a szoba feketés-zöldjén, felette Agathe bohócruhájának finom kockáit, és látta saját magát s együttlétük túlzott élességgel keretezett, sötétből fakadt véletlenjét.

– Ezt hogyan értetted? – kérdezte Agathe.

– Amit manapság még személyes sorsnak neveznek, kollektív, végső soron statisztikailag meghatározható folyamatok szorítják mindinkább háttérbe – ismételte meg Ulrich.

Agathe elgondolkozott, majd nem tehetett mást, felnevetett. – Ezt természetesen nem értem, de mégis: nem lenne-e valóban csodás, ha feloldódnánk a statisztikában; mert a szerelemben erre már régóta nincs mód! – jegyezte meg.

S ez ösztönözte arra Ulrichot, hogy elmesélje húgának, mi történt vele, amikor munkája végeztével elhagyta a házat, s a város központjába ment, hogy megmaradt céltalanságát valamivel kitöltse. Eredetileg nem is akart beszélni erről […]

Második könyv III. rész. 8. Család kettesben. 78–80. p.; sztochasztikus folyamatok

Tudományosan képzett ember lévén minden helyzetben úgy érzem, ismereteim éretlenek, s csupán útjelzők még, s hogy már talán holnap olyan új tapasztalat birtokában leszek, amelynek alapján másképp gondolkozom, mint ma; másrészt viszont az érzelmei által teljesen elragadott ember, az „emelkedő ember”, ahogy neveznéd, szintén fokozatnak érezné minden cselekedetét, mely a következő fokra emeli. Van tehát valami szellemünkben és lelkünkben, „a következő lépés” efféle erkölcse, de vajon csak az öt csőd erkölcse ez, a kor vállalkozó-erkölcse hatol ilyen mélyen bensőnkbe, vagy csak bizonyos megegyezés látszatáról van szó, netán a karrieristák erkölcse nem egyéb, mint mélyebb jelenségek koraszülöttként világra jött torzfattya? Ebben a pillanatban nem is tudnék felelni rá!

Második könyv III. rész. 10. A Svédlánc-kirándulás… 104. p.; a tudomány fejlődése

És hallotta Ulrich szavait. – Szeretném viszont, ha megfontolná a következőket: Bensőnkbe általában szünet nélkül áradnak, s viszont: onnét újra kiáramlanak az átélések. A bennünk keletkező izgalmak külső indíttatásúak, és cselekmény vagy szavak formájában újra kivezetődnek belőlünk. Képzelje mechanikai játéknak az egészet. És képzelje el, ha ebben valami zavar támad: felduzzad a szint odabent? Valamiképpen kilép medréből a feltorlódott víztömeg? Adott körülmények között egyszerű felfúvódásról is lehet szó …

– Ön legalább értelmesen beszél, ha képtelenség is ez a dolog így … – mondta elismerően Tuzzi. Nem értette meg azonnal, hogy itt csakugyan magyarázat készül, megőrizte azonban a tartását, és miközben odabent teljesen elveszettnek érezte magát nyomorúságában, ajkán oly büszkén megmaradt a csúfondáros kis mosoly, hogy épp csak bele kellett bújnia megint.

– Azt hiszem, a pszichológusok úgy vélekednek – folytatta Ulrich –, hogy amit tudatos cselekvésnek nevezünk, úgy keletkezik, hogy az inger, mondhatni, nem egyszerűen be-, illetve kifolyik egy adott reflexpályán, hanem kerülő útra kényszerül; akkor tehát a világ, amelyet átélünk, és a világ, amelyben cselekszünk, egy és ugyanannak látszik bár, tulajdonképpen mégis egy malomjárat fel- és alvízéhez hasonlít, összekötőjük pedig egyfajta tudattárló, amelynek szintmagasságától, erejétől s más efféléktől függ a be- és kifolyás szabályozása. Vagy más szóval: ha a két oldal bármelyikén zavar keletkezik a világ idegenné válása avagy a cselekvőkedv csappanása –, joggal feltételezhetnénk, hogy ily módon második, magasabb tudat keletkezik?

Második könyv III. rész. 16. Viszontlátásra Diotima diplomata férjével. 196. p.; pszichológia, mechanika, modell

Azt sem tudta persze, hogy egy ideje mozdulatlanul ott tanyázik egy megálló táblájának tövében. A hölgy, aki erre figyelmeztette, hátizsákot és szemüveget viselt; Ulrich ismerőse volt, asztronómusnő, intézeti asszisztens, ama ritka nők egyike, akik ebben a férfias szakágban is érdemlegeset produkáltak. Ulrich a nő orrára pillantott, meg a szeme alatti foltokra, melyek a töprengés megszokássá lett erőfeszítése folytán guttapercsa izzlap-színre váltak; azután, lefelé pásztázva, rakott lódenkabát, magasabbra emelve tekintetét, zöld kalapon nyírfajdkakas-toll jelent meg látóterében. A kalap ott imbolygott s mosolygott a tudós arc felett. – A hegyekbe indul? – kérdezte tőle Ulrich.

Dr. Strastil három napra indult a hegyekbe, „kikapcsolódni”. – Mit szól Koniatowski munkájához? – kérdezte Ulrichot. Ulrich nem szólt semmit. – Kneppler bosszankodni fog vélte Strastil doktornő. – De azért Koniatowski kritikája, melyben a Danielli-féle tétel kneppleri levezetését részesíti, érdekes: nem gondolja? Lehetségesnek tartja ezt a levezetést? Ulrich megvonta a vállát.

Ulrich a „logisztikusok”-nak nevezett matematikusok közé tartozott, akik semmit sem találtak helyesnek, s ezért új alapfogalomtant építettek fel. Ő azonban a logisztikusok logikáját nem tartotta egészen helyesnek. Ha tovább folytatja munkáját, vissza kellett volna kanyarodnia még egyszer Arisztotelészhez; ezzel kapcsolatban megvoltak a maga elképzelései.

– A Kneppler-féle levezetést ennek ellenére sem tartom elhibázottnak, csupán hamisnak! – jelentette ki dr. Strastil. Ugyanígy azt is mondhatta volna: elhibázottnak tartja a levezetést, ennek ellenére az a véleménye, hogy lényeges alapvonásaiban a dolog mégsem hamis; a doktornő tudta, hogyan gondolja, amit mond, de a köznapi nyelv szavai nincsenek kellőképpen definiálva, ezért senki sem képes egyértelműen kifejezni magát: s miközben efféle nyaralónyelven érvelt, turistakalapja alatt megrezdült valamiféle aggodalmas gőg, amilyet a kolostorlakóban ébreszthet az érzéki laikusvilág, ha óvatlanul leereszkedik szintjére.

Ulrich Strastil kisasszonnyal villamosra szállt: nem tudta, miért. Talán mert a doktornőnek olyan fontos volt Kneppler Koniatowski-féle kritikája. Talán a szépirodalomról akart beszélgetni vele, melyhez dr. Strastil nem is konyított. – Mit csinál majd a hegyekben? – kérdezte tőle.

A kisasszony a Hochschwabra igyekezett.

– Ott még túl sok lesz a hó. Sível már nem lehet feljutni, sí nélkül még nem – próbálta lebeszélni Ulrich, aki ismerte a hegyvidéket.

– Akkor lent maradok – közölte Strastil kisasszony. – A färsenalmi kunyhókban, a lejtő tövében, töltöttem már egy alkalommal három napot. Nem kell nekem most semmi egyéb, csak egy kis szabad természet.

A jeles csillagásznő olyan arccal mondta a „természet” szót, hogy ez Ulrichot újabb kérdésre sarkallta. Tulajdonképpen mihez kell neki a természet? – tudakolta.

Dr. Strastil őszintén felháborodott. Akár három napon át a kötelességét kell teljesítenie végül is ott, ahová a sors állította.

Második könyv III. rész. 22. A Danielli-féle tétel… 280–282. p.; matematika, logika

Diotima talpig becsületes – folytatta Bonadea még töprengőbben. – Rá akar venni, legyek elnéző a férjem iránt, azt állítja, a fontolt fölényű asszony komoly boldogságot talál házassága helyes vitelében; ő maga ezt sokkal többre tartja a házasságtörésnél; és tulajdonképpen magam is mindig így gondolkoztam!

És ez valóban igaz volt; hiszen Bonadea mindig így gondolkozott, csak cselekedni cselekedett másképp, s ezért aggodalom nélkül helyeselhette ezt a nézetet. Ulrich fel is hívta rá a figyelmét; ebből mindjárt felhívás lett újabb csókra, ezúttal homloknál valamivel lejjebb. – Ejnye, te mindig feldúlod a poligámiás egyensúlyomat, látod! – mondta Bonadea, kis sóhajjal mentegetvén a gondolkodásmód és a tettvilág közti ellentmondást.

Számos keresztkérdés nyomán kiderült, hogy tulajdonképpen „poliglanduláris egyensúlyt”abc akart mondani; akkoriban a beavatottak számára érthető fiziológiai szakkifejezés volt ez, értelme körülbelül ez: a nedvek egyensúlya, feltételezvén, hogy bizonyos vérbe ható mirigyek ösztönző és gátló hatása befolyásolja a jellemet, jelesül a vérmérsékletet, még jelesebbül azt a vérmérsékletet, amelyből Bonadeának bizonyos állapotokban kínosan sok jutott.

Ulrich kíváncsian ráncolta homlokát.

– Szóval valami ilyen mirigyhistória – mondta Bonadea. Az is megnyugtató már, ha az ember tudja: nem tehet róla! – Fájdalmasan mosolygott elvesztett barátjára: – És ha valaki hamar elveszti az egyensúlyát, abból lesznek könnyen a félresikerült szexuális élmények!

  • aglandulalatin, élettan mirigy
  • bglandulárislatin elemekből, élettan a mirigyekkel kapcsolatos, mirigybeli
  • cpoligörög szóösszetételek előtagjaként a vele összetett fogalomnak sokszoros, többszörös voltát vagy összetettségét jelöli; sok-, több-

Második könyv III. rész. 23. Bonadea, avagy: a visszaesés. 301. p.; biológia, fiziológia

Hivatalos kötelemvilágából hazatérve ott ült este „a pusztasággá vált lakásban” egy ív levélpapír előtt, mint annak idején a maga papírjával szemközt Ulrich, és nem tudta, hogyan kezdje a dolgot. Ám Hagauer életében már többször sikerre vezetett a jól ismert „gomb-eljárás”; ehhez folyamodott most is. Az eljárás lényege az, hogy módszeresen úgy hatunk saját gondolatainkra, méghozzá a legizgatóbbnak ígérkező feladatok előtt állva is, mint az az ember, aki gombokat varrat ruháira, mert úgy látja: felesleges időfecsérlésre kárhoztatódik, ha e holmikat gombok nélkül gyorsabban véli lehánthatni testéről. Az angol író, Surway például, akinek idevágó munkáját Hagauer segítségül hívta, mert bánatában is fontosnak tartotta, hogy saját nézeteit összehasonlítsa az övéivel, a sikeres gondolkozás folyamatának öt efféle gombját különbözteti meg:

  1. Megfigyelések bizonyos eseménnyel kapcsolatosan, melyek közvetlenül éreztetik az értelmezés nehézségeit;
  2. e nehézségek közelebbi körülhatárolása és megállapítása;
  3. lehetséges megoldás feltételezése;
  4. e feltételezés következményeinek ésszerű felsorjáztatása;
  5. további megfigyelések e megoldás elfogadását vagy elvetését, ekképp a gondolkodás sikerét illetően.

Hagauer ehhez hasonló eljárást egyszer már hasznosan alkalmazott oly világfiúi foglalatosság, mint a teniszjáték kérdésében, amikor az államhivatalnokok klubjában e sportot elsajátította, s ennek eredményeképpen okozhatott neki a játék figyelemre méltó szellemi gyönyörűséget is; merőben érzelmi ügyekben azonban még nem kamatoztatta módszerét, hiszen mindennapi lelki élményanyaga javarészt szakvonatkozásokból tevődött össze […]

Második könyv III. rész. 29. Hagauer professzor tollat fog. 400. p.; természettudomány, problémamegoldás

[…] Azt is mondhatnánk: a bűnök a levegőben vannak, és csak a legkisebb ellenállás útját keresik, mely egy-egy adott személyhez vezeti őket. Sőt, azt mondhatnánk, bár erkölcsképtelen egyének cselekedetei, lényegében mégis a jó és a rossz közti különbségtevés általános emberi megzavarodottságának összevont kifejezői inkább. Ez az, ami bennünket már ifjúságunktól fogva ama kritikai szellemmel töltött el, amelyen kortárs-világunk nem képes túllépni!

– De hát mi a jó és mi a rossz? – mondta ellenvetésül Agathe, anélkül, hogy Ulrich észrevehette volna, mennyire megkínozta ezzel az elfogulatlan taglalásmóddal.

– Látod, ez az, amit én sem tudok! – felelte nevetve. – Hiszen magam is életemben először tapasztalom, hogy megvetem a rosszat. Mindmáig csakugyan nem ismertem efféle érzést ilyen mértékben. Ó, Agathe, fogalmad sincs róla, hogyan is van ez – panaszolta eltöprengve. – Például a tudomány! A matematikus számára, hogy egyszerűen fejezzem ki a dolgot, mínusz öt nem rosszabb plusz ötnél. A kutató semmitől sem riadhat vissza, s ezért egy szép rákos eset adott körülmények között nagyobb örömmel tölti el, mint egy szép nő. Aki valóban tud, mit tud? Azt, hogy semmi sem igaz, és az igazság egésze csak a napok összességének túlján található. A tudomány amorális. Pompás behatolás az ismeretlenbe; és közben leszoktat róla, hogy személyesen is foglalkozzunk a lelkiismeretünkkel, sőt, még azt az elégtételt sem engedélyezi, hogy őt magát egészen komolyan vegyük. És a művészet? Nem azt jelenti-e, hogy örökké képeket alkotunk, amelyek az élet képével nem vágnak egybe? Most nem a hamis idealizmusról beszélek, vagy az állig begombolkozva élő korok aktfestő bujálkodásairól – tréfálkozott tovább. – De gondolj a valódi műalkotásokra: sosem érezted, hogy valami gyanús égett-szagot árasztanak? Olyasfélét, mintha a forgó köszörűhöz ér a kés? Kozmikus, meteoritos, viharjelző szagot, mennyeit és félelmeteset egyképp!?

Ez volt az egyetlen pont, ahol Agathe a maga kezdeményezéséből szólt hozzá a témához: – Te magad régebben nem írogattál verseket? – kérdezte.

– Hát erre még emlékszel? Mikor vallottam be egyáltalán? – kérdezte Ulrich. – Igen; egyszer mindenki írt verseket. Sőt, én még matematikus koromban is írtam – ismerte be. – De a versek, minél idősebb lettem én magam, annál csapnivalóbbá váltak; azt hiszem, nem is annyira a tehetségtelenségem miatt, mint inkább azért, mert egyre nagyobb ellenszenvet éreztem ennek az érzelmi kicsapongásnak a rendetlensége, cigányos romantikája iránt …

Második könyv III. rész. 30. Ulrich és Agathe utólagos okot keres. 415–416. p.; matematika, orvoslás

Dr. Friedenthal óvatosan továbblendítette az oligofrénekd bámulásába feledkezett Clarisse-t.

  • doligrofén (oligrophen)orvoslás gyengeelméjű személy

A pokol nem érdekes, a pokol iszonyatos. Ha nem humanizálják – mint Dante, aki irodalmárokkal és kiemelkedő személyiségekkel népesítette be, elterelvén ekképp a figyelmet a dolog büntetéstechnikai részéről –, hanem eredeti képzetet próbálnak adni róla, még a legfantáziadúsabb emberek sem igen produkálnak többet e téren ilyen-olyan keserves kínoknál, földi sajátságok gondolatszegény kificamításainál. De az elképzelhetetlen s ezért elháríthatatlan, végtelen büntetés és kín üres gondolata, a minden ellenigyekezettel szemben érzéketlen rosszá-változás feltételezése úgy vonz és szédít, mint a szakadékok. Ilyenek az elmegyógyintézetek is. Az elmegyógyintézetek: szegényházak. Van bennük valami a pokol fantáziátlanságából. Mégis, sok ember, még ha nem pillanthat is soha az elmebetegségek okainak mélyére, pénze elvesztésének lehetősége mellett a leginkább attól fél, hogy egy nap elveszítheti a józan eszét; és ez nagyon különös dolog, hogy ilyen sokakat gyötör az az elképzelés: mi lesz, ha hirtelen elveszítik önmagukat. Túlbecsülik azt, amijük önmagukból van, valószínűleg ezért értékelik túl azt a sok borzalmat is, mely – az egészségesek képzeletvilágában – a betegek házait övezi. Clarisse is enyhe csalódottságot érzett, valami meghatározhatatlan, a neveltetése során magába épített várakozás kudarcát. Fordítva állt a dolog dr. Friedenthal esetében. Ő megszokta ezt az utat. Rend, mint egy kaszárnyában vagy más tömegintézményben, a szembeszökő panaszok és fájdalmak enyhítése, az elkerülhető rosszabbodások megelőzése, egy kis javulás, egy kis gyógyulás: ezek voltak mindennapi tevékenységének elemei. Sok megfigyelés, sok tudás, de az összefüggések kielégítő magyarázatának hiánya: ez volt az ő szellemi része. A házakat körbejárva köhögés, nátha, dugulás elleni vagy sebekre való orvosságokat rendelt el, némi nyugtatót: ebből állt napi gyógyító tevékenysége. Hogy a világ, amelyben ekképp él, kísértetiesen kegyetlen és elveszett, már csak akkor érzékelte, ha a hétköznapi valósággal szembesíthette; ilyesmire nem mindennap nyílik mód, de a látogatások efféle alkalmakat jelentettek, s ezért azt, amit Clarisse láthatott, bizonyos játékmesteri érzék építette fel épp így s nem másképp, és Friedenthal mindig valami újjal, drámaibbal állt elő, ha egy-egy elmerülésből felszínre halászta az érdeklődőt.

Második könyv III. rész. 33. A bolondok üdvözlik Clarisse-t. 452–453. p.; orvoslás, pszichiátria, gyengeelméjűség

– Ma délután egy ifjú hölgynek kellett megmutatnom egyetemünk pszichiátriai klinikáját, és amikor beszélgetésünk során azzal a céllal, hogy mindenre a lehető legalkalmasabb választ kaphassa majd, megkérdeztem tőle, mit is óhajt tulajdonképpen a pszichiátrián, igen szellemes választ adott, amely roppant töprengésre ösztönöz. Azt mondta ugyanis: „Ha mindent meg kell magyarázni, az ember sosem változtathat semmit ezen a világon!”

Második könyv III. rész. 38. Nagy esemény van készülőben… 485. p.; orvoslás, pszichiátria

Ulrich akaratlanul is körülnézett; de nem emlékezett rá, hogy a jelenlévők között látta volna ezt az embert, és azt is tudta, hogy többé nem hívták meg. Valahol másutt találkozhatott vele egyszer-egyszer, valószínűleg tudóstársaságokban, és alkalmasint olvasott is tőle ezt-azt, mert ahogy összeszedte emlékeit, ultramikroszkopikus nyiroknyomocskákból nyúlós, viszolyogtató cseppé állt össze az ítélet: „Unalmas marha! Az életállapot bizonyos magaslatára emelkedve egy ilyen alakot ugyanúgy nem vehetünk komolyan, mint Hagauer professzort!”

Második könyv III. rész. 38. Nagy esemény van készülőben… 510. p.; biológia

Ulrich tudta, hogy a dolog valóban nem tisztázódott még. Hiszen ő maga is mire gondolt? Nem „kutatóéletre”, nem is „a tudomány fényében” folytatott életre, hanem „az érzés keresésére”, mely az igazság kereséséhez hasonlít, csak: épp nem az igazság a fontos. […]

Ulrich […] tovább gondolkozott: „Arnheim ezt sosem fogja megérteni!” És kiegészítette: „A tudományos embernek éppen az érzésvilága korlátozott. Nem is szólva a gyakorlati emberről. És ez szükségszerű is így, akár a jól megvetett láb, ha a karunkkal megragadni készülünk valamit.”

Második könyv III. rész. 38. Nagy esemény van készülőben… 528. p.; tudományos kutatás

Forrás

Robert von Musil: A tulajdonságok nélküli ember I–III. (Der Mann ohne Eigenschaften). Fordította Tandori Dezső. Utószó Sükösd Mihály. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1977.