Szathmáry Sándor

Kuczka Péter
In memoriam Szathmáry Sándor (1897–1974)
Szathmári Sándor
szóelválasztás

Meghalt.

Apró betűs, fizetett közlemény adta tudtunkra, hogy „Szathmária Sándor gépészmérnök, író 1974. szeptember 27-én, életének 77. évében meghalt.” Sem az Írószövetségnek, sem az Irodalmi Alapnak nem volt tagja, még akik a közleményt olvasták, azok sem tudták biztosan, hogy a tüskés és keserű bölcs, a Kazohinia és a Gépvilág írója lépett át a Semmibe – vagy az Örökkévalóságba.

  • aA nevét eredetileg y-nal írta, az i-s névváltozatot írói névként használta.

Eltérő, „behin” vélemények alakultak ki róla. Hosszú ideig összetévesztették valakivel, és hallgatásra ítélték; művét kuriózumnak tartották, mert nem tudták elhelyezni a magyar irodalom linnéi rendszerében, vagy egyszerű, morfológiai hasonlóságok alapján sorolták hol ide, hol oda. Gyakran még a jó szándék és az elismerés is tévedett. Háromszögelési pontokat keresve, Swift, Huxley, Madách, Karinthy, esetleg Orwell nevét emlegették. De mondhatták volna Voltaire-t, Gogolt, Szaltikov-Scsedrint is. A hasonlatok csak hasonlatok. Szathmáry műve egyedülálló és páratlan, ahogy Franz Kafkáé. Csak itt és a mi századunkban születhetett, megoldhatatlannak látszó társadalmi helyzetben, filozófiai és irodalmi előzmények nélkül. Münchausen báró gesztusát érzem benne: valaki hajánál fogva kiemeli magát a mocsárból, így próbál menekülni. Csakhogy amikor már kiemelkedett, elveszti segítő hitét, és visszazuhan. Mert tudja, hogy a hit irracionális…

Szathmárynak nem voltak és nem lesznek tanítványai, követői. A csoda egyszeri és ismételhetetlen. Lázár sem támadhatott fel kétszer halottaiból. „Egykönyvű” írónak mondták. Ne tiltakozzunk ellene, az is volt. Ha a világirodalom néha egy-két verssel is megelégszik, mért legyünk mi szigorúbbak? A Gépvilág elbeszélései, bármilyen jók is, elhalványulnak a Kazohinia mellett.

Elemeznünk kellene. Meg kellene vizsgálnunk a könyv kétágú, bináris szerkezetét, amely az alapgondolatot, az emberi természet szkizofréniává sarkított ellentmondásosságát oly híven tükrözi. Ki kellene hámoznunk a műből az elbeszélő, a narrátor véleményét, állásfoglalását s azt, hogy a narrátor mögött meghúzódó író hogyan vélekedik maga teremtette világáról és hőséről; meg kellene értenünk rokonszenveit és ellenszenveit. Hiszen a „hinek” világa éppen olyan iszonyatos, mint a „behineké”. Talán a szétzúzott, elveszett emberi harmóniát, a görögségnek vagy a reneszánsznak tulajdonított teljes emberséget siratta és kereste az író? Pesszimista lett volna Szathmáry, vagy túlságosan magasra emelte a mércét? „Sárkányfog-veteménynek” tartotta az emberiséget, vagy sajnálkozva és szánalommal nézte botladozásunkat a sárban? És mit jelent művében a hinek és behinek nyelve, melyet olyan zseniálisan megalkotott, s amelyben mintha a modern nyelvészet vagy a szemantika bizonyos feltételezéseit és eredményeit anticipálta volna? Vagy egyszerűbb az egész, és a Kazohinia csak két tükör, s közülük az egyik arcunk bal oldalát, a másik a jobb oldalát mutatja?

Kérdések, kérdések, s nem is biztos, hogy helyesen kérdezünk. De abban biztosak lehetünk, hogy a Kazohinia megelőzte korát és a magyar társadalmat. Hiszen csak mostanában kezdjük elfogadni a gondolati absztrakciókat az irodalom anyagául. Csak mostanában jutunk el arra a társadalmi és gazdasági szintre, amely a valóság bonyolultságát szemlélő írót elvontabb gondolkodásra kényszeríti.

A Kazohinia ebben az értelemben talán még mindig a jövő könyve. Igazságait, hasznát talán csak gyermekeink értik meg egészen. Boncolnunk kellene…

Boncolni? Haszon? Ha hallaná a szavakat, talán felütné könyvét, és elénk tenné leírását a „hullafeldolgozó üzemről”, s Gulliver vitáját Zolemával, a szép hin asszonnyal, aki elmagyarázza, hogy az emberi testnek hogyan veheti hasznát a társadalom.

– A halottban csak kémiai értékek vannak – felelte Zolema –, amit ti nem becsültök meg, mert eldobtok, eltekintve attól, hogy így egy darabban elföldelve, ki van téve a tetszhalál kínos sorsának. Éppen ti nem becsülitek meg halottaitokat.

– Nem a kémiai értéket becsüljük, hanem azt, hogy élt valaha, hogy ember volt, aki dolgozott, szeretett, és használt másoknak! – kiáltottam.

– Megint olyan dolgokat műveltek, ami nincs, és azt is fordítva csináljátok. Az ember munkáját akkor kell megbecsülni, amikor él, és úgy becsüljük meg, hogy ezt jó táplálkozással, lakással, ruhával és kényelemmel viszonozzuk, a kazo egyensúly szerint. De te magad mondtad, hogy nálatok vannak, akik igen rosszul élnek, habár dolgoznak, sőt éppen azok, akik legtöbbet dolgoznak. Ti tehát sem életében, sem halála után nem becsülitek meg az embert érdeme szerint.

Ezt a részt mutathatná magyarázat nélkül, és csak finoman mosolyogna. Vagy csak vállat vonna?

Ki tudja?

Szathmári Sándor (1897–1974) gépészmérnök, író, műfordító
Fotó © Eifert János
Forrás

Galaktika 13. Tudományos-fantasztikus antológia. Budapest: Kozmosz Könyvek, 1975. 121. p. (Galaktika.)